Pest Megyi Hírlap, 1973. szeptember (17. évfolyam, 204-229. szám)
1973-09-30 / 229. szám
1973. SZEPTEMBER 30.. VASÁRNAP ""v/firfíJP 9 VIHAR BÉLA: Igéző Rajtakaptam a kis almafát, miért öltött habfehér ruhát? Kiszökött az útra, integet, így kémleli a kéklő eget, hajladozik, pártája ragyog: igézi a hajnalcsillagot. 1 y á y otct°ber 4-én — vagy * 1989. október 4-én? — a lakásfőhivatal vezetője boldogan újságolta helyettesének: — Megszüntettük az utolsó társbérletet is! Holnap bejelentem a vb-ülésen. Ilonka, a titkárnő, aki egy aktát hozott be és hallotta az örömteli megjegyzést, megszólalt: — Bocsánat, azt hiszem, ön téved. Van még egy társbérlet. A Zebra utca 7-ben két idősebb asszony lakik társbérletben. Egy rokonomat látogattam meg a házban, tőle hallottam. 4 főhivatal vezetője dühösen csapott az íróasztalra: — Es én •erről nem tudtam! Minden kerület azt jelentette, hogy nincs társbérlet! Ezt az utolsót is meg kell szüntetni. Zebra utca 7?... Magam megyek ki! Így történt, hogy a lakásfőhivatal vezetője becsengetett özvegy Branyigáné és özvegy Fekecsné társbérleti lakásába. Elmondta, miért jött és felszólította Fekecsnét, akit harmincnégy évvel ezelőtt társbérlőnek utaltak be Branyigá- néhoz, hogy foglaljon el a hűvösvölgyi új lakótelepen egy összkomfortos, távfűtéses, beépített frizsideres lakást. — Kevesebbe kerül, mint amit itt a társbérletért fizet — tette hozzá végső nyomatékül. — Nem megyek el innen — hangzott a határozott válasz. — Én csak 65 éves vagyok és a hátralevő harminc—negyven évemet Branyigánéval akarom eltölteni. Megkedveltem őt. És nagyon szeretem ezt a lakást. — Már hatvanhét éves —jegyezte meg Branyigáné —, de ezt csak az igazság kedvéért mondom. Egyébként rémes lenne, ha itthagyna. A tisztviselő igyekezett rábeszélni Fekecsnét, de minden ékesszólása hiábavaló volt. Hiába ecsetelte a modem lakás előnyeit, Fekecsné ragaszkodott a társbérlethez. Branyigáné is. A főhivatal vezetője ugyanis már azt javasolta, hogy Fekecsné maradjon és Branyigáné költözzön a szép új lakásba. , — Legyenek egy kicsit rám is tekintettel — könyörgött. — Nekem jelentenem kell, hogy már nincs társbérlet és maguk miatt még mindig van! Tönkretesznek! — Nagyon sajnáljuk — mondták szinte egyszerre az öregek —, maradunk. A lakásfőhivatal vezetője még aznap sürgős értekezletet hívott össze és megkérdezte beosztottjait, ki tudna ebben a kínos ügyben valami megoldást találni? Bodrogi szólalt meg: — Le kell választani a lakást tanácsi költségein. — Már javasoltam. Fekecsné hallani se akar róla. Nem akar kimenni a gangra, hogy onnan jusson be Branyigánéhoz. Azt mondta, hogy ő nem hajlandó szomszédaim. Rémes egy nő! Gubacs, akit csavaros észjárása miatt „Okos Gubacs”- nak neveztek, azt javasolta, hogy mivel az ügyben szereplő lakás 1945-ben az első társbérletek közé tartozott, nyilvánítsák a Zebra utca 7., II. emelet 5-ös számú lakást műemléknek, s mint ilyen, maradjon meg. A lakásfőhivatal vezetője ilyen értelemben tartotta meg nagy érdeklődéssel kísért bejelentését a vb-ülésen a társbérletek végleges megszűnéséről. Külön dicséretet kapott, amiért a Zebra utcai lakás „műemlék társbérlet” maradt. Elhatározták, hogy emléktáblával jelölik meg. A lakásfőhivatal vezetője sugárzott a megelégedéstől. Az ülés szünetében a folyosón rágyújtott kedvenc cigarettájára, amikor Fekecsnét pillantotta meg, aki feléje közeledett és lelkendezve mondta: — Szerencséje van. Csúnyán összevesztem Branyigánéval. Hajlandó vagyok beköltözni abba a lakásba... Palásti László — Akkor — mondta a fiú —, küldjük rájuk a halálra- szántak csapatát. Halálraszantak csapata, sóhajtott a férfi és meiy, aggódó hangon kérdezte: — Ezt hogyan gondolod? — Nyílegyenesen az ellenségnek — magyarázta a fiú. Kezünkben bombával betörünk az állásaikba. — Igen... igen ... — mondta a férfi, mintha hangosan gondolkodna. — De hiszen, nincs bombánk... A fiú aggódva nézett körül. Szeme szerencsére megakadt egy földből kiálló gerendadarabon. — Íme — mondta energikusan —, ez is megteszi. Hasonlít is a bombákra, amikkel hőseink harcoltak. Nos, parancsnok? A férfi látva, hogy a fatorzó, amit odahozott a fiú, elkorhadt és penészes, s ha óvatlanul fogja meg, még fel- sebzi a tenyerét, sietett a válasszal. — Nem, a halálraszántak csapata nem jó. — Miért? — Túl nagy lesz a veszteség... — Mit számít nekik a halál! Ök kezdettől fogva készek erre. — Mégis, ez nem megy. — Akkor mit tegyünk? A férfi lassan felállt, lerázta magáról a sarat, megtörölte a derekát. Ügy gondolta, hogy most már be lehet fejezni a játékot. Végigsimított arcán és megtapogatta a fejét. Tekintete a felnőtt fölényét és parancsoló akaratát fejezte ki. Elég ebből a hülyeségből, nézzünk a dolgunk után. De a kis legénynek ez egyáltalán nem tetszett. — Neee — húzta el a száját. — Folytassuk! — Nem, én befejeztem — mondta szigorúan a férfi. — Nem játszhatom a végtelenségig. — A békaporontyok miatt? Etetni mégy őket? — Igen — mondta a férfi. — Sok még a dolgom. — De mi lesz a ligettel? Megbeszéltük, ameddig el nem foglaljuk ... — Nem fontos. Hidd el, nem fontos a liget. — Akkor — mondta fenyegetően a fiú —, vasárnap este nem megyek porontyokat fogni. — Ahogy gondolod — felelt a férfi. — Ha nem akarod, nem kell... Ha akarta volna, akkor sem tudta volna letagadni, hogy belsejében megingott valami. Agglegény volt, munkanélküli, és bátyja csaladjával élt. De testvérének három gyermeke, bár szívesen játszottak vele, lekezelte. Lelke mélyén mégis nagyravágyó terveket érlelt — kutatómunkát folytatott, ehető békákat próbált tenyészteni. A férfi, akinek zsebpénze ritkán volt, békatenyésztéssel kísérletezett: bátyja gyermekeivel a városszéli tóból kihalászott békaporontyokat hordókba eresztette és figyelte, hogyan fejlődnek a kétéltűek. Mindezt persze túlzás kutatómunkának nevezni, hiszen nem volt más gyermeki időtöltésnél, szórakozásnál. Már maga a szó: békaporontyok, olyan komolytalan, és sem anyja, sem bátyja, sem menyasszonya nem rokonszenvezett foglalatosságával. Maguk között úgy beszéltek róla, mint valami csodabogárról. A férfit nagyon bántotta, hogy bátyjának gyermekei, akiket szeretett, és akikkel gyakran járt a tóhoz, nem hallgatnak rá. — Meglátod, ha nem megyek veled, alig fogsz valamit — mondta a fiú. — Uhüm... — Kétszer annyit fogok, mint te. — Igen, ez igaz. — Én szeretek neked segíteni — érvelt a fiú —, ha bevesszük 'a ligetet, harmincat fogok neked, meglátod. A férfi közömbösen ingatta a fejét. — Hozok hálót is — folytatta a fiú —, és akkor ötve- net is ... — Nem bánom — válaszolt lassan a férfi. — Elfoglalhatjuk a ligetet. — Igazán? Tényleg? — örvendezett a fiú. — Addig halászunk, amíg nem lesz ötven — érted? — Igen ... — És óvatosan visszük — hangsúlyozta gesztikulálva a férfi. — Nehogy elpusztuljanak, mint a múltkor... — Értem, bácsi... — vágott a szavába a fiú és nyomban hangot váltott. — Parancsnok, küldhetjük a halál- raszántakat? — Jól van — mondta megadással a férfi. — Igen, a halálraszántak csapata. Más kiút nincs. — Ki viszi őket harcba? — kérdezte az unokaöccse. — Kodzima