Pest Megyi Hírlap, 1973. november (17. évfolyam, 264-280. szám)

1973-11-18 / 270. szám

4 1973. NOVEMBER 18.. VASÄRNAP mi tiEC A falukrónikás hattyúdala Szcbad-e egyéni véleményt fűzni az események felsorolásához? s^Cirhfp A ma krónikairófa nem kámzsás barát, aki klast- romi cellájában rója pergamenre a' történteket, és munkamódszere is sokban különbözik elődjétől. Közsé­gi vagy üzemi krónikát ír, tehát szűkebb határok kö­zött mozog, ám alaposabb, gondosabb a munkája. Szemtanú ugyan, de saját tapasztalataira, okmányokra, adatokra is támaszkodik. Elbeszéli az eseményeket, de sokszor saját véleményét is hozzáfűzi a leírtakhoz, és éppen ebben hasonlít leginkább őseihez. Joga van-e a krónikásnak erre a szubjektivitásra? Efelett keletkezett elmérgesedett vita Nagykovácsiban. Díjazott pályamű A november 7. tiszteletére évente meghirdetett helytörté­neti pályázatokra idén beér­kezett műveket elbíráló bi­zottság a faluk-ónikák közül Szatmári Lajosét találta leg­jobbnak és az első díjjal ju­talmazta Nagykovácsi 1972. évi történetének megírásáért. Ugyanez a szerző a termelő­szövetkezeti mozgalom meg­indulásának 25 esztendős év­fordulója alkalmából kiírt pá­lyázaton a második dijat kap­ta a nagykovácsi Vörös Haj­nal Tsz történetét feldolgozó művéért, ami persze csak a döntés után derült ki, a szer­ző nevét őrző jeligés boríték kibontásakor. Valamire -azon­ban még ennél is később de­rült fény.., , A zsűritagok természetesen alaposan átolvassák a pálya­művet, megnézik a mellékelt képeket is, a legvégén, a tar­talomjegyzéket esetleg már át sem futják. Arra még ke­vésbé gondolnak, hogy azután még egy géppel írt oldal ta­lálható, ahogy Szatmári kró­nikájában. Címe: „A krónika- író utószava”, A döntés után, véletlenül fedezte fel valaki ezt az ol­dalt, miután nagy érdeklődés­sel, elejétől végig átolvasta Nagykovácsi krónikáját. így kezdődik az utószó: „Búcsúszó, epilógus is le­hetne, mert öt éven keresztül végjzett figyelmes jegyezgetés után a krónikás leteszi a tol­lat Nem a szem és a kéz fá­radt el, hanem az ilyen mun­kához elengedhetetlenül szük­séges lelkesedés csappant meg a szívben. A jól végzett mun­ka örömétől éppen azok fosz­tották meg az események le­jegyzőjét, akikről és akiknek irta. Nagykovácsi község 1968- tól évenként megírt történe­téért a járási, a megyei szer­vek, bírálók mindig megdi­csérték, megjutalmazták a krónikaírót. Az 1971. év tör­ténetének megírásáért a me­gyei pályázaton III. díjjal ju­talmazták. Ugyanezért a mun­kájáért a község tanácselnö­kétől szemrehányást kapott. Az 1972. év eseményeinek le­jegyzése így lett a nagyková­csi első krónikás hattyúdala...” Vita a tanácselnökkel — Mint helytörténész, a község, a közvélemény hang­adójának éreztem magamat — mondja Szatmári Lajos. — Az eseményeket értékelni kell, és helyt kell adni a közvé­lemény hangjának is. A ta­nácselnök viszont azt mond­ta nekem, hogy nem így kell írni krónikát. Kértem, mond­ja meg, mi a konkrét kifo­gása. Azt felelte, szeretné, ha visszakérném és átírnám a krónikát. Erre nem voltam hajlandó, de felajánlottam, írja le kifogásait, és azt füg­gelékként a krónikához fű­zöm. Ebbe viszont a tanács­elnök nem egyezett bele. Vé­gül is írásban lemondtam a község