Pest Megyi Hírlap, 1972. július (16. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-23 / 172. szám
8 ‘‘"^/Ctriap 1972. JULIUS 23., VASÄRNAP OW/^y///////////// $ GYORFFY LÁSZLÓ: '////////////>•//«/,// Regőlés 'ssssrssxrssssssssssssx MAGNETOFON „Regöjjünk, regöjjünk ennek a Ferencnek egy szép leányt kinek neve lészen Török Klára Regöjjünk, regöjjünk ennek a Klárának egy szép legényt kinek neve lészen Kulcsár Ferenc.” Háromszor állította le és tekerte vissza a magnetofonszalagot a kuncogásokkal és pisz- szegésekkel elegyített ütemes regölőénekre, amit legalább h'atan-heten kántáltak. Már nem emlékezett rá pontosan, hányán is voltak akkor. Az eljegyzésen készült a felvétel, karácsony másnapján, ahogy a regölés mint bőség varázsló ének is, karácsony másnapján volt szokás valahol Dunántúlon és Erdélyben, a székelyeknél. Klára ezt nem tudta. És az alkalmi éneket sem ismerte, melyet borgőzös, recsegő hangon kezdett el az egyik férfi. A marós a gépteremből, magában csak így nevezte, és a többiek pogány kétértelműséggel, sámánutódokhoz híven, kuncogva folytatták. Valaki bekapcsolta a magnetofont. Klára ezt észre sem vette. Ferencet kivéve az egész eljegyzési kompánia vidéki születésű, harminc, negyven év körüli magányos emberekből állt, és pontosan egy évvel ezelőtt jöttek össze Klára lakásán; enni, inni, ünnepelni. Mintha fanyar figyelmeztetőnek verődött volna össze annyi magányos ember ezen az eljegyzésen. Klára ismerősei voltak, munkahelyéről, a Vörös Csillag Traktorgyárból. Egyetlen Pesten élő rokonát, a nagybátyját hívta csak meg. Ferenc senkit sem hívott barátai közül. LEVELEK í. 1971. XII. 24. Kedves Mária! Ne haragudj, hogy levelet írok neked, de a napok óta bennem fészkelő nosztalgiát, hogy azonnal hazautazzam apámékhoz, talán így ki tudom írni magamból. (Te jutottál eszembe, az egyetlen, akivel most beszélgetni szeretnék.) Persze, utazásról szó sem lehetett, így maradt a levélírás: néhány dadogó mondat az ünnepről, szeretetről, jókívánságokról. Megígértem szegény öregeknek, hogy karácsonyra hazamegyek, de nincs pénzem! így maradtam gubbasztva a kuckómban, és néhány konzerv- vel, a csemegében vásárolt beiglivel és pár üveg borral várom, hogy minél előbb vége legyen az ünnepnek. Főként bort vettem. Szentséges, karácsonyi magányomban, hogy ne unatkozzam, egy fiatal és még lelkes mérnök újítási tervét gépelem. Biztosan meglepődsz, hogy írok, hisz ünnepek után akár fel is hívhattalak volna a fonóban. De nem tudtam várni. Ma egy éve jövendöltettétek nekem azt a Kulcsár fiút, ma egy éve voltatok nálam. Te azóta férjhez mentél, én pedig... Én pedig nem bírom tovább! Pillanatnyilag is hányingerrel küszködöm, állandóan valami gombócot érzek a torkomban, és nagyon gyenge vagyok. Ilyen tulajdonképpen az én mostani életem is: hányingert keltőén gyenge. Azonkívül, hogy otthon osztálytársak voltunk, legyünk őszinték, nem sokat tudsz rólam. Csak annyit, amennyit az eljegyzésem és a későbbi találkozásainkon, imitt-amott elmeséltem magamról. Azt tudod, hogy elváltam Károlytól, azóta egyedül élek. Igen, egyedül, mert Ferenc nem lett a férjem. De nem vágok a dolgok elébe. Szóval, amikor Pestre kerültem, megismerkedtem Károllyal, akit másfél évi házasság után szanatóriumba kellett zárni. Idegösszeroppanás, mondták a kollégái, mert Károly orvos volt, ha emlékszel még erre. Azzal kezdődött a kálváriám, hogy el kellett vetetnem egymás után két gyereket is. Mikor teherbe estem, Károly folyton olyanokat kérdezett, hogy mekkora koporsó kell