Pest Megyi Hírlap, 1973. november (17. évfolyam, 264-280. szám)
1973-11-11 / 264. szám
8 MST HEGYEI k/Ciriap 1973. NOVEMBER 11., VASÁRNAP TÍMÁR MÁTÉ: Fóti képeslap I. Azt hiszem, helységnévtáram. Főt címszaván régen túllapozott az idő, ha mindenáron a kilencedfél- ezres lélekszámhoz, s másfél ezres lakóházmennyiséghez kötődnék, hiszen amióta világra zakatolták a nyomdagépek, inkább jól tíz felett, mint alatt, házai pedig jónapot kívántak a kétezernek is. Az azonban igencsak kétszer-kettő-bizonyos, ha valaki lenéz a fóti dombok valamelyikéről, belé a milliomfényü alkonyatba, arra az országszíve Budapest felé, olyan panorámát lát, amilyenért a kolozsvári Feleki-tetőre, vagy a szentgyörgyi Örkőre kellene utaznia, ha ellenpárját keresné. Pedig ezt a megállapítást egyáltalán nem Vörösmarty Mihály édesapánk súgja, aki a közákarattal- erővel megújult itteni présházhoz engedte kötődni nevezetes Fóti dal-át, sem azok a poétautódok, akik a Fáy—Vörösmarty Társaság oszlopaiképpen itt vertek szállást a múzsájuk feje fölé, hanem a szem látja, a tudat felfogja, és a szív érzi. Persze, annyi nemes rozsdával a tárgyilagosságon, amennyire az elfogódott ember képtelen tárgyilagos lenni. Mert bizony Fötről szólani a tegnapi látás, a friss emlékezés fénysugarában elfogódottság nélkül, egyet jelentene a lelki és szellemi közömbösséggel. Az emberfia átgurul a Duna-parti gyárnegyeden, érinti Palotát, elhagyja a főváros határtábláját is, de még valójában mindig a pesti nyüzsgésben létezik tes- te-lelke, ráng, mint Galvani békacombja, s mire felfogná, hová, s miért, máris elébe varázsolódik a csodálatos bizonyosság, hogy: Akár kétmilliós városbehe- mót tyúkszemén is lehet önmagunknak lennünk, megmaradnunk egyéniségünk határain bévül, ha ehhez segítségül hívjuk a múlt példáit, a jelen táguló lehetőségeit, és az öntudatunk jövőbe küldő hitét! S mindezek bizonyossága Főt! Kéttornyos, mórosan romantikus műemléktemploma — a fiatal Ybl Miklós kőcsipkeálma —, szemből köszönti az érkezőt, a gyermekvárossá nemesedett kastély zajongó ifjú népe oldalról bizonyítja, hogy a jövendő nép serege is adott, ahogy a Csornád határát is felölelő Vörösmarty MGTSZ a jelen fundamentumát tolja mindezek alá, melyre a holnapokat magasíthatjuk. Pár százholdas gyümölcsöse-kertészete, friss fejlesztésű szarvasmarha-állománya, növénytermesztése egyaránt bizonyságul szolgálhat. De a jólműködő üzemek is, az új házra újat építő Fót-szeretet is, mely inkább idevonz, mint elenged, s az az új kul- túrház is, melyet útban a 3. számú, úgynevezett kisála- gi iskola felé érintünk, ahová a hagyományápolás apostolánál való tisztelgés okából igyekezünk. Mert azért valahogy mindazokon bévül, amiket elmondtunk eddig, külön alá kell húznunk Főt esetében, hogy az arra érdemes hagyományok megtartása, ápolása és korszerűsítése az a mágnes, ami naprakész mozgásba hozza-tartja a fótiakat. Ez a kulcsa annak is, milyen nagy, egyre nagyobb barátaik tábora, s okacélja annak is, hogy ide vezetett az utunk. Járjuk hát végig! II. A céhe címerét aranyozó faszobrász-művész, Németh Kálmán, a Fáy—Vörösmarty Társaság egyik vezetője, az élén jár azoknak is, akik Főt hírnevét öregbítik. Pedig felvidéki születésű, 1923-ban siheder- ként került ide, meghatározó gyermekkorát tehát máshonnan hozta. Mégis, ha most kimondja valaki Főt nevét, s a kultúra dolgában is járatos, az ábc-t igencsak az n-betűvel kezdi. Annyira egy lett Németh Kálmán mindig jó bort termő, új pátriájával, hogy összetartozásuk máris évtizedekkel előre példa, tartson bármeddig is a folyamatos jelenük. Németh Kálmán műterem-háza valóságos múzeum. Munkáinak légiója díszíti — nincsen lelke megválni tőlük — művésztársainak