Pest Megyi Hírlap, 1972. január (16. évfolyam, 1-25. szám)

1972-01-30 / 25. szám

1972. JANUAR 30., VASÄRNAP

«ST •fECTK f

PEST MEGYEI ALKOTÁSOK

Madarak

lyezi Gábor Magda a sződi ifjúság közvetlen, közelébe, hogy derűt és távlatot adjon részükre. Derűt, hiszen a madár látása faágon, barázdában, de kőbe érkezve is kedves emlékké magasztosul, távlatot, hiszen lendületük, testük anatómiájának őrzött ■ fegyelme, az állandósult arány tökélye emberalakító tényező. A szobor a természet erőit kapcsolja a gyermek képzeletéhez, megindítja az akaratot az eszmélés, a gondolkodással irányított termő cselekvés felé. Nemcsak olyan hatást ér el Gádor Magda, hogy e kőmadarak emberi környezete jobban megbecsüli ezentúl a sződi erdő énekeseit, s nem fog rájuk parittyát, hanem értelem-, érzelemdúsítást visz az álmokra, munkára, alkotásra lobbanó fiatal szívekbe.

Harmonikus a szoborcsoport szerkezete: a párhuzamosan ülő két szárnyas közül magasabbra emelkedik a más irányban elhelyezkedett főmadár. Nem galamb, sirály, füsti-fecske, sas, a madár általános szombólumát teremtette meg haraszti mészkőből Gádor Magda, s ezzel járul hozzá a Szódon élő ifjúság önmegvalósításhoz közelítő álmodozásához, mely minden alkotás kezdete.

Losonci Miklós

Smrsssf/rsss/rssssssM’Mmmsssssfsssss*.

!

: MAJOR JÁNOS:

Alomi

‘

j szép sátor

'

! Dér csillan, szikrázik,

: a repkény lángokban,

i Vadrózsás sziklákon

> mindenütt hópaplan.

: A Nap mint a körző,

| amit én forgatok 1 feléd, újesztendő!

> Fenyőfán jégcsapok

s

: opál fénye vibrál,

; s nyurga bokrok tövén

j jóslataim kristály> gömbje; a kék kökény.

k

V

| Téli csönd tárlata

— álom! szép sátor —,

I te csalogatsz haza

> városok zajából...

SIKLÓS JÁNOS:

NEM BÁNOM

Gádor Magda haraszti mészkőből faragott szobra 1969- ben került a sződi általános iskolába. Madarakat ábrázol — szorosan egymás mellett, földi fészkükön ülnek. Csöndjük fehér tüzével pihennek olyan helyzeti energiával, melyet bármely pillanatban sebes röpülésre válthatnak, s ak- kc*r már nem a föld, hanem a végtelen levegőóceán lesz otthonuk. E leszállásra ős röpülésre mindig kész erőt érzékeli bennük a mű készítője, akinek a madár az eszmény, tökéletesség, hiszen a zuhanás ártalmai nélkül száll, száll egyre magasabbra. Az ember alkotta repülőgép Daidalos értelmét hordozza, de néha Ica- rus-testté morzsolódik — a szívmotorral szálló madár légi úszása biztonságosabb.

Ezt a földöbölben horganyzó áramvonalas állatot hersssssssssssssssssssssssssssssssssss

szeg tetején óvatosan lekapartam az iszapot, és néztem a nyolc milliméteres kibiztosítást. Láttam, hogy az ütőszeg a helyszínen kiszerelhető. Régi, öreg, angol bomba volt, biztosan Szolnokra irányították a második világháborúban, és célját tévesztve a Tisza partjába fúródott.

Az ütőszeghez nyúltam, de véletlenül egy favéggel megütöttem, és a következő pillanatban finom zümmögést hallottam. Ösztönösen lehúzódtam az iszapos gödör fenekére. Mennydörgés rezgeti felettem, szemembe csapódott a pocsólyás lé, aztán már nem emlékeztem semmire.

— Fiam, hozzad csak ide a nagy kast — szólt apám.

Beleraktuk a gallyat, azután hátravittük az ól mögé.

— Látom, a kezed jó.