egy csecsemőnek, és ha szülés közben véletlenül meghalnék, vajon nagyon megharagudnék-e, ha koporsó nélkül temetne el. Orvosbarátja szerint háborús emlékei kezdtek előtörni, amikor, megindult a szellemi leépülés és szétesés útján. (Egy le- omló ház maga alá temette első feleségét és csecsemőkorú gyerekét.) A kollégái keveset tudtak rajta segíteni, főként azért, mert ő nem engedte. Igen, nem engedte, így, ahogy írom. Miután beutalták a hárshegyi szanatóriumba, majd átvitték a zártosztályra, egyik orvostól a másikig szaladgáltam, de mindegyik csak azt mondta: nem akar meggyógyulni. Voltál te már zártosztályon? Sötét, piszkos, vizelet- és áporodott szagú folyosók, gombos ajtók, zavaros tekintetű, magukat nehezen vonszoló, vagy megoldott cipőjük elé meredő emberroncsok. Aztán ebből a káoszból elém jött két nagy, rémült gyerekszem ; az uram szemei. Egyik nap közölték velem, hogy az elektro- sokk-kezelés közben úgy begörcsölt, hogy megroppant a gerince. Gondolhatod, mit jelentett ez egy magas sovány embernek, ha még emlékszel rá. Irány az ortopédklinika: újabb orvosok, akik bizonygatták, hogy kollégának kijáró gondoskodással kezelik. Aztán újabb tanácstalanság és újabb várakozás. Amikor augusztusban kijött a kórházból, erőm már fogytán volt. Megcsúnyultam, meghíztam, mondogatta. Ha este mellé akartam feküdni, kizavart a szobából. Másnap megbánta, és látszott rajta, ő is kínlódik. Beteg, mondogattam magamban, bár ez a varázsszó egyre kevésbé segített rajtam. És rajta. Lassanként belefáradtam, de akkor még nem éreztem se a gombócot a torkomban, se azt a tömény idegességet, amitől időnként össze-összeránduí a gyomrom. Se azt a másik tünetet; mintha hangyák mászkálnának a homlokomon, vagy ökörnyál lebegne az arcom előtt. Mert mostanában ilyeneket is érzek. Félek. Mikor augusztus végén hazalátogattunk apámékhoz, és Károly a kórházba járt kezelésre, egy idegen orvos azt kérdezte tőlem: mit akar csinálni ? ... És akkor megértettem, hogy Károly menthetetlen... Mi történik magával, ha újra megszeret valakit? — kérdezte az orvos, és én majdnem elnevettem magam. Mert akkor olyan távol állt tőlem a szerelem gondolata is. Annyit hallottam már, hogy megcsúnyultam, megöregedtem, hogy még gondolatban is ostobaságnak tartottam az egészet. Harmincnégy éves voltam akkor, Károly negyvenhat. Indulat nélküli, hűvös ember. Valami lelki apácaként szegődtem hozzá, a kora miatt is, talán mert állandóan élt bennem ilyen hajlam: szerencsétlen, idősebb férfival élni. Iszonyű gyorsan hozzáöregedtem. Meglassultak a 8 mozdulataim, indulat nélkül érveltem, ha va- $ lamiben nem értettünk egyet, és langyos, nyu- ^ godt csöndben nyúltunk egymáshoz az ágy- ^ ban, mikor már kiverte fejéből a rögeszmét, ^ hogy én csak halott gyermeket hozhatok a vi- ^ lágra, mert megöregedtem. (Talán első fele- ^ ségének az életkora keringett ilyenkor a fe- § jében.) Ronda dolog, de néha azt képzeltem, 8 ■alligátorok szeretkezhetnek így a folyóparti 8 pocsolyában... ^ Hogy hazajöttünk apáméktól, rövid időn be- | lül teljesen felépült, és válni akart. Én nem. 8 Nem akartam magára hagyni. Nem hittem, § hogy rendbejött. És főként azt nem tudtam ^ elfogadni, hogy az átvirrasztott éjszakákért, a ^ gondoskodó ápolásért, a türelemért, az ízetlen 8 szeretkezésekért, a tönkretett idegeimért végül 8 is ezt kapjam cserébe. Vidéken, Gyöngyösön vállalt körzeti orvosi ^ állást. Aztán elváltunk. Én nagyon abba akar- ^ tam hagyni mindent. Akkor ismerkedtem meg ^ Ferenccel, aki egyszer, azt