ajándékaival, meg a gyűjtött néprajzi anyaggal elegyest, s ha a misekönyvnyi emlékalbumokat is fellapozzuk, a szebbnél szebb önportrék, fogoly emlékek, fakorpuszok, maradandó szoborvilág mögé odaszokik a tovatűnt évtizedek legnagyobbjainak fóti jelenléte is. Ha úgy tetszik, Illyés Gyulától Berda Józsefig, Kónya Lajostól Mátyás Ferencig, elismerő szavakba kalodázva a pillanat révületét, melybe a házigazda alkotásai kápráztatták őket. Mi is így indulunk el a Fóti dal születését ábrázoló domborműve alól, Vörösmarty Mihály, Fáy András, Széchenyi István, Kossuth Lajos, Deák Ferenc és mások élet- és eszmehű ábrázatától Novák Imre iskola- igazgató és társasági apostoltársa kíséretében, s ha nem tudnánk, hogy oda, emlékük templomába, a megújított présházba, akár szívesen itten is maradhatnánk. De már vár a Fóti ősz ’73 rendezvénysorozat soron lévőjének, a Berda József irodalmi emlékestnek vendégserege, hogy Béres Ferenc, Bodor Tibor, Seller Zoltán, Pribojszky Mátyás és mások közreműködésével emlékezzen a tisztahúrú költőre, aki a legbozontosabb időkben is ember, József Attila barátja maradt, s egyik ihletett költeményében így zengte az immár felejthetetlen fóti találkozók tisztességét, Vörösmarty Mihály szellemét idézve: De élni, élni kell! az értelem magasabb vágya szerint; hogy lélek és test egyaránt örvendjen, s így népünk is vidámabb sorsa virrad tán. Mintha érezte volna, hogy alig esztendőkkel halála után ez a vágyakozás szeretett Fótján olyan közel kerül a megvalósuláshoz, mint a csillagok az ég aljához, arra a Duna felé, elkerekedve Budapest fényeivel. Itf az ősz, s Foton betakarítják nemcsak a bőkezű természet, hanem a hatékony szellemiség termését is. Most Berda József szérűjéről, a közelmúltban, az Illyés Gyuláéról, azelőtt a Sinka Istvánéról, s így a jövendőben is sorra mindazokéról, akiket példának sorsol az idő. Ezek a gondolatok .kísérnek hazafelé, s ha nem is csodálkozom a bőkezű nap tanulságain, ennyit mindenképpen e képeslap végére el kell még mondanom: Ma is méltó arra Fót, hogy valaha ege alatt írta alá Vörösmarty Mihály a jobb jövendő reményének váltóját, mert a haszonnal forgatás lehetőségeivel íme, ma is sokkalta jobban él, mint mások! Nézte az embereiket. Azzal szórakozott, hogy kitalálta ki milyen lehet. Elképzelte magának, hogy az öregasszony valamikor nagyon szép volt arca ráncot nem vetett, a legények körülfogták, az aratásnál markot szedett, szoknyája suhogott, mikor kapált, három gyermeke született. Kezében ragasztót tartott. Néha összedörzsölte, melegítette. Kis táskák jöttek az úton, mögöttük apró kislányok, kisfiúk. A kislányok hajában szalagok lebegtek. a fiúk egyforma haja eszébe juttatta azt az időt, mikor még ő is ilyen idős volt. Hazament, letette a táskát, az asztalra tintásüveget rakott, régi, helyenként még tiszta jegyzetfüzetet, a 363- as tollat a tintába ütötte, és írni próbált. Hosszú leveleket gyártott vadidegeneknek, sohasem látott embereknek, akikkel azért jó lett volna megismerkedni, néha nagy pacát ejtett, mindig nevet adott a tintapacáknak, Midka és Jancsi voltak a kedvencei, általában mindig is szerette a neveket. Éjszakánként kis ágyában felébredt, párnája alá dugott zseblámpáját felvillantotta, aztán megnyugodva elaludt. Nem félt a sötéttől, csak a fénnyel — így képzelte — ő maga csinált hajnalt. Most szó sem volt hajnalról. Délután volt, sütött a nap, 6 meg várt. Megkocogtatta óráját, ketyegett. Az első óráját apjától kapta. Kis, talán nem is pontos, acéltokos, szovjet Pobedavolt, olyan apró másodpercmutatóikkal, hogy egészen közel kellett tennie szeméhez, ha látni akarta miként hajtják az időt a vonalszerű mutatók. Reggel hétkor húzta fel, a gyár