Pest Megyi Hírlap, 1972. április (16. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-30 / 101. szám
1972. ÁPRILIS 30., VASÁRNAP "‘hírlap 13 Nemcsak gazdasági, hanem politikai jelentőségű is, hogy évről évre gyarapszik a szocialista címet elnyert közösségek száma — állapította meg dr. Öobi Ferenc, a Szak- szervezetek Pest megyei Tanácsának vezető titkára az eszmecserét bevezetve. E körül azután érdekesen oszlottak meg a nézetek. Voltak — így például Lédermayer Lajos, a Híradástechnikai Anyagok Gyára, Szalai András, a Forte Fotokémiai Iparvállalat brigádvezetője — akik úgy vélték, hogy a hangsúly a minőségen van, mások — így Harkai Ferencné a Nagykőrösi Konzervgyárból, Hufnágel Jolán a Dunai Kőolajipari Vállalattól — azt tartották, hogy a számszerű növekedés is szükséges. Végül is kialakult az egyetértés: nem erőltetve, s a jelentkezők tevékenységét alaposan mérlegelve, kívánatos a mozgalom számszerű gyarapítása is. A vezetés támaszai Sokféle tapasztalat hangzott el arról, hogy a gazdasági vezetés mi módon foglalkozik a brigádokkal, segíti-e tevékenységüket? Általános vonás — így Stock Márton, a Csepel Autógyár brigádvezetője beszélt róla —, hogy a középszintű gazdasági vezetők jó része még nem ismerte fel a brigádmozgalom szerepét, jelentőségét, s ezért a kezdő közösség „lesüllyed a mély vízbe”, nem kapván feladatot, nem élvezvén törődést. Igaz, van ahol már előnyösen változik a helyzet — többek között Saller Ferenc, a Duna- menti Hőerőmű Vállalat brigádvezetője, Dobrovitzky An- talné a Mechanikai Művektől adott számot erről —, s a vezetők partnerként kezelik e szilárd közösségeket, de nagy szükség van mindenütt annak megértetésére, hogy a vezetők nem társadalmi munkát végeznek a brigádokat segítve, hanem kötelességüket teljesítik! Általában: több törődést, sokoldalúbb segítséget, rendszeres kapcsolatot igényelnek e közösségek („ne félévente jusson el hozzánk a központból valaki” — mondta Racs- mány Antalné, a Pest megyei Vegyi- és Divatcikkipari Vállalat kistarcsai részlegének brigádvezetője), s nem azt, hogy a gazdasági vezetők egy része „eltűrje a brigádokat”, mint megfogalmazta György József né a Porkohászati Vállalattól. Tanulni, vagy...? Széles körű véleménycsere alakult ki a tanulásról, a továbbképzésről. Sajnos, jó néhány vállalatnál túlzott racionalitással kezelik a továbbtanulók kérelmeit — többek között Fodor Ágnes, a Pest megyei Műanyagipari Vállalat brigádvezetője szólt ennek hátrányairól — szűklátókörűén csak a pillanatnyi helyzetet vélik fontosnak. Ez tarthatatlan gyakorlat — állapította meg egyebek mellett Cservenka Ferencné, a megyei pártbizottság első titkára, az eszmecserét lezáró szavaiban. Ám nemcsak arról van szó, hogy sok az akadály a többet tudni akaró előtt, hanem arról is, hogy a nem iskolarendszerű képzés esetleges. Igaz, a szobi vasútállomáson — amint azt Szik- riz József brigadéros elmondotta — elősegítik a kezdők képzését, szakmai oktatásának sokoldalúságát, s hasonlóan gondot fordítanak erre — Dobrovitzkyné szavai alapján — a Mechanikai Művekben is, de teljes joggal vetette fel Kalmár László az Ipari Szerelvény- és Gépgyárból, hogy mi legyen a 40—50 év közöttiekkel? Az üzemi gyakorlat szerint mintha ennek a korosztálynak már nem lenne szüksége a szakmai haladásra, holott nagyonis kívánatos az. Grozsmik István az ikladi Ipari Műszergyárból viszont hangoztatta, hogy maga a képzés sem tart kellő módon lépést a változó követelményekkel, így például „a levegőben lógnak a technikusok”. Molnár Ferenc a Herceghalmi Kísérleti Gazdaságból ugyanakkor azt emelte ki, hogy a tanulás igényét a mezőgazdaságban elsősorban a termelőeszközök fejlődése válthatja ki, ám ez eléggé lassú folyamat. A legkényesebb „anyag" Érdekes gondolatot pendített meg Tóth László, a tör- teli postahivatal szocialista brigádvezetője. Mint mondotta, a brigádok vezetése is csak szocialista módon történhet, s ez újfajta feladatok elé