Pest Megyi Hírlap, 1973. december (17. évfolyam, 281-305. szám)
1973-12-31 / 305. szám
PEST MEGYEI <Jíírtap 1973. DECEMBER 31., HÉTFŐ Városom, Szentendre „Tudjátok, merre van Szentendre? Ez a kis város a Duna jobb partján fekszik. Gyönyörű táj! A városka előtt a kis Duna, vagyis a Duna egyik mellékága; szemünk előtt a termékeny falvakkal teleszórt sziget: azon túl a nagy Duna, amott egy római kőhíd maradványai; hajdanában római légiók keltek át rajta. Aztán az a szép völgy Szentendre, Pomáz és Buda között, mint valami óriási amfiteátrum .. Ha manapság a Szentendrére vezető műúton néhány percre megáll az utas, majd ugyanaz a kép fogadja, mint Szentendre egykori szülöttét, Jakov Ignjatovic írót, amikor több, mint száz évvel ezelőtt e tájra pillantott. Legfeljebb néhány modern gyárat kell lefejteni az általa megfestett képről, s máris előttünk áll a száz év előtti óriási amfiteátrum, amely nem véletlenül vált több mint félszáz művész mai otthonává. Életre szóló barátság — Nem tudom elképzelni festői eletemet Szentendre nélkül — mondja Barcsay Jenő, Kossuth-díjas művész, aki 1929 óta tavasztól őszig itt tölti minden idejét. — Amikor először jártam itt, megragadott szépsége, hangulata. A város dombos környéke gyermekkorom mezős égi tájait juttatta eszembe: a fát- lan, óriási térformák hatalmas feszültsége, a geológiai erők türemlése áhítatot keltő látvány volt. Munkához láttam, hogy ennek az élménynek formáját megtanuljam és érzékiteni tudjam. Sík és tér — látszólag hideg és merev geometriai fogaknak. Barcsaynál azonban művészetté emelkednek, mert képein a konstrukció tisztaságát áthatja a líra melege. A színek szépsége az élet melegségével vonja be ezeket a képeket. A felszabadult színélmények, s a művészetté fogalmazott rend teremtik meg művei hangulatát; a formák egymáshoz kapcsolódó arányrendje az, ami lenyűgöz és felemel egyszerre, ugyanakkor gondolkodásra késztet, véleményformálásra inspirál. — Mindössze egyszer voltam hűtlen e tájhoz. Ha jól emlékszem, 1935-ben történt. Egri József barátom Badacsonyba hívott. Elfogadtam a kedves invitálást, mert éppen megrekedtem a munkámban, és gondoltam, talán a környezetváltozás segít... Három napig sétáltam a Balaton partján, de nem tudtam felmelegedni azzal a tájjal. A negyedik nap hajnalán, amikor felébredtem, a nap éppen olyan szögben tekintett rám az ablakon keresztül, ahogyan Szentendrén ismertem meg. Nem volt tovább maradásom. Sebtében összepakoltam, és búcsú nélkül indultam az állomásra. Féltem, ha búcsúzásra karül a sor, a barátom visszatart. Délután már Szentendrén voltam, és csak levélben magyarázkodtam Egri Józsefnek. Táviratilag érkezett a feloldozás: „A te helyedben én is ugyanezt tettem volna, kedves Jenő!” Azóta egy életre szóló barátság fűz Szentendréhez és lakóihoz.,. Vallomás, mozaikban Hogy ez mennyire így igaz, azt élete fő műve — ő nevezi így ma is, évekkel elkészülte után — a híres Szentendrei mozaik bizonyítja leginkább. A súlyos, erősen konjürozott geometrikus figurák arany háttér előtt síkszerűen jelennek meg. Szentendrei motívumokból komponált geometrikus részlet fogja össze az asszonycsoportokat, a társulás, az egymásrautaltság jelképeként. — Életem munkásságának az összegezése ez a mozaik. Összegezése mindannak, amit öt évtized alatt megtanultam s alkottam. S hogy ez a mű éppen Szentendrét díszíti majd, az sem véletlen. Itt fogalmazódott meg az én konstruktív festészetem, sok-‘ sok stúdium, az alkotómunka variációs gazdagsága közben... S hogy mit jelent Barcsaynál az alkotómunka variációs gazdagsága, azt már budapesti műteremlakásában mutatja be. amelynek egyik falán mintegy nyolcvan kisméretű kép kapott helyet az általa kialakított szigorú rendben. Látszólag nem több egyik alkotás sem, mint a sík, a téi és a forma különböző variációja. — Csak látszólag öncélú képek: tulajdonképpen mindegyik egy-egy bizonyos festő: problémát vet fel, hol jobban. hol kevésbé sikeresen megoldva. Éppen ezért ezeknek a kis képeknek szükségük van egymásra, egymást kiegészítik, támogatják, s csak együttesen nyújtják mindazt, amit végül is a Szentendrei mozaikban összegeztem. Ezek nélkül életem fő műve sohasem született volna meg. Most azt szeretném, ha ez a mű mielőbb a végleges helyére kerülhetne, az épülő szentendrei művelődési központ előcsarnokába. S míg a mű sorsára vár, újabb remek- alkotás született, amely tavasszal az újpesti fürdőházat díszíti majd. — Két, tizenegyszer majd három méteres, színes, mura- noi mozaikot terveztem, amelynek kirakása éppen ezekben a napokban kezdődik s május végéig készen kell hogy legyen... A sík és tér lírája S bár itt, a pesti műteremben folytatjuk tovább a beszélgetést, a gondolatok gyakran. visszakanyarodnak Szentendrére, elég hozzá egyetlen pillantás valamelyik képre, amelyen az egymásra torlódó szentendrei utcák vagy a várost ölelő dombok sík-tér ellentmondása fesaüL — Szentendre sok nevezetessége közül a legjelentősebbek közé tartozik a Bükköspart és a Duna-parti házsor. Mindkettő felett eljárt az idő. Mégis ezeket a korszerűtlen, szinte lakhatatlan házakat valami módon meg kellene menteni, hiszen a Bükkös-part varázsa, vonzereje éppen ebben rejlik. Ha a régi épületek korszerűsítésére nem telik, akkor ezen a területen egy kis ligetet kellene kialakítaná. Ez nem csupán a város panorámáját őrizné meg, hanem egy olyan parkkal is gazdagítaná, amely egy idegenforgalmi látványosságok sorát kínál városban mindenképpen szükséges lenne. Mert milyen szép is az, s milyen jó érzéseket kelt az emberben, amikor Szentendrére érkezve leszáll a HÉV-ről s gyalogosan indul meg a város belseje felé: szinte az 'emberrel együtt nőnek a házak, lesznek mind magasabbak, s ez a látvány a Főtéren csúcsosodik ki... A most kezdődő, 1974-es esztendőben élete hetvenötö- dik esztendeje felé indul Barcsay Jenő, ami óhatatlanul is újabb számvetésre készteti. — Az embernek időnként számot kell vetnie végzett dolgaival. A hetvenedik születésnapomra ezt a számvetést a Szentendrei mozaikban fogalmaztam meg. Most néhány nagyobb táblaképet szeretnék készíteni, összesűríteni bennük az eddig elért festői eredményeket. Számvetés és tervek 1945 óta megszakítás nélkül anatómiát tanít a fiataloknak az azóta egyetemi rangra emelt főiskolán. Anatómiai rajzait összegező könyveit nemcsak Idehaza, a világ minden táján ismerik, a napokban éppen olasz nyelven jelent meg művészeti anatómiája, — Az utolsó félévre készülök. Júniusban nyugdíjba megyek. .. Nagyon szereti a fiatalokat. — Az életemre döntő befolyással volt az, hogy a sors néhány olyan nagyszerű emberrel hozott össze, akik nemcsak jók voltak hozzám, hanem anélkül, hogy ismertek volna, segítettek rajtam. Így például örök hálával tartozom Gulyás Károlynak, a marosvásárhelyi gimnázium rajztanárának, mert neki köszönhetem, hogy festő lett belőlem. ő fedezte fel bennem a rajzkészséget s vitt el az egyik helyi mecénáshoz, Soó- falvi Illyés Sándorhoz, alti anyagilag hozzásegített, hogy Pestre jöhessek, a Képzőművészeti Főiskolára. És nem felejthetem el Lyka Károlyt, a tanáromat, akitől nemcsak nagyon sokat tanultam, hanem aki első kiállításaimat is önzetlenül ' patronálta Ügy érzem, kötelességem, hogy mindabból a segítségből, amit én kaptam az indulásnál, valamit visszaadjak a ma fiataljainak. Jó érzés tudni, hogy egyre több tehetséges fiatal művész él Szentendrén., akik majd felváltanak minket, öregeket ... Prukner Pál HA NINCSENEK OSZTÁLYZATOK... Mit kérdezzen a szülő? — Sikerült-e megtalálni? — Elméletileg igen, gyakorlatilag csak részben. Az osztályzat kényszerítő erejét nyilvánvalóan nem helyettesíthetjük egy másik kényszerítő erővel. De azért tudjuk pótolni: nincs űr az órákon. Ez a pótlás pedig nem más, mint az érdekes, izgalmas óra, amely leköti, ha szabad úgy mondanom, valósággal „szórakoztatja” a gyerekeket. Olyan óra, amelyre nem lehet nem figyelni. Ha moziban vagyunk... Az igazgató rögtön mond is egy hasonlatot, amely — teszi hozzá — éppúgy sántit, mint a többi. De azért valamit mégis kifejez a lényegből. Ha például moziba megyünk, feltétlenül figyelünk, ha jó a film, bár tudjuk, hogy semmiféle érdemjegyet nem kapunk érte. Ha viszont rossz a film, nem figyelünk rá, hiába osztályozná valaki érdeklődésünket. Valahogyan így van ez a tanítási órákkal is. Ez a dolog elméleti és — könnyebbik része. A gyakorlati és nehezebb pedig az, hogy végül is milyen legyen, hogyan épüljön fel az az óra, amelyet a mai követelmények szerint érdekesnek nevezhetünk. Mint minden iskolában, Diósdon is kutatják ennek esz- közeit-módszereit. Nemrégiben például oz egész tantestület felkerekedett, autóbuszba szálltak és ellátogattak a veszprémi járás két iskolájába, Balatonkenesére és Berhidára. A két iskola szemléltető eszközeit tanulmányozták, hiszen eszközök, kísérletek, szemléltetés nélkül ma már igazán nem lehet órát tartani. Érdekeset semmiképp. Az érdekes, mozgalmas, kísérletező, osztályzatok nélküli óra azonban nemcsak azért jelentős, mert a tanulók jobban. odafigyelnek rá. Hatása mélyebb. A diósdi pedagógusok például megfigyelték, hogy ha nincs osztályzat, akkor megváltozik a gyerekek viszonya a tantárgyhoz. — Annak a kényszerítőerőnek a pótlására, amit régebben az osztályzatok jelentettek — mondja Zakar Ferenc tanár — az érdekes óra, bár a legfontosabb, de nem az egyetlen eszköz. Tapasztalataim szerint igen jó hatású a tanulási fegyelemre az osztályközösségek értékelése. Amikor társai bírálják a felelőt s elmondják, mit hagyott ki az anyagból vágy mit tudottt rosszul, bizony a maga módján az is kényszerítő erő. Mindez azonban még nem oldja meg azt a fogas kérdést, hogy végül is mit kérdezzen a szülő otthon elsős vagy ötödikes gyerekétől, ha munkáját, előmenetelét ellenőrizni akarja. Egyetlen kérdéssel — hányast kaptál ma az iskolában? — természetesen semmire sem megyünk. A szülőknek is meg kell érteniük, hogy az osztályzatok eltörlése tőlük is nagyobb aktivitást, ha tetszik, több munkát követel. Mindenképpen és feltétlenül szorosabb kapcsolatot kell kiépítenünk például az iskolával. Gyerekük tanulmányi eredményeiről elsősorban a tanároktól kell most tájékozódniuk. Egy szilárd pont Így kell eljárniuk, addig legalább, amíg meg nem tanulj áli, hogy gyerekük munkájáról osztályzatok nélkül is maguktól a gyerekektől szerezzenek megbízható értesüléseket. Van ugyanis egy szilárd pont, amelyről a szülő valamiféle képet mégiscsak szerezhet lánya vagy fia tanulásáról. Szereti-e a gyerek ezt vagy azt a tantárgyat, vagy nem? A válasz sok mindenben eligazít. Egyetlen gyerek sem szeretheti ugyanis azt a tantárgyat, amelyben sorozatos kudarcok érik. És fordítva, ha sikerei vannak valamiben, az feltétlenül együtt jár a tantárgy szeretetével. A szülőik egyébként — ezt bizonyítják a diósdi tapasztalatok — nagyon jól megértették, hogy az új rendiben gyakrabban fel kell keresniük az iskolát. A többségük legalább jól megértette. Diósdon is tapasztalható, ami megye- szerte, hogy még az elmúlt évhez képest is aktivizálódott a szülői munkaközösség, egyre többen és többször járnak a tanárok fogadóóráira, egyszóval szinte szemmel láthatóan erősödött, javult a szülői ház és az iskola kapcsolata. Ökrös László v >‘v' Egy irigyelt szakmáról Tálas Katalin, manöken • Két éve, hogy leerettscgl- zett a római katolikus leánygimnáziumban. SikJvböl járt oda vagy vallásos? A kötelessógleljesílés dilemmája Ne csodálkozzunk, hogy