Pest Megyi Hírlap, 1972. október (16. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-15 / 244. szám

8

«<1

mem

'^/Círíap

1972. OKTOBER 15., VASARNAP

O

tt gubbasztott a pádon a fal mellett, s az öl- töző-vetkőző asszonyok szeme át-átfutott rajta.

— Miért nem indulsz, Teri? Hiszen már elkészültél! Mit töltőd itt az időt? — kérdezte egyikük.

Sólyomné felemelte hervad- tan is csinos kis arcát:

— Indulok .. 1 Mindjárt indulok ... — felelte a rajtakapott szégyenlős mosolyával.

De csak ült tovább, a térde mellett fekvő, tenyérrel felfelé fordított kézzel. Lábánál szorosan, hogy a cipőjén keresztül is érezze, a tömött táska, amelyben holmiját hozta- vitte.

— Csak nincs valami baj veled, vagy a családdal? — kérdezte Pállikné, akivel már több esztendeje egy műhelyben dolgozott.

— Dehogyis... hogy lenne. Sólyomné fáradtan, erőtlenül mosolygott Jobbjával bágyadtan legyintett, hogy megnyugtassa a másik asszonyt.

— Talán az urad? Jól benne van a korban, ilyenkor szoktak megbolondulni a férfiak. — Pállikné vádoló hangsúllyal beszélt, és sötéten nézett egy határozott pontra a falon túl. — Hogy a nyavalya essen beléjük! — tette hozzá.

— Nincs az én urammal semmi...

Sólyomné felsóhajtott. Nincs, igazán nincs vele semmi baj. Hirtelen rrjegrándult a szája- széle, valami, mintha hirtelen támadt görcs lenne, felszaladt a torkáig, s csak egy hosszú, ziháló lélegzettel oldódott ki. Pállikné erősen ránézett:

— Mégis csak mocorog te- benned valami! Valid be, hogy Imre miatt... Nincs abban semmi szégyen.

— Ugyan már... — Sólyomné megint legyintett kicsi, kidolgozott kezével. — Nagyon jó ember az én uram.

Alighogy ezt kimondta, szeme könnyes lett. Mereven nézte maga előtt az öltöző cementpadlóját. Szemhéján kihűlt az iménti forró nedvesség.

— Akkor meg... — Pállikné lezáró, érezhetően megrovó hangsúllyal ejtette ki a két szót, és felvonta vaskos vállát.

Sólyomné felkelt, a tükör előtt eligazította selyemsálját a nyaka körül. A sál kellemesen tarka és habos volt, az új őszi-tavaszi kabátjához vette. Megnézte magát, hiúság nélkül, kedvetlenül, azután fogta a táskáját és a hosszú gyárudvaron keresztül kiment az utcára. A kapuval szemközt, a túlsó oldalon ott állt az ura.

Amint észrevette, megállt, s szájaszéle ismét megrándult, mintha megbántották volna. Várt, míg az ura igyekvő léptekkel átvágott az úttesten.

— Szervusz, lelkem — köszönt már félúton, a meglepetés hangján, mintha már régen nem látta volna a feleségét Alacsony, ötvenéves ember volt, régi módi és vidékies rövid, vastag felsőkabátjában, a lapos ellenzős sapkában. Barna szemében, kerek, barna arcán az egész életre kiterjedő, jóindulatú, bizalomteljes mosoly fénylett. Belekarolt a nála is kisebb termetű

a\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\í 1

BIHARI KLARA:

Boldogtalanság

SxXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXN\XX>XXXXXXXX»

asszonyba és járásához igazította lépteit.

— Késtem egy kicsit,... de lehet, egy negyedórát is — szólalt meg Sólyomné. Nyújtott hangjában egy csöpp kihívás rezgett Ö maga sem észlelte ezt, csak egy kis ütést érzett a gyomrában.

— Nem tesz semmit, lelkem, nem gép az ember, hogy rugóra járjon — válaszolt az ura nyugodtan. Az asszony nem nézett rá, mégis tudta, hogy mosolyog.

