Pest Megyi Hírlap, 1972. július (16. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-30 / 178. szám
8 ,,l£:*M*rlap 1912. JÚLIUS 30« VASÁRNAP A nyaraló drótsövénnyel bekerített gyümölcsös közepén állt. Harminc napra béreltem ki egy idős asszonytól. Az asszony özvegy volt, a kis házat a gyerekei építették. Jó időt fogtam ki, a harminc nap alatt egyszer sem esett. A faház megfelelt acélnak, és a bére sem volt túl sok. A fenyőgerendákból nagy cseppekben olvadt ki a gyanta, a kis padláson tavalyi fű száradt. Nyugalmas, békés 'hely volt, mint az ilyen elhagyatott faházak általában. Hajnalban keltem, horgásztam, olvastam vagy csavarogtam, minden különösebb cél nélkül. Találtam egy helyet, félúton a ház és a Balaton között, fent, a meredek partoldalon, ahonnan az egész tavat látni lehetett. Gyakran leültem itt, s amíg itt voltam, nem tudtam semmihez sem kezdeni. A nagy víztükröt néztem, szemben a kék hegyeket, nem csináltam semmit. Az első hét végén, az ötödik vagy a hatodik napon, arra figyeltem fel, hogy piros repülőmodell száll el a fejem fölött, a tó felé. Nagyon korán volt még, talán öt óra. A fű harmatosán rezgeti a kis szélben, a víz fölött könnyű, fehér pára állt, lassan oszlott, ahogy kelt fel a nap. A kis gép szállt a tó felé, néztem, hogyan emeli magasra a légáramlat, hogyan viszi lassan és lágyan a víz fölé. M ögöttem, fent a meredek tetején, egy tizennyolchúsz év körüli fiú állt. Kifakult farmer és sárga trikó volt rajta. Nem vett észre: a bokor, amelynek a tövében ültem, eltakart. Zsebre dugott kézzel állt a fiú, a Balaton felé tartó gépet kísérte a tekintetével. A repülőmodell már jól bent járt a víz fölött, az áramlatból kikerülve egyre lejjebb ereszkedett, aztán rásiklott a vízre. A fiú sajnálkozás nélkül, közömbös arccal nézte. Néhány nap múlva ismét megjelent. Most egy krémszínű, nagy számyfelületű modellt hozott magával. A szél kedvező volt, a gép egyenesen, PINTER TAMASi FAZEKAS LAJOSí MÓZES REPÜLŐI figyelte a szél irányát, és szándékosan arrafelé engedte útnak. A kis gép eltűnt a távolban. Összekapkodtam a holmimat, és utánasiettem. Amikor megszólítottam, hirtelen felém fordította a fejét, zavartan végigmért. Néhány közömbös szót váltottunk a horgászatról, az időjárásról és a tóról. Amikor a házhoz értünk, javasoltam, hogy menjünk le a kikötőbe, béreljünk csónakot, és hozzuk ki a vízből a modellt. A fiú megrántotta a vállát. — Minek? A harminc nap letelt. Az utolsó délután megjelent a kis öregasszony egy hátizsákos Eérfival, aki azonnal hozzálátott a horgászbotjai összeállításához. Átadtam a kulcsokat, fogtam a bőröndömet és kimentem az állomásra. Vége volt. Rossz hangulat fogott el, hogy vége van. ö t húszkor kellett megérU keznie a vonatnak, volt még néhány percem. Lementem a parti vendéglőbe, tudtam, hogy nem érek vissza az állomásra időben. A pincér ráért, nagyon bőbeszédű volt, láttam, hogy szívesen társalog. Ittunk. Mintha vizet ittam volna, nem múlt el a rossz hangulatom. Kenyerünk Föld melengette, hó óvta, télben. Tavaszi szelek ringatták. De rábólintotta nehéz fejét az emberi szándékra, hogy keresztekbe rakják. Miatta mormolnak a malmok. Tenyér-bölcsője, tűz-ágya volt, s övé az asztalunk. Hozzá maradtunk legszelídebbek; csak ővele