Pest Megyi Hírlap, 1972. december (16. évfolyam, 283-307. szám)

1972-12-31 / 307. szám

1972. DECEMBER 31., VASÁRNAP

ál EC *

<JCív!ap

harcos legény minden dalom

n

Két évtized gyűjtése

EGY MAGYAR FORDÍTÓ PETŐFI-ARCHIVUMA

Alekszandr Gerskovics, a moszkvai művészettörténeti intézet főmunkatársa, a művészettudományok kandidátusa. Lakása falán magyar festők művei: reprodukciók. Dolgozószobájának könyvespolcain magyar írók alkotásai.

Az első élmény

— Első élményem Magyar- országról — háborús élmény.

Petőfi és népe

A költő, akinek 150. születésnapját ünnepelj ük, ■idn szerette az únne- peiyesSeget. Kendkívüli hatásának egyik titka épp az, hogy az emelkedett, íeileng- ző nemesi költészettel szemben a nép egyszerű, cicomát- lan nyelvén szolalt meg, elutasított minden dagályt, álbeszédnek minősítette a valóságtól elszakadt, hamis stílust.

Vigyáznunk kell hát, ha róla írunk: esetleg épp leghangzatosabb szavaink kerülnek legmesszebb az ő szellemétől.

Am bármennyire megcsö- mörlöttünk is hamis kultuszok ünnepeitől, születésének másfél százados évfordulóján őt mégis ünnepelnünk kell. Kit, ha nem őt? Az általa annyira szeretett Rákóczi, s az általa nem túlzottan kedvelt Kossuth mellett, a vitathatatlan legnagyobb magyarok mellett a helye.

Így látja őt a nagyvilág is: Az egész művelt emberiség számára mindenekelőtt ő a magyar költő, sőt egész népünknek is ő a legismertebb és legnagyobb hatású képviselője a világban.

Csak természetes — gondoljuk magától értetődően —, hogy az irodalmi divatok szükségszerű hullámzása, s a korviszonyok változásával járó ízlésváltozások ellenére a magyar nép legkedvesebb költője ma is — Petőfi Sándor. De így van-e?

A hozzá méltó ünneplés első jellemvonása az igazságra törekvés. Vizsgáljuk hát meg, igaz-e, hogy nemcsak Petőfi teKintette magát a nép költőjének, hanem a nép is — ma is! — a magáénak érezte Petőfi Sándort?

A statisztikai adatok biztatóan hangzanak. Egyetlen magyar költő művei sem fogytak el olyan példányszámban, mint az övéi. Saját tapasztalataim is ezt igazolják, de ha őszinték akarunk lenni, azt is látnunk kell, hogy nem minden tisztelet egyformán értékes. Sokak számára a költő csak néhány népdal, s a legismertebb szerelmes és tájleíró versek alkotója. Ezek az olvasók nem jutottak el a nagy forradalmi költeményekig, még kevésbé a gondolati líráig, a Világosságot! és Az apostol szintjéig, vagy a prózáig, a nagyszerű úti levelekig, a publicisztikai cikkekig, az 1848-as naplóig.

Igaz tehát — szinte statisztikailag is — hogy mindennek ellenére Petőfit ismerik és szeretik a legtöbben. De az is igaz, hogy öncsalás volna nem látni, milyen nagy még a tájékozatlanság és az értetlenség is. Petőfi szellemének napvilága még nem ragyog be minden ház ablakán.

Erről beszélgetve igen sok becsületes és jószándékú tanár panaszkodott vitáinkon, hogy nem találja meg Petőfi korszerű tanításának módjait, hogy kudarcnak érzi a tetőd- órákat és így tovább. Biztos, hogy sok függ tőlük. De ha ma, kivált az ifjúság egy részében, és még inkább némely értelmiségi körökben közönyt tapasztalunk a múlttal szemben, akkor e jelenség érdemi okát mindenekelőtt a társadalom változásaiban kell

keresnünk: az életformák teljes átalakulása ingatta meg a szoborrá merevedett nagyságok talapzatát. Egy békés, konszolidált, * reformokra, módszeres építőmunkára berendezkedett korban természetszerűen válik problematikussá különösen a forrar dalmi hagyomány.

A valóságos társadalmi okok felvázolása persze ürügyül sem szolgálhat arra, hogy e helyzetben megnyugodjunk. Annál kevésoé, mert minden korban egyszerre többféle tendencia is érvényesül, s a költőnk hatását fékező körülmények mellett ellenkező tényezője is működnek.