krónikáiról tisztjéről. Lemondásomat a tanács el­fogadta. Kár. Mert Szatmári Lajos eddigi tevékenységét 'példa­szerűnek tartják az illetéke­sek. Ügy a budai járás nép­művelési csoportja, mint a megyei levéltár krónikákat gyűjtő, gondozó munkatársai. Sajnálják, hogy visszavonul. Hivatott és képzett krónika­író, hiszen történelem- és magyar tanár. Mielőtt 1957- ben Pest megyébe került a budai járás szakfelügyelője- ként, évekig igazgatóhelyet­tese volt az egyik sárospata­ki általános iskolának. 1963- tól 1971-ig, amíg nyugalomba nem vonult, Pest megye tör­ténelem és magyar vezető szakfelügyelője volt, s mun­kásságáért a művelődésügyi miniszter „Kiváló tanár” cím­mel jutalmazta, — Külön műfaj, és nem könnyű munka a krónikaírás. A Budapesti Kőolajipari Gépgyár AZONNALI BELÉPÉSRE KERES központi telephelyére, továbbá műszer- és technológiai szerelési munkahelyekre (Algyö, Százhalombatta) kiitszolgálatos munkakörbe: lakatos, villanyszerelő, esztergályos, kovács, lemezlakatos, ív-lánghegesztő, motorszerelő, csőszerelő, marós szakmunkásokat, továbbá öltözőőröket, őröket és férfi segédmunkásokat. Vidéken minden szombat szabad. Magas kereseti lehetőség. Munkásszállás, üzemi konyha van. A munkásszállás vidéken ingyenes, a központban havi 75 Ft-ot keli fizetni. Felvétel esetén az útiköltséget megtérítjük. Próbaidő alatti kilépés esetén az útiköltséget visszavonjuk. % Segédmunkások részére hegesztőképzés. W/W/////////////. Jelentkezés a vállalati munkaügyi osztályon: Budapest XVIII., Gyömrői út 79-83., vaqv o vidéki munkahelyek vezetőinél. Ügy érzem, csak most jöttem bele — mondja most, hogy már abbahagyta. Nmcs helye szubjektivitásnak ? Pintér István, Nagykovácsi tanácselnöke: — A mostani krónikáját elolvastam, abban semmi ki­fogásolnivalót nem találok. A tavalyiban azonban nemtet­szését fejezte ki, amiért a ta­nácstagok között az általános iskola egyetlen pedagógusa sem található. Véleményem szerint az események felsoro­lása mellett nincs helye szub­jektív megjegyzéseknek a krónikában. Közöltem vele a konkrét kifogást és azt aján­lottam, döntsék el semleges szakértők a vitánkat. Eluta­sította. Le is mondott. Mi azonban ezután is, bármilyen iratba kér betekintést, nem akadályozzuk meg műhibájá­ban. Most is kutat, a Vörös Hajnal Tsz történetét írja. Egyébként tavaly kifogásoltam azt is, hogy mielőtt a króni­kát benyújtotta, nem mutatta be nekünk. Előzetes cenzúrának nincs helye. A krónika bírálatot is tartalmazhat, ahogy a króni­kaíró munkáját is meg lehet bírálni — ennyit kénytelen vagyok megjegyezni. A tanácselnök által sérel­mezett krónikarész különben így szól: „A megválasztott tanácsta­gok valóban mind, egyénen­ként is derék emberek, de a tanács összetételében hiá­nyosságnak látom, hogy a 430 gyermeket nevelő 22 tanerős általános iskola egyetlen pe­dagógusa sem kapott helyet a tanácsban.” Nem esemény nap tar Nem akarok döntőbíró len­ni, mégis meg kell állapíta­nom, az idézett sorok való­ban szubjektív, de senkit sem sértő véleményt fejeznek ki. Olyan megjegyzés, amit miért ne tehetne bárki, akár a kró­nikaíró is. A maiak elődjei, a középkor krónikásai sokszor szintén hozzáfűzték saját, nemegyszer elmarasztaló vé­leményüket egyes esemé­nyek leírásához, mert a kró­nika sohasem volt száraz ese­ménynaptár. Ma se legyen az! Másrészt a bírálatot, még, ha igaztalannak tartja, a kró­nikásnak is el kell viselnie. Elkedvetlenednie tőle, sem­miesetre sem szabad. Szokoly Endre Kiállítás előtt Ifjú alkotók A nagy csöndben csak á fekete rajzszén surrogása hal­latszik. Lüktető az élet a Nagy Sándor-féle ház öreg fa­lai között. A sok éve üresen álló műterem a közelmúltban benépesült. Tizenhét fiatal Remsey Iván vezetésével meg­alakította a gödöllői képző- művész-szakkört. A környezet ideális. Gödöl­lő mint parkváros óriási le­hetőségeket biztosít a szépre érzékeny alkotóik számára. *Ezt már a nagy múltú mű­vésztelep tagjai is felfedezték, gondolunk itt Kőrösfői Kriesch Aladárra, Nagy Sán­dorra, Remsey Jenőre. A nagyok példáját követve a fiatalok vezetőjük irányítá­sával kirajzottak a közeli dombok erdőibe — hónuk alatt festő vászonnal, palettá­val —, és fölállítva háromlá­bú állványaikat, próbálták megörökíteni a szőkébb haza szépségeit. Fiatalos lelkesedésük nyo­mán született meg az a 171 mű, amelyből a Népművelési Intézet képzőművészekből ál­ló zsűrije nyolcvanegyet ta­lált kiállításra méltónak. Ez a 81 mű képezi az anya­gát annak a kiállításnak, amelyet dr. Kampis Antal művészettörténész nyit meg november 24-én a járási hiva­tal nagytermében. TV-FIGYELO Rosszul tudtuk? Azt hi­szem, soha úgy még nem le­pődtem meg a képernyő előtt, mint csütörtökön a Hogyan képzeli ? adása közben. Mindmáig ugyanis úgy tud­tam és úgy tapasztaltam, hogy ez a műsor a könnyű, ponto­sabban a pehelykönnyű, a leg­könnyebb szórakoztatás mű­fajához tartozik. Olyatmi, mint a tánczene és a kabaré. Rendben is van: nézők, szer­kesztők, rendezők eljátszo- igatnak azzal a gondolattal, milyen lesz majd az élet, a munka, a szerelem száz év múlva, 2073-ban. Az ötlet jó, szükség van ilyen műsorokra is. Ebben a szellemben-kerei­ben folydogált-csordogált a Hogyan képzeli? csütörtök es­te is. Minden úgy történt, mint máskor: találkoztunk szelle­mes és kevésbé szellemes öt­letekkel, vidám és kevésbé vi­dám megoldásokkal*- valódi „űrkabaréval” és jóval gyen­gébb utánzatokkal. Mígnem egyszer, a műsor egyik pontján megjelent egy név, egy ember, egy író, és ez a hirtelen jött, valóban telje­sen váratlan fordulat telje­sen összezavart bennünket. Kiderült, hogy mindent rosszul tudtunk. Kiderült, hogy ez a vidám, kedves és néhol igénytelen műsor nem a szórakoztatás­hoz, nem a kabaréhoz, a tánc- zenéhez és az operetthez, ha­nem — most fogódzzon meg, aki nem látta a csütörtöki adást — a tudományos-fan­tasztikus irodalomhoz tarto­zik. Hát ez azért már mégis túlzás. A preparátor A Természettudományi Mú­zeum őrzi azokat a kitömött állatokat, amelyeket időnként Cgy-egy kiállításon bemutatnak. Az értékes egzotikus és hazai trófeákat időnként átvizsgálják és a hibákat kijavítják. A pre­parátor most a dél-afrikai zebrán talált javítanivalót. A sci-fi, persze, sokféle és a humor, a vidámság — főiként legújabban — egyáltalán nem idegen tőle. De akármilyenek is — jellegben, stílusban — ezek az alkotások, valamiben megegyeznek: mindannyian az emberiség sorskérdéseit hordozzák. Ami magától ér­tetődően nem mondható el s Hogyan képzeli-ről: a