hiszem, nagyon ^ igazat mondott: az életben semmit sem lehet 8 abbahagyni, mindent szép alázatosan végig 8 kell csinálni, s várni, míg az élet abbahagy 8 bennünket. (Később árulta el, hogy ezt a nagy ^ mondást egy Márai-könyvből lopta.) A sze- ^ retője lettem. Nagy szükségem volt a szem- ^ üveges gyámoltalansága mögött lapuló férfi- ^ szeretetére. Fiatalabb volt, mint én, azt te is ^ tudod, és a beteg Károly után ez sóikat jelen- 8 tett mindenben. Károly, miután elváltunk, havonta találkoz- § ni akart velem. Egy-két napra mindig feluta- ^ zott Pestre. Külön szobát vett ki magának és ^ nekem egy szállodában, és néhány napig ott ^ kellett laknom. Onnan jártam dolgozni. Éjjé- ^ lente meg át kellett lopakodnom a szobájába, 8 mint egy... Én akkor még hittem abban, § hogy Ferenc komolyan feleségül akar venni. ^ Az igazság az, hogy Ferenc nem akart fele- ^ ségül venni, nem akart velem élni. Csak el- ^ jegyzési parádét csináltatott velem, mintha ez- ^ zel akart volna bosszút állni. Aztán kiment ^ Moszkvába, útközben megismerkedett valaki- 8 vei, hazajött, és szakítottunk. Azóta csak ma- § gányom havonta ismétlődő véres bizonyítéká- ^ val szolgálhatok, semmi egyébbel. És most karácsony van, és én haza szeret- ^ tem volna utazni, de nincs pénzem. Véletle- nül, hogy zenét akartam hallgatni, feltettem egy szalagot a magnetofonra, és mikor meghallottam a te hangodat is, eszembe jutott az egész eljegyzési cirkusz. Aztán Károly, Ferenc, aztán apámék, és az is, hogy kutyául egyedül vagyok. Hogy görcsbe rándul időnként a gyomrom, hogy néha úgy érzem, ökörnyál lebeg az arcom előtt, az italt sem bírom, hogy félek. Nagyon félek. Utólag kívánok boldog karácsonyt és új évet, Klári. EMBERPÁR — Kertész László tusrajza WSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/msSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSMrSSfSSSSSSSSSSSSSfSSSSSSSSSSfSSSSSSSSSSSfSSSSSSSSSSSSSyMmSSS, Nyárí életkép 1970. XI. 3. Ferenc, veszekedésünk óta eltelt két hét... Nem jelentkeztél. Most azt hiszed, erős vagy? Tévedsz. Előadást tartottál a szexuálitás mel- ' lékességéről, és bár tudtam, hogy hazudsz, magad sem hiszed, amit mondasz, mosolyogtam és helyeseltem. Most bizonyítani akarsz, azért nem jelentkeztél? Nevetnem kell. Vagy kiselőadásoddal talán saját lelkiismeretedet akartad megnyugtatni? Egy biztos: hogy hajlandó voltam mostanáig Károly szerencsétlen, beteges ragaszkodását eltűrni, ennek te is oka vagy. Érted? Te csak esetlen szemüveges fiú voltál, akiből jószerivel még férfit is én csináltam. Azt sem tagadhatod, hogy a zongorázás, amit kö- lyökszeméremből szégyelltél mások előtt, ha csak rövid időre is, de szakmád lett. Eszpresz- szókban játszottál, holott korábban, ha hár- r< man voltak egy szobában, már akkor sem mertél a zongorához ülni. Ezt is nekem kö- 8 szönheted. Gondolom, sok gátlásodat segítet- 8 tem legyűrni, talán túlságosan is jól. (Arról ^ most nem akarok beszélni, hogy az utóbbi $ időben, ha olykor beültem hozzád a presszóba, ^ záróráig, rajtom kívül, ott ült még egy magá- ^ nyos lány — többször láttam, és megjegyeztem 8 az arcát —, és valószínű, hogy rád vart. Fel- 8 tételezem, hogy beszéltél neki rólam, azon a ^ napon, ezért engedett át.) ^ Jó ideig megfontoltság nélkül adtam neked ^ bizalmat, szeretetet, és védekeztem Károllyal ^ szemben is, úgy, ahogy tudtom. De te mit csi- ^ náltál? Két héttel ezelőtt megkérdezted tőlem: 8 — Mit akarsz te tulajdonképpen az elfuserált 8 életeddel? $ Önző vagy, ez nem újság. Le akarsz rázni ^ magadról, tudom, mégis kérlek, ne tedd. Na- 8 gyón kérlek, ne tedd. Elfáradtam. Nagyon. 8 Érted? 1 1970. III. 19. ^ Kedves Klári! Négy nappal ezelőtt megkér- ^ dezted, és azt hiszem, eljegyzésünket nyugod- 8 tan felbontottnak tekintheted. Elutazásom 8 előtti beszélgetésünkre ez az egyetlen vála- ^ szom. Vasárnap voltunk Moszkvában. Meg- ^ néztük a nevezetességeket, és órákig csava- § rogtunk a GUM-ban. Érdekesség, hogy az ut- § cán nehezen találtunk WC-t. Másik furcsa- ^ ság, hogy egyáltalán nem isznak vizet (csak 8 teát és üdítő italokat). Némelyik az én gyom- 8 romnak élvezhetetlen. Mindenki nagyon szí- ^ vélyes és kedves, minden iránt nagyon lel- ^ kesednek. Megismerkedtem a csoportunkban 8 egy lánnyal, és azt hiszem, ezzel mindent § megmondtam. Menj vissza Károlyhoz, ha úgy 8 gondolod. , 1970. VII. 2. ^ Ferikém, nyugodt lehetsz, már nem akarok ^ mindenáron melletted maradni. Túlságosan 8 mások a te emlékeid, más a te szereteted, 8 mint az enyém. Azt hiszem, ez az, ami szét- 8 választ bennünket. És nem Károly, ahogy te § képzeled, és nem is az évek biológiai és lelki ^ frissesége vagy súlya. Ahogy tetszik. ^ Tulajdonképpen te soha nem akartál ve- 8 lem élni. Egész egyszerűen becsaptál egy aszszonyt, akinek szüksége lett volna rád. Károly volt az egyetlen, aki feleségül vett, és most is visszahív magához. Sokkal görcsösebben és erőszakosabban, mint eddig valaha. De nem akarok menni. Kérlek, segíts! Neki az általam nyújtott kényelem kell, neked meg a testem kellett. De nem akarok visszamenni hozzá, érted? Ostobaságokat írok. Úgyis visszamegyek. Mit is csinálhatnék mást. Aztán majd az éjszakákat is megszokom valahogy és mindent: Gyöngyös környéke szép, dolgoznom se kell, nem kell reggel nyolctól délután fél ötig egy írógép fölé görnyedve számlákat és anyagren- ’ (felesekét gépelni, a műszaki rajzoló lányok ■ostoba, felszabadult szeretkezéseiről hallani. Látod, már is úgy beszélnek, mint egy magába savanyodott, apadt mellű vénkisasszony. Otthon maradok, Károly eltart, nyulakat és csirkéket tenyésztek, és szép lassan elhülyülök. Veled elbúcsúzom a fiatalságomtól is. Viszontlátásra, és vigyázz magadra, már felnőtt vagy. TELEFON másikkal őszibarackot majszolt. A kulcszörgést észre se vette, csak az asszony kiáltására neszeit jel. Ügy ugrott ki a kádból, mintha katapult vetette volna ki. — Jani! Jani, vagyis a férj, tárt karokkal indult az asszony felé, de félúton megtorpant, mert az asszony beleszimatolt a levegőbe. — Jani! — kiáltott az asz- szony —, itt olyan a levegő, mint a putriban! Esküszöm, itt egy percig sem volt nyitva az ablak! Mielőtt a férfi szóhoz jutott ■tolna, az asszony az ablakhoz épeit, megszemlélte a virágodat, s nyomban szívéhez kapott: — Te, Atyaisten! A virá- jaim! Ha ezt tudom, jaj, ha ízt tudom! Dehogy is teszem ci a lábam! Az események gyorsan követték egymást. Az asszony ■nohón feltépte a szekrényeiét, s kazalnyi szennyes inget szórt ki a padlóra, majd az zgészet, mint egy ölnyi szalmát, felemelte, s vitte a für- lőszobába. A férfi ezalatt bűnbánóan végignyúlt a reka- mién, nem látta értelmét a mentegetőzésnek, szemét lehunyva várta a vihar elvonulását. Szinte csak félfüllel hat— Halló, Kulcsár-lakás? — Igen. — Te vagy az, Ferenc? — Igen. Kivel beszélek? — Én vagyok, Klári. — Kicsoda? — Török Klári. — ... Szervusz. — Ne haragudj, hogy felhívtalak, és pont karácsonykor, de... — Kedves tőled ... — Miért hallgattál el? — Be vagyok rúgva. — Ne viccelj. — De igen, érzed? — Tekintve, hogy telefonon keresztül