Nézzük például elsőnek a szorosabban vett költészeti kérdéseket. Tény, hogy napjaink lírája, különösen Nyugaton, de nálunk is, messze került a XIX. századi eszménytől. Már oly messze, hogy egyre többször támad vágy az emberekben egy olyan költészet iránt, amely a kiválasztottak szűk körén túl is hat, valóban a néphez is szól, pontosabban a nép érdeklődő részéhez. Ilyen helyzetben Petőfi életműve ösztönző példát kínál arra, hogy a költő az új, a bonyolultabb viszonyok között is forradalmi újítóként keresse azt az utat, amelyet Petőfi a maga korában megtalált, s amely visszavezetné a költészetet a tömegekhez.

Újra időszerűvé válik a forradalmár is. Nem azért, mintha valamiféle barriká- dos forradalomra volna szükség-lehetőség ma, hanem azért, mert a legbékésebb korokban is kellenek olyan emberek, akik hittel, meggyőződéssel, szenvedéllyel elvek képviselőiként tudnak fellépni. Az igazat, szépet akaró, érte kockázatokat vállaló forradalmár „nem mehet ki a divatbólHelyzete, funkciója megváltozhat, de a férfi, akinek elve van — mint Petőfi követelte —, nem fog kiveszni a történelemből. Mert a magatartás lényege nem a mindenároni forradalomcsi- nálás, hanem a forradalmi szembeszállás mindenféle el- tespedéssel, kényelmeskedéssel, megalkuvással.

S erre ma is szükség van. Petőfi tehát e tekintetben is időszerű eszmény marad. Vagy pontosabban: az kell, hogy legyen.

De, hogy az lehessen, ahhoz mindenekelőtt meg kell ismertetnünk az igazi, a teljes Petőfit — minél több emberrel. Ünnepeinknek is az a legfőbb értelme és jogosultsága, hogy műveit terjesztve, magyarázva, igazi értőinek seregét növeljük.

kkor volt hatása a legké- tesebb, amikor lobogóvá emeltük, nem szabad tehát egyedüli és kötelező mintává tenni őt. Derék magyar állampolgár lehet az is, aki nem akarja Petőfi példáját követni. Az irodalomban sem kell egyedül üdvözítő példának kikiáltani. De mindent meg kell tenni azért, hogy azt a páldát a maga teljességében, hamisítatlan igazságában ismerhesse meg mindenki.

A

Tizenkilenc éves voltam, tiszt a szovjet hadseregoen, reszt vettem Magyarország felszabadításában. Hadosztályunk Szolnokon harcolt, a gyalogság — amelynek tagja voltam — kelt át először a Tiszán. Másfél évig tartózkodtam Magyarországon. Fél évig a hadműveletekben vettem részt, majd egy évig a hadtest lapjának voltam a munkatársa. Másfél év alatt módom volt rá, hogy a magyar nyelvvel ismerkedjem, de'bevallom, akkor még nem gondoltam arra, hogy magyar drámák, prózai müvek fordítója leszek. Amikor visszakerültem Moszkvába, azzal a gondolattal foglalkoztam, hogy angolul tanulok. Az idegennyelvű főiskolán mégis a magyar szakra kerültem, úgy éreztem, a magyar nyelvet már valamelyest ismerem, ezért határoztam így. Itt kezdtem rendszeresen foglalkozni a magyar irodalommal, és ugyanakkor befejeztem a háború ideje alatt félbeszakított tanulmányaimat is, a Gorkijról elnevezett irodalmi intézetben. Négy éven keresztül ismerkedtem a magyar nyelvvel, a magyar irodalommal. Diplomamunkámat 1949-ben védtem meg, a dolgozat témája ez volt: Puskin művei Magyarországon. A Növij Mir című irodalmi folyóiratban jelent meg. Ez volt az első munkám, amit publikáltak.

Könyv a költőrőL

— Az elmúlt 23 év alatt lefordítottam sok magyar regényt, színdarabért, novellát. Első munkáim a magyar klasszikusok voltak. Vörösmarty Csongor és Tündéje, Móricz Zsigmond Űri muri című munkája, Jókai A kőszívű ember fiai című alkotása. Én írtam az első külföldi ikonográfiát Katonáról, a nagy drámaköltőről. Végül is mintegy 50 magyar drámát fordítottam orosz nyelvre, a többi között Petőfi egyetlen színpadi művét, a Tigris és hiénát is.

Az éveik során sűrűn ellátogattam Magyarországra.

„Budapest színházi élete” címmel jelent meg munkám,

majd Fábri Zoltán filmrendezőről írtam könyvet. S nemrég Petőfi Sándorról. *

A világ minden tájáról

Alekszandr Gerskovics dolgozószobájának egyik sarka Petőíi-archivum.

— Húsz éve gyűjtöm a Pe- tőfi-archivum anyagát Petőfi verseit, költeményeit jól ismerik a Szovjetunióban, de nem ismerik a költőt, az embert Hiszem, hogy nemcsak a magyar irodalomnak, hanem a világirodalomnak is kevés olyan alakja van, mint Petőfi, akinél a költői és emberi magatartás teljesen azonos. Húsz éve járom az antikváriumokat, levelezek magyar barátaimmal, s ma már azt hiszem, kijelenthetem, minden Petőfi-munka, minden kiadásban, az elmúlt századtól kezdődően, birtokomban van, és archívumomban feltalálható a világ minden részén megjelent Petőfire vonatkozó monográfia, visszaemlékezés, adat és fénymásolat is.

Kitűnő drámaíró is

Egyébként, ha már Petőfiről van szó, Petőfi Sándor kitűnő drámaíró is volt, nemcsak költő. Amikor Tigris és hiéna című színdarabját fordítottam, akkor éreztem ezt. Ha mi Puskint nemcsak mint költőt értékeljük, hanem mint az Anyegin vagy mint a Borisz Godunov és más dráma szerzőjét, akkor Petőfi írói arcképe is csak úgy válhat teljessé, ha megismerkedünk véle, mint színpadi szerzővel is. Egyébként nemrég jelent meg a moszkvai Isskusztvo kiadó gondozásában erről a témáról egy könyvem, Petőfi drámai színháza címmel.

— Jelenleg min dolgozik?

— Petőfi születésének 150. évfordulójára készültünk a Szovjetunióban is. Reprezentatív kiállítást rendeztünk és megjelentettük Petőfi válogatott költeményeit. Én írtam a kötet előszavát, és részt vettem a kiállítás előkészítésében is.

H. Barta Lajos

ILLYÉS G

SEGESVÁROTT

Millió kukorica-dárda.

Ügy áll ma is a zöld határ És fent a néma nap, akár Akkor, midőn őt halni látta.

És néma, csukott szájként

lent a

Bezárt föld, a betelt verem, Mely befalta. Elevenen,

Mint mondja ma is a legenda.

— Élek még! — jajdult fel.

— Dögölj meg! Hangzott (volt erre is tanú)

S rémképnek is bár iszonyú, A véres hullák rágörögtek.

S most csak a csend, a néma béke.

Allong egy felhő, néz a nap. S itt az utca, hol átszaladt, Még szétüvöltötte: vége! vége!

Álltam a hídon, hol előre Nézett még, hol még a jövőt Látta Bem zászlai fölött, (délben kitörtek a mezőre).

Szemem az ő szeme

nyomában

Siklott síkom, hegy peremén. Aztán az a kín állt belém, Mint mikor tébolydában

jártam.

Mit ragyogsz felém nevető

had:

Füvek, fák! Van sejtelmetek, Mit tűrtetek, mit tettetek S ti emberek s te eszelős nap! Itt hörgőit. S itt nézte

kacagva

Meghalni a bárgyú világ

Legnagyobb épeszű fiát,

Ki meggyógyítani akarta. Nem volt kis dolog, amit

ottan

Megértettem, akármikép Tudtam rá eddig az igét, Amíg kocsinkhoz ódalogtam. Mint aki azt hiszi, kilábol Félelemből is, hogyha fut: Mentem, — mintha volna kiút Ebből a jókedvű világból. 1948.

VÁRADY ANTALHOZ*

Hát megtörtént a párbaj? élsz-e még?

Ha főbe lőttek: tudósíts felőle;

írd meg tüstént, hogy Pestre telrohanjak,

És bosszút álljak éretted, barátom!

Szó, a mi sző, de nekem igazán

Nem tetszik, hogy te minuen balgaságért

Kész vagy koczaara tenni éltedet.

Azt gonuolod: lelked-tested szakái? s ha Leborotválnak, újólag kinősz?

Csalódul! mert az élet csizmatalp,

S ez nem lesz új, ha egyszer elkopott;

Azért kíméld a drága csizmatalpat,

A melyet nem szab kétszer senkinek Az ég vargája, a kőszívű sors.

S azt gondolod tán: annyi a barátom,

Mint fönn az égen a csillag? ha egy Lehull közülük, észre sem veszem?

Hiszen tudod jól: mily kis számotok van Nektek, kik engem őszintén szerettek,

Kik fünttaríjátok szivem melegét.

Miért e kis számot megíogyasztani?...