— Éppen olyan erős, mint azelőtt

Apám tovább gereblyézett, én mögötte álltam és emésztettem magam, hogy miért nem vagyok én az, aki régebben voltam? Hiszen meggyógyultam, nincsen semmi bajom. Utólag megtudtam, hogy három hétig egy lyukas garast sem adtak volna az életemért Amikor eszméletre tértem, olyan furcsának találtam mindent, mintha még soha nem láttam volna kórtermet, fehér köpenyes orvost, műtőasztalt, hőmérőt

■p1 leinte nem emlékeztem

^ semmire, és azt sem tudtam megmondani, hol van a házunk. A nevemben sem voltam biztos, a főorvos mondta, hogy Galambos Béla hadnagy vagyok, kitüntetett tűzszerész. Erről én nem tudtam. Olyan voltam, mint aki aznap született a világra.

— Anyádat sokáig nem engedték be hozzád — mondta apám, izzadt homlokát töröl- getve.

— Katonakórházban ez a szokás.

— Na, gyere, vigyük el ezt a kast is.

Emlékszem, leszedték rólam a kötéseket és néhány hét múltán már csak apró foltok hosszúkás, vörös csíkok maradtak a bal vállamon, és a felső karomon. Gyógytornára küldtek, azután súlyzókat kaptam.

Október elején egy reggel pontosan emlékeztem mindenre. A baleset részleteire és arra is, hogy ez volt a harminckilencedik szerelésem. Ezen megbuktam. Anyám arca merült föl emlékeim mélyéről, szomorú szeme, apám nyugodt mozdulata. A kis ház, két hegyes tekintetű ablakával: a kertet olyannak láttam, mint most itt előttem.

Néhány nap múlva valóban megérkezett anyám. Fehér éjjeliszekrényemen regények sorakoztak, azokból olvasgattam. Először öt oldalt, azután tízet, később már egy fejezetet. Ez volt a napi parancs, és este a főorvos kikérdezte az olvasott részek tartalmát.

— Mára elég volt — vetett véget a napnak apám, és a szín alá pakolta a szerszámokat.

Arrább tette a tyúkok létráját, bereteszelte az ajtót, hogy a patkányok ne jussanak be. Lassú mozgásán és várakozó szótlanságán vettem észre, hogy most már nem hagyja annyiba. Negyedik napja ülök itthon, és még semmit sem mondtam. Három nap és lejár a szabadságom. Nem beszélhettem, hiszen még most sem tudom, mi lesz a sorsom.

L1 ölépülésem után bemen- tem a laktanyába.

1 Őszinte szeretettel fogadtak a töbfoiék, talán még szívesebben, mint apám. Valamilyen hős voltam a szemükben, a munkám, élethivatásom hőse, aki egyszer már legyőzte a halált Üj akciókról beszélgettek előttem. A nagy „dögöket” majd nekem hagyják, mert én bátor, biztos kezű haver vagyok.

Együtt ittunk, nevettünk, énekeltünk. Olyan jól éreztem magam, mint a bevonulás után az első szabadságon, otthon, a „dühöngőben”. Éjfél után kedvteienné váltam, úgy éreztem, hogy már csak a testem van dt. Belül megborzadtam, amikor egy újabb akcióra gondoltam.

Gyorsan elköszön tem és hazajöttem egészségügyi szabadságra. Most itt vagyok. Sebesen morzsolódnak a napok, és nekem jelentkeznem kell. Üjra munkára indítanak.

— Kónya Ilus férjhez ment — lépett mellém apám.

— Jól tette.

— Nem meggyőződésből mondtad.

— Abból én.

— Hát jó.

Most már nem kerülhettem el a beszélgetést Feleslegesnek is találtam az időhúzást.

— Nem a Kónya Ilus a gondom. Szerencsém, hogy nőtlen vagyok, és nincs gyerekem.

— Miért?

— Á, egy gonddal több lenne.

— Mondd csak, Béla, mi bánt téged?

— Semmi.

