Pest Megyi Hírlap, 1972. december (16. évfolyam, 283-307. szám)

1972-12-24 / 303. szám

Asszonyok Czinder Antal rajza GERGELY MIHÁLY: Kaptár (Naplómból) Nem járhatsz be minden földet, nem ízlelhetsz meg minden bort, nem ölelhetsz meg minden asszonyt, nem dalolhatsz el minden dalt. (Szamarkaind, 1970. október). »» + «« Az igazi nagyság kebelbarátja a szerénység, csak a közepes és kisszerű hivalkodó. Szüksége van a har- sányságra, különben nem vennék észre. * Aki csak magának él, mások rovására él. * Iszonyú állapot: ott tart, hogy már mindenkit el tudna hagyni. Még önmagát is. k Mind téved és botlik, aki él, kiváltképpen, ha cse­lekvőén él; tévedni tehát emberi, magától értetődő. Egyszer hibázni nincs abban semmi szégyen. De ugyanazt megismételni, restellendő, harmadszor-ne- gyedszer már a butaság-tehetetlenség gyanúját su­gallja. Hatodszor-hetedszer ugyanabba a hibába esni ostobaság, nyolcadszor nevetséges, kilencedszer súlyos vétek, és tizedszer sem okulni baklövéseinkből — jóvá- tehetetlen-megbocsáthatatlan bűn. Meg is fizet érte egyén és társadalom igen keservesen. ★ • Cinkos a közönyös ma, s társa a bűnösnek a cinkos. k A mindenben való cinikus kétkedés és minden­nek megfontolás nélküli tagadása végül önmagadhoz is elvezet, s ha lenne bátorságod a következetes cse­lekvéshez, bizony föl kellene kötnöd magad. k Merészen felröptető szárnyakat növeszt a folyton gyarapítóit tudás, de lenyesegeti csökevényesen kisar­jadt, erőtlen tollaeskáidat is a vakhit; döntsd ed hát, melyiket választod vezérlő társadul. k Semmi adottságom, sem hajlandóságom magam s a világ dolgainak elmisztifikálására. Pedig mennyi megválaszolatlan kérdés várakozik bennem is megod- dásra-feleletre az élet kezdeteinek és végső mozzana­tainak köréből, s mi minden vár még válaszra! Kér­déseim mégsem válhatnak valami természetfölöttiben való hit tégláivá, ez a megoldás számomra elfogadha­tatlan. Gyönyörű-szörnyűséges emberfajtám mai re­ménységeihez lenne méltatlan, ha ilyen könnyen meg­adnám magam. Hogy olykor nehezebb, százszot keservesebb így? Bizony így igaz, mégsem cserélnék a kétedyektől-kér- désektől nem háborgatott hívő zavartalan boldogsá­gával, mert számomra ez a választás a kor emberéhez méltó, s ha engednék a hitnek, misztikának, ember­fajtám reményeit árulnám el. Lehet, hogy szellemem, érzelmi világom ebben re­ménytelenül röghözkötött, földönjáró? Igen: a valóság rögéhez-talajához kötődöm, nem tagadom, mert tudom, hogy önmagam s a világ még ismeretlen tájait is csak innen kiindulva, a valóság ta­laján állva, abból táplálkozva, annak eddig összegyűj­tött eredményeire építve-támaszikodva lehet földeríte­ni-meghódítani. k Ne üvölts, mert embertársaid joggal hihetik, nyava­lyáktól vagy feltűnési viszketegségtől szenvedsz. Ha ráleltél valamely kimondásra s mások figyelmére is érdemes ismeretre-igazságra, próbáld azt a legegysze­rűbben, minél többek által megérthetően-befogadha- tóan megfogalmazni, s alkalmas időben és módon em­bertársaid tudtára adni. Így mindenképpen rokon­szenvesebb leszel, s talán meghallgatnak. Ha valóban mondasz is valami lényegeset, talán elfogadják tőled, így hát használhatsz másoknak. »» 4- «« Az emberiségnek még jó ideig szüksége lesz a megváltó hevületfí-tehetségű emberekre, akik egész életüket képesek egy jó ügynek szentelni, noha egyre többen hangoztatják, hogy most már egészen jól meg­varrnak nélkülük. »» »» »» »» »»»»»»»» »»»»»»»»»»»»»»»»»»»»»»»»»»»»»» »» MARTON KLARA: Napszállta «««««««««««««««««««««««««««««««««««<<««««««««««««----------------------- tizenhat | Nagyanyám | éves korában ------ — — ment férj­hez, és kilenc gyereket szült. „E rőszakkal hozzáadták ah­hoz az emberhez” — hallottam egyszer egy beszélgetést. „És szeretett valakit?” — kérdezte az egyik disikuráló. „Nem, senkit, de hát mégis­csak erőszakkal.. Bejöttem a tanyáról, és meg­látogattam a nagyanyámat. Ez a ház mindig csendes, so­ha egy hangos szó. Most nyár van. Nagyapám és fiai kint dolgoznak a tanyáju­kon. Aratnak. Csak egyik nagy- néném hiányzik, aki Pestre ment férjhez. És anyám. Meg egy nagybátyám, aki katona. Emlékszem, fiatalabb korá­ban nagyanyám is mindig ki­ment a tanyára, és ő főzött az aratóknak. Ezt a tisztséget most egyik idősebb néném látja el. Nagyanyám itthon a ház kö­rül rengeteg kislibát nevel. Délelőttönként kihajtja őket a füves árokpartra. Leül mellé­jük, és mozdulatlanul nézi őket. Már az utcáról észreveszem őt. Mindig fekete kendőt hord, mintha gyászolna valakit. Most is. — Csókolom — mondom ne­ki, és leülök mellé. — Hát bejöttél? — kérdi. — Mi újság a tanyán? Anyád?--------------- ezt kérdezi, de I M indig | sose vár vá­---------------- laszt. Ugyanazt mo ndanám: „Nincs semmi új­ság. Anyám jól van, és én is jól vagyok.” Mert nincs értel­me, hogy az életem részleteit elmeséljem. A libák is leülnek, és moz­dulatlan nyakkal merednek előre. Nagyanyámék egy hosszú pa­rasztházban laknak. Az utca egyik sarkán épült. Most en­nek a háta mögött kuporgunk. Belelógatom a lábam a kiszá­radt vizesárokba. — Szerettem volna már rég megkérdezni — szólalok meg —, hogy mi volt, amikor én megszülettem. — Mi lett volna? — mondja, és nem tekint rám. — Ebben a házban születtél. Innen vitt el benneteket Molnár László. Mindig tisztelettel beszél a bajuszosról. Nem mondja, hogy vő, csak a teljes nevén. Tovább erősködöm: — De mégis, mi volt? — Hát jó — mondja nagy­anyám. — Ideje, hogy meg­tudj valamit. Anyádra úgyse számíthatsz...------------- tudtam meg, I Ekkor I hogy anyám -------------- nyugtalan ter­mészet volt. Ügy tizenkilenc éves koráig nem volt vele semmi baj. Akkor egyszer csak eltűnt. Egy levelet hagyott hát­ra, hogy ne keressék, mert el­ment Pestre cselédnek... — N e m kutattuk — mondja nagy­anyám —, mert amióta az tör­tént vele ... Kiszámíthatatlan lett. Tizenkilenc éves korában agyhártyagyulladást kapott, az orvos is lemondott róla. Mégis meggyógyult, de attól a perc­től fogva megváltozott. Se a tanyán, se a ház körül nem akart segíteni. Azt hittük, hogy a betegsége tette nyugtalanná. Hetekre eltűnt. Csak onnan tudtunk felőle hogy jöttek az ismerősök. Most itt szállt meg, most ott. Egyszer aztán az ismerősök is szem elől veszítették. Azt hittük, tényleg Pestre ment. Sokáig nem hallottunk róla. Egy szeptemberi napon jön a szomszédból egy asszony, és azt mondja, jöjjek ki az utcá­ra. mert itthon van a Mária. Megálltam a saroknál. Anyád éppen itt sétált a ház mögött, ahol mi ülünk most. Éppen há­tat fordított nekem, de feltűnt, hogy milyen nehézkesen jár és milyen dagadtak a lábai. Oda­szaladtam, hogy elölről is lás­sam. mert szörnyű gyanúm volt. Csak nézett rám, és elsírta magát. A hetedik-nyolcadik hónap­ban lehetett. „Gyere be — mondtam neki —, nem kell. hoav az egész utca meglássa...” Húzódozott. Félt, hogy az apja megüti. Mondtam, nem fogom engedni, különösen Ilyen álla­potban nem. Erre megnyugo­dott, és jött csendesen utánam. Novemberben születtél. Ab­ban a kis kamrában, ahol most a tyúkok laknak.----------------------------- — kér­I — Hát az apám? | dem,------------------------------és nem ár ulom el neki azt a nevet, amit gyerekkorom óta őrzök, sem azt az utat, amit érte megtettem. Sóhajt. — Anyád úgy viselkedett a tárgyaláson, mint aki nem nor­mális. Először megnevezett egy idevaló legényt, aki aztán Pest­re ment dolgozni, amikor még te meg sem születtél. A férfi rondán viselkedett, de nem is tagadott. Azt mondta: lehetsé­ges ... A második tárgyaláson anyád megmakacsolta magát, és visszavonta, amit előbb állí­tott. Hiába rimánkodtunk ne­ki; nagyapád még meg is ver­te. Csak sárt, vagy hallgatott. Mi pedig abbahagytuk az egé­szet. Hát ilyen dilinós volt az anyád. Azt senki nem tudja kinyomozni, hogy állapotos volt-e anyád akkor, amikor el­kezdett csavarogni. Vagy csa- tangolásai alatt szerzett vala­hol.” A libahadon egy kutya vág át. A gúnár messzire utánafut. — Hajtsuk be őket — mondja nagyanyám. Terelgetem őket, nagyanyám pedig előremegy, és kinyitja nekik a nagykaput. Ott állok a verandán. Ugyanott, ahol régein játszot­tunk Petrával, amikor a baju­szos cukrot adott nekünk. Tizennégy éves vagyok. A kertben ugyanazok a lepkevi­rágok nőnek évről évre, ugyan­olyan lila az orgona a deszka- kerítés mellett, mint akkor. Mintha most jönne anyám azon a kavicsos úton végig, mint akkor, amikor a bajuszos mögött egy kicsit hátramaradt a kapuban, és csak később ért hozzánk. Az az akkori pillanat itt ma­radt az udvaron. Akikor is így lefelé ment a nap. Csak a su­garai voltak a levegőben. Odamegyek a szomszédok kerítéséhez, és átkiabálok. Petra jön az udvaron át: — Mi van? — kérdi. — Gyere játszani — mon­dom neki. — Játszani? — kérdi ma­gasra húzott szemöldökkel. — És mit játsszunk? — Homokozzunk! — Hülye vagy? Azt kell hinnem, hogy hülye vagy ... — Csak vicceltem — mon­dom neki —, kíváncsi voltam, hogy mit szólsz. — Hát jó vicc volt —mond­ja, és eltűnik. Nézek utána. Már nincsenek loknijai. — Siess haza — kiabál oda nagyanyám. — Mindjárt le­megy a nap. Elköszönök tőle.----------- a kapuban végig­Ki nt I nézek az utcán. ----------- Ott, ahol elfogy­nak a házak, egy nagy vásár­tér van. Minden évben egy­szer ott árulják, adják, veszik az állatokat. Látom a füves térség egy kis darabját. A túl­só végén vonatsín fut. Zakato­lást hallok. Aztán jönnek a fekete, rohanó kocsik. Vala­mikor talán anyámat vitték. Ál lok, amíg csak hallom a sínek kattogását. SZENTIYANYI KALMAN: Berhidai emlék Emlékszel? — Kigyúlt faluk kísértek És nekem csak a te szemed lángolt. A halál elől futottam érted S alig értünk ki az éjszakából. A szerelmes nyugalomra vártam S elfúltam, szétszakadtak a szavak S tíz évig úgy hallgattam, bezártan Mélyen, mint a föld alatti vak tavak. Szemed csillogása szóra késztet S mint ki átadta úgyis mindenét — Tíz év! Mondanám már az egészet Ám attól félek úgysem értenéd. CSANADY JANOS VERSEI: Szülőhazád Megtérve szülőhazád rejtélyes lombjai közül — a tó sík, zölden áll a nád, galagonyák pirossá, kökény kék kristálygömbjei a dombokon. Dérsisak a száraz-élű füvek, hegyén — domb-élen kukoricás kardlevele hasít a gyenge őszbe — szülőhazádban. Mert fönn az ég nem változatlan. Eljárt az óra. Lapján kis, zöld gálicpettyeket könnyezett a réz. Idők múltával elketyegett millió másodperc. Egy-egy gazdag érzés. Forgott a föld. Termőre fordult, elhanyatlott. Ekék jöttek — s görgős-ekék. S egyre több ként permetezett az esőző ég. Eljárt a nap. Néha a teljes napfogyatkozást csodálták tágranyílt-szemű csemeték tó sík partján, fosztva a sás buzogányait, rántva . apró halat a part alól; fűzve nyakúk köré barna kukorica-hajat — a csemeték. Idők múltával elketyegett a ritmusosan felszeletelt idő. Megtérve szülőhazádba látod, hogy már nem vagy gyerek. Nagy bölcsesség ez. S egyre több ként permetez rád az esőző ég. Téli dal Ha most a földek, hó alatt nagyon unják a szürkeséget; a fagytömítő hótnezők a nyersen elvetett magok napsugárváró szunnyadását — helyettük is dobban szívem, s vad dalok helyett! Dallamok gyűlnek a dobbanás mögé, . iramló tavaszi szelik kavarják meg a föld felett a nap meleg hullámait; — ha majd a földek, hó alatt érzik a magvak moccanását, s felütik fejük a füvek, felkortyolják a hó levét, és mint kis gyermek, virágzik a szélrózsa, szemük sugárzik — akkor én már csak hallgatok, és szürkén elhanyatlok, lassan, mint hunyó csillag a magasban. »» »» »» »» »» »»»»»» »» »» »» »» »» »» »» »» »»»»»»»» »» »» »» »» SZ. LUKÁCS IMRE: Harmadik kívánság «« «« «« «« «««««««« «« «« «« «« «« «« «« «« «««««««« «« «<<«« «« Az én jó tündérem min­dig is az édes­anyám volt. Lá­togathatott bennünket a leg­nagyobb szegénység, simoga- tás, jó szó, néhány krajcár mindig jutott nekem. Vala­hányszor ráigondolok, jó érzés­sel telik meg a szívem. Akkoriban gyógyult meg. El­felejtettem a betegségemet én is, teljesült két kívánságom. A harmadik hiányzott; a leg­szebb karácsonyfa. Nem dicse­kedhettem sohasem a decem­berekkel. Szaporán írtam a leveleket, kiszakítottam a füzetemből, megcímeztem a Jézuskának, összehajtogattam és beledob­tam a piros ládába. Nem jött rá üzenet. — Jól megírtad? — Jól. El is küldtem. Dugdostam a filléreket. Rossz harisnyaszárba csomóz­tam s be a sifon alá. Hét vé­gén anyám kezembe nyomta a pénzt, szaladhattam dianáért. A maradékot összegyűjtöttem. Közel járt már a karácsony, két pengőre beváltottam. Apám meglátta. — Jó sorod van. 14 1972. KARÁCSONY — Dianát hordok érte. Ismertem a boltosokat. Kö­zel esett hozzánk Sajtosék üz­lete. Valahányszor benyitot­tam, csengő szólalt meg fejem felett Kinéztem az ajándékot is.------------------------- sokat ha­Az iskolában zudtam.------------------------- A mi há­zunk volt a legkülönb, apám­nak aranyórára futotta, sok­sok könyvre, de annyira, el se fért a szobában. Nagyotmon- dásból — elsők közé jutottam. Ak kor kaptuk a szünetet. A malmosék fia nevetett. — Megvan a fám. Este lát­tam. — Az enyém nagyobb — hazudtam. — Nem hiszem. — Akkor is nagyobb. Be se fér a házba. Vele tartottam. Átszaladtunk a piactéren, a köves úton. To­pogtam a konyhában, lekap­tam fejemről a kucsmát. A szobában tisztaság, szép búto­rok. az ablaknál hatalmas fe­nyőfa. — Estére díszítjük. Kicsit fent hordta az orrát. Egyszer összevesztünk. Óra alatt telefiirkálta a füzete­met. Művészi rajzokat készí­tett, nagybetűkkel írta; HŰJE. Meghúztam a haját. A tanító úr észrevette. — Tartsd a tenyeredet! El se pityeredtem. A nádpál­ca eltörött. A tenyerem más­napra megdagadt. ■j-------------------- a nagyka­I M eleg lett bátra. Ki­------------1--------- gombolni se me rtem, nemhogy levetni. Alatta hordtam anyám elhasz­nált bekecsét. Elöl-hátul bigy- gyeszkedtek a foltok. — Te mindig hazudol. — Nem hazudok. — A fa se igaz. Nincs olyan nagy karácsonyfád. — Van, majd megmutatom, Apám hozta. Csak szerettem volna. Délután megálltam a Sajto­sék üzleténél. Markomban szo­rítottam a két pengőt, kezemet zsebre dugtam. A gyertyákat néztem. Szép díszek mosolyog­tak. csalogattak. Csengő szólt, rebbent a ko­pott fügeönv. kilépett az öreg. — Mi kell? — Dísz. Az menyi ? ... A másik? Leszedegette, a pultra rakos­gatta. Szép sorjában. Csillog-

Next

/
Oldalképek
Tartalom