Pest Megyi Hírlap, 1973. szeptember (17. évfolyam, 204-229. szám)
1973-09-30 / 229. szám
ms* Meer 8 kKÍvIop 1973 SZEPTEMBER 30., VASÄRNAP L apunk sűrűbben publikáló grafikusművész munkatársai közé tartozik a minden emlékével-tervével-munkdjával Szentendréhez kötődő Szánthó Imre. Grafikáira bizonyára jól emlékeznek olvasóink. Mintha az egész világot jelentené neki Dunakanyarunknak ez a tündén szépségű, hivogató-ma- rasztaló hangulatú kis városkája, egyre csak azokat a dombokra fölkapaszkodó, összetorlódó keskeny utcákat, házakat, templomokat rajzolja, vési linóleumba. És róla szól, Szentendréről, s az itt megélt feledhetetlen ifjúságról Szánthónak Padlásszobám című, könyv- nyi kézirata, írásban is megörökítve az elmerült, nehéz és szépséges időket, az eltávozott, SZÁNTHÓ IMRE: Padlásszobám de kedves emlékükkel ma is élő egykori mestereket, müvésztársakat. A Padlásszobámból közlünk néhány fejezetet; az elkövetkező hetekben a szerző egy- egy munkájával gazdagítva, s annak illusztrálásául, milyen kár lenne meg nem menteni, különösen művészeti életünk egy-egy Ilyen híressé lett városának, művésztársaságának emlékeit. gin Csinálj egy bukfencet .— ----------------------j a szél és I Havat hordott | a püs.............................pökség sz ürke kőkerítésén kihajlo harsakat irgalmatlanul tépte. A nagy vaskapu cirádái közé, mint porcukrozó cukrász hintette a vattás pihéket a macskalyuk felől dudorászó tél. Hónom alatt rajztáblával Önodi Bélához igyekeztem. Esteledett. A sötét házakból kikivilágított már itt-ott egy lámpa sárga, meleg-piros fénye. A nagy kucsmás házak fehérjéből mint kővé vált óriások meredeztek elő a pipázó kémények. Egyik ilyen, másik szélkakasos, ez meg mintha kalodából eregetné a füstjét. Az elárvult festő — most már özvegysége egyedüllétében — a hideg télben emberekre, életre vágyott, vigasztalást keresett a festésben, újult kedvvel és reménytadó szorgalommal lelkesen munkához látott. Megszervezte „kallódó lelkeinket” és kollektív rajzolásra ösztökélt. Befütött, modellt szerzett, megszervezte a társulatot és meleg szobájában hetente egyszer aktmodellt feste- gettünk, rajzoltunk, ifjak, vének, festők, szobrászok, tanárok, lelkesek és egyebek. j---------------- műteremhanI A szoba gulatát a do- bogó, a festőállvány és a kínlódva égő kályha színpadiassá tette, szinte gongütésre várt a mackós öreg festő, Deli Tóni, az asz- kétásan sovány, kék szemű Apáti Béla, az ifjonc festónö- vendék, Balogh, a sokgyerekes, ezergondú Pirk János, a házigazda Önodi Béla, Szamosi Socs, a szobrász, a vidámbicegő, nagy hangon tréfáskedves Szabó Jenő — cim- és szobafestő, no meg egyebek között jómagam is. Egy nő is serénykedett ott, nem volt sem elegáns, sem szép. Rakta a tüzet és arca piros fényben lobogott, ahogy a kályha tüze fényglóriát vetett köré. Így vártuk a modellt — óriás kor- és felfogásbeli életkülönbözőségek elkötelezettjei, hiszen volt sorunkban induló ifjú, autodidakta, aranyérmekkel és díjakkal többszörösen kitüntetett művésztanár, mellőzött, tehetséges, nagy családú, korosodó festő, külföldet, Amerikát járt, karriert odahagyó, nagy ígéretű tehetség, rajztanár is, keramikus és szobafestő is. Ha ma visszagondolok erre az összegyúrhatatlan, elegyít- hetetlen együttesre, szinte cseppjében a magyar képzőművészet tengerét is illusztrálta.