— Legyél őszinte. ,

ÍZ' ibuggyant a könnyem,

' annyira furcsának láttam megtört idős apámat és : bennem is fölsajdult menynyire fáj neki makacs hallgatásom. Fiatal éveit rám pazarolta, szakmát adott a kezembe, hajlékot teremtett a fejünk fölé, és én most úgy viselkedem vele, mint felnőtt ember a kisgyerekkel.

Néhány másodpercig vártam, azltán megszólaltam:

— Apám, én már nem az vagyok, aki voltam. Valamit elvesztettem.

Érdeklődéssel bólintott.

— Talán mások nem értik meg. A parancsnokom, meg a gyerekek a laktanyában.

— Ha igazad van, biztosan megértenek.

— Egészséges lettem újra, de belül... Itt belül megszakadt valami, amit én nem tudok elmagyarázni.

— Sejtem, fiam. Az ember nemcsak húsból és csontból áll. Engem is megvert nagyon az élet, tudom, mi a vergődés.

Megfogtam hajlott vállát, bütykös, földes kezét és még egyszer sem éreztem annyira magam mellett az apámat, mint ezen a novemberi estén.

— Hányszor voltam már veszélyben. De úgy indultam a bombák közé a kijelölt feladat végrehajtására, mint aki biztosan győz. Most elvesztettem a biztonságérzetemet. Félek.

— Fiam, akkor ne nyúlj többé ütőszöghöz.

— De kinek mondhatom én meg? Gyávának tartanának a hátam mögött.

— Na, ez nem így van. Hiszel te az emberekben?

— A jóindulatukban nem nagyon, talán a srácok megértenék.

Apám nem szólt.

— Akit egyszer megmart a kígyó, az már a gyíktól is fél. De van más megoldás is.

— Mi?

— Szereljél le, elmégy a szakmádba, aztán ketten foglalkozunk a kerttel.

Mesélt a kertről, a tavasz szépségéről, amikor virágba borulnak a fák, dugasztjuk a hagymát, palántáljuk a paprikát meg a paradicsomot. Majd akad egy jóravaló lány is, hozzám illő, és begyógyulnak a sebek, megtalálom az életben a szépet, derűset.

Megfontoltan, őszintén beszélt. Magamban igazat is adtam neki a lelkem egyik felével, de a másik fele: a tűzszerészhadnagy lelke tiltakozott Ilyenné neveltek, nem tehetek róla.

— Mit szólnak a többiek?

— Fiam, ha te a többiek véleményével törődsz, akkor korán meghibbansz — fogta keményebbre a hangját

— Ugyan, apám!

— Nana, fiam. Az idő mindent megold. Nagy vezérek hullottak a porba, de az emberiség tovább élt.

— Az egészen más.

— Hidd el nekem, ha önmagad előtt rendben vagy, a többi eligazodik, viszont ha magaddal meghasonlottál, minden elveszett Ugye, megértesz engem?

— Meg.

— Nem egy-két tűzszerészen múlik a hadsereg sorsa.

— Ne tréfáljon velem. Nincs kedvem.

— Győzd le önmagadat, akkor leszel a legerősebb.

Érvek után kutatott. Fölöslegesnek éreztem a további vitát. Úgyis én döntöm el az életemet.

T ehet hogy kiindulok egy új akcióra és ott maradok holtan, mert bizonytalanul megyek, de így legalább senki se nevez gyáva embernek. Díszesen temetnek, azután elfelejtenek, mert ez az élet rendje. Talán így lenne jobb. Megszabadulni a rokkant lélektől, önmagam keresgélésétőL

— Maradjál velünk, fiam. Idősek vagyunk már. Szükségünk is van rád.

— Nagyon nehéz lenne így élni.

— Elhiszem. De nézd csak, ezt a cseresznyefát kidobhatnánk.

— Látom, kiszáradt a fele

—■ Reggel hozzákezdenénk.

— Nem bánom...

