Pest Megyi Hírlap, 1973. augusztus (17. évfolyam, 178-203. szám)

1973-08-19 / 194. szám

1973. AUGUSZTUS 19 VASÁRNAP 7 „Honvágyam is volt..." Kitérővel — újra itthon Szabálytalan út ÉS, MINDENNAPOK Az érdi portán dús lombú diófa árnyékában ülünk ifjú Schneider Istvánnal, a Buda­pesti Orvostudományi Egyetem másodéves hallgatójával. Milyen egyszerűen hang­zik ... Másodéves orvostan­hallgató. Ám Schneider István esete kivétel: az ő útja jókora k'térővei vezetett idáig. Ez a vargabetű — tizenkét eszten­dejébe került... „Vonzott a víz, a messzeség..." — A gépipari technikum után előbb gyárban, majd a Magyar Optikai Műveknél voltam gépésztechnikus — kezdi halkan, kicsit szaggatot­tan. — Aztán egyszer csak tel­jesült a gyerekkori vágyam, felvettek a Duna Tengerhajó­zási Részvénytársasághoz. ... Kiskorom óta vonzott a víz, szerettem a Dunát. Fürdés közben mindig bámultam a hajókat — az utazást, a mesz- szeséget jelentették nekem. Nos, tehát én is hajós lettem, gépésztechnikus. A környező országok után, amelyeket az IBUSZ-utazások során mind bejártam, most már távolabbra vitt az utam: Komamótól lefe­lé a Dunán, a Fekete-tengerre, a Boszporuszra, a Dardanellá­kon át a Közel-Keletig. Jártam Isztambulban, Izmirben, Bej- rútban, a görög szigeteken, Szalonikiben és Alexandriá­ban. Egy évig tartott a beteljesült álom, 1961 nyaráig. Akkor, egy fülledt nyári délutánon Schnei­der István gépésztechnikus le­sétált a hajóról, s megállt a pireusi kikötő földalatti vasút­állomásánál. — A rossz ötletek mindig pillanatok alatt születnek — mondja meggyőződéssel —, a jókat rendszerint többször is megrágja az ember magában. Velem legalábbis így történt. Felszálltam a HÉV-re — így mondja: a HÉV-re — és meg sem álltam Athén belvárosáig. Ott megkerestem az NSZK nagykövetségét, és segítséget kértem, hogy eljuthassak Hei- delbergben élő rokonaimhoz. Egy hét múlva a zinndorfi gyűjtőtáborban hallgattam a bábeli nyelvzavart. Egy hó­nappal később Heidelbergben voltam. Huszonnégy évesen azt hittem, most aztán enyém az egész világ... A „mindenes fiú" Nem akart terhűkre lenni rokonainak, igyekezett mielőbb munka után nézni. A Helios Apparat nevű, zsírzóberende­zéseket gyártó üzem alkalmaz­ta lakatosnak. Albérletbe köl­tözött, és esténként az orvosi pályáról álmodozott. Ekkor szegődött társául a szerencse. — A lágerben összebarát­koztam egy magyar fiúval, aki jól ismerte a burgkastli ma­gyar gimnázium tanulmányi igazgatóját. Az orvosi egye­temhez meg kellett szereznem a humán gimnáziumi érettsé­git. Az igazgató, Iréneusz atya megértőnek mutatkozott: tan­díj és kollégiumi költségek fe­jében amolyan mindenesfiúi állást ajánlott: gondnok, fűtő, gépész, sofőr lettem a kollé­giumban. Két év alatt elvé­geztem a 8—9. osztályt (az NSZK-ban 9 osztályos a gim­názium), latint és németet ta­nultam, s minden szünidőben visszamentem dolgozni a He­lios Apparathoz. A sikeres érettségi vizsga titán felvették a tübingeni egyetem orvosi karára. Ügy érezte, már csak karnyújtás­nyira van az áhitott diplomá­tól. Se pénz, se protekció — Tübingen, ez a kedves, ősi, Neckar-parti városka ne­kem csak csalódásokat tartoga­tott. Az NSZK egyetemein más az oktatási rendszer, mint nálunk. A medikusélet például hathetes kórházi betegápoiöi tanfolyammal kezdődik, s kü­lönböző elméleti tárgyakból csak azután szigorlatozhatnak a hallgatók, ha előbb letöltik a kötelező gyakorlati időt. A gyakorlathoz viszont felvételi vizsgát kell tenni. És itt kez­dődtek a bajok. A laboratóriu­mi gyakorlathoz például az egyetem száz munkahellyel rendelkezik. A hallgatók száma ezzel szemben százhúsz volt. A többit sejtheti: akinek volt pénze vagy befolyásos rokona, annak valahogy mindig „sike­rült” a felvételi vizsgája. Aki­nek — mint nekem is — se pénze, se protekciója, annak munkahely sem jutott. Ha nincs igazolt gyakorlat — nincs vizsga. Ha nincs vizsga — el­veszett a szemeszter. Három év alatt több sze­mesztert veszített. — Egy napon rádöbbentem, hogy belőlem Tübingenben so­sem lehet orvos. A felismerés fájdalmas volt, de kijózanított, Üj célt tűztem magam elé: pénzt keresni útiköltségre, hogy meglátogathassam a szü­léimét. Idős Schneider István köz­ben közénk telepedett a kerti asztalnál. Ügy figyeli az isme­rős történetet, mintha először hallaná. Az érdi gépállomás egykori kiváló traktorosa könnyeket mázol szét a szeme sarkában. A fia nyilakat rajzol egy sárga papírlapra, miközben folytatja: — Műszaki rajzoló lettem a heidelbergi Fulmina Gyár­ban. 1971 végén együtt volt az útiköltség: hazajöttem, látoga­tóba. Látni akartam a szüléi­mét, az itthoni körülményeket, tapogatózni, mi várna rám, ha végleg hazajönnék... Egy hó­nap múlva úgy mentem vissza, hogy a zsebemben készen volt a kölni magyar kereskedelmi kirendeltségnek címzett haza- települési kérelem. A múlt év augusztusában megkaptam az engedélyt, s hogy a következő napokban hányszor léptem túl a megengedett maximális se­bességet a Volkswagennal ha­záig, azt csak a jó ég tudja. Szeptemberben gólya lettem a Budapesti Orvostudományi Egyetemen. Tizenkét év után — újra első éves ... 102 órás munkahét Néhány utcával arrébb, szép új ház ajtaján kopogtatunk, bebocsátást kérve Nagy La­joséit otthonába. Barna fiatal- asszony nyit ajtót, szíves szó­val tessékel a tágas lakókony­hába. Itt minden angol mintára készült, ahogy „odakinn” meg­álmodták. Óriási terasz, gépe­sített lakókonyha, hatalmas nappali, halványzöld fürdőszo­ba a földszinten, kényelmes manzard-hálószobák, a pad­lástér célszerű hasznosítására. — Szebb, mint a birmin­ghami házunk volt, pedig, ami­kor megvettük, gyönyörűnek találtuk — meséli Nagy La- josné. Az ő történetük ötvenhat­ban kezdődött, a borsodi szü­letésű munkáslány, és a pesti szerszámkészítő-lakatos ang­liai találkozásával. — Én egy bányaüzem kony­háján dolgoztam, későbbi fér­jem a bányánál kapott lakai tosmunkát. Kosztot, szállást és heti három font, négy shillin­get kaptam egy hétre. Tudtam, hogy másutt többet kereshet­nék, de nyelvtudás nélkül ho­va mehettem volna? Két év alatt — mire a bánya bezárt — tűrhetően megtanultam an­golul. Felmentünk Birmin­ghambe, munkát vállaltunk egy autóalkatrész-üzemben és összeházasodtunk. — Tedd hozzá — szól közbe a férje —, hogy a szerszámo­kat magamnak kellett besze­reznem a munkához! És hiába volt sajátom minden szerszám, annyi adókedvezményt sem kaptam rá, amiből a munkaru­hám mosatási költségeire fu­totta volna. — Két év múlva megvettünk egy ötszobás házat, persze részletre. 600 főni foglalóval. — Várjál, ez így túl szépen hangzik — szól közbe ismét Nagy Lajos. — Két év alatt 600 fontot összerakni, csak a heti munkabérből — szép len­ne! Csakhogy én üzemkarban­tartó szerelő voltam, akiért éjszaka is kijöttek a gyárból, ha megállt valamelyik gép. Az egész cégnél ketten voltunk szakmunkások, egy lengyel kollégával. Az angol munká­sok — legalábbis a gyáriak — nem tanulnak szakmát. Beta­nítják őket egy-két műveletre, odaállnak a futószalag mellé, és mehet a verkli, ök öt na­pot dolgoztak hetenként, én hetet. Évtizedig nem volt sza­bad vasárnapom, minden túl­órát elvállaltam, hogy többet keressek. Nem volt ritka az olyan hét, hogy 102 munkaóra után fizették a béremet! Hát így jött össze két év alatt hat­száz fontunk. ...Élni itt érdemes — Csodálkozik, hogy miért hajszoltam ennyire magam? — Mert — ha hiszi, ha nem — haza akartam jönni. Tudja, ahogy jobban megismertem az angol embereket, az életmód­jukat, az ottani társadalmi vi­szonyokat, egyre inkább vágy­tam haza. Mi ott idegenek vol­tunk: foreigner. Az. angol nem fogadja be az idegent, mi meg az ottani magyarokkal nem barátkoztunk. Aztán megöre­gedni sem jó dolog Angliában. Ha egy magyar azt hallja, hogy az angol dolgozó nyugdíja 5—6 —7 font hetenként, azt hiszi, hogy az micsoda nagy összeg! Pedig, ha kifizeti belőle a ház­bérét és a rezsit — vagy csak a kosztjára futja vagy csak ruházkodásra. És nincs senki, akire számíthat, mert ott az ember addig fontos, amíg dol­gozni bír. Addig viszont túl­órázik, hajszolja magát, má­sodállást vállal, hogy külön­böző privát biztosításokat köt- hesen, amivel öregségére ki­egészítheti a nyugdíját. Én csak mosolygok, amikor a ma­gyar fiatalok azt mondják: Angliában, az igen, ott egy munkás háromhavi béréből már kocsit vehet. Vehetne — ha közben nem kellene élnie, laknia, ennie, családot eltarta­nia. — Jó, én azt mondtam ma­gamnak: egy pár évig ráhaj­tok, összeszedem, ami kell a családomnak, aztán hazame­gyünk. Élnij jtthpp érdemes, — Az az igazság, hogy ha valaki itthon sokat dolgozik, sémivel sem él rosszabbul, mint Angliában, — summázza a tanulságot Nagy Lajosné. — A heti negyvennyolc órai munkabéréből ott sem telik a munkásnak sajál házra, kocsi­ra. Túlórázni, állatokat tartani — mint én teszem — itthon is lehet. A gyereknek pedig ez itt valóságos paradicsom. Végszóra kukkant be a kis­lány, — Május óta jóformán nem volt rajta ruha, csak fürdő­dressz. Birminghamben talán két hónapig láttunk napot évente. Tíz hónapon át szinte minden este begyújtottuk a villanykandallót. Nagy Lajos a búcsúzásnál utánam siet: — Nézze, én nem szeretek szónokolni, nem is tudok. Ha mondom, egy az egyben értse: klíma ide, kereset oda, honvá­gyunk is volt. S azt akartam, hogy a kislányom magyar is­kolában tanuljon. Hogy pajtá­sai legyenek, és ne messziről nézhesse csupán a többiek já­tékát. Nyíri Éva---------------------- Budakeszin I N éqy éve I találkoztam--------------------- először Va rga Lajossal. Egy új lakó­telep ünnepélyes felavatásán. Ott állt ő is az ünnepeltek, az építőmunkások között, hatal­mas termetével kimagasodott közülük. Csak később tudtam meg, hogy ő irányította itt az építkezést, mint a toki Egyet­értés Termelőszövetkezet épí- tőrészlegének vezetője.. A vezetése alatt álló brigá­dok derekas munkát végeztek. Panasz szinte semmi sem hangzott el, pedig ez ma még ritka dolog az építőiparban. — Jó szakember lelhet — mondtam akkor kísérőmnek, aki sűrű bólogatással nyug­tázta elismerésemet. A napokban