Pest Megyi Hírlap, 1972. augusztus (16. évfolyam, 179-205. szám)

1972-08-27 / 202. szám

8 PEST MEGYEI Ktj tfwlap 1972. AUGUSZTUS 27., VASÄRNAP I dősebb Zelenák Béla posta­tisztviselő hanyatt dőlve olvasott a fotelban. A szétnyitott újságlap egész fejét eltakarta. Mellette — kis, kerek asztalkán — tea gőzölgött. Ez a vacsora utáni teázás volt, úgyszólván legkedvesebb élvezete. Apjától öröklött szo­kás volt ez is, mint annyi más apró gesztus, amelyek mostanában kezdtek eltüne­dezni. Csak ezeket örökölte. Földjük is volt szépecskén, háromszáz hold Biharban, meg telkük a Balaton mellett, de minden elúszott még negy­venöt előtt. Felesége csipkét horgolt — egész nap ezt csinálja, anél­kül, hogy egy fillér haszon lenne belőle, a fiú pedig mel­lette kuporgott egy zsámo­lyon, és nézte. Nem a horgo­lást figyelte, hanem anyja ar­cát leste. Néha, amikor ösz- szeakadt a szemük, riadtan, kérdőn figyelt rá. Az anyja nagyokat sóhajtott, időnként férje felé pillantott, de az tel­jesen eltemetkezett az újság­ban. — Szóljon már, mama! — suttogta a kamasz. Imára kul­csolt kezét az állához emel­te. Anyja ismét sóhajtott, és gyorsabban kezdte mozgatni a horgolótűt. — Béla! Kellene ötven fo­rint a gyereknek. Be kell fi­zetni az érettségi bankett- ra ... Hallod? Figyelj rám! A férfi leeresztette az új­ságot és szemüvege fölött né­zett feleségére. — Mit mondtál, kérlek? — Adjál Zolinak ötven fo­rintot. Be kell fizetni a ban­kettre. — Mért kell olyan lármát csapni? Azonnal rohan vele? Hozd ide a kabátomat! A hosszú, sápadt képű fiú kiemelte a szekrényből a ka­bátot, s alázatos ábrázattal apjához vitte. — Fene nagy bankettet csapnak az urak —• dörmögte idősebb Zelenák, miközben előnyálazta tárcájából az öt­venest. — Egyszer van az életben, papa — motyogott a fiú. — Na, persze, persze. — Is­mét áz újságba bújt. A gyerek elvétté a pénzt, de továbbra is ott állt a kabáttal, kissé előre­hajolva, szolgálatké­szen, mint próbákon a szabó. Anyjára tekintett és elvörö­södve megszólalt. — És... kellene misá fo­rint, tudniillik... fé... fény­képezés is lesz. Apja kissé bosszús képet vágott, de szó nélkül kinyi­totta a bőrtárcát és elővette a húszast. — Meg szmoking— nyögte a fiú. Olyan halkan mondta, hogy apja nem értet­te. Legalábbis úgy tett, mintha nem értené. — Leszel szíves a cipőmet :— mondta, és szivarjáért nyúlt Közben az újságba te­metkezett, s tévedésből a teá­ba dugta az ujját. A gyerek sietve vissza­akasztotta a kabátot, azután apja elé térdelt és fűzni kezd­te a cipőjét. Ez is minden este ismétlődő szertartás volt, sa­játságos atavizmus, egyik megnyilvánulása idősebb Ze­lenák rabszolgatartó hajlamá­nak. Ifjabb Zelenák remegő uj­jakkal bogozgatta a fűzőt és 6Írhatnékja volt. Ezt elpasz- szolták. Hagyni kellett volna a fényképezést, meg a banket­tet a csudába — és a szmo­kinggal kezdeni. Így most már nem lesz belőle semmi. Pedig akkor ő... Anyuja az ölébe ejtette mindkét kezét, s kissé bizony­talan hangon megszólalt. M i a véleményed Béla? Csináltatni kellene Zo­linak egy szmokingot. Béla! Ejnye, hát tedd már le azt a nyomorult újsá­got! Az apa előbújt az újság mögül. Homlokára tolta aranykeretű szemüvegét és hangosan szüresölte a teát. — Figyellek, szívem. — Látpm. Azt mondtam: csináltassunk Zolinak szmo­kingot. Ügy is kell neki egy ruha. Már mindet kinőtte. Az apa gonoszul mosoly­gott: — Szmó-ó-king? Azt mon­dod: szmoking? A fiú akkora buzgalommal fűzte a cipőt, mint még soha. Szívé-lelke benne volt a moz­CSÁK GYULA: Önfejűek j dulatban, ahogy ügyesen, pu­hán, apja lábára csúsztatta a papucsot. — Igen, papa, mindenki... abban lesz... — Hát — te majd nem le­szel. — De mért, papa, igazán ... — Azt mondtam: nem le­szel. A gyerek kappanhangja sí­rósan remegett. — Igazán nem tudom ... Apa is szmokingban érettségi­zett. — Az akkor volt. De eskü­vőre már kölcsönzőből vettem a zsakettet. — Ez igaz volt, minden életrajzba be is írta, hogy kölcsönkért ruhában es­küdött. — Máskülönben pe­dig az én apám nem kistiszt­viselői fizetésből tartotta el a családját. — Tehetek én róla, hogy apa nem vitte többre? S zándéka ellenére szaladt ki a száján. A férfi tágra meredt szemmel bámult egy darabig, mintha tá­voli zajra figyelne, azután fel­ugrott és kékreváltan riká­csolta : — Mars ki! Azonnal taka­rodj! Fél cipője még a lábán volt, és sántikálva rohangászni kezdett. Felesége felállt, s ijedten figyelt. — Azt mondtam: kotródj! — toppantott a férfi. — Tűnj a fészkes fenébe, mert!... — Béla! Hogy beszélsz á gyerekkel? — Ne taníts! Öt oktasd! Ezt kellene, ezt kellett volna megtanítanod, hogy azt a pa­rányit, amit még manapság el lehet várni, azt a minimális tiszteletet megadja az apjá­nak, aki nemez... nemezette és vesztére felnevelte! Annyira felindult és olyan gyorsan beszélt, hogy nemzet­te helyett azt mondta: neme­zette. A gyerek őszintén meg volt szeppenve, de ettől a szó­botlástól majdnem elröhintet- te magát. Visszafojtotta ne­vetési ingerét, s kicsikét hát­ralépett, erősödő elszánással nézett feldühödött apjára. A szmokingnak már úgyis lőt­tek, most legalább odamondo­gat kevéssé. — Tőlem nem minimális tiszteletet, hanem maximális szolgai alázatot követel apa. Ha elmondanám valahol, hogy tizennyolc éves koromban is én fűzöm a cipőjét, körülrö­högnének. Apa zsarnokosko­dik a családja felett. — Kuss! — Igenis, zsarnokoskodik! És anyának is mindig aláz- kodnia kell a konyhapén­zért ... és... és apa egy vén reakciós! összebeszélt mindent, ami hirtelen a szájára jött, s köz­ben az villant az eszébe, hógy úgysem tud az apja nagyot ütni. Csalódott, mert akkora po­font kapott, hogy nekiesett az ajtónak. Gyorsan feltép­te, kiugrott az előszobaajtón is, és pergő léptekkel iszkolt le a lépcsőn. Az előszobaajtó úgy bevágódott, hogy zengett tőle a lépcsőház. A kapuban pillanatra meg­állt és figyelte: nem rohan-e utána az apja, de csak saját lélegzését hallotta. B orús, viharos volt az idő; rövidesen esni kezdett. Ingujjban szaladt le, sa májusi zápor megbor­zongatta. Elégtétellel gondolt a végzetes tüdőgyulladásra, amit majd most szerez, s a koporsója felett aztán mea- kulpázhat az apja. Szándékosan a járda szélén ment, hogy alaposan megáz­hasson. Felrémlett előtte a vizsgák napja is, amikor szmo- kingos diákok és tanárok ösz- szesúgnak a háta mögött, hogy ez az a zseni, aki kopott ru­hában jött, mert kegyetlen apja direkt megtagadta tőle a szmokingot. . Jó ideig gyalogolt, de aztán annyira fázni kezdett, hogy visszaindult. Ablakukban még mindig világosságot látott. „Lesz ami lesz” — gondolta és felment. Anyja nyitott ajtót, s azon­Tersánszky J. Jenő: AZ ELSŐ Meglehet, nem is különös történet, ahogy ma látom. Szívesen elmondom magának minden álszemérem nélkül. Dehogynem voltam szerelmes! Na­gyon is szerelmes voltam. Kurta szok­nyás polgárista lányka koromban az voltam már, otthon, a városkámban. Magának mindegy a neve. Rudinak hívták különben, és a legcsinosabb fiú volt a városban. Nagyon téved, hogyha úgy gondolja, hogy csak nekem tetszett. Mert bizonyá­ra azon fordult meg, hogy ma nem va- gyok a felesége, hogy nagyon is elké­nyeztették, és ez tette csélcsappá és kor­hellyé őt. Én is szép leány és jó parti Nvoltam. Ö elbizakodott volt, s én sem egészen szeszélymentes, így történt, hogy össze­vesztünk. Aztán makacsak voltunk mind a ketten. Ügy viselkedtünk attól fogva, mint akik nem halunk utána egymás­nak. Persze, hogy valójában ... De ez any- nyira százszor olvasott és hallott histó­ria, hogy egészen magára bízhatom, ha elképzeli a részleteit. A világ legtermészetesebb dolga volt, nemcsak szüleim, de mindenki nézete szerint, hogy nem volna nagy szeren­cse rábízni az életemet afféle falurosz­YSSSSSSSSSSSSS/SSSSS/S///S/SSSSSSSSSS/SSS/SMSSSSSSSS/SSJSSJ szára. Gondoljon, amire akar. Botrá­nyokra férjes asszonyokkal és duhajko­dásokra. Ez mind beletartozik a dolog­ba részéről. Éppígy, ami szakításunkra követke­zett, az sem hallatlan ritkaság. Egy gyakornoka jött édesapámnak. Mit mondanék róla? Mit lehet monda­ni egy kifogástalan fiúról? Ez volt. Ked­ves, jó gyerek. Nyugodtan mondom, ma sem tudnék mást és különbet, akit nő élettársának választhat. Az, hogy az érzéseim talán kevésbé lázasak voltak irányában, mit jelent ez? Legyen elég magának az egészhez, hogy egyszer csak, szinte észrevétlen, ott tar­tottunk, hogy megkéri a kezemet. Itt kell kissé részletezni kezdenem az ügyeket. Szegény fiú volt, tudniillik. Már úgy értem, hogy! semmi másra nem támasz­kodhatott, mint a fizetésére, és hát egyelőre még elég messze volt, míg a gyakornokból arra juthatott volna, hogy minden más nélkül illő helyzetet bizto­sít a számomra nevével. Édesanyám már tudott a dologról, ö engedékeny, áldott lelkű teremtés volt. Ellenben nehezebbnek ígérkezett az ügy édesapámmal. Ö — bár szeretném, ha enyhén érte­né — kissé zsarnok természetű volt. Fő­leg pedig nagyon konok. Úgy hogy fé- lőbb volt mindennél, ha az első kísérlet kudarcot vallana nála. Mert ez mindent elronthatott végleg. Most aztán ne nevessen ki. Hogy ilyenkor a gyöngéje felől szoktunk ke­rülni valakihez, s édesapámnál is erre vetemedtünk. Mégpedig én magam vol­tam, aki élni akartam egy véletlen ad­ta jó alkalommal. Apusnak, nem tagadhatom, eléggé szenvedélye volt a kártya. No, nem any- nyira sosem, hogy jelentős kötelességét mulasztotta volna miatta, vagy hát az anyagilag érzékeny veszteségekbe zúdí­totta volna. Inkább egészségét féltettük, hogyha sűrűbben tért haza hajnalban, sőt, reggel egyenest az irodába a kaszi­nóból. Nem sejti már a kapcsolatot? Nos hát, amikor apusomnak afféle katzenjamme­res napja volt, olyankor anyusom sze­líd korholásaira ő maga is engedéke­nyebb volt egy-mást belátni, és persze, ezeket a hangulatait én magam is sok­szor kihasználtam, hogy erre-amarra megpuhítsam. Csitrilány koromtól fog­va így tettem már ezt. Ehhez még hozzá kell fűznöm, hogy a kaszinó a szomszédunkban volt, és úgy jártam én is át bele, mint egyéb min­dennapos helyre. Hát egy nap valami fontos kiszállása volt apusnak. Kora reggel indulnia kel­lett kocsival, vidékre. De előtte való este a kaszinóban név­napot vagy talán évfordulói mulatságot tartottak a férfitagok, és tudtuk, hogy ez nem fejeződik be hamarabb a reg­gelnél. Zoltánnak — ja!, így hívták a gyakor­nokot —, neki kellett intézkednie az irodában apus helyett. És apus a kiszál­lás miatt korábbra rendelte be őt. Hát ő már megérkezett. De apus még mindig a kaszinóban játszta a „csen­des”-!. BOÖR ANDRÁS: Éjszaka Hurokba szorult az éjszaka Nekifeszült a holdnak Teknő-ölében villámgolyón Sörény es lovak doboltak A szél a völgyön átzihált Feketén forrt a láva Eső korom és harag hullt A teremtő világra — Várj csak, apuskám! — dörzsölgette kezeit a doktor. — Futsz te még a válogatott­ban is velem! Rá kell állnod a 4xl00-ra. Nem nagy ügy, csak tíz másodperc alatt kell futnod a százat. Bekövetkezett a régen várt nap. Az ünneplő stadion meg­telt a tízezres tribünök hul­lámzásaival, napsütéssel, zászlólobogással. A doktor, az ismerős stopperral a kezében mellettem állt, egyik cigaret­táról a másikra gyújtott rá, és ellátott az utolsó taktikai ta­nácsokkal. Megszólaltak a hangszórók: „A négyszer 100 méteres vál­tófutás döntője következik. Felhívjuk a közönség figyel­mét az utolsó váltásban futó hetvenhárom éves Alfréd Fo- mics Zsuravszkijra.” Teljes nyugalom szállt meg, biztosan tudtam, hogy bajnok leszek. Amikor átszakítottam a cél­szalagot, a stadion szinte fel­robbant a tapstól. Idegen em­berek fogtak közre, öleltek, csókolgattak, fényképeztek. En meg csak mosolyogtam, s mondtam valamit a számhoz emelt mikrofonba. Nehezen jutottam el a doktorhoz, hogy gratuláljak neki közös győ­zelmünkhöz ... A doktor hordágyon fe­küdt, fehér köpenyes orvosok gyűrűjében. Megérkezett a mentőautó is. Egészen sápadt volt, bal kezében görcsösen szorította a stopperórát. Oda­léptem a hordágyhoz: — Mi történt vele? — Infarktus — válaszolta komoran az egyik orvos. — Nagyon felizgatta magát _ a versenyen. Nem bírta a szíve. A doktor felnyitotta a sze­mét, rámnézett, és halkan, csaknem suttogva mondta: — Ilyen az élet, öreg! Én nyugtatóan megvereget­tem a kezét: — Semmi baj, fiacskám! Majd talpra állítalak! Az or­vostudomány még nem mond­ta ki az utolsó szót! „Elfu­tunk az infarktustól!" — tu­dod, mit jelent ez? Most fe­küdj egy kicsit, azután meg­kezdjük a futást. Havas Ervin fordítása — Hát igen, rosszul állnak a dolgok — jegyezte meg az orvos, amikor befejezte a vizsgálatot. — Hetvenkét éves korban az infarktus nem gye­rekjáték. Volt valami előzmé­nye? — Szurkoltam, doktor úr. — Szurkolt? Mivel? — Nem „mivel”, hanem „kiért”! Magáért, doktor úr! — Egy szót sem értek az egészből. — Mi ezen az érthetetlen? Maga tegnapelőtt tagja volt a válogatottnak a 4x100 méte­res váltófutásban. Igaz? Igaz. Nahát, én magáért meg a csapatért szurkoltam, és any- nyira felizgattam magam, íme ... A fiatal, atletikus termetű orvos elpirult az örömtől, megveregette a kezem, és azt mondta: — Semmi baj, öreg! En majd talpra állítom magát. Az orvostudomány még nem mondta ki az utolsó szót! „El­futunk az infarktustól!” — Tudja, mit jelent ez? Most fe­küdjön egy keveset, azután megkezdjük a futást. Amikor a kék melegítőben először léptem ki az utcára, elég hitvány bőrben voltam. A doktor pedig vezényelt: „Rajt!” — és megindította a stopperóra mutatóját. Én pe­dig jó tízméteres óránkénti sebességgel száguldani kezd­tem, s lehagytam minden egy helyben álló tárgyat. Mellet­tem nagy horkantásokkal, mint a' csödörök, eliszkoltak az egészséges futók; az egyik­nek még arra is jutott ideje, hogy gúnyosan megkérdezze, nem a temetőbe ügetek-e ilyen „őrült” tempóban. De mi a doktorral ügyet sem vetettünk a gúnyolódók­ra! Mindennap futottam, a doktor mérte az időt a stop­perral, s kezdődtek a kelle­mes meglepetések. Először a kerület rokkantjait és nyug­díjasait hagytam le, azután az óvodásokat, majd az asszo­nyokat, gjcik pontyba tűzték a hajukat futás előtt. Végűi orr­hosszal megelőztem az egész­ségeseket is, akiknek ugyan­csak elment a kedvük a ne­vetéstől. JEVGENYIJ TUROVSZKIJ: Elfutunk az infarktustól i _ I $ SOMOSKOI LAJOS: S | | | Gyapotvirág- \ ének \ \ \ A fonónők sorsa fonál, 5 ! sodorgatják szövetté áll, $ ! meg vásznakká. : ^ ! A fonónők álma bolyhos, $ | pehelypaplanokra fodros $ ; csipkeszegély. ! I ! A fonónők kedve selyem, $ | mintái; nap, hold, szerelem, $ ! csillagos ég. ! s i s ! A fonónők könnye gyapjú, 5 S puha, szelíd, barna bolyhú ^ ! szomorúság. 5 I ; ! A fonónők gondja kötés, ^ ! gyapotbálákat tart össze és: $ ! világokat. : : S a fonónők ha nevetnek, $ : ég, föld egymásba szeretnek:^ : felragyogni. ; s SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSS. Stúdium nal sírósan körültapogatta és a fürdőszobába tuszkolta. Dörzsölgette, majd fürdőkö­penybe bugyolálta. — Egyformán önfejűek vagytok. Jaj, nekem! — só­hajtott. — Eredj, kérj bocsá­natot. Na, eredj szépen ... A fiú először tiltakozásfé­lét dünnyögött, de aztán arra gondolt, hogy érett­ségi után úgy is elköl­tözik otthonról, addig meg: egye fene... Apja az ablaknál állt, hát­tal az ajtónak. Ahogy a fiú belépett, kicsit megrezzent, de nem mozdult. — Apa... bocsánatot ké­rek ... — Megkapod a pénzt a ru­hára ... Nyáron dolgozni mész, s majd visszafizeted. És nem kell többé a cipőmet fűznöd... # Továbbra sem nézett hátra. Ügy állt az ablaknál, mint Napóleon Szent Ilona szigetén. Lt y Szántó Imre (Szentendre) rajza

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom