Pest Megyi Hírlap, 1972. július (16. évfolyam, 153-178. szám)

1972-07-30 / 178. szám

1972. JÜLIUS 30., VASÁRNAP á'ft.a j hegyei i&tirlap Juhász Előd: ZELK ZOLTÁN: Te ismerős! Karnyújtásnyira sincs még a nap — s már olyan ismerős az arcod, Rámájában ott ül még a perc — s oly ismerős, oly közeli az arcod. Te ismerős, te nagyon Közeli, tudod, milyen ismerős az arcod? hogy gyerekkorom udvaránál messzibb égitestre költözött a nap, hogy fényévek sem érik el a percet, mikor megláttalak! SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSÍ GERMAN DROBIZ: I SPECIALISTÁK Szdnthó Imre rajza BODA ISTVÁN: Valami furcsa... Valami furcsa, mennybeli réten, ahonnan visszasír a gyerek-kor suhogva vágtam a rendet, a sarju zöldellt s benne a fészek a drága. Fürjek — mondta — a bátyám s már is a marka formált óvhelyet, őrzeni bölcsőt, lélek-ringásút, s míg az ujjai rácsán átcsurgolt az a fény, az az édeni tiszta, messze a sás alján csiporászva az anyja hívta az öt-hat pelyhes utódot. Csöndben, ahogy csak felnőtt tudja a dolgát arrébb vitte a giz-gazból odatákolt íöbérletet és a lakókat. Fényes nyári meleg volt. És a madár még nem tudta, amit én is csak utólag sejtettem meg, hogy ősi a törvény: madárnak a madár s az embernek is ember a farkasa! Szállt a virágszag s haldokló füvek illata sajgott bennük is meg a mennybeli réten... — És az éjszakát is ott töl­tik? — Aligha, mert a reggeli teámat mindig egy és ugyan­azon hölgy szokta feltálalni. — Vannak önnek gyerekei? — A lakásban állandó jel­leggel ott szokott tartózkodni egy csengő hangú aprócska gyermek. Azt viszont már nem állítom, hogy kisfiú-e vagy kislány. A hölgy, akit ön előszeretettel nevez a felesé­gemnek, minden reggel felöl­tözteti ezt a gyereket, és vala­hová eltávozik vele. Esténként pedig mindig ugyanezzel a gyerekkel tér haza. — Bizonyára a bölcsődébe hordja. Mondja, kérem, mi­lyen ön által értelmetlennek vélt dolgokat művel még a felesége? — Elég gyakran szokott vi­zet önteni egy vödörbe, abba belemerít egy jókora rongyot és felmossa vele a lakás pad­lózatát. Aztán vesz egy száraz rongyot, azzal pedig törölgeti az asztalt, a szekrényeket, az ajtót, az ablakot meg minden egyebet, ami a keze ügyébe kerül. — Az csak természetes, hogy nem vizes ronggyal törli le a bútorokat! — És miért természetes az? — Mert az elveszi a fénye­zett bútor színét. — Mondja, kérem, honnan van önnek az élet különböző területeiről ilyen széles körű ismerete? Hogy sikerült önnek ilyen sokoldalúvá válnia? .., Ám ekkor megérkeztünk, le kellett szállni, utunk külön- külön vitt és így nem volt al­kalmam megmagyarázni neki, hogy a mi családunkban a fe­leségem a specialista. Fordította: Sigér Imre f f Egyszer valahogy későn éb- ff redtem fel, nagyon kellett siet- % nem a munkahelyemre, és csak ff az autóbusz megállójánál vet- ff tem észre, hogy otthon felej­ti tettem az órámat, ff f — Hány óra van most? — ^ kérdeztem a mellettem álló 2 fiatalembertől. y ff — Nem tudom — közölte ff lágy bariton hangon. Ez a kér- ff dés teljesen távol esik érdek- ff lődési körömtől. Én ugyanis a ff kollektív sakkjátékok végjá- ff ték-elemzője vagyok. Ezen kí- í vül az égvilágon semmi sem í érdekel, í í — Mondja, ugye teljesen va- lószínű, hogy az ilyen teljesen \ szűkre behatárolt foglalkozás \ sok nehézséget támaszt önnek \ az élet más területein? } — Azt hiszem, igen. Sok ; olyan dologhoz nem értek, i amelyek teljes mértékben ter- \ mészetesek a hétköznapi em- | bér számára. De nézzünk egy j gyakorlati példát: Mit tudok ! mondani a lakásomról. Min- \ dent összevetve: ez egy két- í szoba, konyha, fürdőszobás la- ! kás illemhellyel. Arról viszont ■ már halvány fogalmam sincs, \ hogy hogyan is jutottam