-----------------------, elszáI A házigazda molt a 1------------2-------- szénről, a modellel kötött egyezségről és mint szegény, de tisztességes cigánybamda a tányérpénzt, a kiadást illetően szétporcióz- tuk és leszurkoltuk a fejenkénti forintocskákat. Hátunk mögött pőrére vetkőzött már a motívumot, témát jelentő modell. Azt hiszem, neki premierje volt e szokatlan pénzkeresés. Kissé nagykezű, nagylábú, nagytestű, duzzadt mellű lány volt. Nekem nem tetszett any- nyira, mint az öreg mesternek, mestereknek, kiknek nem formái szépsége, az ápoltság és kecsesség volt az élménytadó, látványt-meghatározó kívánalom. Ma már tudom, az évek távlatából, legdöbbenetesebben a fiatalsága hathatott. A hús feszessége, friss bőre, nyílt tárul- kozása és zavart, sete-suta mozdulatai mind, megannyi ifjonti — szerelmes, sejtelmes emlékeket zsondító gondolatot csiholhatott. Kint havazott, a kisváros aludni készült, gyermekek kínlódtak a leckéik felett, veszekedések, szerelmek, életek születtek és haltak körülöttünk — de mi csak a magunk világát, mint pontos, lélekre és tehetségre kapcsolt élményt rögzítő szeizmográfok, grafikonok helyett vonalakat, formákat jelenítettünk meg papírjainkon. Ki így, ki úgy festett, rajzolt; pompásan, felületesen, pontos, okos iskolázással, tudatos elvontsággal, próbálkozó gyötrődéssel, szobrászi, szobrot rajzoló értelmezéssel, de mindenki serényen dolgozott. j ■ szokatlan I A nehéz, | állásban------------------ kínlódó ak tújonc biz alapos, fárasztó kóstolót vett a sokak szerint dologtalan álldogálásból-űcsör- gésből. A szünetek perceiben magára kapott ruhában nézelődve szemlélte sokféle magamagát. Gondolom, nem értette, miféle bolondos fickók és vénemberek ezek, kik fizetnek meztelenségéért, aztán meg mindenféle formának rajzolják, ilyennek-olyannak, de a legkevesebbszer felismerhe- tőnek. Szó szót követett, s a tarisznyákból előkerült egy- egy kedves emlék, anekdota, mese, igaz történet, élmény. — Ferenczy Károlynál úgy festettünk, hogy volt, amikor három modell is állt meztelen a pirosodó őszi nyárban, a kertben Nagybányán. , — Mikor az Epreskertben laktam, mert nincstelen, szegénysorsú gyerek voltam, járt be a főiskolára egy olyan szép cigánylány, hogy már azért érdemes volt az egész zeg-zugos életem, hogy azt lefesthettem. — Párizsban, mikor egy bohém kávéházban Jeges Ernővel véletlen összetalálkoztam Amerikából hazajqvet, olyan murit csaptunk, hogy a lányok pezsgővel mosakodtak. — Fiatal növendék koromban, egyszer egy csodás szép lányról úgy akartunk szobrot önteni, hogy gipszet öntöttünk rá. Volt is nagy ijedtség — majdnem belefullasztottuk szegénykét. ;-----------------; az idő, a I Telt-múlt I lányka fá-------------------- radt és a festők is, de ezt nem vallotta be egyik sem, hogy bíz’ már ideje lenne befejezni a rajzolgatást. Az egyiknek ezért, a másiknak azért nem volt jó a póz, ahogy a modell állt. — Egy kicsit forduljon előre, hogy szebb legyen a melle! — Ne mozogjon, már elkezdtem rajzolni, na mi lesz? — Jobb volna, ha leülne! — Fekve még nem is rajzoltuk, pedig az is érdekes lenne! — Vagy egy hátakt, na nem? Szót szó követve, teljes tanácstalanság uralkodott el a társulaton. Már a megmelegedett, kedvetnyert és otthonossá lett modellke is megunta a hercehurcát és megszólalt : — Most már valaki mondja meg, hogy mit csináljak, mert már kezdek igazán elfáradni! Ekkor a víg, édespofa Szabó Jenő egyet bicizve odalépett a fiatal, meztelen lánykához, kezét finoman rátette a vállára és a várakozó csendben megszólalt és huncutul kacsintott: — Tudja mit hölgyem, csináljon egy bukfencet! Mindnyájunkból kitört a nevetés, harsogó vidámsággal, szédült, bolondos nevethet- nékje támadt az egész piktor csapatnak. Nevettünk köny- nyünk csordulátig, aztán szétszéledtünk. A tavasz és a nyár melege, az idő változása és.sok minden tudható és tud- hatatlan ok, véletlen, sors, szerencse és halál szétzavarta a püspökség melletti műemlék ház emeletén összeverődött ecsetes-festős kedvű társaságot. Legeslegelőször Jénci, a puhafajárású, víg cimbora boto- zott át az ismeretlenbe, majd Apáti Béla bácsi és a kedves Deli Tóni is, kinek nevét ma tisztes szeretettel a „Deli Antal művészeti ösztöndíj” örökíti és segíti a fiatal, zsendülő tehetségeket, úgy, mint ahogy tette mackós-dörmögős kedvesen szűkszavú jóindulattal Tóni maga, ki kék munkásruhában járt, nehézléptűen, de szorgalmasan — „fösteni”, ahogy ő mondta.