vagyunk. PARDI ANNA: zető idénymunkát sajnálta, szidta a pesti éttermet, ahová nemsokára vissza kell mennie. Temetőszaga volt mindennek. Tudtam, hogy a bőröndömben ott a megkezdett munkám, változatlanul, abban a féligkész állapotban, ahogyan lehoztam. A lapok fel- kunkorodtak, megsárgultak a napon, gyűröttek lettek, megviseltek, piszkosak. A következő vonatról is lemaradtam. Hallottam, hogy szól a jelzőharang az állomáson, beérkezett és elment a vonat. Utoljára konyakot ittunk, amit már egyikünk sem kívánt. Jeges konyakot, sörrel. Akkor megjelent a fiú. Most is ugyanabban a farmerban, ugyanabban a trikóban volt. Leült az egyik távoli asztalhoz. Azt hiszem, nem ismert meg. — Mit hozzak, atya? — kérdezte a pincér. — Sört — felelte a fiú. A pincér odavitte a palackot, aztán visszaült hozzám. — Micsoda szerencsés fickók vannak — jegyezte meg. Először nem tudtam, kire érti. — Ez a Mózes — mondta. Fejével a magányosan üldögélő fiú felé intett. — Vannak, akiknek vágányon megy az életük. Egy ujjúkat sem kell mozdítani. Ez kifogta az ame- rikát... — Hogyan? — Mázlista. Piszok nagy szerencséje van. Más ilyen hozzá hasonló fattyúk a lelencben vagy miben nevelkednek, ő meg... Nahát neki a falu hozta meg a szerencséjét. Ügy mesélik, hogy ötvennégy vagy ötvenöt táján, már nem tudom biztosan, lent a víznél, a nád között találtak rá. Alig pámapos volt. Ott találták meg, egy rendes pólyába volt bugyolálva, és csendesen nyöszörgött... Tisztára mint a Mózes... Hát így kezdte. A szüleit nem sikerült megtalálni. Lehet, hogy nem is magyarok. Minden újszülött egyformán sír, bármilyen nációból jött is... Hát így kezdte. És ma?... Ma meg a körzeti orvosnál lakik, a tanácselnöktől kezdve az iskola- igazgatóig mindenki a faterja, a nők úgy bánnak vele, mintha a saját fiuk volna. Ennek aztán semmi gondja, megvan itt mindene. Most meg, azt mesélik, Pestre kerül, megy az egyetemre. Szerencsés fickó, az egyszer biztos. A fiú közben eltűnt, a sörért járó pénzt az asztalon hagyta. Már csak ketten ültünk a vendéglő teraszán, a pincér, meg én. Arról beszéltünk, hogy jövő nyáron találkozunk újra, hogy milyen nagyon messze van az új nyár. A vendéglő éjfélkor bezárt. Csak hajnalban kaptam vonatot. M ég nincs egy éve ennek. Most, nyár elején ott jártam, hogy lefoglaljam a faházat augusztusra. Elkéstem: az öregasszony azt mondta, már régen kiadta az egész szezonra. Más helyet, ami megfelelt volna, nem találtam. Nem végeztem semmit. Az állomás kisüsti pálinkától és égett zsírtól bűzlő restijében vártam a vonatra. Zuhogott az eső, én voltam az ; egyetlen utas. Eszembe jutott i a fiú. Csak hosszas kérdezős- j ködés után akadt egy ember, $ aki tudott róla: az állomás $ váltókezelője. Egy fröccs mellett mondta el, hogy ősszel a J fiú Pestre ment, azóta nem 5 hallani róla. Ha nyomoztattak $ volna utána, talán megkerül. 5 De nem nyomoztattak. Minek? $ És ha eddig nem jött vissza, 5 nem is jön már soha sem. i ; A váltókezelő kiitta a fröcs- $ csőt, előhúzta öreg Doxa- $ zsebóráját. — Tizenhat tíz. $ öt perc múlva itt a vonatja. ^Személyvonat — tette hozzá. ^— Mindenhol megáll. A szilva fa Egymásé voltunk mi sokszor, úgybizony szilvafa hajlós ága, képzelet sem elég megelevenítésére csodák csodájának, bizony, bizony szilvafa levedlett agancsé ága, kabátban jön most, alig köszön, suttogás ága nem hajol a számra, szilvafa önfeledtség nélküli törzse állj meg a télben, ígérgess, kívánj még sok sok jót nekem. BESZE IMRE: Méretes őszinteség ÉLETEM NAGYOBBIK RÉSZÉT konfekcióruhában •töltöm eL Az ember összegyűjti a pénzt, bemegy a boltba, és bár legtöbbször nincsen az, amit szeretne, valamit azért mindig kap. A boltos rendszerint előzékeny, mert jutalékos rendszerben dolgozik, fölöttébb udvarias és uraságodnak szólít. Esetenként kétszer elájul, •hogy milyen ízléssel választom ki a színt, kétszer, hogy milyen szakértelemmel a fazont (mindig csak egyféle fazon van) és kétszer attól ájul el, hogy mennyire jól áll rajtam a hetedik kiárusítás után megmaradt löttyedt fazonú zakó és gyűrött nadrág. Körülszaladgál, és ha a tükör elé állok a hátamon markolja össze a zakót, ha meg a hátamat nézem, a hasamon fogja össze a kabát két szárnyát. Közben nem győz dicsérni. Walesi hercegnek nevez, csodálja atlétatermetemet, amelyre úgymond könnyű konfekciót csinálni. Szemében 'és szavában én vagyok az arányos testi felépítésű, kisportolt Apolló, aki után döglenek á nőle Az árcédulával együtt titokban odacsúsztat egy címet, a képzőművészeti főiskoláét, ahol szobormodellt keresnek. JÓ ÉRZÉSSEL FIZETEM KI a 780 forintot és megerősödött önbizalommal szólítga- tom le a nőket, akik rendszerint átnéznek a fejem felett. Persze, ez érthető is, mert nem szeretik, ha egy férfi túl (van öltözve. Életem még nem említett kisebbik hányada ünnepekre esik, amelyeket méretes öltönnyel kívánok megszentelni. Ünnepen legyen még nagyobb önbizalma az embernek. (Nem igaz? Az csak természetes, hogy <550 forintos angol szövetből méretem ki a szükséges három métert, és nem sajnálom az 1450 forintos varratási díjat. Kerül amibe kerül: az önbizalom! Azzal kezdődik, hogy a mester végignéz, mert még soha sem látott belvárosi üzletében. Leültet és közli, hogy Várni kell, mert a Követ úr próbál. Így, nagy betűvel. A követ úr háromnegyed óra múlva kijön a fülkéből, a mester pedig kezelésbe vesz engem. Tapogatja, lapogatja, gyűrögeti, szagolgatja a félve elébe tett drága szövetemet. Huzigálja, vizezi, leejti, felveszi, megméri és végül olyan képet vág, mintha... nem is szövetet tartana a kezében. Végre lemondó sóhajjal tudomásomra hozza, hogy ilyen vacak matéria, továbbá egy ilyen rossz ízlésű kuncsaft még nem volt az üzletében. De hát miilen időket élünk! Szegény maszeknak mindent el kell vállalni! ELŐVESZ EGY CENTIMÉTERT és alig titkolt undorral odaállít a tükör elé, hosszasan elnézeget, csóválja a fejét. „Elég nagy pocakot eresztettünk” mondja többes számban, pedig ő maga cingár, szerintem gyomorbajos. Ijedten próbálom behúzni enyhén domborodó pocakomat, amikor váratlanul a centivel rácsap a vállamra és a méreteket schreiboló feleségének odarikkantja: „erősen csapot! váll”! Próbálom a vállárnál észrevétlenül felhúzni amikor a mell-bőségem számbavétele után odainti a feleségét: „látod anyu, ez a tipikus tyúkmell”. Megjegyzi még hogy derekam egyáltalár nincs, továbbá, hogy a nyakam abnormálisán vastag és ezért nem fog kifeküdni a fazon. Megsemmisülten, összetörtén távozom, amikor az ajtóból visszaszólít: „Ügye magi vidéki? Csak azért, mert nálam nincs összevisszaság, a; első próba hat hét múlva délután három óra 17 perckoi van. Ha nem lesz pontos, aká ne is jöjjön!” MELLÉKUTCÁKON sur KANOK, kerülöm az emberek tekintetét, és azon tűnődöm, nem lenne-e okosabb veszni hagyni a szövetet és a varra- tásra szánt pénzből venni egy jóképű konfekcióruhát, abban az üzletben, ahol az a kedves eladó kartárs olyan megható őszinteséggel megmondta, hogy én vagyok az Adonisz. Miskolczi Miklós A cigány lány Lenézték őt olajfoltos, szakadt nadrágja, blúza, melle miatt, és ő lenézte őket ahogy ott fent darut kezelve tonnákat játszott ujjain. Haját jólfésült kontyba rakta, — száján a rúzs még nem pirult — csókot dobáltak fel a srácok, de ő ezen csak kacarászott, két keze kapcsolón simult. Ebédidőben társalogni és kávét inni jött le, hozzánk, — közelről sem volt csúnya, „romnyi” mégis külön pohárba hozták a kávét s két ujjal merte fogni. Mert hátha rászól a „kimérő” pedig kezét tisztára mosta. „Közelről kedves, szinte szép nő, bár darut kezel és bőre ronda, de mosolya, az kincset érő”. Szürcsölve itta meg a zaccból számára főzött kotyvalékot, de csak mosolygott — tiszta dacból szótlan maradt, s a magasból lépett át minden hordalékot. Hiába vártuk, egyszer, délben, nem jött le kávét inni hozzánk, úgy halt meg, mint a rém-mesében: áram-ütötte testét hozták hordágyon, kint a részlegében. Kíváncsian még néztük — végleg. Még mindig szép volt. Szája nyitva, lazult-pulián, hisz mosolyának fegyelme többé nem szorítja: nem tartja féken már az élet. xvssssssArssssssssssssssssssssAtrsssAmmrsssssArsArsmsssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssmssssssssssssssssssssssssSMssssss S BÁLLÁ LÁSZLÓ: BOGÁNCS Az elbeszélés szerzője a kárpátukrajnai magyar irodalom kiemelkedő egyénisége, a Kárpáti Igaz Szó főszerkesztője, a Szovjet írók Szövetségének tagja, aki eT napokban Magyarországra látogat. ______________. már csak a cé-zé| A pámnak | ipszüonja volt meg ■!-----—-------------- az egykori nagy ur aságból. Csak mesélték, hogy valaha Zemplénben, illetve Abaújban, mert tulajdonképpen onnan származik a család ... Hány hold volt? Arra már a krónika se emlékezett. Az elődeim vagy kétszáz évre visszamenően is mezítlábas, retkes talpú zempléni parasztgyerekekbe sulykolták az á-bé-abot. Jámbor falusi tanító bácsik voltak. Apám már az se lett. A világháborúból nyolc vitézségi érmet hozott, azután tizenkilencben megmagyarázták neki, hogy becsapták, hogy idegen érdekek miatt rohadt négy évig a lövészárkokban. Akkor ismét fegyvert kért, és egy vörös század élén harcolt. Csak pár hétig. Csapnál cseh fogságba esett. Hogy sokáig tartották volna lakat alatt, nem lehetne mondani. De amikor állásért jelentkezett, a tanfelügyelő a szemébe kacagott: — Mi az, Gerlóczy elvtárs? Hát Kun Béla nem ad kenyeret? Később apámnak egy eldugott faluban mégis akadt a községházán egy szúrágta, ócska íróasztal. A leghitványabb asztal a legalacsonyabb sarzsinak. Eleinte bántotta kissé a fülét, mikor Gerlóczy úrnak szólították. Otthon, a szülői házban a „tanító úr”- hoz szokott. A fronton hadnagy úr volt, azután századparancsnok elvtárs. A Gerlóczy úrból valahogy ki- érezte, hogy „na, nem lett belőled senki”. Azután beletörődött. Amit a községházán kapott, attól felkopott volna az állunk. Akkor mór mi is megvoltunk, gyerekek, hárman. Kiügyeskedett magának egy kataszter földet, bérelt hozzá még kettőt, megpróbálta belterjesen művelni, sertést tartott... Valahogy elkínlódtunk. Egész az 1935-ös nagy sertéspestisig és a következő esztendő gazinváziójáig. Hogy honnan került akkor az a rengeteg bogáncs, máig is titok. Csinálhattak bármit, nem lehetett védekezni ellene. Az egész határban elnyomta a vetést. Megette, mint a sáska. robotolt apám kegyetlenül. Arra szinte nincs is kifejezés, hogy mennyit. Én is tőle örökölhettem ezt az átkozott természetemet: kell, nem kell, csak hajtani. Azután egyik idegorvostól ki, a másikhoz be. Nagyapám volt az utolsó, aki szépen élte le az életét. Szép lassacskán tanitgatott, de ezzel se nagyon törte Míg csak élt, magát. Adminisztrációt például egyáltalán nem vezetett. Osztálykönyv, bizonyítvány? Minek? Ha valáme- lyik tanítványának kellett a papír, kiállította utólag. S amikor már unta valamelyik faluban (vagy őt unta meg a tanfejügyelőség) — fogta magát, és továbbáll! Ha történetesen református községbe került, előkö- nyörgői tisztet is vállalt. Vasárnaponként hatalmas szál termetével, hófehér szakállas prófétafejével ott pompázott a szószéken, kiterjesztett karral osztogatta az isteni kegyelmet, öblös hangja az orgonát is pótolta (mert rendszerint zeneszerszám nélküli, szegény eklézsiát szolgált), és a kis vaksi templom paticsfala is remegett, ahogy fújtató mellkasából dörgött a zsoltár: „Mert amikor még semmi hegyek sem voltának...” Szépen tudta ezt is csinálni, pedig nem is hitt istenben. Kedélyes délutánokon, borocska, pipaszó mellett ezt meg is mondta a cimboráinak. Olyan magától értetődően. Nagyapám volt az utolsó, aki szépen élte az életét. Szépen is halt meg. Hármas koporsóba temettük, mint Attilát. mást nem örököltem a nagyapámtól, a gyalogló® szenvedélyemet igen. Bár, mi ez az én hitvány kis tíz kilométeres vasárnapi sétám az ő vándorlásaihoz képest! Rajta nem sokat keresett a vasút Besétálni Eperjesre, a nászához, száz kilométer oda, száz vissza — mi volt az neki? A vasúti jegy árát inkább megitta az útszéli csapszékekben. Azután nyugdíjba ment, a nagybátyáménál lakott a Szepességen — onnan már azért vonaton jött le | Ha semmi | SSSSSSSSM/SSSSS/rSfSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSjySSSSSSSSSSSSS/SSf/SS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSfSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSfSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS*. A nyárnak vége volt. A terasz eperfáin már halványodtak a levelek. Hűvösödött, felvettem a pulóverem. Csak néhányon ültek ott rajtam kívül, a tó felöl hideg levegőhullámok érkeztek, hallani lehetett, ahogy a víz nékivágódik a kőgátnák. Mindenki bevonult a terembe. Temetőszaga volt az egésznek. A pincér fáradtan beszélt, a jól fiminfha határozott céllal, egy előre kijelölt légifolyosón menne, siklórepüléssel, távol a parttól leereszkedett a vízre. A fiú megfordult, és elment. Érthetetlen, értelmetlen és céltalan játék volt. Még egyszer láttam őt. Ekkor egy kecses, nagyon köny- nyű építésű modellt engedett el. A gépet ismét a tó fölé küldte. Jól láttam, hogy meg-