újra összefu­tottam Varga Lajossal Pilis- vörösvárott, az új óvoda épít­kezésénél. Ezúttal már mint a pilisvörösvárosi tanács költ­ségvetési üzemének vezetője mutatkozott be. Kétszer is körüljárta velem a megye, de talán az ország legkorszerűbben felszerelt óvo­dáját, aztán az irodájába invi­tált, hogy ott folytassuk a be­szélgetést. Talán illetlenség volt így kezdenem: — Otthagyta a termelőszö­vetkezetet? — Tavaly áprilisban azt mondták, most itt van szük­ség rám. A most szócskát erőtelje­sen megnyomta s tulajdon­képpen ez volt számomra a nyom nem mindennapi életút­jának megismeréséhez. Már hazafelé menet tudtam meg róla, hogy 1951-ben Kos- suth-díjjal tüntették ki. Akkor éppen a 24-es Építőipari Vál­lalat igazgatója volt... Érthető, ha nehéz volt ki­várni a megbeszélt újabb ta­lálkozást. A legszívesebben azonnal visszafordultam vol­na, hogy megkérdezzem tőle: hogyan lesz egy Kossuth-dí- jas igazgatóból előbb egy tsz- építőbrigád, majd pedig egy költségvetési üzem vezetője. — Nincs ebben semmi külö­nös — mondta egy héttel ké­sőbb, találkozásunkkor. — Mint ahogy abban sem volt semmi rendkívüli, hogy Kos- suth-díjjal a kabáthajtókámon kiváltottam az iparengedélyt s maszek kőműves lettem Pt- liscsabán. Az ember élete nem mindig úgy alakult, ahogyan szeretné.... — Elmondaná?------ ko­I Válasz helyett | pog­------------------------------■ tat­tak: előbb az új óvoda vezető­jének akadt sürgős beszélni- valója Varga Lajossal, aztán pedig egy fiatalember kereste, hallotta, hogy gépkocsivezető után kutat a költségvetési üzem, ő szívesen eljönne, ha kikérnék a vállalatától... . így aztán választ nem én kaptam, hanem előbb a vezető óvónő, majd pedig a fiatalem­ber. — Látja, így van ez. Az egyik ember jön, a másik megy. Pedig ma reggel is már fél hatkor kezdtem, s nem tu­dom, este hányán várnak majd odahaza Piliscsabán, a lakásomon. Ezt persze nem panaszként mondom, tanács­tag vagyok... De ha valóban kiváncsi az életemre, tartsuk a sort. Komáromban szület­tem. Szeptember 15-én töltöm az ötvenkilencediket. Pedig ötvennél többnek sen­ki nem mondaná. Munka köz­ben, kint az építkezéseken még annyinak sem látszik, olyan fiatalos hévvel jön- megy, intézkedik, porol vágj’ éppen dicsér, ki mit érdemel. — Négyesztendős lehettem, amikor apám elesett az első világháborúban. Csak hu­szonnyolc éves volt. Anyám zsákokat foltozott a köleshán- tolóban, hogy felnevelhesse négy gyermekét. Villanysze­relő szerettem volna lenni, akkor az legalább annyira di­vatos szakma volt a fiatalok között, mint ma az autószere­lés. El is kezdtem egy hely­béli kisiparosnál a tanulóéve­met, de csak néhány hétig tartott a dicsőség. Antenna­szerelés közben lehuppantam egy ház tetejéről és a meste­rem, ahelyett, hogy a sebei­met kötözte volna be, alapo­san elagyabugyált. Otthagy­tam, s beálltam kőművesnek. Valahogy így kezdődött. Fel­szabadultam, mestervizsgát is tettem, aztán jött a háború, a hadifogság. A kijevi parla­ment újjáépítésén dolgoztam. Azt akarták, maradjak ott. 1948 karácsonyára érkeztem haza. A Lágymányosi Építő­vállalatnál helyezkedtem el. Innen küldtek le a miskolci Kripton-gyár építkezéséhez. Három év volt a határidő, de mi kilenc hónap alatt ké­szültünk el vele. Akkor hi­vattak a minisztériumba s közölték, hogy kineveznek a 24-es Építőipari Vállalat igazgatójának. 1951. március 5-e volt... SZÉNAGYŰJTŐK Értékes takarmány az útszéti, árokmenti széna. A 31-es útnál, Nagykáta után kapta lencsevégre fotósunk a szénagyüjtőket. Koppány György felvétele Eddig jutott a szóban, ami­kor újra csak ránknyitották az ajtót, majd ismét és ismét. — így öreg estére sem ju­tunk a végére — tűnődött hangosan. — Jobb lesz, ha ha- zaugrunk Csabára, ott nyű­göd tabban beszélgethetünk — invitált otthonába. A csupa virág övezte házat maga építette. Mondja is, nem kis büszkeséggel. — A feleségemmel ketten hoztuk tető alá. Négy szoba van benne, de kettőt most Éva lányunk lakik a férjével. Főkönyvelő-helyettes itt, a szakközépiskolánál.. • A ház valóban tágas, napfényes. Var­ga Lajos hely- lyel kínál, aztán vaskos albu­mokat tesz le elém az asztal­ra. Sok-sok kép Kazincbarci­káról, igazgatói kinevezés, sztahanovista oklevelek, a Kazincbarcikáért emlékérem arany fokozata, Kossuth-díj. És régi újságkivágások. Pél­dául: „90 brigádot tanított Varga Lajos, Kossuth-díjas kőműves” — írta róla 1951. április 28-án az Építők című lap. Az albumok minden képé­hez volt valami mondanivaló­ja. — A földeken még állt a gabona, amikor megérkez­tem Kazincbarcikára. Csak a felállított mérőpóznák enged­ték sejtetni, hogy valami ké­szül itt... — és szavai nyo­mán az is megérezte, micsoda gigászi munka kezdődött ak­kor, Kazincon és Barcika ha­tárában, aki akkor nem is járt ott... Közben a felesége is leült közénk, s nem sokkal később, átvette a szót: — Havonta egyszer járt ha­za, Piliscsabára. Jól emlék­szem azokra a szombat dél­utánokra: Éva lányunk félve bújt hozzám, úgy kérdezte: anyu, ki ez a bácsi... Ez és még sok minden más játszott közre abban, hogy 1954 júliusának egyik hétfő­jén nem ment vissza többet Kazincbarcikára. Levelet kül­dött maga helyett: postázzák a munkakönyvét. Elküldték szó nélkül... így lett a Kossuth-díjas kői műves igazgatóból az ország egyetlen Kossuth-díjas kisipa­rosa ... A község, persze, so­kat nyert vele. Szeptemberre már rendbe hozta az iskolát. Aztán járdát épített, megjaví­totta a szociális otthont, a tűz­oltószertárat, házakat tataro­zott, és újakat is épített, mi­kor mire kérték. Megszokta a munkát: sztahanovistaként 10 500 téglát rakott fel nyolc óra alatt. És megtette ezt a termelőszövetkezet silóinak az építésénél is. Aztán hívta a tanács brigádvezetőnek. Fel­adta az ipart, s egy év alatt felépített egy nyolc tantermes iskolát. Később felfigyelt rá a járás: műszaki ellenőrré „léptették elő”, amíg meg nem alakult a toki termelőszövet­kezetben az építőbrigád. Ha fájt is akkor, hogy nem marasztalták igazgatónak, el­határozását máig sem bánta meg. I — Az emberre 1 dig szük­ség van valahol — jegyezte meg nagyon csendesen, be­csukva az utolsó albumot is. — Az a baj, hogy olyan gyor­san elszálltak az évek. Esz­tendőre elérem a nyugdíjkor­határt. Talán az öregségem nyugodtabb lesz, mint volt If­júkorom. A lányom már férj­nél van, a fiam most tölti ka­tonaéveit. Jó lenne az ü körükben megöregedni, hogy valamit visszaadhassak ne­kik azokból az évekből, amit távol töltöttem tőlük. Prukner Pál Mélyfúrási munkákhoz segédmunkásokat változó munkahelyre felveszünk Személyes jelentkezés a szükséges iratokkal, szombat kivételével: VÍZKUTATÓ uv. Cegléd, Rákóczi út 72.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom