Pest Megyi Hírlap, 1972. július (16. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-23 / 172. szám
1972 JŰTTUS 23.. VASÁRNAP "S/Űrlap 9 POLGAR ANGELA: Gyertyaégetés Emlékszel még az óra ketyegésre? S arra, hogy ugyan ilyen gyertyát gyújtottunk — ha mentünk a sötétbe. Árnyékunk kullogott a pince falán, rőt árnyékok táncoltak szemed alján. Emlékszel még az utcánkra, a bokorra a házra és kutyánkra — kit elvitt a sintér, Ugye emlékszel még? A barna magassarkú cipődre, mit én tettem tönkre bakfis botladozással — meg kopott imakönyved szívtelen szentjeire és arra, a hitvesi ágyat őrző — könnyeidben is száraz fafeszületre, mondd anyám, — emlékszel Te? Megismered még a hangom? Elváltozott rekedt nikotinbánya — tudom. A te hangod mindig szép volt és szél fújta szemben az utcán — halálod után. Látod ez vagyok. Kiterítem éveim kötelére szennyeseimet: éjszakázásokat, vállvolt nappalokat és fényes keserűségem — mit kudarcaim csiszoltak fényesre. Ismerj meg! — s ne bánts lúgos szavaiddal. Látod a ráncaimat? No csak jól nézd meg. Alaposan. Alattomosan futnak szemem alatt de kiabál szám szögletében. Te is ráncosán haltál meg. Halkul a siratom, pislákol a fény. Az élő élni kezd s te nyugodj Halott országodban füvek és keresztek között, hol borzolt őszirózsák melegítnek s porhanyós a rög, Ahová úgy vágytál, hogy itt hagyták ’SSfSSSSffSS//S/SS/SSSSSSSSSSff/SSSSSSSSS/SSSS/SSSSSSSSS/SS//SSSSSSSSSSSSSSSS/// J úlius volt, vasárnap. Kánikula. A folyó felett remegett a levegő, s a fo- gócskázó vízibogarak szárnyain átfutott a nap. Valahol dongók zömmögése botorkált a nyárban. Az öböl mozdulatlanul hevert a behajtó lombok alatt. Csönd volt. Mélységes, tiszta csönd. És mi ott álltunk abban a hatalmas csöndben az összekötő híd pillérein. Előregörnyedt testtel, mind a hatan, mozdulatlanul. Vártunk. A harci jelt, a „velőtrázó” csatakiáltást akartuk hallani. Végre Winettou hangja belecsapott a tájba. Abban a pillanatban valamennyi torokból felhangzott a válasz, majd a másodperc töredéke alatt, szinte teljesen egyszerre, elrúgtuk magunkat a pillérektől. Még láttuk, ahogy röppenő körvonalainkat visszadobja a tükörsima víz, aztán hatalmas csobbanással eltűntünk a hullámok alatt. Mikor már, elég mélyre süllyedtünk, megkezdődött élethalálharcunk, a víz alatti üldözés. Egyszer olvastuk egy könyvben, hogy az indiánok víz alatt is látnak, és ott is meg tudják ölni ellenségüket. Azt gyakoroltuk. Közöttünk Winettou volt a legügyesebb indián. Moravec, a második ából. Súlyemelő volt, le tudott úszni a fenékre, és sokáig bírta víz alatt, A fejest is ő ugrotta legmagasabbról. És egyedül ő merte megcsinálni a „halálugrást”. Ügy homorított, akár egy delfin. Bosszantottuk is mindig, kár, hogy gimi helyett nem delfinsuliba jársz, mert ott biztosan kitűnő lennél”. (Nálunk csak elégségesre tellett.) Ilyenkor aztán becsavarodott és mindannyiunkat a vízbe haj igáit. Bivalyerős volt. Amikor Sólyomszemet hajította, Kovácsot a második béből, mindig kitört a röhögés, ugyanis csekély tízkilós pocakjával ő csobbant a legnagyobbat. Tiszta cirkusz volt, ahogy tornaórákon is, közel hatvan kilóját föl vonszolta a szerekre. De a vízben annál ügyesebben mozgott. A leggyorsabban úszó indiánok közé tartozott, és ha a játékban üldöző szerepet vállalt, akkor a menekülők pillanatok alatt haj nélkül maradtak. Villámgyorsan csinálta a víz alatti skalpolást. Ez abból állt, hogy bal kezével megmarkolta az ellenség haját, szabadon maradt jobbjával pedig