Pest Megyi Hírlap, 1973. április (17. évfolyam, 77-100. szám)
1973-04-08 / 82. szám
8 ^'^Miviap 1973. ÁPRILIS 8. VASÁRNAP Kis történet A ligeti pádon egy lóden- kabátos férfi ült és köny- nyes tekintettel bámult maga elé. Padtársa, egy idősebb ember, részvevőén érdeklődött: — Tessék mondani, miért páiyereg? — Miért? Uram, rosszak az emberek. Itt van például a mi családunk. Az anyám ötünket nevelt fel egymaga. Az egyik testvérem vezérigazgató, a másik orvos, a harmadik filmszínész, a negyedik főosztályvezető. Azt hiszi, hogy egyiküknek is eszébe jut anyánk? Ha én nem lennék . .. Tudja, minden hónap elején itt találkozunk az anyámmal. Persze sokra nem telik, de XXV^\>.XXXXXXXYXXXXXXXXXXXXX\^XXXVvXXXXXV KISS DENES: HAJÓJEGY AMERIKÁBA elmegyünk bevásárolni, meguzsonnázunk, egy kis készpénz a házbérhez. Fehér hajú néni tipegett a pádhoz. A férfi boldogan ölelte át. A nénike megsimogatta a gyereket. — Drága fiam. Te vagy az egyetlen, aki soha nem feledkezik meg rólam. A lódenkabátos büszkén kihúzta magát. — Anyám, tudom, hogy milyen nehéz magának. De rám mindig számíthat. Én itt vagyok minden hónap elsején. Gondolom, kétszáz forint talán segítene... — Fiacskám! Most többre nem telik. Tessék egy százas. Galambos Szilveszter WWWWW'ÖWWWWWWWWWWWWVVWVW Apropó A minap az utcán elkapott kiváló epizodistánk, Apropó, aki annak köszönheti becenevét, hogy mindig tele van jobbnál jobb sztorikkal, de a világért sem meséli él azokat, ha csak nincs valami „apropó”. Hála azonban Apropó dús fantáziájának, mindig akad valami apropó, s ha mégsem, 6 kerít egyet, ha kell, a föld alól is. Most azonban nem kellett a föld alatt keresgélnie az apropót, mert alighogy átestünk a kölcsönös üdvözlésen és elsóhajtottuk, hogy „haj-hajh, múlik az idő”, eltipegett mellettünk az apropó — egy idős hölgy személyében. Arra lettem figyelmes, hogy a barátom szava elakad, s tekintete követi a távolodót, aki lopva vissza-visszapillantott, majd eltűnt a közeli üzletben. — Apropó — fordult hozzám Apropó barátom — róla jut eszembe az a régi szép törtéJnBt.... f Igaz . történet! Azért * hangsúlyozom,"hogy igaz, mert magam is csak nehezen tudom elhinni, hogy ő és én valaha... Hűha! — sóhajt, legyint és dicsekvő hangon: — Láttad, hogy megbámult? — Igen, de azt hittem, hogy egy a sok tévénéző közül, akik ismerik az ábrázatodat. — Tévénéző?... Hol volt akkor még a tévé?! öregem, akkor még a rádió is gyerekcipőben járt, sőt majdhogynem még ő is, Adélka, mert úgy hívták: Adélka! Csodaszép volt. Az alakja, az arca, tetőtől talpig minden egyes porcikája, de a szeme... A szeme!... Még most is sejteti, hogy... Láttad? — Csak futólag. — Mindegy. Nekem elhiheted. Olyan szemet sem azelőtt, sem azóta... Ha az a sötétkék szempár a sűrű pillák alól valakire ránézett, annak a valakinek nemcsak a szívverése állt meg, hanem a hangja is elakadt. — Igen, ezt tapasztaltam az; imént. — Tehát hajdanában-daná-; ban, főiskolás koromban, a j Julius Caesarban statisztál- j tunk. Adélka Caesar apródja: volt, én egy a tömegből, aki- i nek szerepe szerint kiáltania i kellet, hogy „Éljen Caesar!”: Én kiáltottam is nagy lelke- i sen mindaddig, amíg Caesar; oldalán meg nem láttam Adóikat, illetve a szemét, amely természetesen rámnézett. Akkor aztán csak tátogtam, tá- togtam, hang nem jött ki a torkomon. Az ügyelő a második alkalommal észrevette akaratlan szabotálásomat, és figyelmeztetett: ha mégegy- szer!... Nekem nagyon nagy szükségem volt a gázsira, megkértem hát Adélkát, hogy ezentúl nézze inkább a bal fülcimpámat. Adélka, aki viszonozta nagy szerelmemet, azt mondta, nehezére fog esni, hogy ne nézzen a szemembe, ha erre alkalom van, de majd erőt vesz magán. A következő előadáson őrömmel tapasztaltam, hogy Adélka szófogadó kislányhoz illően a bal fülcimpámat nézi. Én tehát zavartalanul és dupla hangerővel ordítottam, de szükség is volt erre, ugyanis a mögöttem álló Laci barátom — mint utólag magyarázta — hirtelen berekedt. Adélka aznap este azt mondta, hogy nem érzi jól magát, siet haza lefeküdni, még a villamosig se kísérjem el. Mit tehettem? Bánatosan, magamban bolyongtam az éjszakában, s a bolond lábam Adélkáék háza felé vitt. Azon vettem észre magam, hogy — a kor szokása szerint — bámulom a sötét ablakokat és sóhajtozom. Elszégyelltem magam, s másfelé akartam indulni, de egyszer csak észrevettem, hogy a kapumélyedésben vadul csóko- lózik egy pár. Akkoriban még nagyon elbújtak a párok a sötétben, s én hiába is néztem volna ott irigykedve, ha nem szólal meg epekedve a fiú: „Szeretsz?” és nem válaszolja a lány odaadóan: „Nagyon!” Eltaláltad, ők voltak: Adélka és Laci... És én hülye azt hittem, hogy a bal fülcimpámat nézi. Kiváló epizódistánk amint kimondta a poént, mint jó színészhez illik, távozni készült. Épp ekkor jött elő az üzletből az idős hölgy. — Megállj csak! — kaptam el a kabátját —, én ezt a hölgyet véletlenül jól ismerem. Schittinger Gyuláné, született Cug Manci. Ott laktak mellettünk Újpesten. Soha nem volt Adélka, és soha nem volt színésznő! — He-hehe! — nevetett a kiváló epizódista — most, hogy jobban megnézem, valóban ... Igen, igen, összetévesztettem ugyanúgy, mint a múltkor... Apropó! Ezzel mesélni kezdte... SÓLYOM LÁSZLÓ f ■ 1 zek szerint születhettem í KH volna Amerikában is!? — Anyám rám néz, s hirtelen nem érti, mi az, Í ami engem annyira mélyen J érintett. Nézek vissza rá. Ha- J sonlítunk mi egymásra?... — J gondoltam hirtelen. Néhány i hónapja ismerkedünk. A fiú jf interjút készít az anyjával, $ hogy megismerje... Furcsa. ^ Látom, hogy végre bólint. I — Igen, fiam. í Anyám szavai közül világí- ^ tott elő a hajójegy. Váratlanul í kellett elképzelnem a papírla- í pok sápadtságát. Ö talán sose í gondolt arra, ami bennem ké- { pékét hasítgatott egymásra. \ Belső tájakon felmagaslottak * a Sziklás hegység csúcsai, a J lábamig ívelt a Mississippi J nagy kanyarja, s hullámai érintették a talpamat. Vala- S hol megvillant'az öt tó kéksé- '< ge, s fülemben hallottam a nagy vízesés moraját. Megbor- ^ zoragtam. ^ — Nem értem azt a hajóje^ gyet! — mondtam kiáltva. 4 — Megküldte a nagybátyám, 4 apám bátyja, hogy menjünk 4 utánuk Amerikába ... Mit ^ nem értesz ezen? — mondta ^ anyám és megigazította nya- ^ kán a kötést. — Nehéz idők ^ voltak.. Sokan kimentek ak- ^ koriban a mi falunkból, Alsó- ^ rajkról is... Megállj csak! Ha í jól emlékszem, huszonkettő- 4 ben vagy huszonháromban le- ^ hetett... — Ráncok játszottak á a homlokán. 4 ^ —Húú! — fújtam megköny4 nyebbülten. — Ennek már öt- 4 ven éve!... És mi lett a hajó- ^ jeggyel? í "|^T em válaszolt azonnal. El- ? ^ indult a szanatórium ^ _L 1 kertjének ösvényén, ^ ahol séta közben meg^ megálltunk. Betegsége, több | mint fél éve, a fővároshoz kö- ^ tötte. Túl volt már három mű- ^ téten. Egész életemben sem 4 beszélgettem vele annyit, mint í a látogatásokon. Kérdéseket 4 gyűjtöttem össze, aztán a vá- ^ laszait leírtam. Először fur- ^ csállta a dolgot, de hamar meg- ^ szokta. Kék füzetemben sza- 4. porodtak a teleírt lapok. Arról í már elég sokat megtudtam, 4 hogy mit tud a világról, a ^ földrészekről, történelemről, ^ népekről. De arra is kíváncsi ^ voltam, hogyan élt gyerekko- ^ rában, hogyan akart boldog ^ lenni? Egyúttal a saját kö- ^ lyökarcomat, a vele töltött < csonka nyarak heteit is ke- 4 restem. Együtt bolygattuk meg ^ az emlékek rétegeit. Az átfor- ^ dúló szavak közül került nap- ^ fényre a hajójegy is. I — Mi lett? — fordult felém, 4 szemüvege vastag lencséjének ^ tükrén elkenődött a táj. — á Nem is tudom, í 4 — Miért nem mentek ki, ha ^ itt nem boldogultak? ^ — Ezt se tudom. Csak arra 4 emlékszem, hogy anyánk már p nem élt és dologidő volt. Ta- 4 lón apánk félt, nem mert ne- 4 kivágni a nagy Amerikának, ^ négy gyerekkel. Én tizenkét- ^ tizenhárom éves lehettem. De 4. mondom, dologidő volt. 4/ Igen, dologidő. Milyen szép p és jellemző szó. Én még sose p használtam ezt a kifejező ösz- p szetételt... De anyámnak ^mindie dologidő” volt. A kukoricasorok többször is körülérnék a földet, amit megkapált felesben, de inkább csak harmadosban. Annyi földjük r.em volt, hogy abból megéljenek. A sose látott hajójegyet hirtelen hajnali ragyogás vette körül. A mi régi hajnalaink. — Azokra a hajnalokra emlékszik? R ám nézett és nem szólt. Neki sokkal több koránkelésre kell emlékeznie, mint nekem. Hát persze. Nem is értheti, mit kérdezek. — Hajnalokra?... — rám emelte tekintetét, de túlné- zett rajtam. Én aligha foglalok el sok helyet az ő hajnalaiban. Engem nagyszüleim neveltek, távol anyámtól, másik faluban. Csak néhány hetet töltöttem vele. De jól látom ma is mozdulatait. Az ablakon félhomály. Kint az udvaron, ó, az is mások udvara volt!, kapa pendül. Most veszi ki a vályúból, ahol egész éjszaka ázott, hogy a nyele beledagadjon a vas szorításába. Aztán jön be és sürget engem is. Hallom a harmincéves szavakat „Iparkodjunk, fiam!”. — Igen, a régi hajnalokra. A paprikástúróra... — hirtelen előjött annak is az ize. Közbevágott: — Hagyd ezt! — nem néz rám. — Jó, hagyom... Pedig azóta sem ettem olyan jóízű paprikástúrót! — mondtam és ujjaimon éreztem a ruhába csavart, fűbe helyezett bögre hűvösét is. Előjöttek a fa tövénél, ahol hűsöltem, s ahonnét anyám kapáló mozdulatait figyeltem, s a kifürkészhetetlen útjaikat járó hangyákat. Éles bennem az a látvány, amikor találkoznak, megállnak, megtapogatják egymást, mint amikor az emberek kezet fognak, egymás vállára vernek... Igen, előjönnek a hangyák is a hajójegy nyomán. A szanatórium épületei nagy kertben álltak a fák közötti tisztásokon, betonszigetek a zöld tengerben. A sétaúton mindenütt padok várták a betegeket. Kis rönkpadra ültünk le. Látni lehetett a budai hegyeket, de én egyre csak a hajójegyre gondoltam aznap. Sehogy se tudtam elképzelni, hogy milyen lehetett akkor egy hajójegy, ami Amerikába szólt. Azt se tudom, ma milyen. De azt tudom, hogy százezrek utolsó reménye volt az a kis papír, és hullámveréses sorsuknak lett végső mentővitorlája át az óceánon vagy, ha úgy tetszik: megadási fehér zászlója. E gyütt úszott minden azon az emlékhajón, ahol a sose látott hajójegy világított. A kapa hajnali koccanása, a füvek ólén szikrázó harmat csillagvilága. a korai napfelkelték öntudatlan öröme. Hiszen a hajnal már úton talált bennünket azokon a nyarakon. — Ezt a hajójegyet is leírod? — fordult felém anyám. — Miért ne írnám le? — kezemben megállt a toll, hiszen már megszokta, hogy mindenféléket kérdezek és leírom a válaszait. — Minek ezt leírni ? — szemüvegében újra láttam a budai hegyek kicsinyített, torz képét? — Amiért a többit. — Ezt mégse kéne . .. — Miért? — erősebb hangon kérdeztem: hát nem érti, hogy engem kiforgatott az a kis papír? — Miért? Miért? — kissé ingerült lett. Láttam, hogy elrontottam a dolgot. Gyors, kapkodó kérdéseimre csaknem mindig visszahúzódott csöndjei mögé. Száját konokul összeszorította, elfordult. Istenem, gondoltam, akár a hároméves lányom! Csak köztük hatvan év íve áll láthatatlanul. A két part, a két ismerős mozdulat. Köztük feszül az idő hídja. Egyenes, magas homloka felett fehér, kórházi kendő. Tudtam, fordítani kell a szón, ha azt akarom, hogy újra beszédes kedve legyen. A szokásos, tucatkérdéseim közül kerestem egyet. M it gondol, hány lakosa lehet Magyarországnak? — kérdeztem, mert úgy látszik ez a kérdés kimaradt Ügy tűnt, az ilyen kérdéseket szeredi. Néhány napja elmagyaráztam neki, hogyan működik a benzinmotor. Nem tudta. De nem szégyellte, figyelmesen hallgatott. Szerettem ezért. Hiszen tudom, sok ötven-hatvan éves asszony, de talán férfi is él ebben az országban, akik nem tudnak hasonló, mindennapi dolgokat. — Hány?... — nézett rám újra, kis tűnődés után. — Hát látod, azit nem tudom. — Budapestnek? — Azt se, fiam. — Mégis, mit gondol? — Mit? Hm, talán millió... — Kettő — mondtam. — Magyarországnak meg tíz. — Annyi lenne? — megint játékha kezdtek homlokán a ráncok. — Igen... Itt köröttünk a közelben, egyetlen fővárosnak sincs ennyi lakosa — tettem hozzá. Ezt mintha kis büszkeséggel vette volna tudomásul. — Nincs? Nahát, ezt se hittem volna. — Fölállít a pádról, újra sétálni kezdtünk. Hagytam a csöndet. Ha derűs volt, hallgatásaiból később mindig kincseket ástak elő a szavak. Talán, hogy békülékenységét is jelezze, ő hozta szóba a hajójegyet. — Hiszen, talán nekivágtunk volna a nagy útnak, Amerikának, de apánk beteges volt Huszonnégyben meg is halt. — Hány éves korában? — ötvennyolc volt szegény, vj — Maga pedig tizennégy ^lehetett, ugye? ^ — Ha jól számoltál... ^ T gén, tizennégy-tizenöt éve- ^ B sen már teljesen árva ^ JL volt, négy testvérével ^ együtt Talán ő is erre ^ gondolt. Beburkolózott a köri penyébe, mintha szél támadt 2 volna, pedig szép, langyos idő £ volt. ^ — Ott, Alsórajkon, saját ^házuk volt? — Azért kérdezetem ezt, mert anyámék Tür- íjén laktak, több albérletben ^ is, csaknem tíz éven át. Ott ^ született a húgom is. Akkori- 4 ban vékonyan ledeszkázott, pince fölötti, befűthetetlen „szobában” laktak. — Hát milyen lett vol- 4f na? ... Tömésház volt, akár a e nagyapádéké Pacsán, de a sajátunk! — mintha szemrehá- ^ nyóan nézett volna rám. '4 — Jó, jó — csitítottám. — '4 Csak azért kérdeztem, mert i Türjén ... y e — Az más volt! — vágott közbe. — Szóval ezért huza- ^kodsz annyit azzal a vacak £ hajójeggyel?! í — Nem, nem. Dehogyis... — dadogni tudtam csak, mint £ akit rajtakaptak valami szé— Nem voltunk mi azért olyan szegények!... A fene azt a hajójegyet, minek is szóltam róla! — rántott a szemüvegén, igazgatta a kendő alatt, mintha lecsúszott volna a füléről, pedig nem volt azzal semmi baj. Újra némán sétáltunk, ki-ki őrölte a maga hallgatását. Ennyit tudtam meg arról a soha fel nem használt hajójegyről. Nem tudom, hogy a pénzhez jutott nagybácsi küldte-e, vagy valami toborzóiroda. Az bizonyos, hogy az óceánon túli rokon soha többé nem jelentkezett. Eltűnt nyomtalanul, mint annyi tízezer kivándorló. D e az az igazság, hogy a sose látott hajójegy utólag még most is borzongat. Arra kell gondolnom, kevesen múlott, hogy nem az Egyesült Államok vagy Kanada lett a szülőhazám! Én akkor mi lennék? Amerikai vagy amerikai magyar? Milyen nyelven beszélnék? Talán tudnék valamit magyarul, de a szülőföldem mégis tán a Huron- vagy az Ontario-tó vidéke lenne. Kanadai vagy más amerikai táj vonzana vissza, ha elutaznék valahova. Mert valami gyökérhez ragaszkodik az ember. Utánanyúlnak a föld alól is! Mégis furcsa megtudni, hogy az öt tó egyike lenne a Balatonom, a Missouri vagy a Mackenzi a Dunám ... — Csak a hajójegyről ne kérdezz! — intett le egy későbbi beszélgetés kezdetén anyám, amint elővettem a füzetet. Többször nem került szóba. Bár elhatároztam, visz- szatérek rá alkalomadtán, mert nem hagy nyugton a gondolat. — Ahogy akarja, nem kérdezem — válaszoltam hát, pedig abban a pillanatban olyan érzés fogott el, mintha utólag tudnék arról, hogy életveszélyben voltam. A képzelet ontotta a képeket. Mi lett volna, ha a még nem létező sorsom átringat az Atlanti-óceánon? Talán sose látom a nyugalmat árasztó zalai dombokat, a méltóságos szelídgesztenyéseket. Nem úgy járnék a Dunához, ehhez a mind piszkosabb színű folyamhoz, mint régi, kedves ismerősömhöz, s nem úgy várnám a Balaton megpillantását, mint valami ajándékot. Nem ismerném Arany, Petőfi, Ady, József Attila csodáját, Vörösmarty komor sorait: „Hazádnak rendületlenül ...” — Hát akkor beszéljünk másról — mondtam anyámnak, de egyre csak látom azoknak a papírlapoknak a sápadtságát, érzem a múlt idejű fenyegetettséget. Radnóti is eszembe jut: „Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, / nekem szülőhazám ...” És így van jól, te vacak, sosemvolt hajójegy! Örülök, hogy nem az én sorsom hajóján lettél vitorla. Erre gondolok, és mintha megnyugodnék. G yógyuljon meg minél előbb! — intek vissza búcsúzóul anyámnak, aki eljött a szanatórium kapujáig, és a vasrácsok közül néz utánam. Holnapután újra jövök, jönnöm kell, gondolom, mert ahogy újra visszanézek, már olyan távolinak tűnik törékeny alakja a kerítés mögött, mintha valóban köztünk volna az óceán. 2 í i SIMONYI IMRE: \ . \ Analógia % Tíz esztendővel ezelőtt... á ^ — emlékszel ? — ^ mintha csak ma lenne. !? És húsz esztendővel á ezelőtt is... ^ j — emlékszel? — ^ ^ mintha csak ma lenne. ^ S tán húsz esztendő múlva, í ^ ha egy napon ^ meg kell majd halnod: ^ — mintha csak ma lett ^ volna ...4 í — Hát nem emlékszel ? ' 4 . & Tavasz \ 4 Xantus Gyula rajza