------------------------j büszkeI A püspökség I tornyú---------------------— templomát restaurálták, a ház, hová rajzolgatni jártunk, műemlékké vált hivatalosan is, jegyzékbe vették és kőbe vésték milyenségét. Egyszer talán még annak a visszahozhatat- lan napnak emlékét is márványba vésik. Tudom jól, hogy nem • miattam, hanem miattuk, kik körbeülték az egykori szentendrei Vénuszt. !__emelem, még nem et// 1 tem meg a kenyerem ( javát, korai lenne meg- I *írni emlékirataimat, ez az írás is csak azért készült, j hogy könnyítsék a lelkemen. í Ezek a bűnök súlyosak, csú- i fák, már-már égbekiáltanak. Eddigi életem során két embert vertek meg helyettem, miattam. Juhász Karesz gyerekkori cimborámra kerítés- j bői tört bottal húztak vagy huszonötöt. Cirinkovics Lajos myomdai gépszedőnek pedig ököllel sóztak az áliára, orrára, szeme alá, a gyomrára, füle tövére, meg ki tudja még hová, ki tudja, mennyit. Juhász Karesz miattam történt megverése tízéves koromban esett meg, egy fül- lesztő nyári délután. Abban az évben először főztünk gyenge kukoricát, amit igenigen kedveltem akkoriban. Duhaj örömömben egy jókora csutkát be is röpítettem a gépészek udvarába, fejbe is sújtottam vele az irtózatosan kövér gépésznét, aki ruhákat teregetett gppen. Erre úgy fel- sikoltott a szegény asszony, hogy én rémülten lapultam a kerítés tövéhez, mert azt hittem, menten összecsődül a környék. De mit tesz a sors! Gyanútlanul baktatott arra Juhász Karesz, a jó cimbora. A gépész meg a fia szegény SIMON LAJOS: Bűneim SZÄNTHÖ IMRE: ROMAN TIKUS UTCA (LINÖ, 1972). Kareszt pillanatokon belül lekapta a tíz körméről, s a már említett vesszővel páholni kezdték a dereka alatt. Mire észbekaptam, Kareszra kimértek vagy tíz vesszőcsapást, s mivel már jócskán benne voltak a dologban, nem láttam értelmét, hogy magamra vállaljam tettem következményét. Hanem délután loptam két zseb kockacukrot, s az egészet, az elsőtől az utolsó szemig a mártír Karesz barátomnak adtam, Cirinkovics Lajos gépszedő pedig cirka tíz esztendő múlva veretett meg helyettem. Akkor már nem a gyenge kukoricát, hanem a tintát fogyasztottam, s írtam egy híres búcsújáró faluról egy nem egészen dicsőítő riportot. Persze, nem tudtam, hogy ott Ci- rinkovicsnak rokonsága él, s hogy Cirinkovics Lajos búcsú napján a rokonságánál tiszteletét teszi. De elment a jámbor, kicsit szórakozni, kicsit poharazni. Poharazgatás közLENGYEL ANNA: Anyám az utolsó otthon hol sterilizálják jajveszékelésemet az utolsó négy fal amely a magánügyeket nem hallgatja ki az utolsó ágy mely nem birtokol / de mindig befogad az utolsó hang amelytől eltűröm a tagadószavakat az utolsó hallgatás melyben kibillen a zajszintmérő mutatója az utolsó példakép nagyvárosok Robinson Crusoe-ja az utolsó kapcsolat melyben érdek nélkül szolgálom magamat az utolsó kapcsolat melyben érdek nélkül szolgálom magamat s az első szív amely hibásan improvizál bizonytalan dobolása a múlandóság bizonyossága ben egy tagbaszakadt legény megkérdezte az én druszámtól, hogy mi a foglalkozása. — Nyomdász vagyok — dül- lesztette ki a mellét Cirinkovics. — Nyomdász? — kérdezte zordan a legény. — Akkor maga szerkesztette ki a falunkat. — Én... — hebegte Cirinkovics. De a legény belefojtotta a szót. — Maguknál jelent meg. — De nem én írtam... — Az nekünk mindegy — mondta a legény. — Maga tette bele. Mert hiába írják azt a cikket, ha maga nem teszi bele ... S a legény ököllel rontott Cirinkovicsra. Aztán a többiek is ököllel támadtak szegényre. Állítólag még a távoli rokonok is ütötték. Végül a kertek alatt menekült ki az állomásra, mint olykor a futballbíró. Hogy Cirinkovicsot mékép- pen rehabilitáltam? — A véletlen segítségével. Nem sokkal később írtam egy verset, ami igen-igen tetszett nekem akkoriban. A verset közlés végett odaadtam a szerkesztőnek, a szerkesztő, bár nem tetszett neki annyira, mint nekem, nyomdába adta, egyenesen Cirinkovics kezébe, ű pedig, a nyomdai szabályoknak megfelelően, a hasáb elére szedte a nevét, azután pedig kiszedte a verset. Ügy hozta a véletlen, hogy a vers korrigálatlanul tördeltetett az oldalba, fölötte nem az én nevem volt, hanem Cirinkovi- csé. Persze, azonnal nyakon- csíptem a nyomda ördögét, de hirtelen észbe kaptam, hagytam s nem szóltam róla senkinek. Ügy jelent meg a vers, akkori legkedvesebb versem, mintha Cirinkovics írta volna. Neki ajándékoztam, mint Juhász Karesznek a két zseb kockacukrot. De csuda tudja: Cirinkovics egyáltalán nem örült az ajándékomnak. MORIO KIT A * Előjáték Ez az elbeszélés a háborút megelőző időről szól, amikor mindenki azt hitte, hogy béke van. A távolság háromszáz méter — mondta a fiú. — Lőj... — szólt a férfi. Mindketten tüzelni kezdtek. Hasmánt feküdtek a zöldségeskert felé vezető ösvényen, kezükben hosszú bambuszbot. Az ellenség katonái a tölgyfaliget fedezékében kerestek menedéket, azokra lőttek. — Dan-dan-dan! — kiabálta a fiú. — Dan-dan! — ismételte a férfi. A bambuszbot, amelyet oly keményen szorított magához, puska volt a fiú számára és hunyorítva, önfeledten célzott. Elképzelte az ellenséges golyók süvítését, az aknák dörgését, a földre visszazúduló göröngyöket, s mert percről percre újra meggyőződött arról, hogy élve maradt, bambuszbotjára hajolva, ismét tüzelni kezdett. Bizonyos pillanatokban a puska gépfegyverré változott képzeletében, és amikor csövéből kizúdult a tűz, az ellenséges katonák úgy hulltak, dőltek, akár a bábuk. A fiú hevesen felugrott, futott öt-hat métert, és a kö•Morio Kita népszerű japán író mintegy másfél évtizede tűnt fel hazája irodalmi életében. Eredeti foglalkozása: orvos. Ma már teljesen az írásnak szenteli életét. ír regényeket, színdarabokat, de legnagyobb sikereit elbeszéléseivel aratja. vetkező pillanatban, mivel kevesellte a halottakat, ismét meghúzta a ravaszt. — Ta, ta, ta, ta, ta... Ta, ta, ta, ta... Annyi golyót beléjük, amennyi kell! Csak a nyelvemmel bírjam!... A férfi még elképzelni sem tudta az ilyesmit, pedig már látott egyet s mást. Meg aztán a vérrel borított harcmező, amelyet olyan békésen bearanyozott a napkorong, számára egy nyugodt, gondosan ápolt zöldségeskert volt. Olyan kép, hogy itt gránátok és aknák röpködnek, robbannak, nem rajzolódott elé. Mégis futott könnyedén pár métert a bambuszrúddal a kezében. — Akna! Feküdj! — ordította a fiú. A férfi szófogadóan elterült a földön. Előrelátó volt, régi, kopott öltönyét vette fel, azért nem kár, ha bepiszkolódik. Mivel már átlépte a harmincat, túl felnőtt volt ahhoz, hogy a sráccal együtt hadonásszon és kiabáljon. Napbarnított, ráncokkal szaggatott arcát energikusnak mutatta kifejező sasorra, de szemei furcsán-ijedten, mintegy aggódva néztek a fiúra. — Parancsnok — mondta hirtelen a fiú, aki a bemélyedésben feküdt hihetetlenül szigorú tekintettek — Mi van? — Hogy beszélsz? Mi az, hogy mi van? Ütközetben vagyunk! — Igen, ütközetben — sóhajtott a férfi és komoran elhúzta a száját. — Nehézüteg! — kiáltott fel a fiú és figyelmesen hall- gatózott. — Pontosan: tarack. — Lehet, hogy mégis aknavető? — kérdezte elgondolkodva a férfi. — Nem, nem — jelentette ki a fiú. — Ez csak 120-as tarack lehet. — Valóban! — mondta bizonytalanul a férfi. — Parancsnok! — hadarta a fiú. — Az ellenséges tüzérség ránkzúdítja poklát. Ha így folytatódik, csapatainkat a teljes megsemmisülés fenyegeti. — Hogyan? Megsemmisülés? — Megsemmisülés — ismételt“ a fiú. — Parancsnok, azonnal dolgozza ki a Haditervet! — Tehát — mondta a férfi — mit tegyünk? — Mi lenne, ha megkerülnénk őket? — javasolta a fiú. — A balszárny felől megkerülnénk az ellenséget... — Megkerülni— __ a férfi só hajtott és szomorú pillantást vetett a kertre. Végtagjai sajogtak, térdébe is fájdalom hasított: és ha kúszni kell majd? — villant át az.agyán. — Nem — mondta komoly tekintettel —, ezt a tervet nem javaslom.
