Pest Megyi Hírlap, 1973. december (17. évfolyam, 281-305. szám)

1973-12-09 / 288. szám

1973. DECEMBER 9., VASÄRNAP

nat (I EC re >

tTfCirhm

Este falun

II

Kokas Ignác festménye

OR AVEC JANOS:

Virág az Angarának

M

ostanában a mínusz harmincfokos, egészségesen száraz szibériai téli napokról álmodem. Pontosan emlékszem arra a délutánra, amikor hétezer kilométerre és hét órára otthonomtól — ennyi az időeltolódás — a Kínába, Mongóliába vezető út mentén épült legnevezetesebb orosz város, Irkutszk egyik terén ültem a pádon, mint a város többi pihenni vágyó szibirjákja. Hideg, csendes délután volt. A Szibéria meghódítóinak tiszteletére emelt magas márvány obeltszk körül, a Gagarin-sétányon sokan töltötték szabad szombatjukat olvasással, sétával, csendes beszélgetéssel. Legalább annyi gyerekkocsi volt a hótól megtakarított aszfaltjárdán, mint ahány kényelmes pad, amelynek négy öntött medvetalpa mélyen belenyomódott a park parhavába. Kelet felől, a ritkán befagyó csodálatos Angara folyón túl már sötétszürkére vált az ég. Nyugaton élénkpiros csíkokat, foltokat festett a felhők között az égre a lenyugvó nap. Fáradtnak és álmosnak éreztem magam. Legszívesebben ledőltem volna a pad egyik hullámos ülőkéjébe, mint valami bölcsőbe. Az Angarára gondoltam, a Bajkál-tó legendába illő engedelmességű, egyetlen leányára. Az Angarára gondoltam, amely a monda szerint megszökött az öreg Bajkáltól, atyjától, hogy távoli ifjú daliájával, a Jenyiszej- jel összeölelkezzen. Az Angarára gondoltam, amiről legelőször vagy harmincöt esztendeje hallottam első világháborút és szibériai hadifogságot szenvedett magyar hadifoglyoktól. Az Angarára gondoltam, amelyen megépült az első szibériai vízierőmű, s amelynek zabolátlan gazdagságát most már az ember használja fel nemcsak Irkutszk ban és Bratszkban, hanem nemsokára Uszty-Ilimszkben is.

És ekkor hirtelen feldíszített autósor törte darabokra a szabad szombat délutánjának díszes jégvirágait. Az első Volga tetején két virággal koszorúzott kör — mint két jegygyűrű — fonódott egymásba. Felette színes luftballonok sokasága vitorlázott a nagy folyó felőli fújó szélben. Ifjú pár szállt ki belőle. A lány szibériai hónál fehérebb menyasszonyi ruhában és körömcipőben, a fiú alkalmi feketében és csokor-nyakkendőben. A többi kocsiból a násznép, rokonok, hozzátartozók,

munkatársak özönlöttek nyomukban. De ékkor már életre kelt a park és a sétány csendesen pihenő közönsége is.

O

tt tolongtunk az ifjú pár mögött, akik egymáshoz igazított vállakkal és léptekkel haladtak le a folyóhoz. A legalsó lépcsőfokon megálltak. A vőlegény lehúzta a celofán borítót a vörös szegfúcsokorról. A halálosan néma csendben csak a nagyritkán befagyó Angara állandó vándorlásának suso- gása, egy eltévelyedett sirály furcsa rikoltása hallatszott. Én a hidegtől reszketve hallani véltem, hogy a celofán-burkától megfosztott élővirág sisteregve megpörkölődik a fagytól.

Az alkalmi Létébe öltözött ifjú a talpig hófehérbe öltözött menyasszonynak nyújtotta a csokrot. A lánv az arcához emelte. Jól lát tam, nem megszagolta, hanem megcsókolta a meleg virágszirmokat, aztán határozott mozdulattal a folyóba vetette. A sebes Angara azonnal, magával ragadta. Szürkéskék vizétől rövidesen mélyvörös színt kaptak a piros szegfűk.

A ceremóniát mindenki szótlanul nézte vé gig. Csak akkor mozdultak el helyükről az emberek, amikor az ifjú pár ismét felért a lépcsősoron. Itt aztán ünnepi fogadtatásban volt részük. Gratuláltak, sok boldogságot és sok gyereket kívántak nekik. Kivétel nélkül mindenki.

M

ellettem a pádon tüzet kért egy ősz szakállú, hosszú fekete kabátos, prém- sapkás, halinacsizmás öreg. Gyufát gyújtottam és odatartottam. Megköszönte, aztán a füsttel*kifújva csendesen ezt mondta:

— Az út a boldogsághoz nem mindig felfelé vezet. A tisztességes és tiszteletteljes emlékezés lépcsőfokai még akkor is a magasba emelnek, ha lefelé lépkedünk rajtuk. Ismerem a lányt, azaz a menyasszonyt. Valamikor, gyerekkorában a térdemen ült Most végezte el a főiskolát. Ismertem az apját is, munkatársam volt. Az Angarában Lelte halálát, amikor az erőművet építettük. Nem is találtuk meg. Helyes, hogy a fiaitalok megnézték a folyót, amely atyjukat örökre elrabolta. És helyes, hogy a fiatalok megmutatták magukat az ősi folyónaik. Ha sok pénzem lenne, pezsgővel köszönteném őket...

PATAKI EDIT:

TEMETES

T

egnap már összekötözték és elküldték az utolsó csomag utalványt, fuvarlevelet is. Ma délelőtt Kovács a maradék jeggyel átszalad? a nagyállomásra, most még le kell számolnia a postán. A várótermet, a mázsálót és a raktárt már a hét elején kiürítették. A berendezés nagy részét ő vette meg, olcsón; az irodából a szekrényeket, a kályhát, a két asztalt, a váróból a padokat. Hozzá került az apróságok többsége is: öt forintért a kancsó, háromért a lavór, húszért az asztali lámpa. Kovács különösen a rolós szekrénynek örült: átfestik, illik a szobabútorhoz, jó lesz valamelyik lány könyveinek.

A pályamunkások hordják ki az „irodát”, rakodnak. Ko- vácsné sepreget, le-lehajol a papírdarabokért, rongyokért, kisimítja őket, de aztán mindent a szemétkos árba dobál. Nem lát a könnyeitőL Kovács ezért is menekül a postára. Nem bírja elviselni az irodája kifosztását.

Tizenöt évig dolgozott ezen a helyen. Másfél évtizedig az élete tartozéka volt ez az iroda, ez a váróterem, ez az állomás a két váltójával, két villanyoszlopával, menetrend szerint beérkező és kiinduló kisvonatával. Vége, A kávédaráló ideje lejárt.

Minden, az utolsó szeg is, a legkisebb fadarab is emléket ébreszt benne.

Itt ült, itt dolgozott mindig az asztalnál. Belátta innen a főutcát, a vasúti pálya nagy részét — és a piacot. Mindenkit ismert, őt is ismerte mindenki. Az emberek nyáron bekiabáltak neki, télen megemelték a sapkájukat. Ha valaki kevés pénzzel jött a faluba, és meglátott valami vásá- rolnivalót, hozzá jött kölcsönért.

Sokan bejáratosak hozzá, hivatalos ügyben vagy csak „úgy”. A lányai is bejöttek mindennap, egy órával azután, hogy ő eljött otthonról. Kiflipénzt kértek tőle itt, előtte az anyjuktól otthon. A bélyegzőt kellett átállítaniuk érte. Visszafelé is benéztek, beszámoltak a jegyeikről, elvitték a kenyeret vagy a tejet haza.

Itt újságolta az egyik örömmel, hogy „maga” lett, mikor először magázták a városi áruházban. „öregszünk” — gondolta Kovács.

Itt nézték végig a bizonyítványokat is évzáró után. A gyerekek ingyen utazhattak a vonaton, ha jól fejezték be az évet.

Tizenöt évig itt telt minden napja, a rövid, évi szabadságok kivételével. Több mint tíz évig a vasárnapok is. Aztán, ahogy csökkent a forgalom, ünnepnapra váltás nélkül bezárt. Kirakta a táblát: „Jegykiadás a vonaton”.