állítja azt, aki megkapja társai bizalmát. Hasonló gondolatok foglalkoztatták Neu- brandt Kálmán, is, a Gyapjúmosó és Szövőgyár budakalászi gyáregységének brigádvezetőjét, aki a többi között furcsállotta, hogy bár az ember a termelés legkényesebb „anyaga”, az ő számára jut sűrűn a legkisebb figyelem. \ E kiindulópontból azután egyre bővebbé vált a téma, mert való igaz, hogy a termelés, a munkahelyi légkör legfontosabb tényezője az ember, ám ezt — úgy látszik — nem lehet eléggé hangoztatni. Megtörténik, hogy még a legilletékesebbek is megfeledkeznek erről, így például a KISZ az ifjúsági brigádokkal való törődésről, amint ezt Toldi, Sándor, a" Gyapjúmosó és Szövőgyár váci gyáregységéből mondotta el. Ezzel ellentétes — azaz pozitív — tapasztalatokról adhatott számot Kása Ambrusné, a nagykőrösi ÁFÉSZ brigádvezetője, mert náluk kérik és igénylik a brigádok észrevételeit, javaslatait. Ugyanakkor nagyon fontos — többek között Szendrey Lajos, a Pest megyei Közúti Építő Vállalattól hangsúlyozta ezt —, hogy a megfelelő kapcsolatok a munkában is tükröződjenek. Formalitások nélkül Ebből aztán újabb téma ágazott ki: a termelési vállalások realitása, helyi szükség- szerűsége, s a teljesítés értékelése. Nem volt véleménykülönbség abban — s mind Cservenka Ferencné, mind dr. Dobi Ferenc is megkülönböztetett hangsúllyal mutattak rá —, hogy minél kevesebb formalitás kísérje a brigádmozgalmat. A helyi sajátosságok döntik el — s ebben a Forte-beli Szalai András, a Nagykőrösi Konzervgyárból jött Harkai Ferencné éppúgy egyetértett, mint a herceghalmi Molnár Ferenc, a szobi Szikriz József —, hogy mi a célszerű, mi tükrözi igazán a brigádok tevékenységének értékét. Örömmel mondták el a brigádvezetők — így Harkai- né, Dobrovitzkyné, Lédermayer Lajos —, hogy a gyárakban gyökeret ereszt a dolgozz hibátlanul mozgalom, s a bevezetésében a szocialista brigádok jelentős szerepet játszanak. Élni az adott lehetőségekkel Kitűnt az eszmecsere során, hogy az adott lehetőségek majd’ mindenütt nagyobbak, mint a tényleges eredmények. Különösen igaz ez a munka- versenyben részt vevők, a szocialista brigádok anyagi és erkölcsi megbecsülésére, hiszen ennek ezerféle módja csupán a vállalatokon múlik. Az új kezdeményezés — amint ezt összegezésül a részvevők megállapították — jónak bizonyult, hasznos volt. A szocialista brigádvezetők májusban sorra kerülő országos tanácskozásának útmutatásai nyomán — egy idő elteltével — ismét érdemes hasonló eszmecserét folytatni, hogy így is teljesebbé váljék a kép a szocialista brigádmozgalomról, arról: miként ível útja tegnap és holnap között. JUHÁSZ FERENC: Kinek karja van Te ekével, te kalapáccsal, tollal, a rózsa, amely a kórházak udvarán terem, igen, a rózsa illatával. te ekével, te kalapáccsal, tollal, a vas az erejével, a gőzfűrész ferde fémfogával, a felhő azzal, hogy esőt ad a földnek, a föld azzal, hogy kenyeret terem, mindegy, hogy hogyan, ki ekével, ki kalapáccsal, tollal, a rózsa, amely a kórházak udvarán terem, igen, a rózsa illatával, kinek karja van, a két kezével, kinek karja nincs, a mosolyával, mindegy, hogy hogyan, kinek fényes a lelke, szép szavával, akire hallgatnak a vizek, az dalával, szelídítse meg a vizeket, az erős gyúrja meg a fémeket, adjon lelket a lelkes anyagnak, mindegy, hogy hogyan, ki ekével, ki kalapáccsal, tollal, a rózsa illatával, mindegy, hogy hogyan, csak építse, építse, építse ezt a hazát! Czinder Antal rajza: MAGVETŐK kásnak, a takarítónőnek, a segédmunkásnak más a félhavi fizetése. Bekapcsolódik az akcióba a szak- szervezet, a párt, a KISZ, értekeznek a művezetőkkel, javaslatokat tesznek — a termelési tanácskozás pedig határoz. A kiválasztás — persze — esetenként szubjektív. Előfordul, hogy a művezető Etyekről való, X. Y. az utcaszomszédja, igaz, hogy N. N. a legkiválóbb, a művezető mégis kiharcolja a haver győzelmét. Még ritka kollektíva meri azt mondani: nincs igaza, főnök! — A szakmám kereskedő, de sohasem lehettem az. Segédmunkásként dolgoztam a vasiparban, aztán a felszabadulás után az angyalföldi dobozgyárban újítási felelős lettem. Később ezt a gyárat összevonták, új munkahely után néztem. 1954-ben kerültem a vállalathoz szintén újítási előadónak. Tanultam, beiratkoztam egy műszakirajz-tanfolyamra, majd a gépipari technikumba. 1959-ben képesítést szereztem, és szerszámszerkesztéssel foglalkoztam. 1971 decemberéig a bányaszerszámüzem technikusa voltam, pedig ehhez a munkához nem értettem: a fűtés, a hidrogéngáz és a sűrített levegő előállítása, a villamosener- gia-ellátás tartozott hozzám. Sokszor éjjel riasztottak, hogy szedjem össze az embereimet, mert baj van. öregek a kazánok, öregek a vezetékek. Ha robban a hidrogén, levegőbe megy a gyár, nagy volt hát a felelősség. Az előírások szigorú betartása, éberség és szerencse kellett ahhoz, hogy munkámat különösebb hiba nélkül elvégezhettem. Tíz éve vagyok a vállalat párttitkára, idén három hónapig az igazgatási osztályon dolgoztam, de nem szerettem a papírmunkát, kérésemre a beruházási csoport helyettes vezetőjének neveztek ki. Perényi György most múlt 55 éves. A termelési tanácskozást van ahol összehívják, van, ahol nem. Sokszor egyik napról a másikra kell megválasztatni a kiválókat, s nincs idő a tanácskozásra. Különben is általában a vezető megmondja, kire gondol, s a többiek gyakran csak fölnyújtják a kezüket. A jegyzőkönyvekben sok az „egyhangúlag”, „szorgalmasan”, „hűséggel” szó, s hangsúlyozzák — „igazolatlan mulasztása nem volt”. Ha formális a döntés, a „kiváló dolgozó” jelvénynek elsősorban az ünnepséggel szereznek tekintélyt; vörös terítővei letakarják és virággal díszítik az asztalt, ünnepi beszédet mondanak. Winkler Jánosnénak, a húzókőüzem betanított munkásának három gyereke van. Amíg kicsik voltak, otthon nevelte őket. Ez az első munkahelye. — Legelőször tüskéket esz- tergályoztam a kövek csiszolásához, aztán áthelyeztek a „húzókőbe” polírozni. Megbetegedtem, hatvanötben kórházban is voltam. Könnyebb munkakörbe, a csomagolóba helyeztek, itt festettem, szállítottam, öt év múlva feloszlott a műhely csomagolója. Visszakerültem polírozni, pedig nem gyógyultam meg. — A gépbe befogom az anyagot, fával és gyémánttal dörzsölöm, a gép forgatja a követ. Időnként megállók, megmérem a munkadarabot, aztán tovább folytatom a csiszolást. Érezni kell, hogy mikor jó a kő, századpontossággal dolgozunk. Tizenhat perc alatt kell megcsinálni egy követ, de ez legtöbbször nem sikerül. Brigádban vagyunk, mások esetleg behozzák a kieső időt. Winklerné 1500 forintot keres, régebben kapott oklevelet, de pénzt nem. A dolgozók javasolták kiválónak, hármójuk közül rá esett a választás, mert az egyik jelölt nem volt szak- szervezeti tag. Winklérné úgy gondolja, azért kapta a kitüntetést, mert mindenki tudja, hogy mennyit dolgozott a vállalatnak, tisztelik, szeretik. Az a kevés kis pénz is jól jött neki. Esküdt József, a vállalat fő- technológusa alumíniummal szeretett volna foglalkozni, miután 1963-ban elvégezte a miskolci Nehézipari Egyetem kohómémöki szakát. Egy gyárral már szerződése is volt, de a minisztérium elintézte, hogy az ösztöndíj visszafizetése nélkül ehhez a vállalathoz kerülhessen. Két és fél évig technológusként dolgozott, megszerette a porkohászatot, 1956 januárjában kinevezték főtechnológusnak, az ellenforradalom után a keményfémüzem vezetője lett, mivel annyian disszidáltak a gyárból. Hat éve újra főtechnológus. Sok a feladata: megszabja az árat, megválasztja az anyagot, a gyártástechnológiát, szerszámokat szerkeszt és készíttet, ezenkívül hozzá tartozik még a laboratórium és a műszaki fejlesztés egy-egy területe is. — Hogyan lesz az ember „kiváló”? Ismeret kell: szakmai és lelki. Ha a gyár jó eredményt ér el, nekem is betudják ... A Porkohászati Vállalat kollektív szerződése előírja, hogy minden évben 25 ezer forint összegben jutalmazhatják a kiváló