mostanában gyakran zavarban vannak a szülők. rl i rí to o rf-tr/'w» orfirovoii'n + a dolguk. Iskolából hazatérő 1 gyereküktől tulajdonképpen í csak azt kellett megkérdezniük, hányasra felelt. De mit csináljanak most a szülők? Már azok, akiknek elsőbe vagy ötödikbe jár a fiuk vagy a lányuk. Ezek a gyerekek ugyanis az új tanévben egyszer sem kaptak még jegyet és félévkor sem kapnak bizonyítványt. Mit kérdezzen tőlük a szülő, ha kötelességeit teljesíteni szeretné? Hogyan ellenőrizze a gyerek tanulmányi előmenetelét, fejlődését? Szeptember óta tapasztaljuk: új dolgok történnek az iskolákban. S hogy tényleg történnek, többek között ez a régebben elképzelhetetlen szülői dilemma Is bizonyítja. A kérdés korántsem csak a szülők problémája. Legalább annyira a pedagógusoké is. Lényeges különbségekkel persze. A szülőnek az a gondja, hogyan tájékozódjon jegyek nélkül a gyerek fejlődéséről. A pedagógusnak pedig, hogy ezt a fejlődést miképpen értékelje és rögzítse osztályzatok, jegy nélkül. Mindenfelé keresik a megoldás legjobb módszereit. Ezt kutatják a diósdi iskola pedagógusai is, nem jelentéktelen eredményekkel és tapasztalatokkal. Novoth Kálmán, a diósdi iskola igazgatója ezt mondja erről a munkáról: — A probléma előbb kezdődött. Tulajdonképpen már tavaly is így dolgoztunk. Akkor még, persze, másféle gondjaink voltak. Meg kellett győznünk azokat a kollégákat, akiknek fenntartásaik voltak, akik nem hittek az új rendben, akik azt gondolták, ha nem adunk osztályzatot, a gyerekek nem tanulnak többé. ' — És tanulnak? — Természetesen. Novemberi nevelési értekezletünkön részletesen tárgyaltunk erről, s a tantestület egyöntetűen megállapította, az eredmények nem rosszabbak, mint máskor, mint régebben, amikor még osztályoztunk. Annak ellenére sem, hogy az érdemjegyek — ez letagadhatatlan és nem is akarjuk vitatni — bizonyos kényszerítő erőt jelentettek. A probléma éppen az, hogy megtaláljuk ennek a kényszerítő erőnek a pótlását, hogy valamivel helyettesíteni tudjuk. — raesanyam, apamnian az örményüldözés kellős közepén ismerkedett meg Erdélyben. Budapestre menekültek. Szüleim azóta elváltak. Én tökéletesen megértem azt, hogy mit jelent elvált szülők gyermekének lenni. Iszonyú dolog, attól függetlenül, hogy házasságuk már a kezdet kezdetén halálra volt ítélve. Édesanyám nagyon szép nő volt, szépségversenyt is nyert és a hiúságánál fogva igénye, hogy neki mindene meglegyen. Szinte ösztöne ez, és a hiba valahol itt kezdődött. Anyámat apám nem engedte dolgozni, anyám pedig az ékszereit a zálogházba vitte, mert anyám nem felnőtt, érett ember, nem tudja megbecsülni az értéket, kizárólag külsőséges dolgokra állította be magát egész életében. Talán ezért kerültem felekezeti iskolába is. És az, hogy apácáktól tanultam, az sok mindent meghatároz. Hiába próbálnak modernek lenni, ott visszafojtott a légkör. Érdekes, mikor tizennégy évesen olakerültem, már akkor utáltam, hogy megkössék az életemet. Vagyok ebben a gimnáziumban, ahol mindennap menni kell misére és olyan osztálytársnők ülnek mellet- tem-mögöttem, akik az ország legeldugottabb falvaiból érkeztek, s nekik minden nagyon megfelel, mert hozzászoktak a kötöttségekhez. Mégis, bár nem vagyok vallásos, nem bántam meg, hogy odajártam. m Emlékszik még az elsg randevúra? — Tizenhat és fél éves voltam, amikor először randevúztam. Emlékszem, augusztus volt, vékony, nyári ruhában voltam, elkezdett zuhogni az eső és én befutottam a Gellért Szállóba. Életemben először akkor voltam ott és az egész szituáció a végtelenségig tetszett. Nyelveket körülbelül tizenkét éve tanulok, az orosz adott volt, némettel, angollal kezdtem, ehhez jött később az olasz és a francia. Nos, a Gellért előcsarnokában állt néhány férfi és az egyik megszólított angolul, hogy ugye nem vagyok magyar? És akkor, a fene tudja, miért, azt mondtam, nem, nem vagyok magyar, amerikai vagyok. Erre elkezdtek inzultálni, borzalmasan megijedtem, menteih tovább. A sarokban állt egy férfi és tört magyarsággal odaszólt, hogy beszélek-e magyarul? Mondtam: kicsit és kértem, intézze már el, hogy telefonálhassak édesanyámhoz. Hazatelefonáltam, s mielőtt elváltunk, randevút kért tőlem. Tetszett nekem, beleegyeztem. Ezzel a férfival három évig jártam. Francia diplomata volt. Komoly kapcsolat lett az ügyből, el is akart venni, de nem voltam benne biztos, hogy nekem jó lenne, visszautasítottam. Most már lassan egy éve járok egy magyar sráccal, amin mindenki csodálkozik, nem tudom, ugyan mi csodálkozni való van ezen. Nekem olyan emberre van szükségem, aki mellettem van, s nem, aki bemutat, mint egy szuvenírt Budapestről. O A szép nőket leszólítják az utcán, vacsorázni hívják a munkahelyén. Pályafutását ho- gvan kísérték végig az ajánlatok? — Először egy olyan bankban dolgoztam, ahol a külföldiek devizaügyeit intéztem. Fehruárban jöttek az Elizabeth Tayiorék, menedzserük egy külföldön élő magyar volt, megkérdezte, nincs-e kedvem hozzájuk menni. Kikaptam a munkakönyvem, s míg velük voltaim, nem is volt munkaviszonyom. Sok érdekes embert megismertem. Borzasztó nagy - a differencia, amit az ember életében addig tapasztalt, és ami abban a miliőben volt. Ott a pénz sok mindent meghatároz, még azt is, hogy az egyik ember hogyan kezeld a másikat. A húgom, aki reggel nyolctól délután ötig dolgozik az Állami Biztosítónál, utána bevásárol, mindenről más a véleménye, mint, mondjuk, nekem. Más a véleménye Aiszkhüloszról, más a Nőik Lapjáról... Tayiorék Linda lánya, aki tizenhat éves, már most olyan borzasztóan unja az életét; hogy rossz ránézni. Ott volt az a híres születésnapi parti, ahol egyáltalán nem éreztem magam feldobva, inkább a kíváncsiság hajtott oda, mint a szórakozni vágyás, telített lesz tőle az ember, mint a söröshordó. A svájci Femina lapnál a rendező — akit megismertem — szerzett nekem egy állást. Itt a Füredi úton van ennek a lapnak a műterme, és egy fotoriporter maszekban csinálja neki a reklámokat: Co_ ca-Colától a shamponokig. Havi 2—300 dollárt adták föl a nevemre, a banktól kaptam meg hivatalosan, forintban. Tavaly novemberben helyez- kezdtem el ismét a bankban, Újra a devizapénztárba kerültem. Egy főnöknek ott ücsörgött a barátnője, aki féltékeny lett rám, két-három ember állandóan ajánlatokat tett, amiket kereken visszautasítottam. Aztán szépen megkértek — változtassak munkaihelyet. Akkoriban csináltam a FÉNYSZÖV-nél egy igazolványképet, a hölgy megkért, legyek modellje valami művészi képhez, összebarátkoztunk. Szólt az egyik ismerősének a Magyar Hirdetőben, kezdtem fotózgatni, az szólt a másiknak, kezdtem ruhákat bemutatni. Napról napra kísérnek az ajánlatok. A foglalkozásom változásával egyenes arányban durvulnak. Először fel voltam háborodva, ma már cinikus vagyok. Ha nem szokom meg, beleőrülök. * Ebben a szakmában — mesélte — gyakran kapja azt a „dicsérő” és csodálkozó mondatot, hogy Mjé, maga nem is olyan hülye V* Buták a manökenek? — F. mondta ezt először. Ez az ember próbálkozni kezdett a maga otromba módján, s én drasztikusan visszautasítottam. Eltelt egy-két hónap, akkor kaptam tőle a dicséretet, hogy „jé, maga nem is olyan hülye”. A másik a haknikirály, H. — a konferanszié. Azt hiszi, körülötte forog a világ, s mikor megkérdeztem tőle, hogy maga tulajdonképpen mivel is foglalkozik, megsértődött. Mindenki retteg tőle, mert egy konferanszié fontosabb, mint egy táncosnő vagy akár a manöken. Ha ő azt mondja, ezzel nem lép fel, akkor a manöken megy. 0 is nekem akart állni. így kell ezt, sajnos, mondanom, mert ez a legjobb megközelítés. Aztán újra csak jött, hogy „jé, maga nem is olyan hülye”! Akkor ismertem
