Pest Megyi Hírlap, 1972. december (16. évfolyam, 283-307. szám)
1972-12-24 / 303. szám
»» »»»»»»»»»»»»»»»» »» »»»»»»»»»»»»»»»»»»»»»»»» »»»» Galamb gyertyával TÉNAGY SÁNDOR: Hálám hordozói Amit megtaláltam, már nem hagyhatom el soha. A friss tej jó izével szétáradó reggeleket, a madárfüttyből épült lomb-boltozatú palotákat, gyermekkoromat. a kenyérkaszáló áhítatot, amikor hátamba izzadt a Nap és bőrömet lázasra verte a kalász, első csodálkozásomat, vérem térdreborulását, a félénk ájulást testem testvérének egyszerű csodája előtt, a szorongást, hogy mindez nem sokáig tart, a döbbenetét, hogy nem tartott soká, a város gyár-katedrálisait, a köznapi buzgolkodást az izmok imaházában, az elégtételt, amit csak a munka adhat, az első munkást, aki szerszámaimat idomítva öccsévé i ; fogadott,!. a szilárd szavakat, a nyugtalanságot, kíváncsiságom' hetedhétországát, aztán újra a szerelmet, a szemek kitakaródzását, a szerelmet: szikrázó nyári dél kútra-hasaló szomjúságát, a szerelmet: téli éjszakák kályhát-ölelő didergését, egyedüli bátorságomat, hogy boldog akarok lenni------Mi ndig találok valamit, amit nem hagyhatok el soha. Egy embert, aki csak rámnéz és megy tovább, de visz magával, egy virágot, amit nem tépek le, csak rámosolygok, de van hozzá közöm, mindig találok egy szót, egy jó barátot, egy percet, egy mozdulatot, hogy elhiggyem: hálával tartozom holnapi életemért. G. SZABÓ LÁSZLÓ: Példabeszéd a körről Gondolt egyet a görbe vonal: minek térjen vissza önmagába ? Mert az a szabály? Ment hát saját nem-létező kezdő-pontja után — azóta is bolyong a mindenség ködei közt mint végtelen spirál. Hiába. Aki messziről nézi, úgy látja továbbra: kör. POLGÁR ISTVÁN: Mintha álmodnék Jártunk, betlehem esek, három éjjel, három nap. Hol ólmos eső esett, hol hópelyhek szállongtak. Negyediknap éjjelre megindult a pásztomép — mintha bárány bégetne, olyan mintha álmodnék, pattogott a karikás, fújt a csordás, kürtjére megbolydult a kicsi ház, tódult ki a nagy télbe. Tülökszó és ugatás, lóbálják a kolompot... Átaljár a régi láz — kapunk előtt toporgok, nyújtom át a kalácsot kosaras kondásnénak, öcsém vígan viháncol, angyalokkal ámítgat. Hörpölik a sárga bort, vonulnak megrakodva, futunk be a házba, hol uramfia!... ki hozta?... Állunk, buckók, gyökeret ver a lábunk — pedig a lovat nagyapám keze faragta s csöpp volt a fa. Keverül a luc szaga káooszta illatával, s ébren alszom éi szaka, betelve a világgal. Odakünn lágy hóvatta, benn szívbéli, jó meleg... Nézek vissza sóhajtva, s néz vissza ram — a gyerek. Szólnunk kéne egymáshoz, mégse szólunk, s úgy tüzel arcom, mintha kályhához bújtam volna most közel. tak, villogtak a szürke délutánban. — Veszel? — Nem. — Akkor minek nézed? — Ilyet szeretnék. — Dianát viszel? — Azt se. Fábián Gyula bácsi üzletét is szerettem. Sok petróleumot haza kannáztam onnan. Hajthattam a mákdarálót, megizzadt az ingem. Mindig így szólt: — Mit viszel, bikfic? Soroltam, ő meg rakta, adogatta. Hitelre. Voltak a boltban. Közel fu- rakodtam, szemem-szám kinyílott, sárga, kék, fehér papí- rú szaloncukrok. — Adjak, bikfic? — Most nem kérek. Kisurrantam.---------------------p trafikja felDó czi néni | vidított.------------ — Kincsesbánya volt. Irkák, ceruzák, színesek, képeslapok garmadája, semmi se hiányzott. Hányszor arra kerültem az iskolából, megálltam a kirakatnál. Örömre vált bennem. Si etve nyitottam az ajtót. Letettem minden pénzemet. — Ezért mindért kérek. Radírgumit, ceruzát, színest, füzetfedő papírt, tollhegyet, füzetet, tintát kaptam. Alig győztem hazavinni. Sötétedett. Anyám ült a kemencénél. Asztalra borítottam a kincsestáram, összecsapta a kezét: — Mind a Jézus hozta? — Hogyisne. Vettem. Megjött apám. Üres marókkal. Senki se szólt. A kanapén gubbasztottam. — Nem akartátok, hogy karácsonyfám legyen. Sokáig szipogtam. Anyám közel hajolt: — A Jézuska, meg a Jóisten is mi vagyunk. Szegény istennek születtünk. — Mindig ezt mondod. — Jóra fordul, meglásd. — Legyen karácsonyfám. Eszembe jutott a templomkert, ahol hatalmas fenyőfák nőttek. — A harangozó ismer. Ad fát. — Tőle kérjünk? — Biztosan ad. ■-------------------1 A SelyemSz aladtam. | kútnál már------------ — kipirult az ar com, szaporán szedtem a levegőt. Ahogy közeledtem, el- bátortalanodtam. Nem is ismer. Szóltak a harangok. Mire a piactérre értem, elhallgattak. Felszaladtam a lépcsőkön. A kisajtónál találkoztunk. — Beteg a kistestvérem és nincsen karácsonyfája — mondtam. — Az nagy baj. — Itt vannak fák. Nem mozdult. Jövögettek a templomba. Feketében, prémes kabátokban. Pihent már az este. Vártam. A harangozó nem szólt. — Hordok vizet a kútról maguknak — vált sírásra a hangom. — Na hiszen ... Hatalmas alsó ágat fűrészelt. — El se bírod. — Viszem én. Csak húzni tudtam a kocsi- úton. Meglátszott a nyoma. Anyám a boltnál várt. Kis zacskót szorongatott. Elámult. — Mihez kezdel ezzel a fával? Húztuk. Pihentünk. Nem sokam jártak már az utcán. Ablakok világoltak. — Felállítjuk? — kérdeztem apámat. — Bajosan.--------------- vett elő. A ház Fe jszét I oldalához tá--------------- masztotta a fát, ma gasabbra ért a nádtetőnél. Kettévágta. A gerendához erősítette, a hegyét meg a falhoz zsineggel. Ügy csüngött a szobában. — Igazán szép — szólt anyám —, felöltöztetjük. Mi mindent talált ki. Kettétörte a kockacukrokat és belecsavarta krepp-papírba. Cérnával kötözte az ágakra. Gyertyacsonkok kerültek elő a sifon aljából. Papírból virágokat vágott s teleszórta a fenyőt. Szép volt. — Majd elfelejtettem, dió is van! Hozta örömmel. Felrakta a színeseket, ceruzákat, még a radírgumlt is. Aztán dobozt vett a ruhák alól. Addig sohasem láttam. Fehér, csillogó koszorút őrizgetett benne. Letépte a gyöngyöket, hosszú cérnaszálakra fűzte. — Mit csinálsz? 1972. KARÁCSONY GYÖRFFY LÁSZLÓ: Egy nap, amely elszökött «« «««« «« «««««««« «« «« «««« «« «« «« «« «««««««« «« «« «« «« (Négy esztendő alatt — naptári számításunk pontatlansága miatt — huszonnégy órával kevesebbet élünk, mint amennyit a földforgás közben kialakult csillagászati év szerint élnünk kellene. A csillagév: 365 nap 6 óra 9 perc és 11 másodperc. így lesz a négyszer hat órából négyévenként egy szökőnap. Február 29-én. Vajon ez a szökőnap olyan, mintha nem is lenne? Négyévenként beiktatjuk a hétköznapi életrendünket jelző dátumok közé ezt a huszonnégy órát — és utolérjük a csillagéveket. Négyévenként egy nap lehetőség — legalábbis naptárunk szerint —, hogy utólag továbbélhessünk egyet s mást. Tetszés szerint, amit éppen emlékezetünk kiválaszt vagy amit érzelmi robbanásaink túlságosan az emlékezetünkbe véstek. Most magam is ezt teszem. Talán, hogy helyrebillenjen az egyensúly naptári éveim és a csillagévek között. Vagy köztem és a naprendszer között?)----------------- fékezett, alig | Hirtelen | pár lépéssel----------------- előttem egy francia rendszámú ezüstszürke Buick. Csak egy női kezet láttam. ahogy megkocogtatja az ablaküveget, és kicsit kapkodva kinyitja a kocsi ajtaját. — Szervusz, ülj be gyorsan, itt nem lehet állni. Bebújtam. A kocsi máris indult. Most mondhatnám, hogy meglepődtem és köszöntem, vagy csevegni kezdtünk, mintha csak megbeszélt találkozóra érkeztem volna, esetleg összevissza kérdezősködtem, a lány pedig — vagyis már asszony — lyukacsos bőrkesztyűben mar- kolászta a kormányt, kurtán válaszolt, vagy ő kérdezősködött, csacsogott, csivitelt, trillázott, kicsit éneklő hangsúly- lyal, mely a majd nyolcéves külföldi tartózkodás eredménye lehetett. De egyik leírásom sem közelítené meg azt a pillanatot. Kérdezett ő is, én is, miközben szűk mellékutcákon a Béke szálló irányába vezette a dögnagy kocsit és időnként egy „merde allors”-ot motyogott maga elé, ha valaki váratlanul lelépett az úttestre. Lehetőleg féktávolságon belül. Ilyenkor pár pillanatig mindketten hallgattunk, aztán teljesen ostoba és közhelyszerű kérdésekkel faggattuk egymást; mikor jöttél, mióta vagy itthon, hol laksz, mit dolgozol, megnősültél, hány éves a férjed. eleget keresel? A Szondi utcában, valamivel a sarki patikán túl megálltunk. Kávét ittunk a szálloda presszó részében, ő cukor nélkül, én kevés cukorral, pontosan úgy, mint tíz évvel ezelőtt. Rágyújtott. Tíz évvel ezelőtt nem dohányzott. Ügy szívta a cigarettát, mintha sóhajtozna. Szeme körül két acélkék festékmonokli terpeszkedett, pofacsontján, mint a játékboltok hajas babáin, piros foltok. Természetesen az is gondosan szétkent festékből. Egy pillanatra elnézést kért és felment a szobájába. Meghízott. Vastagabb lett és szélesebb. A combja, a háta. A szája duz-' zadtabb, a szeme nagyobb. Igaz, emlékezetem festék nélkül őrizte a szemét. Akkor alig volt húszéves, két évvel később pedig egy francia autóügynökhöz ment feleségül. A tíz évvel korábbi testét nemcsak az emlékezetein, de egy fénykép is őrizte valamelyik fiók alján: a Dunakanyar egyik víkendházának teraszán készült a felvétel. A korlátnál áll, fürdőruhában, kicsi a melle, keskeny a válla és a felsőtestéhez képest széles a csípője, vastag a combja. De azóta az arányok eltolódtak: melle felduzzadt, karja, válla erősebb lett, combja vészjóslóan puha és széles. Az emlékezetemben csak a combja, a szája és a szeme maradt meg. ____________- erős kölniillat I V isszajött, I lebegett körü------------------1 lőtte, másik ru hát vett tel- A kölni illata épp oly ismeretlen volt számomra, mint a sok festék az arcán. Konyakot rendelt. Közös ismerősök felől faggatott. A közös ismerősökkel csak néhányszor találkoztam az eltelt évtizedben, azért amit tudtam, róluk, elmondtam. Megint konyakot rendelt. Átmentünk a Szondi-pincébe, ebédeltünk. Vagy másfél liter domoszlói rizling és egyre hülyébb kér- dezősködés. Észre sem veszem, hogy menetrendszerűen rostálja közös emlékeinket. „Hús- evő-virág” — csak valami ilyesmire gondoltam. „Az újratalálkozás csak attól függ, hogy maradunk meg egymás emlékezetében.” — Emlékszel? — mondja — éjszaka, amikor a többiek aludtak, kimentem hozzád a Balaton-partra ... Te ott hol — Csillagokat. Ezek lesznek a csillagok. Lángolt az arcom. Nem díszítettem a fát, csak csodálkoztam. Ez volt a legszebb fenyőm. A kanapéra húzódtam és nem tudtam a szememet levenni róla. — Ezt mégse kellene. Anyám mit sem törődött már a szavakkal. A gyöngyös koszorúból számtalan kis dísz született, a fehér fonálból meg angyalhaj. Ültünk a sötétben. Anyám keze végigjárt az arcomon, fejemen. — Minden kívánságom teljesült — mondtam. — Szegényeknek is lehet karácsonya. Hirtelen lángralobbant a papír. Végigfutott a fán. Mire apám leverte, eloltotta, fekete lett minden. A csillagokból kormos, szutykos golyócskák maradtak. Lepotyogtak a szoba földjére. Sírni se tudtam. Anyám derekához nyomtam a fejem. Sokára mondtam: — A hazudásért kaptam. Töredelmesen bevallottam a beteg testvérkét, a kitalált aranyórát, a sok-sok nem létező könyvet, a süteményt, mindent az égvilágon. Lassan-las- san eleredt a könnyem. — Ne sírj, fiam. Ilyen hazugság nem bűn a szegénynél. Máig is hiszem, hogy igaza volt. aludtál éjszaka? — Sehol, azaz, vájtam egy gödröt és a meleg homokban. Nyáron éjszakára mindig meleg marad a homok. Bekuporodtam a lyukba, ott aludtam. Amikor kijöttél hozzam, hoztál egy pokrócot magaddal. — Igaz. így igaz. Kicsit aludtam akkor éjszaka. Dühös voltam, mert nem engedtek azok a boldogtalanok téged ott aludni. Ügy gondolom, sírtam is. — Nem azok a boldogtalanok nem engedtek, hanem a boldogtalanok háziasszonya. — Te gunyoros vagy. — Elfelejtettél magyarul. Nem veszed észre, hogy fogalmazol? — Oh, merde! Ilyen sok év után csodálatos? — Tulajdonképpen érthető. Szóval, kijöttél a vízpartra, valami vacsorát is hoztál. — Arra nem emlékszem. Meztelenül fürödtünk. Nagyon sovány voltál, tudod?... De sokat bírtál. Es mindig ideges voltál... Még mindig folyton ideges vagy? — Ez az alaptermészetem. Egyébként nem hiszem, hogy ideges lennék, csak ... — Érzékeny voltál És önös ... Akarom mondani önző. — önző? — Azt szerettem. Már hajnal volt, mikor visszamentem a házba. A nádas mellett meztelenül becsavarodtál egész éjszakára a pokrócba és nem engedted, hogy visszamenjek a házba. Mindig egészen a fáradtságig akartál együtt lenni... Most mit csinálsz? — Ülök és beszélgetek veled. — Nem úgy; van dolgod? — Tulajdonképpen nincs, legfeljebb telefonálnom kell pár helyre. — Akkor most hozzád megyünk. Az ezüstszürke Buick marad a Szondi-pincá előtt. Útközben, mellékutcákon sétálva bemegyünk egy kocsmába. Két fél- aeci barackpálinkát veszek. Az övét is én iszom meg. Csak beleszagol. Nem emlékeztetem, hogy hány üveggel it- tuns meg annak idején. csak a könyvespolc előtt áll még pár pillanatra, aztán j A szobámban vetkóz.*n kezű és a neverőre kuporodik. Leülök mellé. — Már nem vagy olyan sovány. Na, gyere nozzám. Egyetlen szó nélkül kényszerű magánoz. Jkeptelen vagyok nem emlékezni tíz évvel ezeioai nagy somijaira, elfőj tott. suttogásaira. Most szotlan, ügyes, iátsziit az arcán, az öröm. Hátamra kulcsolja a karját, aztán a hom- lokánoz kap és nevet. Erőlte- tetten nevet. Félóra múlva feláll és kimegy a fürdőszobába. A ruháját magával viszi. Felöltözve jön vissza. A könyvespolc előtt toporog megint, aztán leül aiz íróasztalhoz, kézbe vesz egy papírdarabot; — „Áldott légy”... nem tudom olvasni az írásod. Mi ez? Imádkozás? — Nem. Tegnap jöttem haza a Zselicségből. — Honnan? — Ez egy vidék Somogybán. Egy tanító barátom hívott le. Halottvirrasztásra. Amit olvasni akartál, az a sirató asz- szonyok egyik éneke. — Olvasd! — „Áldott légy hatalmas isten, hogy ezen halottnak itt, megelégiéd kínjait, s hogy miután dúlt lelkében olyan, nagy volt a sötét, életének is kioltod lobogó szövetne .-rét”. — Micsodáját? — Szövétnekét. — Az a teste? — Igen, mondjuk. — Na, megyek. Holnap délután gyere a szállodába, várlak. Elmegyünk valahova. — Jó. Elkísérjelek? — Nem. Egyedül akarok visszamenni.---------------- elmehettem | Másnap I volna a szál----------------lodába. Talán vá rt volna rám. Beültünk volna az ezüstszürke dögnagy Buickba és magyaráztam volna az utat egy városszéli kiskocsma faasztaláig. Természetesen Budán, kovácsoltvas lámpák alatt, piros-zöld népi hímzéssel díszített térítőre könyökölve, ahol ő pörköltet rendelt volna és vörös bort. Egy idő múlva a homloka fölött ágaskodó szőke tincs a szemébe hullott volna, ahogy öreg házak falán máliik a vakolat. Lehet, hogy egy kupica barackpálinkát is rendelt volna, aztán megkér, vezessek én, ha tudok, úgy biztonságosabb. De hozzám, ne a szállodába... A szobámban néhány percre a sajnálkozáson kívül talán valami mást is éreztem volna. (Ezzel szemben nem volt másnap. Hogy őszinte legyek, az előző napot is valószínűleg elfelejtem. Az emlékezetem, ismerem magam, csak a jó és szép pillanatokat őrzi, ha nőkről van szó. Bár nagyokosán én is tudom; az élet irreverzibilis, megfordíthatatlan folyamat. De a képzeletem most már az én „húsevő virágomat’’ másként őrzi.) 1 A Pest megyei Hírlap melléklete 1 15