gyors, vágó mozdulatot rajzolt a fejbőr körül. Utána kétszer rákoppintott az áldozat fejére, ami azt jelentette, hogy legyőzték, tehát ki kell szállnia a játékból. Csak Winettou volt, akit sohasem tudott megskalpolni, mert vele szemben nem bírta a gyorsasági versenyt. De távlátásban még ő sem tudta legyőzni. Büszke is volt rá nagyon, bár — ellentétben a töb'//////////////////////////////////////////// KIRÁLY — Miklosovits László linómetszete ////////////// i | Fodor Mária: | Párbeszéd \ W////, ////////////Ü Mutattam már a névjegyét? Dr. Kő-szegvári J. Tamás. Jogász. Látod? Megadta a telefonszámát is. Felhívtam. Az anyja vette fel a telefont. Hetvenöt éves. Agyérelmeszesedése van. Rendes. A fia is rendes. Feleségül megyek hozzá. Tudod, hogyan ismerkedtünk meg? A harisnyámat igazítottam egy kapualjban. Akkor jött arra. Gyorsan megfordultam. Megállt előttem, mit ugrálok, mondja, ne féljek tőle. Mondom, nem félek. Kinevetett, hívott, menjek vele. Miért mennék, maga ivott, mondom. Csak jött mellettem. Egy pohár colát se iszik? — kérdezte. Colát nem, csak sört. Egy korsóval. Sóletet is ettünk. En késsel, villával. O meg elkezdi kanalaz'ni. Mondom neki, előttem nyugodtan ehet késsel, villával, nem kell megjátszania, hogy nem úriember. Képzeld, nyolc nyelven beszél. Olaszul, franciául, angolul, németül, oroszul, és nem is tudom, még hogyan. Ez jó, engem is ösztönöz. Nem is értem! Igaz, én nem sokat beszéltem magamról, és oroszul én is tanulok. Nyolc nyelven beszél! Először nem tetszett. De most már igen. A haja? Világosbarna. Barkója is van. Es finom a keze. Kövér, de az nem baj. Én szeretem a kövér embereket. Azt mondta, feleségül vesz. Agglegény. Tele van nőkkel. Így mutatkozott be: Szindbád. Nem nő kell neki. Az sok van. Szerinte érdekes vagyok. Jópofa. Pedig ő sokat tud. Nyolc nyelven beszél. En nem sokat tanultam. Csak használom az eszemet. Mindig ilyen emberekkel jövök össze. A múltkor is azzal a költővel. Négy estén keresztül együtt vacsoráztunk az Intercontinentalban. Nagyon jópofák. A másik költő nekem jobban tetszett. Olyan csendes, figyelő. Hanssal tele van rögtön a szoba. Magnussal ismerkedtem meg először. Állok a gépem mellett, egyszer csak cszreveszem, hogy egy alacsony, bőrkabátos férfi néz be az ablakon. Elkezdek hülyéskedni, orrot mutatok neki, de ö nem nevet, csak néz szótlanul. Másnap az Egyetemi Színpadon újra láttam. Azonnal ráismertem. Nagyon rendes ember. Magáról alig beszélt, mindig csak Harisról. Verset is mondott. A magányról. Isismeri a magányt. Ezért is szerettem meg annyira. Másnap eljött újra a műhely elé. Most ő kezdett integetni. Nevettem. Aztán bejött. Próbáltam megértetni magam vele, de akkor még egy szót se tudtam németül. Jött persze egy tolmács; mondta, Magnus kér, menjek fel este az Intercontinentalba. Felmentem. Négy estén keresztül együtt vacsoráztunk. Teleettem magam. Gondolhatod. Ott ismerkedtem meg Hanssal. Odajött, átölelt, megcsókolt. Szerintem ivott. Volt egy tolmácsunk is, egy huszonhárom éves bölcsész. Rengeteget beszélgettünk. Kérdeztem, miért jöttek hozzánk? Nevettek. Ma- gánút, mondták. Turistáskodnak. Istenről is beszélgettünk, meg az emberekről, hogy milyenek. Magnus megígérte, hogy az új kötetét majd dedikálja nekem. Hát ilyenek. Ez a Tamás is ilyen, okos. Nyolc nyelven beszél. Mondtam neki, hogy egy darabig most ne találkozzunk, amíg megcsináltatom a fogamat. Nevetett, kérdezte, miért, így nem tudok jól harapni? Felhívott a műhelyben is. Mondta, a