egyelőre még nem lehet a szagokat érezni... — És az arcokat se látni... Ferenc, karácsony van. — Tudom, és? — Hát... — Arra célzol, hogy egy évvel ezelőtt volt ■az eljegyzésünk? — Igen. És én azóta is egyedül vagyok. Tulajdonképpen ... — Nem mentél vissza Károlyhoz? — Nem. — Gratulálok. — Ferikém, én még nő vagyok!... Ne haragudj, hogy felhívtalak, be vagyok rúgva. Rosszul vagyok. Mindig úgy érzem, mintha ökörnyál lebegne az arcom előtt... — Teljésen egyedül vagy otthon? — Igen. — Azt hiszem, jobb lenne, ha nem innál olyan sokat, — Mi közöd hozzá?... Ehhez neked mi közöd már?... A szoba másik végén, Ferenc mögül egy lány szólalt meg. — Ki az? — Egy dilis nőismerősöm — mondta Ferenc visszafogott hangon, tenyerével takarva a kagylót. Klári mégis meghallotta. GÁZCSAP pontosán két hete, amikor vidéki rokonokhoz indult nyaralni az asszony, a pályaudvaron gyengéden megsimogatta a férfi arcát, s a kalauz füttyéig még kiadott néhány utasítást: — Mindenre vigyázz, édesem, ahogy otthon megbeszéltük. Mindennap, amikor hazaérsz a munkából, nyisd ki az ablakot, hadd szellőzzék a szoba. A virágokat el ne felejtsd meglocsolni, hiszen azonnal tönkremennek ebben a kánikulában. Ne engedd felgyü- lemleni a szennyest, mert a nyloningeknek nem használ, ha sokáig hányódik a szekrény aljában. Hiszen te olyan ügyes vagy! Olyan szépen rendben tartottad a dolgaidat legénykorodban is. Arra is vigyázz, hogy ne maradjon szennyes edény, éppen most olvastam valahol, hogy az idei kánikulában rettenetesen elszaporodtak a legyek. Vigyázz, nehogy égve felejtsd a ■villanyt, mint szoktad, te, te, szórakozott professzor!... Ma délben hazaérkezett az asszony, mégpedig nagyon is váratlanul, férje csak holnap estére várta. A férfi éppen a fürdőszobában tartózkodott. A fürdőkádat teleengedte vízzel, a vízbe sámlit helyezett el, arra ráült, s egyik kezében egy Rejtő-könyvet szorongatott, a lotta, amint a konyhában felesége az edényeket csapkodja. Estig egy szót sem szóltak egymáshoz. Az asszony duzzogva tett-vett, a férfi pedig sóhajtozva vergődött a reka- mién, mint cellájában az elítélt. A kánikula ellenére is hideg volt a lakás, mint a jégverem. Aztán este, amikor felgyújtották a villanyt, az asszony leült a fotelba, a férfi pedig a lába elé térdepelt. Fejét az asszony szoknyájára hajtotta, s panaszkodni kezdett, mint anyjának a kisfiú: — Ne haragudj rám, drága anyukám, tudom, azt gondolod, lusta kutya voltam. Pedig nincs igazad. Es mindent úgy akartam csinálni, ahogy megmondtad. Mindig időben haza is jöttem, hogy rendet teszek. De ahogy beléptem a házba, mindentől elment a kedvem. Ügy hiányoztál, de úgy!... Semmihez sem tudtam kezdeni. Leültem ide, a fotelba, és gondolkoztam, gondolkoztam. Csak rád gondoltam szüntelenül... Az asszony — noha még tartani akarta a haragot — egy akaratlan mozdulattal megsimogatta a férfi haját, s ebből a szituációból már nem tudott visszakozni. A férfi pedig ezalatt a haverokkal eltöltött rómaipari estékre gondolt, ami a villanyszámla csekély összegéből kiderülne, de, okoson, két éjszaka is égve hagyta a villanyt ... Simon Lajos A gázcsap kinyitása, ha valaki nem gyújtja meg a kiömlő gázt, egy lehetőség. Lehetőség arra, hogy az illető meghaljon. Klári megitta a maradék bort. Kiment a konyhába. Kinyitotta a gázcsapot. Nem gyújtotta meg. Nemsokára eszméletét vesztette. A konyhaablak véletlenül egy résnyire nyitva volt. Nem vette észre. Ebben sem volt elég körültekintő, az egyik késve hazatérő szomszédja megérezte a gázszagot.
