Pest Megyi Hírlap, 1972. január (16. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-30 / 25. szám
8 1972. JANUAR 30„ VASÄRNAT* ^JCirlem CSOÓR ISTVÁN: TERMOSZ A vonatot várta Somogyi Péter. Lapos kocsijával odaállt az állomás kis kapujához, és nézelődött. Nem volt különösebb dolga, csak ez a mindennapi. Reggel behozza a gyerekeket az iskolába, utána idehajt az állomás elé, hátha jön valaki, aki a tsz irodájába akar kijutni. Rugós, kényelmes kocsija van Somogyi Péternek. Három lócát csavaroztak a deszkákhoz, a tetejére meg sátort húztak, hogy ne ázzanak, ne fázzanak a gyerekek. Az első ülés fölött nincs ponyva. Péternek nem kell. Nem gyerek már. Azhat, fázhat, neki nem árt. Komor embernek tartották a tsz-ben Somogyi Pétert. Azt mondják róla, hogy a padlásra jár nevetni, és azt, hogy a tej is megsavanyodik a szájában. A gyerekekkel jól összefért. A gyerekek is vele. Azóta még jobban, amióta a gyors indítást gyakorolják. Ezt szeretik az iskolások. Mind a kilenc, a hat fiú is meg a három lány is. Blevenségük határtalan, olyanok, mint a tűzről pattant ördögök. Zúgnak, kacagnak, a lázadó méhraj nincs nagyobb hanggal. Eleinte civakodtak a helyért. Mindegyik az első lócára akart pakolni, és míg osztozkodtak, Péter megbiztatta a lovakat. A rántásra halomra bukott mind, sivítottak, és kapaszkodtak, nehogy szétszóródjanak. Azóta gyakorolják. Beszállnak a sátor alá, megállnak a lócák előtt, és akkor Péter bácsi indít. Hirtelen ugranak a lovak a hámnak, és a kilenc gyerek egyszerre huppan le a padra: — Na, még egyszer! Néha túlon-túl nagy a zsivaj. Ilyenkor az ostornyéllel fenyeget feléjük, ha nem csendesednek, komoran hátraszól: — Odakorcolok!... De nem lehet, mert az első sorból már a nyakába csimpaszkodik a legkisebb legény, a Kistóth János gyereke. Két mackós karjával átöleli anyakát, és a régi nótát kérdezi olyan hanggal, mintha ő volna a legvénebb ember a tanyán: — Péter bátyám, hányán vannak a faluban Jánosok? Ketten, kölyköm, én meg Kerekes András... acagnak a gyerekek, és az új makadám úton vígan halad a kocsi. Az akácfák hajbókolnak a szélben. Zöldbe lobbant koronájukat félrefordítják, hogy a messzi erdő öreg tölgyei is elláthassanak eddig. A csizmaszárig érő vetést borzolja a szél, és olyan hullámokat vet a hátán, hogy várni lehet, mikor önt el utat, házat és mindent. Délután értük megy a kocsi. Az iskolások várnak rá, alig áll meg, már fent van mind a kilenc. Hancúrozás, topogás, csak annak csüng az orra, aki véletlenül egyest húzott a lutrin. De annak sem sokáig, mert az indítás elfelejtet mindent vele. Mert kívánatos jó lehuppanni az ülésre. Hátukkal úgy esnek neki a deszkának, hogy szinte reccsen, és a cipők orra olyan kalapálást végez, hogy az érzékenyebb dobhártya kinyílik, mint a virág. Somogyi Péter ilyenkor szokott falatozni. Nagy kenyeret, nagy szalonnát és kolbászt, olyan vastagot, mint a kocsirúd. Ez is jó játék. Még nézni is. A gyöngyház nyelű bicskának olyan az éle, mint a kifent borotvának, csak úgy ka- nyarítja a kenyeret, metszi a szalonnát, alig győzik a nagy fogak a harapást. Jut a kis fogaknak is. Egy szelet kenyérre FALU TAMÁS; Nem megyek i En nem megyek, ne hívjatok. Én nem megyek haza, megváltozott az út pora, az akác illata. Nincs meg a régi utca már. ! nincs meg a régi ház, vén, beomlott sírhalmokra már nincs, aki vigyáz. Kis házak helyén emelet és az emeleten aki ablakán kihajol, nem integet nekem. Ha kérdeznék, kit keresek, sírnék keservesen, nem mondanám meg senkinek, hogy magam keresem. I [TÖRÖK ISTVÁN: s Unitepehk ünnepelek, nem vagyok bolond, részeg sem vagyok szélhámoshoz sem hasonlítok, megünnepelek minden reggelt, estét és holnapot, mikor már látom a fényt s mikor már megnyugodok újra jóbarát vagyok. Szelíd arccal mérem közöttetek a távolságot amit behálóz majd a vérem. Mert az a nehéz: megtanítni! mert az a nehéz: megtanulni észrevenni másokat! s megbecsülni, amit a másik ad! / | BESZE IMRE: Dal » Fájó lábú szellő szárnya szárnyas szellő fájó lába Szellős szárnyak éjszakája Éjszakának szellő lába elszalad, elragad. Futó napok fénye éget Égő fényű futó napnak Felhő szőrű nyája béget, égő napok elmaradnak egyedül, egyedül. Alvó hajnal fehér melle i Duzzatl-sorvad feketére Varjú csőrök kalapálnak Karperecét a halálnak feketén, feketén. Temetések-feketéje feketeség-temetése Tüzet-fúvók, havat őrzők Tüzes havakat köszöntők itt a tél. fú a szél. szalonna, kolbász, és Kistóth Jancsin kezdi Somogyi Péter: — Kell katona? Nem szégyenlős a gyerek, egyből kivágja: — Kell! Megy a katona sorban, mire kétszer-háromszor fordul, üres a nagybakó. Közben egy- egy szó is elcseppen. Néha Somogyi Péter is kérdez: — Te, hogy szereted a kar tonát? Jánosi is úgy, mint a többiek: — Nagy kolbász, kicsi kenyér... gyerekek játék közben. Any- nyit nyögött csak: — Humnye! \T egfogta a ruganyos ülés sima fogóját és felguggolt. — A termosz!... — Hó! A lovaikat visszarántotta Péter: — Mi baj? — A termosz! — Mi van véle? Mutatott a táskájára és az ülésre, amire ráhuppant: — Igencsak összetört... — Mi volt benne? — És most is tartja a regulát? — Ügy-ahogy..: Gondolkozott a könyves ember, és előrenézett az úton. Messzebbről fehéren emelkedtek ki a dombhátról a központ épületei, úgy terpeszkedtek, mint a gőgös óriások. A megnőtt fák körülölelték, és a gyenge szélben úgy legyezték, mintha csak legyet hajtanának a házak orráról. A levegő tek- nőjében varnyúcsorda lakmá- rozott, és jóllakott hanggal kiabáltak a kocsi felé: — Kalács! Kalács! A varnyúkról Somogyi Pé-: tér felé fordult, és kérdezett' újra: — Templomba is jár? — Gyónni is szokott... — Ni csak ni... Ni csak í ni... | Rázta a fejét a kis ember,! és úgy csodálkozott, mint a: kőrisfáról feléjük tekintő fakopáncs. Kicsit félrefordította a fejét és mintha csak a ma-; dárnak mondaná: — Hogy köszönnek neki? — Ahogy szoktak, dicsértessék ... — így szereti? — Nagyon... Annak nyert ügye van, aki így közelít felé... Az iroda kétszárnyú ajtajáig még töprengett a könyves ember, de ahpgy leszállt a kocsiról, és a tornác kőoszlopai között ment az iroda felé, legyintett. így kerek a világ. Comogyi Péter nem töpren^ gett. Az istrángot leakasztotta a hámfáról és öles lépésekkel a táskás ember után ment. Akkor érkezett az ajtóhoz, amikor a könyves köszönt. A firhang mögül látta az elnököt, a könyvelőt és az agronómust, amint csodálkozó tekintettel fordultak felé: — Dicsértessék! Megropogtatta a szót, ha lúd, hát legyen kövér. Az elnök állt fel elébb. Két! nagy szemét olyan nagyra ke-| rekitette, amin befért az egész; világ. i Nem kellett a könyves em-i bernek magyarázni. Elébe i ment két rövid lépéssel: — Az istent abba a nagy i dromedárba... A nagy öblű táskáját kéti kézre fogta, és úgy vágta az; üres asztalra, hogy benne a; termosz jajdulva csapódott j szét. A tea megindult, és las-! sú folyással futott szét a lej- j tőn, onnan pedig a földre. : Erre már nevetett az elnök: is, a főkönyvelő és kívül az: ajtón Somogyi Péter is. Péter: nem hangosan, csak úgy ma-S gának, befelé. De belül resz-j ketett még a bélé is, és kint; a tavasz úgy ölelte át a neve-5 tős embert, mint az anya aj szopós gyerekét. : — Tea. — Akkor nem kár... — Rummal! — Akkor kár!... A táska erős szíjpántját csatolgatta, és a nyitott szájából előhúzta az üveget. Nem zörgött, csak lötyögött, nem csepegett Örömmel pakolta vissza, és indultak tovább. A könyves ember nézte a tavasz fényeit. A nyakkendő bogját megengedte, és odatartotta a nyakát a napnak, mintha ketté akarná nyisszantani vele. Egy ideig szótlanul ültek. A könyves ember durálta magát neki, mert nem ülhetnek egymás mellett, mint két száraz fa, hiszen az is beszél, ha percent benne a szú. — Hallóim, új elnökük van. Igaz? — A... — Milyen ember? Hunyorított Somogyi Péter szeme, villant is egy keveset, de csak annyit, mint amikor a tapló szikrát kap a kovától: — Olyan istenes... — Na! Templomos? — Pap volt annak előtte... CSONTOS GÁBOR: Néha röpdős az ember Halló !... Nem tudom, jó számot hívtam-e. — Milyen ügyben...? j — A hirdetés miatt... ; — Azt hiszem... Bár nem tudom. — A nő hangján bizonytalanság érződik. — Ha tudja a telefonszámot, nyilván J beszélt már a nagynénémmel. Ö, sajnos, nincs itthon, v — A nagynénje? — lepődik meg a férfi. — Megmondaná, J hány éves a nagynénje? J A nő nevet egy picit, de azért komoly a hangja. Tiszta, 5 szép női hang, inkább alt, mint szoprán. $ — A nagynéném ötvenkilenc éves. J — Akkor mégsem róla van szó — könnyebbül meg a férfi. J — Ki mondta, hogy róla...? De ő tud felvilágosítást adni. J — Mégis csak maga az! — rikolt közbe örömmel a másik. I— Ne haragudjon, de én már kezdettől fogva tudtam, hogy ^ maga az! J — És ha igen? — Kihívás van a nő hangjában, de sokkal J több bizonytalanság. J — Örülök neki — mondja derűsen a férfi, és rágyújt. A J telefonban jól hallani az öngyújtó kattanásának finom zabját. — Ugye, mégis csak ránk tartozik a dolog. Akarom mon- $ dani, a felekre ... Hiszen érti. J — Értem — habozik a nő. — Viszont maga ts megértheti, J hogy zavarba hoz ez a beszélgetés. Meglehetősen furcsa hely- Jzet... 4 — Miért lenne furcsa, csókolom a kezét __? 5 — Maga az, hogy hirdetést adtunk fel. Ha rajtam állt vol- $na, az a hirdetés soha nem jelenik meg. Aztán ez a tele- J fon. El sem hiszem, hogy nem a nagynéném szabadította J rám magát is. J — Biztosíthatom, hogy téved. Csakugyan nem beszéltem a J nagynénjével. J — Mindegy... Nekem akkor is kínos. Persze, végül bele- J egyeztem a dolgokba, így hát nem szólhatok semmit. J — Akkor most nyugodtan beszélgethetünk — örül a férfi. J — Természetesen, ha maga nem zárkózik el. ' — Igazság szerint nem lenne szabad. Ez így, telefonon, egyIFJ. DANIEL KORNÉL: Falu Cikomyás szavaitok után vágyom már a jóízű paraszt beszédre. A szénaszagű vörös borral festett este vastag teste Kezembe úgy simul mint kedvesem barna melle. A tyúk még egyet kodácsol, pislog. A tűz is hunyni kész. Pista bácsi földszavai elültek, - rábólint, s a dombokról gurul, a cirippes éj. szerűen zsákbamacska. Az ember elhallgatja a legfontosabbat. Ne sértődjön meg, önmagámra gondoltam. — Ugyan! Mit hallgatna el? — méltatlankodik erre a férfi. — Szabályos adásvételi szerződésről van szó, csakhogy nem én vagyok a gazda. Én csak az adásvétel tárgya vagyok. Ne szóljon közbe, úgyis hiába. Ezután mondom a még szörnyűbbeket. Nem a rabszolga választ, őt választják. Ő legfeljebb igyekszik rejtegetni fogyatékosságát, hátha jobb gazdára talál. — Igazságtalan! Halálosan igazságtalan önmagához és hozzám is. — A férfi őszintén méltatlankodik. — A mai modern korban annyi minden előfordul... Hol vagyunk már a rabszolgaságtól! Az ember egy személyben rabszolga és rabszolga- tartó... Mert magányos! Ez a mi bajunk... Jaj, bocsásson meg, hogy így belelendültem... És a maga nevében is nyilatkoztam. — Lehet, hogy igaza van. — Az a gyanúm, hogy maga túl szerény. — Az én helyemben maga is az lenne. — Bevallom, időnként nekem is vannak, voltak gátlásaim. De, látja, én is erre a — maga szerint — zsákbamacskára vetemedtem. Mi rossz van abban, hogy így próbálok társat keresni? Ügy érzem, egy életre ... — Ezt most mért mondja ? — Hogy ne legyenek rossz gondolatai. — Nem erre értettem. Azt miért mondta, hogy „egy életre”? — Nem is tudom — hökken meg a férfi. — Azt hiszem, csakugyan felesleges volt. Nincs szükségünk frázisokra. Igaza van. Csak őszintén szabad beszélnünk egymással. A oő hallgat, a férfi a készülékbe hallózik. mert azt hiszi, megszakadt az összeköttetés. Végül megszólal 'a nő, nagyon közeli a hangja: — Ezért mondtam, hogy a nagynénémre volna szükség, ö megmondhatná azt, amit én nem merek. De talán — dönt hirtelen —, mégis megmondom. — Várjon! — kiált a férfi. Bocsásson meg, ha túl hangos voltam. Szeretném, ha nem mondaná ki, amit már majdnem kimondott. — Honnan tudja, hogy mit akartam mondani? — A nő hangja ismét bizonytalan és szorongó. — Nem tudom. Legfeljebb sejtem, önmagáról akart mondani valamit. — így van. De mire gondolt? — Nem akarom megbántani, de csak arra gondolhattam, hogy el akart ijeszteni. Ö, meg ne sértődjön! — Nem, dehogy! Eltalálta. — A nő hangjában több a meglepődés, mint a szégyenkezés. A férfi folytatja: — Marának felesleges bármit is mondania. Én ugyanis tudom ... Tudom, hogy mi a helyzet. — Ügy érti, ismer engem? — csuklik el a nő hangja. — Igen. Épp ezért előnyben vagyok. — A nevemet is tudja? i Így jobbain telik az idő. Addig is telik valahogy, míg a vonatot várja. TV em sokan szálltak ki a ’ vonatból. Egy embert közülük rögtön megismert. Még tavalyról. Járt már a tsz-ben. Akkor könyveket ajánlott, mindenfajtát. Erre tartott, a kocsi felé. Nagy öblű táskáját és kalapját a kezében lóbázta. A gyenge szél keresgette feje tetején a hajat, amit talált, meglebegtette, és úgy csapta le a koponyájára, hogy keresztbe akadt mind. Fénylett az alacsony ember feje, mint az olaj. A napfény is kalimpálódzva nyargalt végig rajta, és nyakaszegetten surrant le róla, neki a kocsi fakult ponyvájának. Integetett a kicsi ember, és nevetve kiáltott Somogyi Péter felé: — Engem vár az élvtárs? Péter böffentett: — Nem! — Hát? — A fürdőgatyás Piuszt... Nevetett a könyves ember, és Péter intésére felcihelődött a kocsira. Az ülésen fészket „ csinált magának, és a táska- J jának. Péter a fény felé pis- J lantott, de csak annyit, mint- í ha hunyorítana egy keveset í Eszébe villant a múlt észtén-^ diő, amikor nagyon emberesen J lepocskondiázta a tsz udvarát. J Széjjelrúgott a ganédomb. A J szalmakazlat kikezdte az idő, J a dereka vályús, messzire lát- J szik, hogy dudvásodik. Az J ekéket olyan falassal marja ^ a rozsda, hogy kihallatszik $ a köves útig Az emberek alig $ álltak vele szóba. Ténferegtek. J Egy bagónyi könyvet sem J adott eL Akkor felhős volt a J kicsi emberke. De az régen J volt. Most nézzen majd széj- 5 jel. Most nem mondhat semmi $ rosszat. $ Segített is néki a felszállás- $ nál, és míg a tavaszi kabátját J hajtogatta fel, a lovak meg- J rántották a kocsit, nem na- J gyón, csak egy kicsit Ügy J huppant le az ülésre, mint a 5 ■1