mamával is akar beszélni. Negyvennégy éves. En harmincöt. Szülök majd két gyereket. Még szülhetek. Nem sokat beszélek neki magamról, jobb, ha nem tud mindent. Házias vagyok. Ő jogász. Irtó intelligens. Megnézte a tenyeremet, és azt mondta, ez egy gyilkos keze. Egy börtöntöltelék keze. Nézd csak, te értesz a tenyerekhez? Ugye, hülyeségeket beszél? Tudom, hogy viccelt. Felhívtam otthon. Az anyja vette fel a telefont. Irtó kedves öregasszony. Agyérelmeszesedése van. Sokáig beszélgettünk. Te, én feleségül megyek ehhez az emberhez. Mutattam már a névjegyét? Nézd csak! Jogász. Diplomája van! Neked is azt mondom, ha tudsz, menj férjhez. En is férjhez megyek. Ha nem vesz el, az se baj. Szülök én magamnak két gyereket. Én nem kapaszkodom senkibe. Sok ilyen érdekes emberrel akadtam össze. Leszólítanak az utcán, elmegyek velük. Hamar rájönnek, hogy nem vagyok olyan, amilyennek gondolnak. Akkor otthagynak. De addig jó. Beszélgetünk. Sokat tanulok tőlük. Amíg vannak, addig csak rám figyelnek. Én nem futok utánuk. Tudom, hogy azt nem szeretik. Jánoskával is sokat beszélgetünk. Kérdezi, miért iszom sört? Hogy aludni tudjak, mondom. Te, hogy én miket álmodok össze-vissza! Nem ismersz valamilyen álomfejtőt? Várj, ne menj még! Mikor jössz újra? Mondom, ha tudsz, menj férjhez! Ha nem mész, az se baj! Én elégedett vagyok így is. Szülök majd egy-két gyereket. Anyádékat csókolom. Vigyázz, te! Ezt jól megcsináltad! Ez nem betonút! Megütötted magad? Nem? Pedig jól elhasaltál.*1 Boór András: A talizmán ////////////// bi indiánnal — a Sólyomszem nevet nem elismerésből kapta, hanem mert olyan dülledt, üveges szemei voltak. Mi kigúnyoltuk emiatt, ő viszont nagyszerű hasznát vette dolgozatírásnál és a vízirendőrök felderítésénél. Valahányszor felbukkant egy rocsó, azonnal észrevette, és gyorsan leadta a vészkurjantásokat. így aztán időben megkezdhettük a módszeres pucolást. Mire a rendőrök odaértek, már csak az ökleiket rázhatták, mi pedig viszonzásul szamárfüleket mutogattunk a partról. Amikor újra eltűntek a látóhatárból, Winettou csatajelére ismét belevetettük magunkat a Dunába. Nyílegyenes sprintben elúsztunk a pillérekig, aztán megkezdődött a lélegzetelállító hídramászás. És minden újból, elölről. Nagyon szerettük a vizet, s már harmadik éve minden nyári vasárnap végigcsináltuk az indiánjátékokat. Gyerekek voltunk, vakmerőek. Nem féltünk semmitől, mert Winettou volt a vezérünk. És Winettou nyakában ott lógott a mindentől megvédő talizmán. Azon a rekkenő, júliusi vasárnapon is ugyanúgy zajlott a játék, mint máskor. Már előrehajoltunk a pilléreken, amikor Winettou hirtelen gondolt egyet és nekilendült, hogy megcsinálja a halálugrást. Felkapaszkodott a védőkorlátra, aztán mászni kezdett fölfelé a keresztvasakon. Mikor már elég magasan járt a fejünk fölött, megállt, óvatosan megfordult és lenézett a mozdulatlan vízre. A traverz vonalait bronzbőrére rajzolta a nap. Ahogy ott állt a hatalmas nyárban, úgy éreztük, nincs nála szebb, vakmerőbb indián, Vonásain nyoma sem volt a félelemnek. És mi sem féltünk. Tudtuk, hogy nem történhet baja, hiszen már százszor, ezerszer megcsinálta a halálugrást. És a nyakában ott lógott a talizmán. Lassan, megfontoltan előrehajolt, kinyújtotta izmos karjait, aztán felhangzott a csatakiáltás. Végigkövettük útját a levegőben. Zuhant, egyre csak zuhant a mérhetetlen víztömeg felé, akrobatikus testtartással, akár egy delfin. Hatalmas vízrózsa csapott föl a Dunán, aztán lassan, fodrozódva