Pest Megyi Hírlap, 1972. április (16. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-02 / 79. szám
?T^ríflP 1972. ÁPRILIS 2., VASÁRNAP H át a tojásdobálásra emlékszel-e? — kérdezte régi, falubeli ismerősöm, akivel csanem húsz éve találkoztunk utoljára. Ö is Pesten ék — Hogyne emlékeznék a tojásdobálásra, a húsvéthétfői locsolkodásra! — mondom, és a vállára ütök. A szótól-e vagy a mozdulattól, jól látom magunkat a templom alatti réten. Nagy ívben hajigáljuk a festett húsvéti tojásokat. Megvillan kék, piros, tarka színük a tiszta ég alatt, és furcsa tottyanással hullnak a márciusi vagy áprilisi rét puha füvére. Ritka eset volt, hogy eltörött volna egy is! — Hát arra a nagyszombatra és húsvétra emlékszel-e? Hirtelenében nem kapcsolok. — Melyikre? — A negyvenötösre... — Szélesen mosolyog, és már én is emlékszem. M ég élt akkor a nagyanyám és a nagyapám. Negyvenöt nagypéntekjén Laci barátommal a kertek alatt ásott és sebtében befedett „bunkerben” őriztük a teheneket, nehogy a németek elhajtsák. Több mint egy hétig ott aludtunk hátul, a domboldalba vágott ideiglenes istállóban. Aztán következett a nagycsütörtök. Akkor a harangok „nem mentek Rómába”. Amint a németek elhagyták a falut, mindenki a hegyre igyekezett. A „hegy” Zalában dombot jelent. A présházakba szorult a falu népe. A németek még az utcai kis hidakat is felrobbantották. Mindenki azt ! hitte: nagy harc lesz. Két dombsor közötti völgyben, a „Vargyasban”, vártuk a világ változását Mi, kilenc-tíz évesek voltunk, Nem sokat törődtünk azzal, hogy a völgy felett csaknem egy napon át vijjogva szálltak az aknák, az ágyúk lövedékei. Élveztük az izgalmat. Aztán csend lett Nagyszombaton szállingózni kezdtek vissza a faluba az emberek, Nagyapám rosszul volt. Szekéren, párnák közt fekve vitték haza. Pedig nemrég még KISS DENES: Húsvéti palacsinta CSÁSZÁR PÉTER: Sohasem szabadulok Tizenhétéves álmaimból sarló-kalapácsot cibál elő az idő, hátam nekifeszítem a vas-világmindenségnek és közétek zuhanok rövidnadrágom, befűzetlen cipőm ártatlanságával. Bent magányunk kiált. Láncon csörög a bélié. A vas-világmindenségnek hátam nekifeszítem és felkiáltok: Fejünk köré csillag ágát ki tekerte? Lábunkra köd virágát ki? Álmainkra havat szór az est, meleg szobát nem fest az égre, csak őrtornyot a kerítésre. Bent magányunk kiált. Láncon csörög a béke. Én sohasem szabadulok. Szobám vár és anyám. Szekrényem teleköpködöm versbeszedett traumáimmal, rámtelepszik a sár. Kohan József rajza BORBÉLY TIBOR: Keserű hitvallás A Don-kanyarból, hová Hadúr nem győzni — halni küldött, visszatértem. , Nem érdem. Negyedszázadig koptattam gémeskútország útjait. Már megértem: versem nem csak gondolat, — de testemből is valós darab. A folyóba robbantott álmok ívein, most. naponta csonkább testem menteném egy túlsó partra át, — ha most is tudnám: várnak odaát. Haladás? 1947: „Miénk az utca!” 1971: Lányostul! Szabad vers Betörték a fejemet. Azóta igazat mondok. Gyűlölet Gyűlölöm azt, aki két sorban is fecseg. Balos vers Ajánlás: talán megkésett vers egy urasági cselédnek. Nagyapám karaj kenyérhez szelet szalonnát, hagymát szorító mozdulatát balkezem őrzi, s a verset író jobbkezet agyammal vezérli, hogy róla hagyjon jelet. wr'wr'"***wfsssssfsssssssfssssssssssssssssrssssssfs/,sssssssssj '""yy'"y'y-/"'y,"S'S'""f"SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS////S/S/SSSS//SSS/S///S/SS/SS//SS/SS/SSSSSSSSSSSSSSSSVSSSSS/SSSSSSSSSSSSSS/S/SSSS/SSSSSSSSSSSSSSS/S/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS//SSSS/SS//S SZENTIVÁNY/ KÁLMÁN: A Ml EMLÉKEINK Mintha a nyár nem adná meg magát, varatlan mennydörgései vihar volt, s most párolognak a vizes háztetők. Ezt a várost nagyon szeretem. Biciklin közlekedtem először, más oldalról, a falumból, kopár, köves dombok felett tornyok látszottak, aztán eltűntek az út hullámzása szerint, mintha délibáb játszana. Emlékszem a vasárnap reggelre, a májusi eső utáni ragyogás megszépített mindent. Tizennégy éves voltam, és először láttam várost. S aztán négy évig éltem itt. A negyvenötös találkozás emlékezetesebb. Március legvége volt, kilőtt tankok hevertek itt kormosán, a házak romosak, a villák elhagyottak. Hullámzó rozsföldek a téglagyárig és azon túl is, a szél édeskés hullaszagot sodort. Még senki sem törődött a romokkal és hullákkal, leütött emberként, félig élettelenül, hevert a város. Az úton keresztben lövészárkok — hevenyészve dobálták tele téglával, kővel —, tankok vonultak és végtelen gépkocsioszlop tartott nyugat felé. Sisakos katonák énekeltek oroszul, de a dallam örökre be- lénkivódott, később fújtuk mi is, magyar szöveggel: „Völgyvidéken és hegygerincen át... Tör előre a hadsereg ...” Azt mondták, válasszam ki bármelyik elhagyott házat. Sokáig nézelődtem. Az úton nyugatról visszatérő menekültek tanakodtak: van-e itt tábor és igazoltatás. Veszprémet nem lehet megkerülni, út csak a városon át vezet. A villa semmit sem váltatott azóta, húsz év alatt keveset öregedett, öt redőnyös ablak, a bádogeresz alatt megvannak a géppisztolysorozat nyomai, azóta sem tüntette el senki ... Úgy jöttem ide a feleségemmel, hogy akár halálunkig el sem költözünk. S két évig maradtunk. Ebben a házban született mindkét gyermekem, már érettségiztek, de nem jártak erre azóta, ez a ház őnekik semmit sem jelent. S én ugyan mit keresek itt? Mit akar az ember húsz év után egy háztól, ahol valamikor boldog volt? A ház azóta teljesen idegenné vált és semmire nem emlékszik. S a városvég messzire lódult, elhagyta a téglagyárat. Egész negyed épült ide, világos toronyházak, a völgyben egy kiáltásnyira az új egyetem. Nézelődöm. Az ég ismét elborult, felhők kavarognak. Ismerős a felhők kékes ólomszíne, ugyanilyen volt húsz év előtt is. Másutt nem, nem ilyen az ég pereme, ha felhők gomolyognak a magasban. Egyetemisták ballagnak laza csoportban, könyvvel, sportszatyorral, némelyik ré- vülten magol. Háziasszonyok jönnek a piacról degesz szatyorral, sopánkodnak, hogy történhetne már valami, egyre drágább lesz a veszprémi piac. Csinosak a cipekedő nők, kisebbednek, lassan távolodnak tőlem, benyomulnak a legközelebbi toronyházba. A járdaszélen testes, ősz nénike dolgozik, seprőcsonkkal kotorgatja a vizes levélcsomókat; keskeny kapával tisztítja az iszappal eltömő- dött lefolyót. Furcsálkodva áll meg mellettem: — No, uram ... Talán rosz- szul van? — Nem, köszönöm. — Figyelem, egyre sápado- zik. Azt hittem, uram ... elnézést ... hogy macskajajos. Mert ahogyan nekiszédült ennek a fának!... — Nézem ezt a házat, néniké. — Kiadó szobát keres? Valamikor adott ki a nagyságos asszony, de a féltékeny ura már nem engedi. S maga egyedül van, uram, ide pedig párocskák jártak átlőtt. Ha szoba kell, távolabb próbálkozzék, messzebbre az egyetemtől, errefelé sokat kémek. Bólintok, mintha a nénike eltalálta volna szándékomat. Háromévesforma kislány bújik elő falusiasán redőzött szoknyája mögül. — Mióta lakik a környéken, nénikém? Az asszony gyanakodva pislog, dolgozik tovább, és dohog: — Ravasz az úr... Talán az adóhivataltól jött? Úgyse fizetem meg, nem igazságos a kivetés, özvegy vagyok én! — Dehogyis vagyok végrehajtó, lakást keresek. — Becsap ... Éppen olyan a táskája, mint a végrehajtónak. Habár, mostanában a magakorúak is vizsgáznak amott... Hetekre kiveszik a szopát. Szürkül a hajuk, de nem nyughatnak, furcsa lett a nép. Nem a mi volt házunk előtt állunk, hanem a felső szomszéd vaskapujánál. — Mondja csak, nénikém... Ismerte Tóth főjegyző úrékat, ebben a házban laktak?! Vagy húsz évvel ezelőtt... S nézem az időtől megviselt, kéttornyú vivát. Mennyi embert megismertem itt, némelyik azóta miniszterviselt, de a városból elkerülve legtöbbször a nyugdíjas főjegyző jutott eszembe, aki az elválasztó drótkerítésre könyökölt, és bajúszát tépdesve jóákaratúan magyarázta akkori tevékenységem beláthatatlan jogi következményeit ... Mert mi lenne, ha egy nemzetközi fórum semmisnek mondaná a 600-as földosztó rendeletet?! Viszont szép könyvtára volt az öregnek, drága sorozatok, külföldi és hazai remekírók, olvastuk egymás könyvéit. A néni felakadt tekintettel bámult rám. — Hallja, az, úr, mit akar tőlem? Tóéh tekintetes úr régen meghalt... Még negyvenhétben, épp karácsonykor. Az áldott jó tekintetes asz- szony eladta a házat, és kivándorolt a fiához Kanadába. Már elfelejtették őket a környéken ... Maga tálán rokonuk? — Csak ismertem őket. — Szóval járt már mifelénk? ... Csak nem azt a höl- gyikét keresi, aki a tekintetes úr ék után lakta a házat?! No- hát, az jóféle volt! Figyeltette a férje, az ügyvéd úr, mert ide jártak hozzá a férfiak ... Aztán elváltak. Az a jó firma Pesten éli világát, de már elhervadhatott ... Szegény ura meg tönkreitta magát, és öngyilkos lett. Más gazdája van a háznak, uram ... Ezek afféle mai emberek, a férfi boltvezető, és két csinos lánya van, külön él a feleségétől ez is. A rendőrség még nem kérdezett utánuk, habár autójuk is van... Maga nyomozó, értem már... N em tudok róluk semmit, ne is kérdezzen. A nénike távolodik a járdán, követem. Szaporán dolgozik. Itt már gesztenyefák álldogálnak a járdaszélen, s három diófa. — Ebben a házban meg a rokkant katona élt az anyjával — mondom. — A fiú verseket írt. Mi lett velük? — Engem nem csap be az elvtárs, hekus maga, nem más! A zászlós úr meggyógyult, és malomellenőr lett, aztán felvette az egyenruháját ötvenhatban, a városházán parancsnokol:... Most Kanadában él az is. Vörösnét, szegényt, tavaly temettük el. Szép temetés volt, két pappal. De, hogy a fia verseket irt volna? Erről nem hallottam. Micsoda ember maga, elvtárs, kit keres tulajdonképpen? — Ha már így vagyunk, nénikém: a két ház között, abban az ötablakosban, ahol a nyárfák vannak, az utcafelen, negyvenötben, negyvenhatban lakott valaki, arra emlékszik-e? ... — Majdnem leharaptam a nyelvemet, hogyan mondhattam ki a nevetséges képtelenséget, mégha a régi nyomon járok is, nem sajátmagamat keresem. — Hallja az elvtárs, nem káptalan az én fejem! Akkoriban elfoglaltak itt minden villát a jöttmentek ... Ott, abban a villában akar szobát?... Gyere, kisunokám! — Elrántotta a féllábon ugráló kislányt, az éppen krétával húzta meg a vizes járdán a kockákat az ősi játékhoz. A néni húzta a seprűt és kapát, rángatta a kislányt, eltűntek egy kertben, de a gyerek visszafordult, és nyelvet öltött rám. A színes követ itthagyta egyik kockában. Nagyot csattant utánuk a vaskapu. — Nagyi, ki ez a furcsa ember? Nem mentek be még, a kertből lesnek rám. — A fene tudja, hekus vagy vigéc. Vagy mégis végrehajtó... Nincs jó formája, az biztos! Negyvenötben minden más volt. Élhettem volna a házban akár azóta is. Reggelente kinéztem a redőnyön át. A vaskerítést tartó betonfal peremén — ugyanolyan töredezett, az sem változott —, mint fecskék a villanydróton, rongyos nadrágú emberek sorjáztak, üldögéltek, falatoztak a tarisznyából, várták, hogy felkel a miniszteri biztos. Begyalogoltak éjjel ötven-hatvan kilométerről is, hozták a panaszt; nem jó helyen kaptak földet, nem akarják feljegyezni a fogságba esett fiút, vagy suskus volt az osztásnál, ösz- szejátszott a bizottság a rokonokkal ... S kísért az ősi megyeházra majdnem minden reggel egy kisebb csapat, útközben egymást sodorták félre, és mondták a magukét. Hogyan ellenőrizhettem volna, kinek van igaza és kinek nincs! Adtam írást, hogy juttassanak földet a hadifogoly fiúnak, vegyék figyelembe a panasztévő hét gyerekét is, kapjon kertet, szőlőt vagy telket, mert építkezni tzeretr.e majd. Borostás arcok, szakadt kabátú, mezítlábas emberek, negyvenötös nyári reggelek itt a villasorban... Nézem a táblát: „József Attila utca”. Amikor kipenderültem a közéletből, itt gubbasztottam a sarokszobában, mint egy beteg madár. Mint aki fogni szerelne, de nincs keze. A két kis gyerekkel elköltöztünk aztán, de Pesten sem találtam visz- sza az irodalomba, nem is csak saját hibámból. Évekig tartó hányódás következett. Sokszor megbántam, hogy egyáltalán elmentünk innen. A' villa elé ballagok. A kertben zúgnak a megnőtt fenyők. Mozdul az egyik redőny, úgy látszik, észrevették, és kinéznek rám. A vaskapu rácsán gyűrött kartonpapír, elmosódott írás: „Príma bécsi zongora, férfi bőrkabát — néhány elkelt tételt kihúztak — jutányosán eladók!!!” Újra horrent a középső redőny. Valami ösztökélt, benyitottam a kertbe. Jólesett a töredezett betonszalagra lépnem. Fölvettem két fenyőtobozt. Beljebb megvannak a diófák is. A veranda jóval kisebb, mint emlékeimben. Mit akarok itt? Visszafordulnék már, mint aki a tolakodást megbánta, de ajtó nyílik, s a verandán nyájasan integet egy borzas. tömzsi, őszülő asszonyság. Piszkos pongyoláján kevés a gomb, mindegyre szétnyílik. — A zongora miatt, uram? — A nőnek apró aranyfogai vannak. — Jó napot, tessék beljebb kerülni! Látszik, hogy ön muzikális ember!... Erre tessék!... Sajnos, elég szűkén vagyunk, lakókkal vesződünk ... A mai világban, ugyebár... — Nagyokat sóhajt, részvétet, helyeslést vár. Már a verandán vagyok, és döbbenten nézem, megvan a régi garnitúra: megsántult fonott székek, nem vittük el negyvenhétben, hogy nem érdemes, hisz eladni sem lehet. Vagy nem ugyanaz, másik bútor ez? A nagysága hideg szemmel figyel. Nem sürget, csak int, hogy gyerünk be a lakásba. i kiabálva ígért pofont a csendőrnek meg egy fiatal, leventepuskás katonának, amikor lö- vészárokásásra akarták elvinni. Akkor már a Balaton felől napok óta morgott az ég alja. Éjjel látni lehetett a villanásokat is. — Ki innen! — Elmentek, és én nagyon csodáltam bátor nagyapámat. — Ö, persze, hogy emlékszem! — mondom újra a barátomnak, és pillanatok alatt megélednek bennem a negy- venötös húsvét képei. Amikor visszaértünk a faluba, nagyapa otthon is- ágyba került. Nagyszombat volt és elmaradt a feltámadási körmenet. Másnap derűs napra virradt a falu. Csönd volt. Egy lövés sem hallatszott. Dél is elmúlt, amikor egy kis tatár, meztelen karddal végigsétált az utcán. Aztán jöttek a többiek. Szürkék voltak és ló- szagúak. Mi, gyerekek nem féltünk. Sokan elbújtak, de nem úgy nagyanyám, a pattogós, szókimondó, szikár öregasszony. Neki már az sem tetszett, hogy annyi „talicskát”, kerekes géppuskát toltak be a szobába. — Tönkreteszitek a padlómat! — porolt velük, mert büszke volt a korhadó, hasa- dozott hajópadlóra. De a szürkeköpenyesek csak nevettek. Körülvették, és egyszer csak elkezdtek valamit mutogatni, beszélni. Liszt került elő és tojás. Egy egész kosár tojás. Mutogattak, beszéltek. — Tudom is én, mit karattyoltok! — mondta nagyanyám. Aztán az egyikük megfogta és bevezette könyökénél fogva a konyhába. Nagyapa ott feküdt. A katona felkiáltott. Nem tudom, mit, de levette a falról a palacsintasütőt és mutogatott. Végre nagyanyám is megértette. — Ááá ... Palacsinta kell nektek?! — kikapta a katona kezéből a sütőt, és vette a lábasokat, keverte a palacsintának valót. Akkor még csak öt-hat katona volt ott. Nemsokára pattogott a tűz és sültek a palacsinták. A katonák nevetve ették, dobálták egymásnak a forró tésztát. Nem tudom, hányat süthetett a nagymama, amikor elfogyott a vágott fa. — Fát! — mondta. — Vágjatok! — és ő is mutogatott. Megértették, és mutatták, hogy hoznak, amennyi csak kell. — Nem kell nekem a másé! — mondta nagyanyám. — Van nekem is! Ott a fűrész, a fejsze, vágjatok! Fűrészeltek, vágtak!. De egyre többen lettek. Nagyanyámról folyt a víz. — Hát hányán vagytok még? —r kiabálta. — Az isten se győzi, a fene a hasatokba! — a katonák nevettek és bíztatták, hogy süssön csak. De a nevetésük annyira felbosszantotta a nagyanyát, hogy a palacsinták egyre vastagabbak lettek, végül már ujjnyi vastagokat sütött. A katonáknak ez nem tetszett, valamelyikük mérgesen mutogatott. — Mutogathatsz! Mit bánom én! Akkor se sütök többet! Az istenit a hasatoknak! — Oda,vágta a sütőt és leroskadt az ágyra, de még mondta a magáét. Olyannyira, hogy még a nagyapa is, aki sose volt valami vallásos ember, megsokallta, és azt mondta: — Hagyd már, Kati, fogd be a szád! Mégiscsak feltámadás van ma!... H át, persze, emlékszem arra a húsvétra is! — mondtam a barátomnak. — Én is ... — Elgondolkodott. — Te, mit gondolsz, a mostani gyerekek is dobálják a tojást ott a réten?