hozzá. : — Talán a felesége kapta? \ — Könnyen meglehet, mert ; határozottan emlékszem, hogy ! engem ebbe a lakásba egy igen \ kedves arcúi hölgy cipelt fel. i Ám sajnos az én igen szűk ke- ; resztmetszetűre programozott ! foglalkozásom és érdeklődési köröm már mintegy két év óta nem teremtik meg a lehetősé­gét annak, hogy tisztázzam a hölggyel való rokonsági foko­mat. — <5 egész biztosan az ön felesége! — Hinném, ha nem tudnám, hogy a lakásban néha-néha más asszonyok is megfordul­nak. Ungba, meglátogatni minket. Utoljá­ra épp a bogáncsos esztendő őszén. A nyolcvanötödiket taposta már ak­kor, de ezt a csúfságot azért nem csinálta meg, hogy visszafelé menet kocsit kérjen tőlük a vasútállomás­hoz. Vette a szeges végű, vastag gör­bebotját, neki a húsz kilométeres kapta lónak. Az otthoniak tudták, hogy aznap érkezik, azzal a vonattal, ismerték a tempóját, s idegesek voltak: még mindig sehol senki. A bátyám már nem győzte várni, elébe ment. Ezután elmesélte, hogy milyen ál­lapotban talált rá, s nekem ma is ez a jelenet ötlik az eszembe, vala­hányszor a nagyapámra gondolok. Mint valami romantikus festmé­nyen, Delacroix nagy Garicault- vásznán, magaslik az alkonyi hori­zont fölé a fehér szakállas óriás alak­ja. Zakója panyókára vetve, arca paprikapiros, botját a boldogabbik végénél tartja, vadul hadonászik, vagdalkozik vele maga körül. — Apa, apa... Először meg se hallja, hogy szólít­ják. Valami megszállott konokság- gával ismételgeti: — Elpusztítom. Agyonverem. Tönkretette a fiamat! Körülötte szétvert, agyonbotozott bogáncsok. Vagy ezret is kiirtott. Ki tudja, kinek a földjén. Ha akkor az a tüdőgyulladás el nem viszi, isten tudja, meddig elélt volna. °lyan volt a szervezete, mint a vas. De kilométereket menni csu­romvizesen a hideg őszi estében .... Kívánsága szerint Zemplénben te­mettük el, utolsó állomáshelyén, nagyanyám mellé. Vonaton vitték a tetemét a Szepességről a Bodrog völ­gyébe, fa-, vas- és cinkkoporsóban, Csak így engedélyezték a szállítást. Hármas koporsóban temettük el, mint a hunok Attilát. Ö volt a csá- ládunkban az utolsó szép életű em­ber. Azóta se látta egyikünk se a sír­ját. A család minden tagja rég el­származott Zemplénből, s ez a kis falu annyira kiesik minden utunk- ból. Ki tud a mai élettempó, a mai gürcös élet mellett elhalt őseinek sírjával törődni? S a falubeliek? Emlékszik-e még valaki az óriás termetű, fehér sza- kallú előkönyörgő tanítóra? Mond-e még valakinek valamit a fejfán (ha ugyan megvan) ez a név: Gerlóczy Géza? Aligha. Sírját is rég benőhette a bogáncs. •------------------- idő óta nem gondol­| HO SSZÚ | *-am rá én sem. Le­------------------- hét, hogy évekig nem ju tott az eszembe. Talán most is csak azért ötlött fel bennem az alak­ja, mert a kezembe került az a le­vél. Családi papírok közt kotorász­tam, és ott találtam meg. Apám írta közvetlenül a temetés után. „Ö volt családunkban az utolsó szép életű ember ..ezt apám álla­pította meg a nagyapámról, én csak utánaszajkóztam hosszú évekig, és csak most, ebből a levélből tudtam meg, hogy fogalmam sem volt róla, mire értette. Nem. Semmiképp sem a zökkenőmentes derűvel, rezignált nyugalommal leélt nyolcvanöt évre. Az utolsó napokra. Hogy olyan volt az élete, mint valami remekbe sza­bott színmű. Csak peregtek, peregtek az apró-cseprő események évekig, évtizedekig, azután — közvetlenül, mielőtt lehullott a függöny — ma­gasba emelkedett a görbebot, és jött az a szemvakító, sistergőén fehér villanás, amelyik itt, az utolsó lé­pésnél beragyogta az egész pályát. Apám nem remélt magának ilyen véget. Azután, hogy kicsavarták ke­zéből a fegyvert, nem tudott többet magára találni. Jött a család, jöt­tünk mi, gyerekek, beletemetkezett a napi küzdelmekbe, gyakran elláto­gatott bogáncsos mezők mellett, s már régen nem hitte, hogy majd egy­szer, az utolsó felvonásban ... Azután lecsapott rá a második vi­lágháború, negyvenkettőben megint katonának hívták. Az élet vesződségeitől erejét, aka­ratát vesztve, lehajtott fővel adta meg magát sorsának. És ott pusztult el, ahonnan ne­gyedszázaddal előbb visszajött, ugyanolyan értelmetlenül, mint azok a baj társak, akik szinte rá vártak abban a távoli földben. Elesett? Nem, egyszerűen megfa­gyott. Egész szakaszával együtt. A téli holmi késett, és ők nem hagy­hatták el helyüket. Hátulról gép­puskák meredeztek rájuk. Mögöttük szögesdróttal körülvéve, méregzöld ruhában marcona legények. Bogáncs­bokrok. Az utolsó pillanatban apám talán arra gondolt, hogy most kellene gör­bebotot ragadni, nekiesni a bogáncs­nak, és ütni, vágni, csépelni, gyilkol­ni — eszméletvesztésig, nem törődni azzal, hogy meggyullad a test, éget­ni kezd a láz: Aztán hazakerülni valahogy Zemp­lénbe, nyugodni ugyanabban a kis faluban, egy fejfa alatt két sír... S talán azt remélte: egy költői lé­lek is akad a családban, aki a régi idők szokása szerint a halál okát is oda írja: „Gerlóczy Géza, Gerlóczy Zoltán. Bogáncsot irtva haltak.” Riasztó a modem zene? E GY KATTANÄS AZ ORSZÁG” — újságíró ba­rátom röviden így summázta tapasztalatait a modern zeneművek hallgatásáról. Vagyis: min­denki ugrik, és elzárja a rádióját, amikor mai szerző — vagy bővítsük a kört: huszadik századi szerző — művét adják. De mit is takar a kifejezés: modern ze­ne? Modern — azaz mai, eddig rendben is van, de ze­nének nevezhetjük-e a csörömpöléseket, visításokat, szirénahangokat? Ezeket a fülsértő, formátlan „kom­pozíciókat”? Mint sok mindenre, erre is azt válaszolhatjuk, hogy nem, mert a klasszikus értelemben valóban „formát­lanok”, disszonánsak lehetnek ezek a kompozíciók. De egy pillanatra sem szabad elfelednünk, hogy századunk második felében élünk — távol a romantikától, a klasz- szicizmustól, a barokk kortól. És miért várunk mást a zenétől, mint a társmüvészetektől? A festészet már kinőtte vagy kinövi az absztrakt irányzatot. A mi kö­zönségünk is szívesen olvassa az egyperces novellá­kat vagy abszurd verseket. Ügyszintén a „modern” re­gényeknek is nagy az olvasótábora, s ma már az ab­szurd dráma sem újdonság. Mindezt tehát befogadtuk, mint ahogy elfogadjuk a legmodernebb épületeket s technikai vívmányokat. Olyanokat, melyekről nagyapáink és időben még távo­labbi rokonaink nem is álmodhattak. A múlt század­ban élt komponisták a mai zenét bizonyára nem te­kintenék művészi produktumnak. De a ma emberé­nek valamilyen „rokonságot” kellene éreznie a ma szü­lető, tehát, ha áttételesen is, de a mai életet, a mi életünket tükröző zenével. S ez aligha van meg. Míg elfogadják a társművészetek legújabb alkotásait, a leg­többen a zene területén megmaradnak a századforduló kompozícióinál — jó esetben legalábbis. Esetleg bővül a kelléktár néhány Bartók-, Kodály-, Sztravinszkij- és Honegger-művel. De ezek a kompozíciók is legalább harmincesztendősek. S azóta sók zeneművet komponál­tak, természetesen változott kifejezésmóddal és meg­változott eszközökkel. Jót, rosszat egyaránt Ez utóbbi­val felesleges foglalkoznunk, de az értékesebb művek megismerésével nem maradhatunk adósok. Miért változott századunk zenéje ilyen nagymérték­ben, különösen az elmúlt fél évszázad alatt? Tetszetős válasz lenne a megváltozott élettempóra, körülmények­re, közérzetre való hivatkozás. De ez csak részben áll fenn. A zene mint önálló kifejezésmód, művészet is, fejlődik, alakul. S a jelenlegi úgynevezett „káosz” is szerves fejlődés, vagy legalábbis átalakulás következ­ménye. Nézzük sorjában! A zenei romantikát ugyanaz jellemzi, mint általában a romantikát: előtérbe kerül az alkotó, az előadó, vagyis a művész, a szubjektum. Az alkotás, a zenemű már nem szorítható a régi, klasszikusan kikristályoso- § dott formák közé. Azért nem, mert a „töltés”, vagyis | az érzelem, az indulat, az élményanyag újabb kerete- két teremt magának, s ezek az újabb formák a régi s értelemben valóban formátlanok. De a romantikus él- ^ ményanyag sem férhetett meg sokáig a zeneművek- ^ ben. Már a romantika utat nyitott az újabb hangrend- ^ szerek, hangszerelési megoldások, soha nem ismert ^ harmóniavilág felé. S csak a mesterek hiányoztak, & hogy ezekből a lehetőségekből stílust fejlesszenek. j! Minden generáció mindig újat akar — ez vonatkozott a századforduló zeneszerzőire is. Tekintsük át, merre indultak el. Az expresszionista zene a lényeget igyekszik sűrí­tetten, koncentráltan kifejezni. Webern például csak néhány perces kompozíciókat alkotottá Mások, például Bartók és Kodály, a népdalt tekintette az új zene lel­kének. Ez a folklórirányzat többfelé vezetett: egyrészt a ritmusvilág kitágulásához (gondoljunk csak az elbeszé­lő jellegű, ún. parlando magyar népdalok lejegyzésé­re, s kompozíciókba való beágyazására); s a népdalok „bejövetele” együtt járt bizonyos új hangrendszerek el­fogadtatásával iSj hiszen természetes, hogy a népdalok ismeretlen költői elsősorban nem a klasszikus mesterek dúr- és moll-hangrendszeréből nyertek ihletet. S még valamit hozott a népdal: a nemzeti jelleg előtérbe ke­rülését. Nemcsak a magyar mestereknél, hanem pél­dául Sztravinszkijnál, Fallanál vagy Gershwinnél is. Teljesen más gyökerekből táplálkozik az újklasszikus irányzat. E zeneszerzők régebbi mesterek stílusát utá­nozzák, ezzel kívánják felfrissíteni saját zenei nyelve­zetüket. Legfrappánsabb példa erre Prokofjev Klaszi- kus szimfóniája, mely bevallottan is Haydn szimfóniáit tartja példának. Sokaknak már hangzásra is rémítő az úgynevezett dodekafónia. Pedig megértése végtelen egy­szerű. Eddig a zeneszerzők nem egyforma fontosságot tulajdonítottak a skála 12 hangjának: bizonyos hangok funkciót kaptak. A dodekafon zenében mind a 12 hang teljesen egyforma. A régebbi dúr- és moll-hangsorok örökébe a 12 hangú sor lépett. Bizonyos szabályok itt is kialakultak. Például az, hogy a kompozíciók alapja mindig egy 12 hangú sor, s a későbbiekben ezt kell variálni. Ennek a variálásnak rendkívül szigorú törvé­nyei születtek, de csak azért, hogy a zeneszerzők ezeket is felrúgják, s olyan zenét írjanak, melynek csak bi­zonyos eleme, része a dodekafónia. S ha a neveket kellene példaképpen idézni, Schönberget és Alban Ber­get említhetnénk elsősorban. De érdemes tudnunk, hogy századunk imajd mindegyik komponistája „kipróbálta” a dodekafóniát, így Bartók is. Teljesen sajátos jelleg uralja a punktualizmust. Lé­nyege, hogy egy téma nem egy hangszeren vagy hang­szercsoporton szólal meg, hanem hangonként „feldara­bolva” más és más hangszeren, változó fekvésekben (ezalatt a mélységeket, magasságokat értjük). Ez a zene tehát „pontszerű”, hangzáspöttyök egymásutánjából születik meg. Stílusoktól függetlenül kialakult az a szokás, hogy a zeneszerzők a hangszereket nemcsak a szokásos mó­don alkalmazzák, hanem hangszerellenes szólamokat is írnak; olyanokat, melyek nem következnek termé­szetesen a hangszer jellegéből. (Ilyen például a he­gedű hátlapjának ütögetése, vagy a zongora húrjainak belülről való pengetése.) Mindezt új, érdekes hatások eléréséért tették. Innen már csak egy lépés a másfajta hangzások keresése: az elektronikus zene, a kiberneti­kus zene és társaik — de erről*majd jövő vasárnap bővebben. • • Öreg ház Szentendrén

Next

/
Oldalképek
Tartalom