sci-f. írók nagy felelősséggel és fel- készültséggel vizsgálják a ké­szülő jövőt. S különösen így vizsgálja az az ember, az a nálunk is nagyon jól ismert amerikai író, aki csütörtökön este a magyar nézők elé lé­pett: Isaac Asimov. Ismerjük könyveit, mun­kásságát, tudjuk, kicsoda, s azt is tudjuk, annyi köze van a magyar televízió űrkabaré- jához, mint, mondjuk, He- mingway-nek az operetthez. Asimov nem űrhajós táncda­lokhoz ír szövegeket — akikor talán elképzelhető lenne sze­repeltetése a Hogyan képze­li ?-ben —, hanem olyan no­vellákat és regényeket, ame­lyek meghatározó jelentősé­gűek a tudományos-fantasz­tikus irodalomban. Ha már beszélgetett vele a magyar te­levízió, az anyag, amely er­ről készült, inkább a Hét-be illett volna, mint ebbe a soi-fi- hez képest végül is igénytelen összeállításba. Három cgyfelvonásos. o’ Neill, a világhírű amerikai író ugyan csak két évtizede hunyt el, de darabjainak máris van­nak elavult rétegei. Nem a két évtized, hanem egy év­század miatt. O’Neill ugyanis drámáinak felépítésében a szá­zadvégi irányzatokhoz csat­lakozott, s ezt a konstrukciót érezzük ma már egy kicsit ki­számítottnak, mesterkéltnek. A modem dráma más utakon jár. Az az életanyag, azon­ban, amely O’Neill műveiben megjelenik, változatlanul iz­galmas, mert valóban az éle­tet, a realitást tartalmasa. Helyzetei feszültek és külö­nösek. figurái, mint Keeney az Olaj-ban, még diadaluk­ban is tragikusak. S mégis: ezek a rikító és harsány fal­nék az eleven élet teljességét adják. Pénteken látott három egy- felvonásosa, a Veszélyes öve­zet, az Olaj és a Reggeli előtt a televíziós feldolgozásban, Horváth Tibor stílusos rende­zésében és a kitűnő közremű­ködőkkel jól adta vissza ezt a teljességet és gazdagságot. Két alakítás pedig feltétlenül megérdemli, hogy külön is szóljunk róla: Sinkovits Im­re konok-kemény kapitánya és Tábori Nóra széthuUó fele- S'0|Í6. ökrös László IN MEMÓRIÁM R I. Az életvédelmi relén múlott? Ribárszki Istvánné 1926-ban szüle­tett, tizenkilenc évvel később, 1956. áp­rilis 25-én lépett be a Ganz Műszer Művek gödöllői árammérőgyárába. Az idén október 5-ig a próbateremben dol­gozott — megszakítás nélkül —, besza­bályozóként. Október 5-én az éjjeli műszakban, két óra után negyven perc­cel egy több mint tízezerszer végrehaj­tott mozdulatot elvétett. A következő pillanatban örökre megbénult a szíve. Férjén és két nagykorú fián kívül ba­rátai. munkatársai álltak értetlenül sírja előtt. Idézet a baleseti jegyzőkönyvből: „Ribárszki Istvánné a hitelesítő fo­gyasztómérőt (a Landis-t) akarta há- "romfázisú négyvezetékes kötésből egy­fázisú kétvezetékes kötésbe átkötni. A művelet megkezdése előtt elmulasztot­ta a berendezést feszültségteleníteni. A hitelesítő fogyasztásmérő feszültség­vezetékeit kikötötte, egyik vezetéket balkezébe, a többit jobbkezébe fogta, így két fázis közti feszültséggel a szivén keresztül zárta az áramkört.” Egy hónappal később a városi-járási rendőrkapitányság bűnügyi alosztálya is lezárta az ügyet. Megállapítást nyert hogy „a balesetért egyedül az elhalt okolható, mivel elmulasztotta az általa végzett munkára vonatkozó szabályok betartását”. (Mellékelve az igazságügyi mérnök tizennyolc oldalas szakértői je­lentése.) Ribárszki