becsukódott a csobba- nás Winettou talpai fölött. Vártunk. Egy percig; kettőig, háromig. És számoltunk. Nekünk abban a pillanatban kellett ugrani, amikor a törzsfőnök felbukik, (így volt ez az indián törvények szerint.) És aki leghamarabb vette észre, azé volt a következő skalpolás joga. Mereven az öböl fölé hajolva lestük a vizet, és vártunk. Egy percig, kettőig, háromig. De a vízrózsa nem nyílt ki újból. Iszonyú felismerésünk után hatalmas csobbanásokkal beugráltunk, aztán a fenékig merülve keresztül-kasul kutatni ni kezdtük a vizet. Egy óráig, kettőig, háromig. Délig, délutánig, éjszakáig. De Winettou bronzteste örökre elmerült a hullámok között. P ár nap múlva az Esti Hírlap rövid közleményt hozott: „Moravec László gimnáziumi tanuló holttestét Csepelnél kifogták a Dunából. A halál oka: szívgörcs. A tetemen csak fürdőruha -volt, és a nyakában lógott egy talizmán ...” R égen történt. Azóta egyre ritkábban megyek keresztül a hídon. Ha mégis arra visz utam, megállók egy percre, és arcom fölemelem a traverzek felé. Látom, hogy Winettou kötélizmos teste megfeszül, s a következő pillanatban már zuhan, át a napsugarakon. A vízrózsa lassan kinyílik, nagyra, mint még soha ... Aztán újból és újból hallom a becsukódó csobbanást. CSANÁDY JÁNOS: Suhognak az akdcnyelű haltak Suhognak az akácnyelű balták, saját nagyapjukat hasogatják; szomorú-szép, amint hars-tavaszban vén-kérgű fák dőlnek az avarba! De fejüket unokáik nyújtják már a napba — körülöttük zöld ág, sok siheder csihatag bújik ki, kecske szeret levelükbe csípni. A gyerekkor zöld levelét rágom én is, ne apadjon édes álmom idő előtt! — s néha, mint süvölvény, zöldet lengetek öreg fák dőltén! De aztán hogy fűrészpenge pörren, s leválik a tuskó, — vén szívükben, évgyűrűik legközepében látom, mért gyűrűzöm én is ifjúságom! DÖBRENTEI KORNÉL VERSEL Rakodók Fölmerül hátunk patakzó ragyogásából eltorzult pofánk, fölúsznak szívünkért a fekete uszályok és ml újkori Jónások elnyelve de igétlenül támolygunk térdig anyánk tejében, fölakad horgony ördögszarvára koravén gazdaságunk Iszapba süllyedt rozsdás láncszem a szájunk Mérhetetlen tenyerünkbe a kérdőjel: flották sötét űrébe akadó rakodókampó! Horgonyon Virágnaszádok őrzik árvaságod. Vergődik az ár . halálod horgonyán. Kígyóinak mentőöved piros dallamai a semmi gázlói felett Legendásan rohad döglött pulóvered Fölszállnak a legyek, mint a könyörgés | IViS cm Der nagy iveppei ^ i SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSJ X \ , \ : SAINT SÁNDOR: i ! Hétköznapok \ i \ j Napok olvasóját mormolgatom 5 i s magam ős-csutkáról morzsolgatom $ ! istenét imádva $ hívő teszi így; $ II | 5 ; Őrölj malom őrölj i i van még a garatba ; : néhány zsákra való j madár válogatta ; aranyszínű búza Őrölj'malom őrölj ízekre engemet anyám forgassa meg az őrlő köveket Gyúrjon meg belőlem csak .annyi kenyeret mennyiből mindenki jóllakásig ehet Élesztő a szívem • kovász piros vérem nem éltem hiába J ha KENYÉR lesz testem 5 Demény Ottó: Zsoltár \ \ Parázsló csipkebokor — ím, 5 alatta vetem meg az ágyad. ( Láng lobog homlokod körül. ^ Füstkígyói magasan ; szállnak. 5 5 Mellettük ösvény kanyarog. $ A völgyben birkák nyája 1 béget. ^ Fehér gyapjúkon nap ragyog, 5 körmükkel köveken zenélnek. 5 5 Áldozni való valahány; $ oly ártatlan, szelíd és » tiszta. í Hűvös patakvíz italuk, szemük égi csillagok csokra. $ $ Pásztoruk vagyok, s őrizem^ a lángot is arcod felett. $ Szájuk előtt a legelőt, derekad alatt a füvet. $