akkor fújt, apja azt mondta, pontosabb, mert a rádió és a gyár általában egyszerre fúj. Kezében a ragasztó egészen átmelegedett. Akkoriban, persze, saját maga csinálta a ragasztót. A szomszédban vadmeggy volt, a fa törzsére apró nedvbuborékok buggyantak ki, össze szedte, konzerves dobozban felmelegítette, vizet öntött rá. és készen volt. Nem volt jobb a másiknál, csak a szaga. Meggyszaga volt. Egy öregasszony állt meg előtte. — Fiatalember — szólította meg —, nem tudja mennyi az idő? Tudja — magyarázta —, el kell érnem a buszt. Másképp nem érhetem el a vona tót. — Négy óra öt perc — mutatta az öregasszonynak —, jól jár. Másik lábára állt Igyekezett vidám dolgokra gondolni. Mondjuk, nyer valamit. Mit? Ezen gondolkodnia kellett. Mindegy. Valamit. Valamit, aminek tud örülni. Nyer például egy nevet. Oktávia Nyerne egy nevet, ami csak neki lenne. S nem tudná senki. hogy neki mije van. Néha elővenné a zsebéből, megnézné, szólna hozzá, aztán vissza- dugná. Biztosan a belsőzsebében tartaná, jól rá is gombolná. Felnevetett. Egy nevei zsebben tartani? Ez egy különös név lenne. Csak meg kell nyerni. Tulajdonképpen otthon is tarthatná. Mikor hazaérne elővenné a fiókból, lámpát gyújtana, és beszélgetne vele. Hogy mit csinált ma, amíg nem. volt otthon, segített-e valamit. Vizet hozni, fát vágni kifizetni a villanyszámlát, le rakni a szenet — ilyesmit. Persze, ez lehetetlenség. Oktávia. Azért szén név. Biztosan csak szép lányok kapják ezt a nevet. Hosszú hajú lányok. S ők cipeljék a fát? Nem. Akkor viszont mosogatnak. A másik oldalon végre meglátta a lányt, akire várt. Már éopen át akart mmni az úton. felnézett, intett. Ö is.— Késtem? — kérdezte. Órájára nézett. — Nem — mondta. — Hova megyünk? — karolt bele a lány. — Táncolni? — Éntőlem? — vonta meg a vállát — persze nem vagyok úgy öltözve, de azért mehetünk. Azt a nevet is elvinné táncolni. Nem mindig, csak szombat-vasárnap. Neki nem is kellene fizetnie, mert bedugná a zsebébe. Ó rendelne egy üveg sört, neki fagylaltot, amit szintén ő enne meg. BALLT JÓZSEF: Oktávia A lányra nézett. Meg akarta kérdezni tőle, hogy akar-e Oktávia lenni, de úgysem értené. ö lépett be elsőnek a presszóba. A félhomályban is eléggé meg lehetett állapítani, hogy van-e üres hely. Megszorította a lány kezét: volt. Leültek és várták a pincért, amíg jött, a gyufás skatulyával játszott. Kihúzta, betolta, sőt, egy szálat meg is gyújtott. — Mit ajánl? — kérdezte a pincértől, két kihúzás közben. — Enni is akarnak? — Akarsz? — nézett a lányra. — Csak inni. — Wermouthot hozhatok? Citrommal. — Persze, persze. De siessen. A lány a pincér után bámult. — Ismered? — kérdezte. — Honnan ismerném? — nézett ő is utána. — Azt hittem. — Mert? — Csak. Táncolunk? — Tőlem? Éppen lassú szám volt. Magához vonta a lányt, s ott topogtak a többiek között: alig volt hely. Nézegette a lányokat, de azok nem tetszettek neki. Persze ők ugyanúgy az ő partnerét tartották csúnyának. — Mit szólnál hozzá — súgta a lány fülébe —, ha nyernénk egy nevet? — Egy mit? — állt meg a lány. — Egy nevet. Oktáviát. Szép név, nem igaz? — Nem értem. — Egyszerű. Veszünk egy sorsjegyet, s nyerünk egy nevet. Mint mások az autót. Pont azt, hogy Oktávia. Ami csak a miénk lenne. — S viselnénk is? — Á, nem. Otthon tartanánk. Odaadnám a felét. Melyik felét akarod? — Oktá — töprengett a lány — vagy „via”? Oktá — döntötte el. Nekem az kell. — Enyém meg a via. Mit gondolsz, kis betűvel írják a „viát”? — Nem tudom — nevetett a lány. — Biztos. Hogy jutott eszedbe? SZÉKELY DEZSŐ: Erdei szállás Fák, ti zöld létrák a csillagokkal vakolt ég alatt, zuhanjatok a föld mellkasa fölé s hallgassátok a gyökerek beszédét, míg a bujkáló emberi szavakat benőm itt a gazos félhomály. Alvó kis társam, vadvizek rokona, szeret minket a föld, lázadtól melegszik a fűszál, te árvaságodból kinőtt oltalom, ki társam lettél, aki velem jöttél a szegénység aszályos mezejéről, az ínség omló falai közül, elhullajtott tejfogak honából, mese-bundás emlékeink mellől, fogcsikorgató havas éjszakák pőretestű sorfalai között, egy zsebkendőnyi mosollyal, ajkadon elfelejtett imák — így vagyunk együtt: két fölfeszített sín, s az ifjúság, e tűzzel hajtott expressz elhagy s robog tovább. Feszültség Andorai Mária grafikái — Nem tudom. De jó, igaz? — Furcsa név. Szép. Klasz- szul kitaláltad. — Gyere, igyunk 'erre. A pincér két talpas pohárban tette asztalra a Wermouthot. Belekortyolgattak. — Finom — bólintott a lány. Hallgattak egy darabig. — Tudod, hogy ragadt a kezed? — kérdezte a lány. — A ragasztótól — szabadkozott — vettem, és a kezemben tartottam. — Add ide, majd elteszem. — Nem akarsz inkább sétálni? — És ki fizet? — Letesszük a pénzt az asztalra. Majd csak elviszik. — Tulajdonképpen eljöhetnél hozzánk — mondta a lány. — Bemutatnálak a ma. mának. — Apád is otthon lesz? — aggodalmaskodott. — Azt hiszem. — Hát, ha nem vagyok alkalmatlan ... — Miért lennél az? — Meséltél már rólam a mamádnak? — Ogy is jobban tud mindent rólad, mint akár én. De nem baj. Visszaemlékezett, hogy mikor aprócska gyerek volt, elmentek egy asszonyhoz, s ő kezét nyújtotta, úgy mutatkozott be. Aztán nagyon leszidta, azt mondta, az nem illik. Nem ment többet oda, akárhogy is hívták. Kigyúltak a lámpák, a kis utcákban a csak alig hatvanwattos izzók, a főtéren a hatalmas neonlámpák, persze, a főtéren sokan is voltak, nyaranként még külföldiek is megfordultak, mig a kis utcákba legföljebb vasárnaponként jöttek autóval a pesti ismerősök, ámítva a maszatos gyerekeket. Természetesen á kis utcák felé indultak. Egyik lámpa olyan közel volt a falhoz, hogy eszébe jutott valami. — Tudod mit? — állt meg — játsszunk árny játékot. Te leszel a nyúl, én meg az őzike. összeillesztette kezét, a lány is, aztán figyelték, milyen mulatságos alakokat tudnak lejátszani a falon, hogy harcol az őzike a nyúllak Gyertyával szebb alakokat lehetett volna ábrázolni, de így sem volt rossz. A lány hátulról hozzá lépett. — Pedig ezek nem is .bántják egymást — mondta halkan. —, nem szokásuk. Bé- küljenek ki. — Béküljenek — adta beleegyezését. Megcsókolták egymást. — Érdemes most elmenni hozzátok? — Te tudod. — Akkor holnap megyek. Frakkot veszek, arany óra- láncot, aranygyűrűt, aranyórát, mandzsettát, majd ösz- szeolvasok illemkönyveket is. Meghajlással, kézcsókkal, virágcsokorral üdvözlöm majd a mamádat. — De most hazakísérsz? — Persze. Ha kapok vala- ipit. — Mit? — Add vissza Oktát. — Mire kell az neked? — Ügy az egész. Majd néha kölcsönadom. Kis helyen is elfér. — Jól van — mondta a lány, és kulcsot vett elő a táskájából. ö is kis utcában lakott, mint a nagy többség. — Szevasz — mondta —, holnap akkor eljössz. — El hát. — Kiskorában, mikor sétáltak, mindig a lányokat figyelte, ha tehette, nagyot ütött rájuk, azt hitte, azzal nagyobb lesz előttük. Sokszor gondolt arra, hogy jó lenne sétálni egyszer valakivel, akivel jó együtt lenni, akivel boldog lehet. Elképzelte, hogy lesz egy fia és egy lánya, majd csinálnak ezt-azt, szóval boldogok lesznek. Most minden megvan, kivéve a kisfiút, a kisleányt. Idővel mindent. Hazafelé fütyörészve ment, egyre Oktávián gondolkodott, hogy kis ruhát is vesz neki, mégis, ne legyen meztelen, s hogy valamelyik fiókba teszi inkább. Ha megnyeri. Abban egy percig sem kételkedett, hogy megnyeri, az volt csak kétséges, hogy mikor. De nem is az a fontos. Az elhatározás. Otthon rendet tett a sublótfiókban. * /