dolgozókat. A pénzzel a három vezető rendelkezik, keretösszeget kap az igazgató, a műszaki és a gazdasági igazgatóhelyettes. Akik most május elsején kapják meg a „kiváló” jelvényt és félhavi keresetüket, már ismertek. A névsort most először tették ki a faliújságra, hogy a munkásoknak legyen idejük megvitatni: a javasolt megér-, demli-e jutalmát. Ettől a vezetők azt várják, hogy a termelési tanácskozásokon valóban vita alakul ki a címek odaítélésekor, s így a kitüntetés tekintélye, súlya is nagyobb lehet. Szöllősi Sándor, a fémkerámiaüzem vezetője 1953-ban végezte el a gépipari technikumot, a technológián dolgozott, a keményfémüzembe került, művezető volt, majd üzemvezető-helyettes, üzemvezető. — Többször felmerült, hogy én legyek az üzemvezető, de én nem vállaltam el, mert úgy gondoltam, van még mit tanulnom. — Reggel hétkor körüljárom a munkahelyeket, megnézem a munkatársakat, megkérdezem: hogyan zárult az előző nap? A szemlén, a zsugorítógépeknél feljegyzem a tapasztalatokat. Utolsó állomás a meó. A munkahelyi körüljárás úgy másfél óráig tart, aztán operatív intézkedéseket tesznek. A napi posta áttanulmányozása következik és a sok papírmunka. Délelőtt még egy rövid látogatást teszek a műhelyben. — Talán minden megvalósult a húsz év előtti vágyaimból: technikus lettem — bár sokszor gyötört a gondolat, hogy miért nem szerszámkészítőnek tanultam, többet kereshettem volna. Családot alapítottam, van két gyermekem. Kocsira nem vágytam, nincs is. Gondolhat az ember többre? Szöllősi Sándornak kitüntetése alkalmából beosztottai gratuláltak, nem csaptak különösebb hűhót, természetesnek vették, hiszen vezetőjük „régi bútordarab”. Antal Imre 1954-ben elnyerte a sztahanovista címet, s hozzá jutalmul egy fehér inget a Corvin Áruházból. A Csepel Vas- és Fémművekben tanulta ki a géplakatos szakmát, 1953-ban barátja csalta őt ide. Részt vett a tömegszervezetek munkájában, újított valamit az esztergakéseken, képe dicsérő szavakkal egészen 1956-ig az irodaház folyosóján függött. Azóta négyszer lett kiváló. — Amit rám bíztak, mindig elvégeztem. Piabarátságot nem tartottam és tiszteltem az idősebbeket. Tömegszervezeti felelős voltam a pártszervezetben, 1968-ban pedig szak- szervezeti elnöknek választottak. Munkaterv alapján figyelem a programokat, feladatom, hogy megszervezzem a beszámolókat a vezetőségi gyűlésekre. Sok időt elvesz a társadalmi elkötelezettség, a vezetők sokszor rám szólnak, miért nem a saját munkámmal foglalkozom, miért a szakszervezettel. De szeretem csinálni, mert népszerű feladat. Hat hét alatt hatvan dolgozót szerveztem be a CSÉB-be, mondom, szeretnek az emberek. Munkaidő után ritkán maradok bent. Általában a fél hármas busszal indulok haza, messze lakom, Pesterzsébeten. A szakszervezeti munkára naponta egy órát fordítok. Kitüntetéseimért nem tisztelnek, nem gúnyolnak. Az ember kétheti fizetést kap a jelvény és az oklevél mellé, nincs ezen gúnyolnivaló, a pénz hozzájárul a jutalom komolyságához. Gratulálnak, aztán elfelejtik. Antal Imre, a Porkohászati Vállalat tmk-csoportvezetője tiszteletben tart mindenkit, nem tesz különbséget a segédmunkás és a főmérnök között. A „kiváló” jelvényeket zakója hajtókáján hordja. Megszokta. FÓTI PÉTER—TAMAS ERVIN I SZOCIALISTA BRIGÁDOK Tegnap és holnap között A mint arról lapunk csütörtöki számában röviden hírt adtunk, új kezdeményezésként a Pest megyei pártbizottság, a szakszervezetek megyei tanácsa s a KISZ megyei bizottsága eszmecserére hívta meg a szocialista brigádvezetők egy csoportját. Pest megye iparában, építőiparában, mezőgazdaságában, szállításában és kereskedelmében több mint harmincezer a szocialista brigádok tagjainak száma. Nagy gazdasági és politikai erőt képviselnek tehát, eredményeik, gondjaik torzítás nélkül tükrözik az általános jellemzőket. A beszélgetés során 19 brigádvezető kért szót. Az alábbiakban az eszmecserén elhangzottakat összegezi lapunk főmunkatársa, Mészáros Ottó.