POLGÁR ISTVÁN:

Egyszerű könyörgés

Légy még sötétebb ÉJSZAKA szuroknál koromnál sötétebb viaduktnál sötétebb a vak éjszakájánál sötétebb hogy ne mondhassa bolondnak senki azt aki világosságot követel s hogy még nagyobb tisztelet övezze a fényért fáradozó

FÖLDKEREKSÉGI ELEKTROMOS MÜVEK legodaadóbb munkásait valamint azokat is akik önmagukat vetik eleven csóvaként az égTe ily módon hirdetve hangtalan

AZ EMBER NEM VAKOND

— Természetesen. Ismerem magát. Sőt, maga is engem.

— Nem mutatkozna be ... esetleg?

— Attól tartok — habozik most meg a férfi —, hogy a nevem nem mondana magának semmit.

— Lehet, hogy mégsem ismerem?

— Az a valószínűbb, hogy nem emlékszik rám. A bemutatkozást a legszívesebben elhalasztanám. Maradjon meg az illúziója, hogy csak egy hang vagyok... egyelőre. Remélem, nem ellenszenves hang. /

— Nem. Csöppet sem.

— Ennek örülök. Így, látja, megismerhet anélkül, hogy tudná, milyen is vagyok külső mivoltomban.

— Gondolja, így könnyebben magába szerethetek? — gúnyolódik a nő, de nem bántón, inkább kacéran. A férfi is könnyedén hazardírozik:

— Ha már kimondta, bevallom: ebben reménykedem.

— Maga szerint telefonon meg lehet ismerni valakit?

— Természetesen csak az első benyomásokra gondolok. Tudja, milyen fontos az? Ha az első benyomást, teszem fel, a bicegésemről nyeri, talán sose hallja meg, mi van bennem, akármilyen szépen mondom is el. Látszatra önző vagyok, hogy meg akarom fordítani a sorrendet, de, higgye el, magának is jobb így.

— Talán igaza van — gondolkodik el a nő. Aztán felnevet.

— Viszont, ha maga ismer engem, és mégis felhívott, ez jelent valamit. Tetszem talán magának? Tudomást szerzett a hirdetésről, ki tudja, honnan, ráadásul kiszimatolta a telefonszámot, s most udvarol. A végén még szerelrhet vall itt nekem.

— Istenemre, provokál! — nevet a férfi. — De örülök, hogy így beszél. És, hát, igazság szerint eltalálta. Régesrég imádom magát. Így, ahogy mondom, ezzel a divatjamúlt kifejezéssel.

— És miért nem mondta eddig? — évődik felszabadultan a nő. — A nagynéném megspórolhatta volna a hirdetést.

— Maga gúnyolódik velem.

— Baj? Vagyis hogy nincs rá okom? Ha maga látná azokat a leveleket! Mert a nagynénémnek az a mániája, hogy nekem kell őket megválaszolnom. Hogy miket kell írnom magamról! Persze, diktálás után. „Zenekedvelő, művelt, szőke, gödrös állú”, képzelheti! Aztán: „elmellőzhető testi hibával”, „ok nélkül, kérem, ne zavarjon”, „legyen megértő és tapintatos!” Mint valami ügynök, de legalábbis lelki klinika. Apropó!

— emeli fel a hangját — maga milyennek talál, tényleg mellőzhető a testi hibám?

— Engedje meg, hogy nevessek! Egyszerűen nevethetné- kem van. Mi feltűnőt találhat egyik tojás a másikon?

— Tényleg? Maga is?

— Naná!

Ápró szünet, aztán a nő óvatosan újra megkérdezi:

, — Tényleg? — S vár. De mivel a férfi csak igenei, meg is mondja, hogy mit szeretne. — Megismételné azt, hogy „naná”?

— Hogyan? — csodálkozik a férfi, majd mentegetődzik. — Buta szokás, hogy mindenre ezt mondom. Amolyan hülye beszédfordulat.

— Most már tudom — kottyantja el a nő. És mindjárt fecsegni kezd, mert nem akarja még elárulni sejtését. — Olyan szépnek és tökéletesnek képzelem magam, mióta lánykérő levelekre válaszolok,‘mint egy színésznő. S hogy miket álmodok! Világhírű zongoraművésznő vagyok, meg úszóbajnoknő, és... Ne nevessen ki, gyakran azt álmodom, hogy tudok repülni. Ha kedvem tartja, röpdösök egy kicsit Mit szól hozzá? Maga nem tud röpdösni?

A férfi mintha csuklana hirtelen. Fátyolos hangon válaszol:

— Imádom!

— Tessék? — képed el a nő.

— Elnézést kérek. Mondtam valamit, amit túl korainak tarthat. De azért, amit az előbb mondott, meg tudnám csókolni.

— Hogy érti ezt? — Már nem annyira csodálkozó, mint inkább sürgetően kíváncsi 'a nő hangja.

— Amikor azt említette, hogy röpdösni szokott, én abban a pillanatban leborultam maga előtt. Én ébren is úgy érzem, hogy tudok repülni. Néha már őrültnek bélyegzem magam, ha azt veszem észre, hogy a semmibe bámulok, és közben röpdösök. Siklok, jobban mondva. A lépcsőn például úgy siklok, le, mintha sítalpon kanyarognék az Alpokban. A talpamat bizonyos szögben tartom, és egy pillanat alatt lesiklom az ötödikről. Mint egy gyorsított felvétel. Nem kell felkunyerálni a liftet.

A nő felszabadultan kacag.

— Mit nevet? — hökken meg a férfi.

— Elárulta magát. Most már tudom, amit csak sejtettem... Mondja, miért telefonon hívott? Nem lett volna egyszerűbb, ha lejön egy emeletet, és becsönget?

Kis szünet után nagyot sóhajt a férfi, hogy megúszta a bemutatkozást. Hevesen magyarázni kezd:

— Látja, itt élünk pár méterre egymástól, évekig... Mint két tojás a szatyorban — bocsánat a triviális hasonlatért! —, és ez kell hozzá, ez a hülye hirdetés, hogy szóljunk egymáshoz ...

— Naná! — A nő még most is ezt a szót ízlelgeti. — Hányszor hallom ezt a nanát! A lichthófon át hallom, amikor az anyjával vitatkozik a konyhában. Onnan ismerem a hangját is. Persze, egy kicsit torzít a lichthóf.

— Mondja — vág közbe a férfi —, megmutatná azokat a leveleket?

A nő cinkos hangon azonnal válaszol:

— Jöjjön!

— Röpülök.

— Mint egy gyorsított felvétel. — S amikor leteszi a kagylót, felpattan vidáman. — Néha röpdös az ember.

ü emény göröngyöket mor- zsolgattam széjjel a friss ásás végiében és sajnálkozással néztem apámat, ahogyan fáradt mozdulatokkal kalapálta a megcsorbult ásó kopott hegyét.

— Nehéz?

— Az.

Negyedik hónapja nincsen eső, a föld kemény, két ököl- nyi darabokat fordít az ásó.

Amíg otthon voltam, én gondoztam a kertet. Most is ismerem a fákat, a bokrokat, a ház előtti kis park elhervadt virágait. Olyan a kert most ősszel, mint az öregember. Megcsöndesedett benne minden. Ernyedt sárga levelek borítják a fák alját, tar galy- lyak moccannak lustán a novemberi alkonyatbain. Károgó varjú repül a földekre: leejtette a fáról szedett avas diót.

Apám észrevette mélázó tekintetemen, hogy a nyugalomra készülő kertet vizsgáltam.

— Ilyen a természet. Látod, megtette kötelességét a föld, a termő fa és most pihen itt minden.

— Tavaszra újra éled a kert. Húsz esztendeig figyeltem én is minden évben.

— Hát te, fiam? Hogyan gondolod a saját tavaszodat?

A kérdés nem lepett meg, de azért váratlanul ért Nem is tudtam válaszolni. Még nem rendeztem magamban az életemet

— Az én tavaszom? Nem olyan egyszerű, mint a szilvafáé.

— Megértelek. Megértelek.

Apám száraz rozsét húzott

kupacba a hosszú nyelű ge- reblyéveL Én egy barackfa törzséhez támaszkodtam, és gondolatban próbáltam eligazítani a sorsomat

Az utolsó kézmozdulatra még emlékeztem. Lent feküdtem a homokos vízben, egészen a bomba mögött Az ütő-