Istvánné halálhírét a más­napi újságok hírtengeréből emeltem ki, négy sor ha lehetett, négy sor, ame­lyen átgázol a háborúkon, utcai balese­teken, halálhíreken nevelkedett, edző­dött tekintet. Nem titkolom: talán ar­ra vártam mostanáig, hogy a két per­döntő dokumentum, a baleseti jegyző­könyv és a bűnügyi nyomozás summá- zatával — azzal tudniillik, hogy me­gint, minit már annyiszor, a tragikusan végződött üzemi balesetek hatalmas so­rában egyedül és kizárólag az áldozat hibáztatható — vitába szálljak. Anél­kül, hogy pontosan, részleteiben ismer­tem volna annak az időben mérhetet­len változásnak a történetét, amely alatt egy negyvenhét éves munkásasszony még élt, azután már nem élt. Egy két­gyermekes munkásasszony, aki ti zenbe, évet töltött el három műszakban ugyan­abban a közösségben. lennie, hogy a dolgozó akkor se legyen kitéve áramütés veszélyének, ha elmu­laszt valamilyen kapcsolást, feszültség- mentesítést, vagy tévesen kapcsol. Vagyis: minden egyes hiba — mert az kétségtelen, hogy Ribárszkiné nem tar­totta be a műveleti utasítást — nem követelhet emberáldozatot. Azt az át­kötést, amely a halált okozta, műsza­konként óvatos becslés szerint legalább kétszázszor kell elvégeznie — a rend­szer áramtalanítása után. Tizenhét év alatt még egy gép is megfeledkezne egyszer — az áramtalanításról! A hasonló balesetek megelőzésére tett intézkedések rovatban a kettőspont után ez olvasható: „olyan berendezés terveztetése és kivitelezése, amely meg­gátolja a hasonló baleseteket”. Bár ez az önmagába visszatérő mondat meg­lehetősen szofisztikusnak tűnik, mégis azt engedi sejtetni, hogy a gödöllői árammérőgyár próbatermében a be- szabályozók nagyobb biztonságban is dolgozhatnának. Még akkor is, ha a gyár húszesztendős fennállása ót$ „csak” most történt első ízben halálos baleset. Közeli rokona ennek a feltételezés­nek az a több pontból álló előírás, ame­lyet az SZMT munkavédelmi felügyelő­je postázott a balesettel kapcsolatban Gödöllőre: A védelemnek olyannak kell — Mindenkit megrendített A baleset a gyárban — mondja Bloliczky Tibor, a szakszervezeti bizottság ritkára —, öt-hat napig nem is írtunk elő éjszakai műszakot. Az éjszakások egy része ki­vette a maradék szabadságát, többen elmentek betegállományba. Azelőtt vil­lanyszerelő voltam, megtanultam, hogy annak, aki elektromossággal foglalko­zik. egy kicsit mindig félnie kell. Ez a félelemérzet rpinden rutinnál többet ér... Munka közben a félelemnek sincs semmilyen látható jele — a fczív hosz- szú távon mégis megsínyli. Az elektro­mosság „ütőtávolságán belül” élőknek a szívükkel van a legtöbb bajuk. — Az igazság az: eddig senki nem gondolt arra. hogy ilyen tragédia elő­fordulhat. Éppen olyan ez. mint a gép­kocsibalesetnél. hogy még a legtapasz­taltabb vezetővel is előfordulhat: fék helyett a gázra lép. Ügy látszik, ez a sánta példa ragadós az árammérőgyárban, mert félnapos ott tartózkodásom alatt több felelős ve­zető hivatkozott erre az analógiára. — Ezek a táblák, amelyek egyikén a baleset történt, négy-öt éve készültek itt a gyárban, hasonló korúak a bizton­ságtechnikai megoldások is. Azt val­lom: egv konstruktőrnek úgy kell el-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom