Pest Megyi Hírlap, 1974. január (18. évfolyam, 1-25. szám)
1974-01-20 / 16. szám
1974. JANUÁR 20., VASÁRNAP HEGYEM <&úrlap Albertirsai portrék Miklosovits László rajzai A postabontás után tizenkét levelet tettek Kovási főelőadó asztalára. Az egyik magánlevél volt. Ebben az állott: „Pukkadj meg ne- vednapján, te beképzelt, basáskodó alak.” Aláírás, persze, nem volt a kétsoros levél végén és Kovási azon töprengett, ki írhatta, ki gyűlöli ennyire? Rövid önvizsgálat után megállapította saját magáról, hogy jó ember, a légynek sem vét, és a levél két vádja is alaptalan, mert nem beképzelt és nem basáskodó. Azután ne- venapjára gondolt. Holnapután lesz, a levélíró kívánsága tehát az, hogy holnapután pukkadjon meg. Kovási ezután azon kezdett töprengeni, hogy nem bírálta-e túl enyhén magát? Tényleg nem vagyok beképzelt? — nézett önmagába. Persze, hogy nem. És basáskodó? Nem! A középiskolában kitűnő tanuló volt! A hivatalban pedig mindig okosan alkalmazkodott feletteseihez. Arra a megállapításra jutott, hogy valaki a hivatalból küldte. De ki haragszik rá? A Korpo- nai? Igaz, a múltkor jól összeszidta ezt a Korponait, de meg is érdemelte. Két tételt kifelejtett a karcagi kimutatásból. Vagy valaki kívülálló? A KözértA névtelen levél ben veszekedett, mert sonkavégeket kapott. De inkább mégis valaki innen a hivatalból. Talán a Kramács? Az mindig olyan gúnyosan mosolyog, amikor ő valami hibára figyelmezteti. A múltkor pedig megkérdezte ez a Kramács, hogy arányban van-e a kis hiba a nagy le- tolássál. Ö lesz az! Kovási Károly épp jött be a bérelszámolóból egy kimutatással. Megpillantotta a névtelen levél két sorát és elnevette magát. — Nini, a sógorom levele! Megismerem a levélpapírját. Ö is csuda vicces ember, akárcsak én. Két hét óta tréfából mindennap küldözgetünk egymásnak ilyen gorombaságot. Hogy került ez ide? Persze, tévedésből, hiszen névrokonok vagyunk. A főelőadó most megnézte a borítékot. Hát igen ... Kovási, Kovási. Tehát így jutott az ő postájába! — Na, itt van a levele, vigye, véletlenül jutott hozzám — adta oda mosoJÉKELY ZOLTÁN: • • Önarckép babérkoszorúval Ö jaj, e-földi megdicsőülés! Lihegve, félaléltan az „érdem oszlopára” kötve!. Csokonai vitéz, elbírtad volna-é, harminckétévesen, mit zord korodtól hasztalan kívántál — s ami alatt én, kétszer annyi éves — halottsápadt — cingáran roskadok, mióta soha nem reméltem, s érdemctlen, szállt halvány homlokomra koszorú, s árnyalja zöldelőn a duzzadó erek vad lüktetését halántékomon? S mi ez a rezgő zizegés, apró neszek játéka még az éj közepén túl is — mert hallom a csendben? Koszorúmat talán a posthumusság nyirkos, hűvös fuvalma zörgeti?... lyogva, megnyugodva, felszabadultan. Tehát ne ő pukkadjon meg és nem ö a beképzelt basáskodó. Dolgozni kellett, és egy Kramács jelentés került a kezébe. — Hallatlan — morogta. — Kivont egy tételt összeadás helyett! És ilyen fontos ügyben! Felvette a telefont: — Kramács kérem, jöjjön be. Amikor beosztottja belépett, alaposan, úgy istenigazá ban, meg akarta neki mondani lesújtó véleményét. — Hát idefigyeljen, Kramács — kezdte vésztjósló hangon, de azután eszébe jutott a névtelen levél. A basás- kodás ... — Hát idefigyeljen, kedves kartársam — folytatta halkabban —, ha nem tévedek, ezt a két tételt össze kellene adni. Kérem, legyen szíves, nézzen utána, és javítsa ki. Kovásinak most szinte fájó hiányérzete volt. Még, hogy kérem és legyen szíves ... Fegyelmi!! Áthelyezés a segéd- hivatal alagsori barlangjába! Igen, ezt kellett volna! De ő jó ember. Hiszen az imént állapította meg ' önmagáról. Ezért kellett olyan szépen, halkan beszélni ezzel a lehetetlen Kramáccsal. Dühösen nézett utána. Meg tudta volna ölni... Palásti László „Nczzcn a hajamra. Hófehér. Nincs abban még mutatóban sem fekete hajszál. Pedig olyan volt, mint a holló. Most hófehér. Meg reszket a kezem. Pedig volt idő, mikor még azt istrángot is kettészakítottam. Az öreg Bartal még emlékszik rá.' Most reszket a kezem. Rendben van. Nem panaszkodom ezért. De tudja miért van ez? Tulajdonképpen tíz nap alatt történt minden. Egy egész élet összesűrítve. Ide csak október 25-én érkezett el az ellenforradalom. Ömlött az eső. Mocsok idő volt. Vártam, hogy mi lesz. A feleségemmel bezárkóztunk a házba. A kislányom, Erzsiké ekkor volt 14 éves. Nem sokat értett az egészből. Hazavittem a termelőszövetkezet iratait, bélyegzőit. Eldugtam a fás- kamrátja. Vacsoránál ültünk, amikor dörömbölni kezdtek a kertkapun. Erzsi lányom felugrott. — Itt maradsz, a szentségit neki! — mondta az asszony. — De hát, édesapám, zörögtek a kertkapun. — Zörögjenek! — Én megnézem, ki az... — Nem nézel semmit. — Dehát miért, édesanyám? — Nem érted? Ezek apádért jöttek. — Apámért? — szava elakadt, s csak nézett azzal a két égszínkék szemével. Kint meg egyre vadabbul döngették a kaput. Egy kavics berepült és a kislány tányérjába esett, hangos ablakcsörömpölés kíséretében. Az asszony lehunyta a szemét. — Édes jó istenem, édesjóistenem, segíts rajtunk! Erzsi meg felugrott, felborította a széket is, ahogy fölrántotta az ajtót. Kiszaladt. Meg sem állt a kapuig. Az ablakhoz ugrottam. Három su- hanc állt a kertkapu előtt. Hatalmas kövekkel felfegyverkezve. Erzsi kinyitotta a kaput. A törött ablakon át minden szó behallatszott. — Mit akartok itt? — Az apádat! — mondta az elöl álló. Rögtön felismertem, hogy az Őry-gyerek. — Azt aztán hiába keresitek. — Hol van? — Neked mi dolgod vele? — Majd neki megmondom. Farkasszemet néztek. A lány igen határozott volt. — Bántott-e téged az apám, Gergely? — Engem nem. — És téged? Meg téged? — Minket nem! — mondták félreérthetetlen nyomatékkal. — Hát akkor kit bántott? — Ö volt a tsz-elnök! — Na és aztán? Mi gondod emiatt ? — Nekem? Hát nekem ... — Idefigyeljetek, úgy dobjátok el a követ, ahogy felvettétek. És takarodjatok innen! Én csak néztem. Hát ilyen lányom van nekem? Két napig csend volt. Nem háborgatott senki. Akkor üzent értem REGÖS ISTVÁN: Mondj beszédet... hogy Tom és Cronshaw együtt utazott el Monte-Carlóba, azon nyomban, mihelyt a csekket beváltották. Egy boldog hónapot töltöttek el ott. Tom húsz évig járt lóversenyre, fogadásokat kötött, kártyázott. a legcsinosabb lányoknak csapta a szelet, táncolt, a legdrágább éttermekben étkezett, és elegánsan öltözködött. Mindig olyan volt, minth skatulyából vették volna ki. Bár elmúlt negyvenhat éves, senki sem gondolta volna harmincötnél idősebbnek. A legmulatságosabb asztaltárs volt, és bár mindenki ismerte léhaságát, mégis szívesen volt együtt vele. Jókedve, töretlen derűje ellenállhatatlan vonzást gyakorolt mindenkire. Sohasem sajnáltam tőle, hogy rendszeresen megadóztatott létfenntartása érdekében. Minden font, amit kölcsönöztem neki, azt az érzést keltette bennem, hogy én vagyok adósa. Tom Ramsay mindenkit ismert, és mindenki ismerte őt. Lehet, hogy elítélték könnyelmű életmódjáért, de akarva-akaratlan mindenki szerette. Szegény George csak egy évvel volt idősebb semmirekellő öccsénél, de hatvannak látszott. Soha életében két hétnél hosszabb szabadságot nem engedett meg magának. Mindennap már fél tízkor ott ült irodájában, és hatig ki sem tette onnan a lábát. Becsületes volt, szorgalmas és tiszteletre méltó. Jóindulatú feleségét soha, még gondolatban sem csalta meg, és négy leányának mintaszerű apja volt. Jövedelme egyharmadát tervszerűen megtakarította, és azt tervezte, hogy ötvenöt éves korában abbahagyja a munkát, és egy kis házba, vidékre költözik, kertjét műveli és golfozik. Élete feddhetetlen volt. örült, hogy öregszik, mert Tom is öregedett. Kezét dörzsölgetve