alhadnagy! — mondta élesen a férfi. — Parancsára! — Együtt indulunk. — Igenis. A fiú ügyesen, akár a macska, felpattant, megragadta a félig elkorhadit fadarabot és rajtállásba helyezte magát. A férfi kedvetlenül megfogta a „bomba” másik végét. Tenyere rátapadt a nedves, korhadt fára, amelyet belepett a nyirkos föld. A fiú megindult. Ruganyosán, egyre gyorsabban lépkedett, aztán mind szaporábban taposta a veteményeskert palántáit. A roham, az roham! A férfi esetlenül rúgta ki maga alól lábait, fejét behúzta, mintha ez nem játék, hanem igazi csata lenne. Ügyetlenül szaladt, minduntalan belesüppedve a porhanyós földbe. Nem sokkal később, kezükben a korhadt/ tuskóval, csataszavakat üvöltve, elérték a tölgyfaligetet. A kicsi, férfiasán kemény és harcias kiál- j tást hallatott, a nagy, valami' jajgatásfélét... 1 j Néhány évvel később megkezdődött az igazi háborúJ Egyre terjedt, szélesedett,1 egészen az abszurdumig — a kis háborútól a nagy háborúig. Először a fiú, aztán a férfi: került a harctérre. A fiatal az első önkéntes iskoláscsopor- j tokkal ment a frontra és az idegen ország déli részén esett el. A férfit a háború befejező se előtt hívták be. Egyik helyről a másikra dobálták hadtestét, végül őt is megtalálta a halál. És mindez annyira benn? volt az ő régi háborúikban. Kovái Iván fordítása SIMONYT IMRE: Parafrázis bibliai témára (József) Gyanta- és forgácsillatú mesterséged győzd erővel a fenyőpálinka ízű hajnalokon és kedvvel; míg az ürüpaprikás jóreménysége fűszeresen jelzi az alkonyt — — zsindelyezz, zsaluzz, forgasd szekercéd, rójad a plájbászt, mérd a colit, csak keresztbe ne rakj két gerendát, csak keresztbe ne fond két karod, keresztbe ne tégy két fűszálat — nehogy álmodozó fiad egy napon függni műveden kívánkozzék! Asszonyodat pedig óvjad a kóbor angyali kerítőktől s a szerencsétlen és asszonytalan IstenektőL 2. (Mária) Főzz vacsorát, ültess muskátlit, leányasszony — — Alkonytájon majd megjő az Ács éhesen és izzadságosan, mondván: jó illat ez, vacsorák és muskátlik illata. S te szólj: egyél, párom, a vacsorából, és lélegezz a muskátlik illatából: Valamint szólj: elmúlott a szüret az Olajfák hegyén, a Kisrablóban immár méri Icig a muskotályt. — S embered indul, az ács, Várja az esti ultiparti, a vízimolnár s a kazánkovács. Te pedig térj házadba; Kisfiad kpra délután óta ott sírdogál a kemence szögletén mivel már megint töviskoronával álmodott, s most várja a gyógyító mesét, hogy az elvadult tövises álmokat egy napion mégiscsak befonja a megszelídült jázminkoszorús valóság. 3. (Jézus) Ne játssz keresztrefeszítősdit soha többé a Koponyák hegyén, a főpap fiával, a farizeus csemetéivel, válamint a vén írástudó unokáival. Látod, a múlt pénteken is megszaggatták lenvászon ingecskédet, kis köntösödre sorsot vetettek, kicsúfoltak, megvesszőztek, megköpdöstek, mivel mindig úgy játsszák véled a játékot, hogy ők legyenek a bírák s te az áldozat. Holott' megosztottad volna vélük uzsonnádat — azt az egyetlen karéj özvegy kenyeret — ám ők kecsketúrót majszoltak kényesen s urasan — édes náspolyát. Aztán szertefutottak — nyelvük öltögetvén szívesen kínált szegénységedre s éles kövekkel meggóráltak. — S a vásott kis Júdás még be is árult a csősznek hogy te — egyedül csak te — tapostad le a pázsitot... Hát ha majd okos nagyfiú leszel s akad egy karéj megosztható jóbizalmad s egy falás kenyered: az arra érdemest jutalmazd, ám aki kővel dob meg — arra a bitangra — borítsd reá a Gellérthegyet! Kőbánya Szabó M. László raj'za * Fáy Éva rajza Az utolsó társbérlet