— Én meg éppen ma tovább maradtam benn. A holnapi gépcsere miatt. — Sólyom megszorította karjával az asszony karját. — így azután, hogy te is késtél, mégis csak összejöttünk.

— Siettél te nagyon...

Azért értél ide, azért előztél meg — felelt Sólyomné és

hosszan sóhajtott.

— Nem tagadom — nevetett fel az ura. — Ha már ilyen közel dolgozunk egymáshoz, hát együtt menjünk hazafelé. Bárcsak mindennap így sikerülne. Bár tíz év alatt sokszor sikerült.

— Egy kicsit elüldögéltem — szólalt meg most már érezhető ingerültséggel az asszony. A tíz év említésére zúgás támadt benne, és ez tovább rezegtet- te a nyugtalanságát. — Leültem a mosdás, meg az öltözködés után, csak úgy — tette hozzá, s az utolsó két szót megnyomta.

— Hát ha úgy tartotta kedved ... — A férfi jóindulatúan nevetett. Megint lépést váltott, mert a felesége más ritmusban ment mellette.

— Vegyünk gyümölcsöt? Almát, körtét? — kérdezte kicsit később. Az elébb csak a szavakat fogta fel, mert az asszony hangsúlyának apró változatait elnyelte, közömbösítette a gyanútlanság. — Szilvát is lehetne, ha kedved van hozzá.

— Vehetünk... — felelt az

asszony a bánat nehezékével hosszú sóhajában, mint akit arra ítéltek, hogy visszanyomja türelmetlenségét.

Ö kért gyümölcsöt az utcai árusnál. Az ura, régi szokása szerint, addig sem engedte el a karját, amíg kézitáskájából előkotorta kis pénztárcáját és fizetett, csak engedett a mozgásának. Azután odafogta a megtelt szatyrot az ő szerszámoktól duzzadt aktatáskája mellé.

— Nézd csak, milyen szép nő! — Sólyomné szabad kezével egy rózsaszín arcú aranyszőke asszonyra mutatott, aki megállt a közelükben. Maga sem tudta, miért hívja fel rá az ura figyelmét. Mintha egy vigyorgó kis ördög piszkálta volna, nem tudott ellenállni ennek az ingernek.

Sólyom ránézett a nála félfejjel magasabb, telt, gödrös'^xxxxxxxxxxxxxxxxxxv.xv.xw.xxxxxxx'^.xx^

köztük valami. Akárhogyis, de történik. Azt szeretné talán, hogy Imre is igyon? Dehogy is szeretné! És mégis, áthul- lámzott rajta az elképzelt, feltételezett indulatok hevessége. Ha neki is birkóznia, küzdenie kellene...

El nem használt, jelenlevő erőket érzett magában, amelyek feltolakodtak, viaskodni akartak, s amelyeket le kellett gyűrnie.

Neki soha nem kellett lebeszélnie az urát az italról. Egy pohár fröccsöt ha felhajtott, a vasárnapi ebéd után. Nem figyelte sem nyíltan, sem suty- tyomban a nőket, még azokat se igen vette észre, akik szégyentelenül kellették magukat Ha neki egyszer is össze kellett volna magát szednie ahhoz, hogy egy másik asszony vonzásából visszahúzza az urát! De nem. Mindig csak azt hallotta: te vagy nekem a legszebb, a legkedvesebb, anyukám! Pedig milyen forrón zúdult át rajta a féltékenység, csak attól, hogy elképzelt egy veszélyes helyzetet. Hogy tudott volna kiabálni, veszekedni, küzdeni Imréért, az ő tulajdonáért! Lám, ezek az asz- szonyok itt körülötte, hogy emelkednek-zuhannak egyik indulatból a másikba, szinte mendennap történik velük valami. Csak ő nem várhat semmit. Semmit, amitől zúghat a vére, a lelke. De most már mindegy. Nincs már reménye arra... Mire is? Hogy valami változás lesz, hogy még nincs vége, hogy még nincs véglegesen elintézve... Micsoda?

— Könnyű neked! — rezzent fel a Pállikné hangjára. — A kapuban vár rád az urad, karonfog, úgy megy veled az utcán, mint egy vőlegény. Láttam tegnap is.

— Attól még... — A testes asszony legyintett. — Nagyon tudnak a férfiak színlelni. És éppen azok, a gazemberek, akik a legjobban értik a hí- zelkedést.

— Az enyém nem olyan.. 1 Az enyém igazán kedves... — suttogta Sólyomné. A szeme hirtelen könnyes lett, a hangja panaszosan megrezzent: — Mindig jó ember volt... Most is az ... Nagyon, nagyon ió ember...

MŰTEREMBEN

A tűzzománc felhasználásának magyarországi úttörői közé tartozik Lőrincz Vitus fóti festőművész is. Több kiállításon szerepelt munkáival. Nagy sikere volt legutóbb az 1971-es miskolci önálló kiállításának. Képünkön: műtermében, előtérben Kendős lány című alkotása.

SIKLÓS JANOS:

Csöndesen elköszöntem

>.'-'.XXXX\XXXXX'SXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXWXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXV,XV,XXXXXXX.XXVvXXXXXXXXXXXW.XXXXXXXXXXXXXXXXXWXXXXXX'<

ablakokban asszony- meg gyerekfejek, fölvillanak emeletek magasságában, de ők nem félnek.

Innen, az iskola mellől látom a két irányba futó kerítést. Az utcai kiskaput régen beszögelték már. Néhány esztendővel azután, hogy a Lőwi Adolf és Társai felirat lekerült a gépház magas, sárga faláról. Elette az idő a kis portásbódét is. Tánczos János a hegyesen pödört, fekete bajusza alól nem kiabál rám: „Hé, mán megént elkéstél, beírlak a könyvbe!” Szorongósan féltem Tánczos Jánostól. Most sem igen szólok ellene, mert ez a derék, hangos, alázatos szolga valószínű Szent Péter portáján tüsténtkedik és meglehet, hogy újra rám suhant mérges hangja: „Hé, hát ide meg hamarább gyüssz, mint ahogy kéne?” Amilyen az én szerencsém... legföljebb azt mondom: „Magasságos Tánczos János, egész életemben nem múlott rajtam semmi, hát még az, hogy mikor kerülök ide, kend szeme elé.”

■---------------TT, nagykapura csak a

I A vízre nyíló I vontatóföljáró rom---------------------- jaiból következtethet az értő szem, mert annak helyén, meg a régi rönktér partraforduló, széles szeletén is, szép palotákat ép.':ettek. A vontatóköteleket széjjelmarta az idő, a csillesínekből meg tán vasbeton gerendákat öntöttek a vas mesterei. Picinyke, csöndes zug lett a hajdani rönktérbe'.. Soványabb a fűrészház épülete is. Nem sivítanak a gatterok. Nem bömböl már Széles András vezérgatteros oroszlánhangon a balfácán segédmesterre, aki olyan ügyetlenül forgatja a mázsás-tonnás rönköt, hogy „Nézd a’, széjjelnyoma

tja magát a marha; az anyja ne szülte volna a világra!”

Az idő örökkön forgó orsóján lepör- gött évszázadban, bizony néhány ember lelke, vére ottmaradt a nagy rönktéren. S mennyi csont, kéz- és ujjesont került ott a fűrészporos földbe, megmondani azt immár nem lehet.

Mogorván, magányosan nézelődöm még a rám boruló sötétben. Az istállók előtti udvar is elvékonyodott széliében és hosszában. A Lőwiek csudálatosán szép mecklenburgi lovai vontatógépekké korszerűsödtek. Vizi János, a nyugalmas, széles arcú, fehér bajuszos gazda, a kocsisok elöljárója tán Tánczos Jánossal trafikál valamelyik égi istálló csillagsalakos udvarán. Jani bácsi nem idézi, meséli a nagy történeteket, magával vitte bölcsességét, amelyről hall- gatagsága, finom, belenyugvó mosolya árulkodott.

Alighanem 1939 nyarán, egy vasárnap hajnalban, dupla órabért kínálva rakodni hívta az önként jelentkezőket Hercz- feld Mihály, a főnök. Kósza szombat éjszaka után a pirkadattal együtt ballagtam be a gyárba, mivel lefeküdni már nem volt érdemes. Az istállóudvarra nyíló máglyautca szélén ültem, arccal a kelő napnak és vártam a munkakezdés idejét. Elnyomott a fáradtság, meg a langyos napsugár. A szép Jutkától titokban — férje háta mögött — szerzett szerelem édessége kerített hatalmába és félálomban újraéltem a csodálatos éjszakát.------------------------- nyerítésre riad| N

agy zsivajra, tam és a tágas,-------------------------tiszta udvaron

sz

ép úri nők és férfiak hajnalosan, ka- patosan-borosan sikongattak és Biedl Bandi úr, a cég fiatal társtulajdonosa vezényelt: Jani bácsi, az istállófiú, meg még egy.ember rövid, szigorú kötőféken fogta-járatta a kipihent, kancaéhes, gyönyörű csődöröket. Bandi úr vezényelt, Jani bácsi ugratta a csudálatosán szép, idegtajtéktól habzó lovakat. Az úrilányok visítoztak a gyönyörűségtől és

1 At' I

: G. SZABÓ LÁSZLÓ:

; í

Emlék a Sdtorhegységböl

\ \

j í

í Hűs csobogású reggeli fényben gázoltunk nyákig í szelíden omló szoknyád körülcsattogta combjaid ! mindig előttem lábnyival fölöttem vitt az iram ! csörtettem utánad, mint kamasz fülledt álmaiban ; s óriás ősöknek sátraként elénk meredtek ott ; a csúcsok gúlái: láva-gyalulta piramisok... j

S A Szépség zúgatta erdeit; tölgyek rezgése szilaj virtussal bírókra kelt a szív ultra-hangjaival ; harangvirágok pajkosan csendülve konyultak alank $ szedte a kaptató métereit lábunk, a falánk — j

^ a Látófánál egymásba láttunk, fenn a Nyűgödön í percnyit nyugodtunk s aztán siettünk, várt már

az orom. :

\ :

A Magashegyen csapott magasra kedvünk igazán

2 s mint aki betelt nyarából jövet köt ki tavaszán ^ vetettük mélybe elszállt éveink talmi nyűgeit

á a Kezdés gyönyörét éltük végetlen pillanatokig £ földtől és égtől tüztől és légtől kapva friss erőt_ í hódoltunk önzetlen újraszülőnk: a természet előtt. ;

Í :

f Völgy felé lejtő utunk mentében így lettél szobor ^ felcseperedő árnyék fejünkre nő — s te nem változol :

^ átvészelve sűrű hegyomlást maradsz még, mint kövület: j

^ baktatsz a hegyre s repdeső szoknyád kinálja öled, í mig ki nem tűzöd messzekiáltó győzelmi jelül 8 a hegyek sátor-csúcsára, ott lobog időtlenül...

í :

VÁRNAI DEA VERSEI:

.f # 1.. ff 7 s

1 unodes

Az ígéretek bennem megdermedték, szomorú lett ki röppenő szavam.

. Fáj a homokóra sercegése, ahogy lapozgatok az időbe a széllel farkasszemet nézek, mely borzolja kibontott hajam...

Nagyanyám

Alakját megtörte már a hetven év, két világháború és egy emberöltőnyi szenvedés.

Hitem kiapadhatatlan szeretet — forrása:

Nagyanyám!

Szava szívemig hatol, mint az esteli harangszó a biztató remény.

Arcán könny az öröm, s a bánat is.

Szemében szelíd fényt lobbant az emlékezés, ha elsuhant ifjúságáról mesél.

állú nőre és jólelkűen elmosolyodott:

— Szép, derék asszony csakugyan. Dehát az urának szép. Te meg énnekem, anyukám.

Sólyomnénak hirtelen elgörbült a szája, mintha a sírás kényszere rántotta volna félre.

F

ene a gazemberébe, hát nem megütött az este, mert visszacibáltam az utcáról, amikor a talponállóba akart menni! — kiabálta másnap reggel keserű haraggal Pállikné az öltözőben.

— Eltűrted? — a mellette vetkőző, vaskos asszony megvetően nézett rá. — Énhozzám nyúlna az uram, tudom, megkapná a magáét! Még egy év múlva is megemlegetné. De te csak itt kiabálsz, otthon meghúzod magad. Szereted, azért tűrsz neki.

— Szeretem a bitangot, az már igaz, magam sem tudom, mért — mondta Pállikné sötéten. De a szemében fények gyúltak, s egy rejtett, titkos örömre világítottak rá. — Igaz, nagyon tud kedveskedni, ha jókedvében van. Talán ezért bocsátók meg neki, ha nem is érdemli meg.

— Ha nem is érdemli meg... — morogta csak úgy magának a testes asszony. — Az a bajom nekem is, hogy azért a pár kedves szóért, amit nagy- néha odadob ...

Sólyomnéba, ahogy hallgatta őket, belevágott valami. Amikor megértette, hogy ez az irigység érzése, egészen elgyengült. Mi az? Mi van vele? Nemrégen kezdődött el ez a furcsaság. Huszonhat évi boldog, zavartalan házasság után. Ez a nyugtalanság. Mintha valami tapadó háló nyűgözné, amitől nem tud szabadulni. Ami egyhelyben, egy állapotban, egyforma hőfok alatt tartja. Nem tudja, mi ez, de valami tűrhetetlen van benne, mint az olyan álomban, amikor mozdulni próbál, de nem lehet, mert a tagjait lehúzza az ellensúly.

Dehát mit irigyel voltaképpen? Az ütést, amit Pállikné kapott az urától? Nem, nem, de azért mégis ... Elképzelte a közelharcot, amiben Erzsi visszatartja az urát a kocsmától. Meg azt a másik küzdelmet, amivel kikényszeríti a kedvességét. Mégis ... történik------------------------ amikorra a gyárba

| Alkonyodott, I értem. Addigra az----------------------- üzem elcsöndesedett

má

r. Igen hajszoltam pedig a motort, ahogyan csak a zaklatottan vibráló országúti forgalom engedte. Hiába, megkéstem, a munkások ünnepélyes búcsúja véget ért. Utolsó isten áldjont mondtak a gyárnak, azután hazaballagtak. Magamban bóklásztam a kerítések mellett és tűnődtem, most mitévő legyek.

Megáll a gyár — örökre elnémul itt dinamó, szalagfűrész és ember. Emlékeim széles folyamának felszíni hordalékából néhány időcsík villant rám. Álltam a köves gáton, mögöttem az ártéri füzes csöndesen sóhajtozott az őszi szélben, előttem meg a gyár, a maga fölöslegessé válásának nyugalmával.

Gyerekkoromban még beláttam nagy területét, amely innen a vízpartról egészen az újszegedi állomásra futó emelkedőig húzódott. Sorjáztak benne a deszkamáglyák, takaros, keskeny utcákat formázva. Szép, finom illatú, egészséges deszkák, spángliválasztókon emelkedtek magasan, szárazon. ------------------------- most igen gyorsan

| Kurta udvarát | átlátia a sze™:------------------------- gyerülo máglyáit

ör

egedő ember ritkuló hajával asszociálom. Az udvar mögött szép paloták emelkednek és most ezekből képződnek utcák, szélesek, világosak, maiak. Fényesen világító ablakokban néha-néha kirajzolódik egy mozgó alak. Mint régen, amikor bontottunk, s mennyire riadoztam a magasban, hogy ledől a szélben imbolygó máglya és agyonvág a kemény föld. Fölvillannak a fényes