mondogatta: — Minden jól ment, amíg Tom fiatal és jóképű volt, de csak egy évvel fiatalabb nálam. Négy év múlva ötvenéves. Akkor nem lesz olyan könnyű az élete. Mire betöltőm az ötvenöt, rám harmincezer font vár. Húsz éve mondogatom, hogy az árokparton fejezi be az életét. Majd meglátjuk, hogyan ízlik neki a szegénység. Majd meglátjuk, mi a jövedelmezőbb, dolgozni, vagy henyélni. Szegény George! Sajnáltam. Azon tűnődtem, helyet foglalva mellette, vajon milyen szörnyű dolgot csinált Tom már megint. George szemmel láthatólag nagyon rossz hangulatban volt. — Hallottad, mi történt? — kérdezte. A legrosszabbra voltam elkészülve. Az jutott eszembe, hogy talán Tom ez egyszer mégiscsak a rendőrség kezébe került. George alig bírt megszólalni. — Nem tagadhatod, hogy egész életemben keményen dolgoztam, tisztességtudó, szorgalmas, rendes és egyenes ember voltam. Egy szorgalmasan és takarékosan eltöltött élet után visszavonulhatok, és nyugodtan élhetek biztonságosan elhelyezett tőkém kamatjaiból. Mindig megtettem kötelességemet az életben, ott, ahová a sors állított. — Ez igaz. — És nem tagadhatod, hogy Tom mindig lusta, köny- nyelmű, hanyag és becstelen gazember volt. Ha lenne igazság a földön, már régen a szegényházba kellett volna jutnia! — Ez is igaz. George arcát elöntötte a vér. — Tom néhány hete eljegyzett egy öregasszonyt, aki az anyja lehetett volna. Hát most ez az asszony meghalt, és mindenét ráhagyta. Félmillió fontot, egy jachtot, egy házat Londonban és egyet vidéken. George Ramsay az asztalra csapott. — Hát van igazság? Mondd? Van igazság? A fene egye meg, nincs igazság. Nem tudtam magam türtőztetni, nevetésben törtem ki George bosszúvágyó arca láttán. Hátradőltem a széken, és a nagy hahotázásban majdnem a földre huppantam. George ezt soha nem bocsátotta meg nekem. De Tom gyakran meghív ebédre bűbájos mayfairi házába, és ha nagy néha valami csekély összeget kölcsönkér, ez csak a szokás hatalma. Egy fontnál sohasem kér többet. Karig Sára fordítása Bartos Guszti. Még olyan pu- lya korából ismertem. Most ő volt a forradalmi tanács elnöke:- Menjek-e, ne menjek? Arra a kiserdőn át könnyen jobb helyre is mehetnék. De akkor, hogy jövök vissza? Mert tudtam, hogy-ez nem tarthat sokáig. Gyáva legyek? Megszaladjak? Hát nem! Nézzünk csak farkasszemet. A tsz-iroda előtt körülvettek. Többnyire suhancok. Az öreg Őry így szólt: — Most mondj beszédet, öreg! — Aztán miről? — kérdeztem. — A tsz-ről, meg a szocializmusról — és röhögtek. — Nem vagyok én szónok. — Beszélj öreg, mert parazsat kapsz a talpad alá. — A terembe mentem. Tömve volt. Az elnökségben csupa jólismert arc. Semmi kímélet nem látszott a tekintetükben. A hallgatóság, a tagság viszont inkább a csizmája orrát nézte. Felálltam a dobogóra: — Hát, ha muszáj, beszélek. Engem ösmertek. Hát mit magyarázkodjak? Aki menni akar, az menjen. Tépjétek szét a földet! Ott van, vigyétek. Szakítsátok apró darabokra. Nem vártátok meg, hogy felépüljön a ház és fizessen! Pedig ott van már rajta a májusfa. Kint a sokszáz vagon kukorica, lábon áll, bőgnek az állatok, éhesek; ki ad nekik enni? Ki töri le a tengerit? Ki látja el az aprójószágot? Hát gazdaemberek vagytok ti? Nem sajnáljátok a rohadástól a termést? Te se sajnálod, Borsodi Gábor? Te zsellér voltál? Egy kapányi nem sok, de any- nyi földed sem volt. Te sem sajnálod a kezed munkáját? És te, Varga Dénes? Te béres voltál. Jól emlékszem rád. Ma- szatos kölyök voltál, mindig éhes. Te sem sajnálod a jószágot? És te, Bod a Jóska? Te mindig dolgos voltál. Pusztuljon minden? Vesszen minden? Gyávák vagytok, féltek a munkától. Téged persze megértelek én, Balogh István! Téged, meg néhány barátodat. Igen. Vissza akarod a földedet. De ezek itt lenn nem adják. Annyi szent, hogy nem adják. Mikor ezt mondtam Balogh István felegyenesedett, s megszólalt: — Süssük meg az öreget. Mit pofázik itt nekünk? Adják vissza, ami a miénk! Nem kell több népnevelés. Süssük meg! Megdermedtem. Most először féltem. A halállal én már gyakran gondoltam, de most megéreztem a szelét. De visz- szatartottam a remegést. Ne lássa ez a kutya. Senki nem mozdult. Akkor még sok fekete volt a hajamban. Olyan mákos volt az üstököm és erős a kezem. Olcsón nem adom — gondoltam. De senki nem is mozdult. Én meg mereven álltam. Velem szemben a csodálkozástól tátott szájjal Balogh István. — Becsináltatok? Rongy, szemét fajzat!... Most meg- úsztad. De vigyázz!!!... Lassan baktatva mentem haza. Az a csöpp asszony, a feleségem se élő, se halott nem volt. Erzsi lányomat be kellett zárni a kamrába, mert mindenáron el akart szökni hazulról. Otthon először a lábam kezdett remegni, aztán a gyomrom, és futni kellett a kert alja felé. Október 28-án este egymásután jöttek a tsz- tagok: írjam alá a kilépési nyilatkozatot. Sokan bennmaradtak volna, de féltek. Balogh Istvánéknak fegyverük volt. Az én öreg egylövetű vadászpuskámat elkobozta a forra- delmi tanács. Óvatosságból „a rend kedvéért”. A maradóik tagságot azért mégis összehívtam: 29-én reggel kimentünk az istállókhoz. Kiéhezett, el- koszosodott állatok. Bőgtek. Panaszkodtak. Éjfélig a feléig se jutottunk. Az asszonyok még a férfiakon is túltettek. Dolgoztak szakadásig. Két óra felé kisebb-nagyobb csoportokban odaszivárogtak sokan a régiek közül is. „Add ki az állatokat, elnök”! — kiáltozták, én meg mondtam: „Vidd ami a tiéd! Én ugyan oda nem adom. Fogd a kötőfékjét és vidd. Vezesd haza magad.” Ám senki sem nyúlt az állatokhoz. Egy darabig ácsorog- tak, tanácstalanul, dünnyög- tek, aztán megfordultak és el- somfordáltak. Mi meg dolgoztunk tovább. Pár órát aludtunk, kit hol ért fel az álom. így ment ez napokig. Én már sejtettem, honnan, honnan nem, hogy már csak napok kérdése. Aki időt nyer, az életet nyer. Korán leszállt az este. Sűrű, tejszerű ködön kellett keresztülgázolnom. Tiszta ruháért igyekeztem hazafelé. Hányadika is volt? Ha jól emlékszem, harmadika. Akkoriban összefolytak a nappalok az éjszakákkal. A répce dűlőnél elém ugrott pár ember. — Mondj beszédet, öreg! — röhögött fel Öry. így a félhomályban is azonnal felismertem. Meg a Balogh Istvánt is Köztük volt az öry-gyerek is. Szembenálltunk. Én hátra- ugrottam. Észrevettem, hogy Bartos Guszti keze a kabát alatt. Tudtam, hogy a kését szorongatja. Megragadtam az öreg bugyiit én is a zsebemben. Ha szúrsz, te nyomorult, először te dögölj meg — gondoltam. De ő nem szúrt. — Holnap a te napod következik, elnök „elvtárs”. Lógni fogsz. Holnap ilyenkor. Most mehetsz a fenébe. Holnap aztán rámvirradt, rájuk sötétedett. Pucoltak innen. Máig sem tudom, hol van Balogh István. A kis Öry-gyerek azonban itthon van. Dolgozik. A termelőszövetkezetben. Ma háromszázan vagyunk. Sok-sok ezer holdon. Csak a hajam, látja, ez már hófehér. Még mutatóban sem maradt fekete szál.” SÁRKÖZI GYÖRGY : Hazatérés Mint amikor szülőföldjére Tér meg a régen elvetődött, Hol minden talpalatnyi földnek Színe-szaga beléevődött, Melyet ismer a templomdombig A hídalatti görbe fűztől, S melynek egy-egy sötét kéménye Leikébe most is visszafüstöl, Ügy térek vissza végre hozzád, Esők, havak, hév,ségek múltán, S boldog-ismerősen merengve Szerelmünk ködfutotta múltján Fölfedezem minden vonásod, Mely még a régi s mégis más már. S ráismerek elmúlt magamra Sok emlékgyújtó villanásnál. Rámismerek — rádismerek — Mosolyogva és meghatottan Nézek körül a kedves tájon, Melyben annyi emlék-halottam Van eltemetve s félénk csókkal Hajolok a gyengéd halomra, Mely minden tévedt vándorútról Visszahí csöndes nyugalomra. • A mártírhalált halt költő idén január 22-én lett volna 75 éves.