Eleinte, a kezdet kezdetén nehezen ment a dolog. Beosztottból lett „főnök úr”. Addig negyedmagával szolgált. Mikor ide helyezték, nagy lett a felelősség, rossz volt megszokni az önállóságot. A váltókezeléstől a jegykiadásig mindent tőle kértek számon. Csomagfelvétel, bárcázás, rakodás, benti takarítás, hóseprés, az a rengeteg javítás — nem boldogult az asszony segítsége nélkül. Éjfélekig dolgoztak együtt, különösen hóvégeken: „nem jött ki” a zárlat. Az expressz és a poggyász összesítését is mindig a felesége végezte el.

Mennyit veszekedtek! Hogy ő nem teljes értékű ember, nem tud megállni a saját lábán! Sokszor aludt az irodában az asztalon: az iratokat az ablakba pakolta át, leterítette a zubbonyát, feje alá rakta a székpárnákat. A bundájával meg betakar ózott.

Furcsa lesz otthon látni ezeket a bútorokat. Mindenütt világít rajtuk fehér betűkkel a MÁV. A kancsón is, a lámpán is, a szekrény rolóján is. Ka itt vesztek össze, hazakísérte az asszonyt, ő meg visszajött aludni az irodájába.

Szenvedélye is volt, békés, költségtelen szenvedély: szeretett telefonálni. Ezeknek is vége, ezeknek áz éjszakába nyúló mókázásoknak, méhé- szeti-nyulászati szakvélemény cseréknek. „Robban” a vonal: Kisst másik megyébe tették, Tóthot a nagyállomás- ra, Lehóczkit a városba raktárosnak, Magyar itthagyta a vasutat. Félévenként ha egyszer találkoztak, de a hangjuk mindennap itt volt. A hallottakból ismerték egymást. Ha valahova nőhelyettest vagy tanulólányt küldtek, azt a többi rögtön kinevezte a Kovács szeretőjének: élvezték, hogy nem érti a tréfát.

Ahogy a postáról jön, búcsúzik a pálya minden részétől. A talpfák, a sínek, az átjárók! Mennyit küszködött a hóval! Állította a két árva váltót, ha hozták a malomból a lisztet, vagy vitték a gyárba a cukorrépát. Itt kapott gyümölcsöt, dinnyét, káposztát a piacosoktól, ha segített nekik a rakodásnál. Hányszor kérték, hogy becsülje meg, mi hány kiló! Máskor meg ugratták a véntyúkokkal. Ezeknek az embereknek hagyta nyitva a várót nemegyszer éjszakára — persze, szabálytalanul, de így fedél alatt lehettek. Itt rendezték a számtalan hócsatát a bejáró gyerekekkel a vasutasok ellen. A gyerekek a jövő hónapra már buszra váltottak bérletet.

Megjárta hát utoljára a postát is. Alig veszi észre a szembejövőket. Rossz lesz ezután. Tizenöt évig volt a maga gazdája, megszokta. Senki nem dirigált, senki nem is engedelmeskedett neki. Mindig tudta, hogy „ideiglenes” a kisvasút, mégse keresett

biztosabb helyet, összenőttek. Váratlanul érte a felszámolás. Sose tudott volna eléggé felkészülni rá.

Az irodát is kiürítették, nem maradt más, csak a csupasz falak, a függöny nélküli ablakok. Eltűnt a rengeteg szemét is. Kovács benéz még egyszer a raktárba: rendben van, üres. A váróból még leszedi a plakátokat, ő rakta fel mind. Most le kell szedni határidő előtt.

Nehézkesen veszi fel zubbonyát. Szokásától eltérően be is gombolja, bent. Most nem •kell rohannia. A vonat öt-hat perc múlva ér ide. Nincs most elkésett jegyváltó, elgondolkozott árufeladó. Nincs már utas se.

Még egyszer körbetapogatja szemével az irodát. Ugyan mit kezd majd a hentesüzlet a pénztárablakkal? Csaknem elmosolyodik ezen a gondolatán. Hát nem mindegy?

Bezárja az irodát, a várótermet is. A mázsáló árván maradt. A mérleget, amelyről mindennap be kellett írni, hogy „érzékeny és állókony”, elvitték. A faajtókat ő vette meg és szerelte le, otthon várják, hogy a méhesbe állítsa őket.

Az utcán nagy tömeg sereglett össze. Nemcsak a piacosok vannak itt, nemcsak a sétálók, jövőmenők álltak meg. Idegyűlt a fél falu. Ahogy Kovács kilép, mindenki elnémul. Tisztelettel adnák utat.

— Tán belebetegszik — mondja valaki.

Kovács mereven, feszesen áll szokott helyén, az állomás sarkánál. Báljában a koszos piros zászlót tartja. Az emberek is mereven néznek maguk elé.

— Hát igen. Átlépett rajta a történelem — kedélyeskedik valaki.

Senki sem nevet. Lefelé néznek, a sínekre, a „keskeny nyomtávra”, mintha mérlegelnék, mekkorát kellett lépni ehhez.

— Elég nehéz volt — szól a tanács embere, egy azok közül, akik elérték, hogy a kisvasú tat a buszközlekedés váltsa feL

És itt a vonat. A motor és két kocsi utas nélkül. A vezető nem mer az emberekre nézni. A kocsi ajtajában egy- egy kalauz, sapkához emelt kézzel, egyenesen.

Kovács jobbjával tiszteleg, baljával tétován felemeli a zászlót. Beesett arcán végiggondol a könny.

A kismotor ismerősen, játékosan zakatoL Nem tudja, hogy utoljára fut itt. Ahogy eléri az állomást, sípolni kezd. Sípol, amíg a pályát el nem hagyja.

gek, hogy miért is nem csikartuk ki mindazt az élettől, amit a fiatalságunkból ki lehetett volna csikarni? Mert ami igaz, az igaz: fenemód szemérmesek voltunk mi még akkor, az életünk virágzásában.)

Eltűnődve vette elő Illés bátyám a miskapipát, majd amikor rápüffentett, folytatta.

Másnap reggel, amikor már kihevertem valamelyest a pesti út fáradalmait, azt mondja nékem az oldalbordám:

— Illésem, te drágalátos éhenkórászom! Ha még nem gondolkodtál el azon, hogy immár három gyereked kapaszkodik a szoknyámba, a negyedik meg úton van, hát akkor sürgősen gondolkozz el rajta. Mert, amint látod, sokasodunk, s a további sorsunkról valamiképpen gondoskodnunk kell.

Mit szólhattam erre?

— Jól van, Rozálom, gyagyás éppen nem vagyok, de azt azért szeretném tudni, hová akarsz kilyukadni?

Kipakolt erre az' asszony.

— Nézd, jóemberem, a talicskádat fektesd hanyatt a ház végében, mert arra most már semmi szükség nincsen. Helyette próbáljunk a saját lábunkra állni. Az összecsukod to tt pénzecskénk megtoldásához adjunk el mindent, ami csak mozdítható a portán. Hogy venni tudjunk egy nem híres, de használható lovacskát, hozzá egy tingli-tangli szekeret, mert most kezdődik a hatvani út kövezése, s a Kancsó Jani keresztkománk lett az útkaparó. Ö majd beszerkeszt a fuvarozásba, és ha a magasságos mennybéli megsegít minket, akkor vergődünk valamire. Máskülönben, ha nem próbálkozunk, éhen- halunk.

Negyvenhárom pengővel rendelkeztünk. Ennyi volt a vagyonunk, s hogy ezt kellő összegre felszaporíthassuk, eladtuk az ólból a két süldőt, padlásról az összes kukoricát, sőt még az asszony is megvált néhány ünneplő holmijától. S így, amikor sikerült összesikerítenünk száz pengőnyi készpénzt, az adandó alkalommal, elmentünk a túrái lóvásárba.

Jó néhányszor végiglófráltuk a vásárt. Óvatosan, szinte settenkedve szemügyre vettünk minden eladásra szánt jószágot. Vizsgálódásaink közepette a hitványabbját nézegettük, a

pénzünkhöz illőt, s amikor már harmadszor környékeztünk meg egy pej színű, kicsit roskatag tartasú lovat, úgy gondolván: zsebünknek, igényünknek megfelel, a gazdája, ravasz nézésű jász atyafi, ránkszólt a pipa mögül.

— Isten az atyám — húzta a szót jászosan —, a sógorék az én aranyos lovacskámra, a Dajkára pályáznak?! Ügy látszik, örökbe akarják fogadni.

A jász sógor egyszeribe észrevette rajtam, hogy nem sokat értek a lovak felbecsüléséhez. Minden elődöm zsellérember volt, s földem is csak úgy lett, két holdacska, hogy az első háború után kiosztották az uraság földjéből a leghaszontalanabb, a legvizesebb földjeit.

Az asszony vette át az ócsárlás mesterségét.

— Bátya! — járta körül az eladásra szánt portékát —, ennek a lónak szalmahasa van.

— Mert igénytelen.

— És a szemei is olyan álmosak.

— Hja, kérem, nem aludt ám az éccaka, lelkem! Egész éjjel jöttünk, Jánoshidáról.

Ennél a magyarázatnál meghökkent az asszonyom. Igaz is: a tompa nézés álmatlanságot is jelenthet. (Ámbár másnap megtudtuk, hogy a Dajka miért volt álmos.)

A jánoshidai atyafi, hogy teljes legyen a bizadalmunk, befogta lovát a szekér elé. Indítás előtt egy-egy karót dugtunk a kerekek küllőibe, s mindannyian, sőt még néhány bámészkodóval megszaporítva magunkat, felilleszkedtünk a szekérre, s aztán, Jézus segíts!, indult a lefékezett, agyonterhelt fogat.

Uram isten, úgy húzott az az átkozott dög, hogy öröm volt nézni! A feleségem meg is jegyezte a tenyérbe csapás előtt:

— Édes bátyám, ennek a jószágnak tényleg nincs semmi hibája?

— Már hogyne volna! — bazsalygott az öreg. — Hiba nélkül semmi sincsen. A Dajkának például az a hibája — pis- lantott ravaszul a szekér előtt szemérmeteskedő állatra —,

hogy nem szeret a kender között járni. De hát, ha ezt a hibáját megbocsátják, jól ellesznek vele.

Ügy belebolondultunk a pejkóba, hogy amikor elhangzott a vételár — kilencvenöt pengő, cakk-pakk az egész fogatra —, máris fizettünk, s mentünk haza boldogan, miközben felbíztattuk egymást az asszonnyal, milyen jó lesz ezután; nem leszünk ráutalva többé a fuvarosra, magunk műveljük majd meg a két hold proletárföldet, sőt a fuvarozással még pénzt is keresünk.

Fanyar mosoly rajzolódott ki Tarhonyás Illés bátyám barázdás ábrázatára.

Az elkövetkező reggelen, amikor beálltam a fuvarozásba, és megraktam a kocsit kővel, csak akkor világosodott meg előttem annak az égetnivaló jász sógornak a kétértelmű mondása. Mert a Dajka, amikor indítani kellett volna, valóban bebizonyította: egyáltalán nem kedveli a kender között, mármint a kenderből font kötél között a sétálást, pláne akkor, amikor a sétálás közben a szekeret is húzni kell.

Ügy táncolt, illegett-billegett a megrakott szekér előtt, mint az elkényeztetett, kisasszony. Csak nyihelődzött, csak to- porgott, s végül rátehénkedett a hámfatartóra.

Elsüllyedni szerettem volna a szégyentől. Aztán, dühömben, megfordítottam az ostor boldogabbik végét és... csép. Ügy megcsépeltem a Dajkát az ostornyéllel, hogy végül is nekidurálta magát, s valósággal kiugrott a hámból, azaz: darabokra szaggatta szét a szerszámot, leszakította a fürhéc elejét és csak félórás hajkurászással tudtuk elfogni a megtáltosodott paripát.

A történet befejezése előtt még visszanézett a mögöttünk magasodó majorsági épületekre, majd a következőket mondotta:

— Az a régi lóvásárlás úgy agyonvágott akkoriban, hogy nem bírtam többé talpraállni. A lovat egy minden hájjal megkent lókupec vette meg, féláron, én pedig visszapártoltam az „egyhengeres” kocsinak gúnyolt kubikustaligához, s löktem az „egyhengereset” 1945-ig, a felszabadulásig.

t

»