Pest Megyi Hírlap, 1973. augusztus (17. évfolyam, 178-203. szám)

1973-08-19 / 194. szám

3

“‘‘hírlap

1973 AUGUSZTUS 19.. VASÁRNAP

eieutem a poharaKat. Nem szeretem ezt, mert ha én mérges vagyok, a falhoz verdesem hogy millió darabra zúzódjon szét.

— Elmondaná például azt, hogy új korában miért lett lyukas!

— Miért lett lyukas?

— Annak idején itt a főjegyző olyan úr volt, mint az atyaúristen. Az ember vagy kikerülte, hogy ne találkozzon

I '

! BÁBA MIHÁLY:

Kalap

a fogason

6 li

vele, vagy kalapot emelt előtte. Na, egyszer rettenetesen rossz termés volt. Bár alig termett, kenyérnek is kevés, a kukorica semmi, a répa, a cukorrépa még annyi se... Szóval, bajban volt az egész falu. Apám is. Az adót nem tudta kifizetni. Felszólítást felszólítás után kapott. Akkor anyám azt mondta apámnak: hallod, menj el a főjegyzőhöz, kérd meg, hogy várjon tavaszig, ne árvereztesse el a tehenünket. Apám káromkodott, hallani sem akart arról, hogy elmenjen, de amikor a végrehajtók, a nyavalya esett volna beléjük, megjelentek, foglaltak, bizony, másképpen fordult az apám gondolata.

— Elmegyek, azt mondja, agyon tán csak nem csap. El is ment a községházára, a főjegyzőiroda elé. Volt ott egy kopott lóca, azon ülve várakoztak az emberek. Apám is leült, tisztességgel levette a kalapját, és várt. Közben forgatta, pörgette, nyomkodta a kalapját, bevájta a szélébe a körmét mérgében. Addig forgatta, pörgette, tépte, vájta a kalapját, hogy ott, a főjegyző ajtaja előtt kilyukadt, a szélén is, meg fent a csúcsán is. Amikor meglátta, bizony, majdnem sírva fakadt: egyetlen ünnepi kalapját tette tönkre.

F tállt, fejébe nyomta alyu-| Kas kalapot, és hazament.' Hogy mi lett az adóval, az; árveréssel, azt már nem tudom megmondani. De az biz-' tos, öcsém, hogy ezt a kalapot az apám nagyon őrizte: biztosan ez volt az egyetlen tanúja rettenetes gondolatainak. Na, mindegy. Az apám rámbízta, én nem mozdítom a fogasról, amíg élek! Néha bejövök ide, mert itt van a hűvösön a bor, elnézem egy kicsit ezt a lyukas kalapot, és akkor eszembe jut, hogy hát valóban nagyot változott a világ...

— Mert idehallgass csak — múltat idéző bütykös ujját úgy vágja felém, hogy szinte hallom a levegő hasadását —, az apám inkább kikerülte a főjegyzőt nehogy találkozzon vele, mert abból semmi jó nem származik. Amikor pedig muszáj volt neki elmenni, akkor meg tönkretette egyetlen szép ünneplő kalapját. Izgalmában, szegény ... Tisztségét, jogkörét tekintve most a tanácselnök az, aki valamikor a főjegyző volt! Hát mit gondolsz, elkerülöm, ha meglátom?... Ugyan már! Odakiáltok neki: hogy vagy, Miklós öcsém? Ráérsz egy kicsit? Bekapunk egy fröccsöt, és elbeszélgetünk! Ennyi az egész! Dehogy kerülöm én el! Meg ha nekem kell bemenni hozzá, akkor bekopogok: jó napot! Az elnök elvtárs bent van? — kérdezem rögtön. Bent van, csak várni kell, mondják, mert tárgyal. Akkor várok, de én izgalmamban, hogy most vele kell beszélnem, bizony, nem teszem tönkre a kalapomat.

— Látod — mondta egy pillanat múlva —, ez a kalap is a fordulást mutatja, na...

Fogason lóg a múlt egy nevezetes emléke, amit őriz a nagyapa korú gyermek.

Hirtelen megkeseredik számban a bor. Mi lesz ennek a kalapnak a sorsa? Unokáink számára már csak egy néma tárgy.

N

ézem a kalapot, és váratlanul vasmarok szó' rongatja torkomat: hiszen apám is őrzött egy ócska, lyukas kalapot, amit nem engedett kidobni.

Csak most értem meg, hogy miért!

SIMON LAJOS:

Lángol a nyár

1. DELET ÜTÖTT

Mintha fák alatt delelő parasztok árnyéka lennék, úgy szendergek itt: foltosra vedlett, rozsdamarta fűben, és csendben. Csak egy gyorsvonat sikít.

Vagy álmodom? S egy láng-forró határból igásló sírás vág a csenden át?

Delet ütött. Ö, nem hallom, csak érzem a fel sem kondult dél-harang szavát.

Mert bennem annyi kaszát törő nyárnak emléke, kínja, lángolása él, és nyílt szívemen szüntelenül át száll, mint sarkigtárult ablakon a szél.

2. HAJ, LÁNYOK

Lángol a nyár, mint a pulykataréj, a porcfű csupa rozsda, a kánikulában vatta-fehér habot izzad a bodza.

Alatta csücsülök. Félig áléit fejem térdemig kókad.

Haj,, lányok, ki szalad kútra vízért?

S ki itat, mint volt aratókat?

Gyönyörű áttetsző semmi az ég, rajta egy bárányka nyargal, a napba akasztja szarva hegyét, s viszi diadallal.

G. SZABÓ LÁSZLÓ:

Etűd, ötven felé

Emléked múlhatatlan felfénylik a szavakban színekben, hangjegyekben — de soha-soha szebben ...

E vágy erősít, nyugtat, edz társas magányom tájain — ha már valóság nem lehetsz, te pásztoroljad álmaim!

VARNAY DEÄ:

Kavics

Csak ennyi voltál, egy kavics, melyért lehajoltam, furcsának találtam és kezembe fogtam, de csiszolatlan éle tenyerembe mart fölsértette; vérzett, és elhajítottam.

— Kavics voltál tfe is, nem viszlek magammaL

CSONTOS GABOR:

ZENÉLŐ ÓRA

A

miKor öelépiem a tisztaszobába, amit errefelé csak lakodalomkor, temetéskor használnak, no meg akkor, ha különösen kedves vendég érkezik a házhoz, büszkeség feszítette mellemet. Ez a távoli rokonom eddig soha nem invitált a tisztaszobába, ami most kitárult előttem. Oka lehet ennek, gyanakodtam. Nagy oka! Pedig már most elöljáróban leszögezhetem: nem volt. „Engem csak a tisztelet vezérelt, hogy meghívtalak — mondta —, meg én nem vagyok olyan gyáva, mint mások, hogy félnek meghívni, mert annak idején összerúgtad a patkót a tsz miatt a vezetőséggel.”

Mosolyogtam András bátyám szavain.

— Dehogy rúgtam — tiltakoztam.

— Na, öcsém, mi azért mindent tudunk. Mondogatjuk is, hogy milyen igazad lett. meg- hogy nem attól okos az ember, hogy doktor...

Az ősi szokás szerint bor, pogácsa került az asztalra. Koccintottunk.

— Na, szóval — törölte meg bajszát András bátyám ráncokból teremtett kezével —, amikor te megpirongattad „őket”, idehozták ezt a hentest, érted te, hogy mondom én!...

B

ólintottam szomorúan, mert eszembe jutott a nemrégen leváltott téesz- elnök. Fogadkozott, hogy megjavul, más ember lesz, csak bízzanak benne. Bíztak. Vakon. Igaz, egyszer-kétszer megintették, megrótták, hogy nemcsak az evés-ivás a feladata. Ekkor megint fogadkozott, hogy most már más ember lesz.

— Azt hittük, most már fellélegezhetünk — folytatta András bátyám —, aztán mi lett a vége? Leváltották, de a nyakunkon hagyott vagy hétmillió adósságot. Borzalmas ez, öcsém, mi esztendők óta csak azért dolgozunk, hogy az elnökök után maradt adósságot kifizessük! Meddig bírjuk ezt? Számold csak ki, hány vezető volt már itt. Még bilétás is akadt közöttük. Igaz, az csak kétmilliót hagyott hátra. Hát így vagyunk itt, a kutyaszentségit! — csapott tenyerével az asztalra, de úgy, hogy táncoltak a poharak, és még az üveg is csárdást járt.

Az ajtóra kaptam a tekintetemet Na, gondoltam, most beszalad a család! De nem, senki se jött be. Odakint, mintha teljesen elnémult volna a világ. Tekintetem lassan tovább húzódott. Hirtelen felszökkentem. Az ajtó melletti fogason egy lyukas, fekete kalap lógott.

András bátyám komótosan megfordult, tekintetével követett

— Azt nézed? — bökött a kalap felé.

— Azt.

— Fogason lóg! Isten tudja, mióta.

E

gyszerű, fekete kalap, ünnepi lehetett valamikor De mit keres itt a tisztaszobában, a fogason? Lyukas, zsírfoltos, rossz ránézni! Miért nem dobják ki ezt a szemetet?

— Az apámé volt — szólt ekkor András bátyám, mintha csak a gondolatomra válaszolna. — Nagyon szerette ezt a kalapot! Még a halála óráján is ezt emlegette, megkért, hogy őrizzem meg. Hát én megőrzőm, mert az apámé volt, meg azért is, mert ez sokat látott kalap... Ha ez beszélni tudna! ...

— Mit mondana?

— Jó lenne vallatóra fogni, még te is kanyaríthatnál belőle egy kis történetet

— Mégis, mit mondana? — faggattam tovább András bátyámat már csak azért is, hogy feledkezzen el az előbbi beszélgetésről, és ne táncoltassa

— Te, Aligátor fiam, ez kezd lerohadni.

— Mit nyavalyogsz, Ben?

— Én?! Nem látod, hogy füstöl?

— Persze, hogy füstöl. Egy ilyen vén kocsi így szokta.

— Pörzsikém, mit értesz te ehhez? Mondd meg, Aligátor, igazlel- kedre, nem észlelsz valamit?

— Nekem is van szemem! —mordul a volán mellett ülő fiú, lassít, bal karjával kilegyez az üres or- szágútra, s máris kanyarodik. A nagy nyitott Chevrolet nyögve áll meg a bokrokkal szegélyezett földúton. Szemmel láthatóan füstöl a kocsi orra. A Bennek szólított fiú feláll, és a szélvédő üveg fölött előreszimatol :

— Mit érzel? — kérdezi a lány.

— Gőz. Felforrt a vizünk.

— Potomság — száll ki elsőnek a nyúlánk, nagy orrú Aligátor. Nevetségesen mozgatja elszélesedő orrhegyét. — Szerzünk valahonnan vizet.

Körbenéznek, s p4r száz méterre felfedezik a magányos épületet. Valami furcsa-suta épület, apró ablakokkal, gerendái kilátszanak az oldalából. A patak mintha belőle folyna ki. Ben bólint, aztán meg is mondja, mire gondol.

— Ez egy vízimalom. Láttam már ilyet. Nem tudnál elhúzatni odáig, Aligátor fiam?

— Hogy megrepedjen a hengerfej? Nem láttad, majd meg veszett a mutató! Már túl volt a maximumon.

— Előre megmondom, hogy én nem mászok fel oda vízért — bök

morcosán Ben a jócskán emelkedő útra.

— Helyes! Akkor itt rohadunk ma éjjel és holnap is. A srácok leshetik az ünnepi tortát. A dobost én eszem, a többi nem érdekel.

— Én a mogyorósat szeretem — jegyzi meg a lány.

— Abból kettő is van.

Ben éktelen dühösen rávág a motorháztetőre:

— Meg vagytok húzatva, mi? Bezabálnátok az osztály tortáját, csak azért, mert lusták vagytok elmenni vízért!

— Mi vagyunk lusták?! — nevet fel egyszerre Pörzsi és Aligátor. — Hát nem te jelentetted ki, hogy nem mégy el vízért?

— Én, én...! — dühöng tehetetlenül Ben. Mellén szolidan mosolyog a trikóba festett eredeti Ben, a tévéfilm hőse. Aztán lecsavarja a drótot a csomagtartó zárjáról, óvatosan kiemeli a műanyag kannát, a két nagy dobozba csomagolt torták felé szimatol, s indul a csapáson felfelé.

Ekkor kilép a bokrok mögül az öregember.

Mint a mesebeli manó, gondolják, s remélik, hogy valami módon segíteni fog rajtuk. A vénség, annyi szent, fura szerzet. Mókás ráncok hálózzák be szikkadt arcát, de még a homlokát is, kerek vadászkalap ül a kobakján, zöld ing van rajta, s ugyanolyan színű bricsesz nadrág, meg valami ormótlan bakancs. Csak a vadászfegyver hiányzik a válláról.

'— És, ha más a hiba? — lép a kocsihoz minden további nélkül

— Felforrt a víz. Ez a sok emelkedő nehéz neki — igyekszik Aligátor, s készségesen kinyitja a motor- háztetőt. Azt, persze, erősen kétli, hogy az öreg ért az autóhoz, de hát lelke rajta. Nem is nyúl semmihez az öreg, csak elfintorítja az orrát, aztán pislog néhányat szemből, majd oldalról, kissé bedugja a fejét a motorházba, de mindjárt ki is húzza.

— Rossz a vízpumpa __ jelenti ki. A két fiú eltátja a száját. Először Aligátor talál magára:

— Honnan veszi ezt, fater?

— Látom — von vállat az öreg. Aztán felemeli az ujját: — Ezt a szót nem szeretem, hogy fater. Po- tecz.vagyok. Potecz elvtárs, de maguk szólítsanak csak Potecz bácsinak. Értve vagyok?

— Aha — vigyorog Ben. Majdnem kirobban belőle a nevetés, de azért alapjában véve tetszik neki az öreg. — Én is a vízpumpára gyanakodtam, örülök, hogy egyetértünk. Kár is lenne addig vizet beleönteni. Nem igaz?

— De — bólint az öreg. — Ha a vízpumpa ereszt, hiába belé a víz. A tömbszelencét kell először megnézni.

— A tömbszelencét — ismétli álmatagon Aligátor. — Mintha már hallottam volna ezt a szót.

— Még szép — vihog a lány, köznapi nevén Pörzsi.

— Mi a szakmájuk, fiam? — jó- lelkűsködik az öreg.

— Autóvillamossági tanintézetbe járunk — röhinti el magát komolytalanul Ben.

— Akkor nem kötelező érteni a vízpumpához — helyesel az öreg, majd hozzáteszi: — Maguk dolgoznak fenn a várban, az ásatásnál?

— Jók az értesülései, Potecz bácsi — mondja a lány.

— Nem rossz kocsi ez — simít végig a sebhelyes kasznin az öreg Potecz —, ha rendben tartják, bír még annyit, mint a maiak.

— Egy évig bütykölte az osztály, mégis mindig baja van. — Aligátor ezt nem dühösen mondja, csupán, mint tényt szögezi le. — Mi ástuk ki tavaly azt a csöbör ezüstpénzt, s amit a múzeumtól kaptunk, abból vettük ezt a leprát.

— Csodálkozom, fiam, hogy leprának nevezi ezt a derék jószágot — csóválja a fejét az öreg. A hűtőt vizsgálja, majd meg is tapintja. _ — Óvatosan felmehetünk. Van néhány szerszámom, és a víz helyben. Egyszóval én ott lakom a régi malomban, meghívom magukat.

— Miféle szerszáma van? — hitetlenkedik Aligátor.

— Nem mindegy az neked? — kap az alkalmon Ben, hogy mégis felmennek a kocsival, s neki nem kell gyalog vizet hoznia. — Még talán segít is a bácsi megcsinálni.

— Potecz bácsi — helyesbít az öreg.

— Persze, Potecz bácsi — nyitja az ajtót Ben, s maga mellé inti az öreget. Az beszáll és Aligátort biztatja :

— Kettessel megyünk és nem lesz baj. Már hűlt annyit a motor.

Néhány perc múlva fenn vannak az öreg malomnál. A Chevroletnek meg se kottyant az út, alig gőzöl. De lehet, hogy már nincs benne víz egyáltalán.

— Potecz nénitől kapnak hamisítatlan málnaszörpöt — jelenti be Potecz bácsi a jövevényeket. A mesebeli malomhoz és öregemberhez megvan a mesebeli öregasszony is. A szőlőlugas alá invitálja a vendégeket, s mintha várta Volna őket, már ott is a tálcán a szörp, meg a gyöngyöző oldalú ásványvizes üveg.

— Biztos szomjasok, lelkecském, üljenek le, a többit az öregem elintézi. Nagy macher az, ért mindenhez, odabízhatják.

— Frankó — súgja a másik kettőnek Ben. Pörzsi mosolyog. Aligátor is kezdi levetkőzni bizalmatlanságát, de félszeme azért az udvaKiss Attila rajza