Ls Ida, Ida e kedves leány,

Ha téged elveszt ő, mivé lesz? ő,

Kinek kivüled nincsen senkije!

Ve vagy világa... lennél oly kegyetlen,

Reá szakadni hagynád a világot?

S van még egy — a hon! vagy már elfeledted Fcledhetö-e, a miről beszéltünk A lelkesülés lángóráiban? üi tudja, mit hoz a kétes jövendő,

Mely álmainknak legkedvesbike,

S akkor hazánknak ránk szüksége lesz,

Látod, barátom, élted mily becses,

Azt a világhoz mennyi láncz köti,

S te még is könnyelműen koczkáztatod.

Ha még nem tértél, térj eszedre már,

S ne légy, mint voltál, olyan balgatag,- Vagy igazabban: oly kétségbeesett.

Kétóégűeesni! milyen gyávaság!

Kinek van erre több s nagyobb oka,

Mint én nekem? de én szegyenleném ezt.

A szenvedésnek lángjában szivem Szét fog pattani, mint a porczelán,

De, mint a jégcsap szétolvadni nem!

Megállj, ha Pestre ismét fölmegyek,

Majd megtanitlak én kétségbeesni,

Hogy unokád is megemlegeti!

Vásárra ott benn termek nálatok,

S viszek portékát, de nem holmi gyapjút,

Vagy bőrt, vagy posztót s effélét, azért Nagyon hiszem, hogy nem lesz kelete.

Mert hajh! jó gazda ám a magyar ember!

A mit kutyákon, kártyán s más egyében Éltékozol, meggazdálkodja a könyvön.

A könyvvel úgy van, mint hajdan zsinóros Nadrágjával s prémes mentéivel volt,

Melyet nagyapja és édes apja vett,

Az szolgált még az ő fiának is.

Hazám! még sem vagy oly boldogtalan,

Minőnek első pillanatra látszol,

A lelki szükség nem bánt tégedet;

Minden szükséged van, de lelki nincs,

Ettől az egytől megmentett az isten ...-----------A mint mondottam: a vásárra majd

Me

glátsz, barátom; akkor fölmegyek.

S te rám sem ismersz, úgy megváltozóm;

A szép természet megváltoztatott,

Beteg kedélyek e hű orvosa;

Beteg valék én ott ti nálatok,

A pesti utczáji holthideg kövén,

Hosszú, sötét árnyként vonult utánam A csüggedés az életunalom, üjjá születtem! a falusi lég, a Sötét erdőknek zugó lombjai,

Lombok fölött a csattogó madár.

A fák alatt a hallgatag virágok Föléleszték elájult lelkemet;

Nem gyűlölöm, mint eddig, a világot;

Már csak haragszom rája, csak haragszom.

Hogy olyan gyáva, hogy föl nem kiált Elzárt, elorzott boldogságáért, hogy Meg nem torolja kincse elrablóin Évezredeknek szenvedéseit.

De hinni kezdem, hogy dicső napoknak,

Érjük maholnap fényes hajnalát,

Mindőn a népek mind fölemelik A föld porába gázolt fejüket,

S végig mennydörgik a föld kerekén;

„Legyünk rabokból ismét emberek!”

Ez nagyszerű, de véres kor leszen,

És úgy is illik, hogy véres legyen!

Már vízözön volt, most egy vérözön kell,

Hogy megtisztuljon a világ á szennytől,

A mely fölötte meggyülekezék;

Egy vérözön kell! és ha az lefolyt majd,

A megmosdott föld tiszta, szép leend,

És lakni fognak emberek fölötte,

Hasonlítók az istenképihez.

(Dömsöd, 1847.)

*A cenzúra e vers kinyomtatását megtagadta, tartalmát közölte a Pesti réndőrfőnökkel, ez pedig a bécsi rendőrminisztériummal. A Habsburg-biroda- lom államtanácsa is foglalkozni kezdett Petőfivel, a költőt ettől kezdve állandóan figyelték. (Mezősi Károly.)

%

I

I

I

P

I

I

I

I

i

I

I

Fejéregyháza; a Sárpatak hídja, ahol utoljára látták Petőfit.

A „Szeptember végén"

sj~ H y „27,.

ff^ír^x;

trjez&a&r

/. *L*F^Z-a*>

...m.. -4.«.yCV-A^ »

%FF?^z£2K£%F

«£^5 *•*.-* '-rr-'---*p f'—7.3^. . At/Lf.v' /:._.v.*-6-*—yy^ju

•*y -'**•*’ rt.WÍ V*. n.»^. fiú/ '

a költő kézírásával