Pest Megyi Hírlap, 1972. január (16. évfolyam, 1-25. szám)

1972-01-23 / 19. szám

8

S&CMap

1972. JANUÁR 23., VASARNAP

SZENTIVÁNYI KALMAN;

Ötven trombita

I) író és Simon azelőtt

^ együtt lógtak, mindkét fiú nyurga és szőke, esztergályosként dolgoztak a Hajógyárban. Ilyen leírás után még nem lehetne rájuk ismerni, mert az ifjúsági műhelyben sok hasonló £iú van, csakhogy ők ketten szűkén feszülő, valódi farmernadrágot hordtak, s olyan hegyes orrú cipőt, mint az intriikusok régi olasz operákban. Hökkentő mintájú pulóverjük és bőrmellényük volt — s persze, ősember-frizurájuk. Számon tartották, hogy Simont Bíró változtatta ilyenné — a csendes fiút azelőtt észre sem lehetett venni a gyárban, leginkább a könyvtárban látták, vagy bármilyen előadást hirdettek — csillagászatról, űrhajózásról, a mai ifjúság erkölcseiről — az első sorban ült kissé görnyedten, s nagy, szürke szeme figyelmesen rebbent. Mivel ilyen öltözékhez magatartás is dukál, elég gondot adtak ők ketten bizalminak, KISZ-titkámak — Simon meg elmaradt a régi helyekről. S mintha a „nevelés” érvényesülne, Biró, aki pedig kezdeményező volt, egyszer csak cserben hagyta társát, nemcsak ondolálí bozont- ját vágatta le, hanem a gúnyájából is kibújt, otthagyta 'a műhelyt, rendésznek állt, sötét egyenruhában nem emlékeztetett régi önmagára. Most már minden javítási szándék Simonra zúdult, s ő furcsa módon, sokáig állta az ostromot, pedig még az egyenruhás Biró is kiabálva jött a műhelybe:

— Hogyan tekered a nyakadra a sálat, te? Szégyent hozol rám, megátalkodott huligán! — S kacsintott a többieknek. — Az ilyent rendőrkézre kéne adni, vagy társadalmi bíróság elé állítani!

jtí ás fiúknak is volt mo, dem holmija, de nem öltözködtek ennyire feltűnően. Simon a munkára hajolt, nem szólt. Ha békét hagytak neki, bizonyára csendben elhagyo- gatja a régit, de az állandó piszkálódás ráégett, mint puha agyagkorsóra a zománc, annál keményebbé tette. Néha végignézte csodálkozva Bírót — mintha arra gondolna: hogyan barátkozhatott ilyen fickóval? Az néha még a kapunál is ráikiabált:

— Hajból van a sapkád, mi? Zsebre se tudod dugni a mancsodat abban az imperialista nadrágban! Láttak már ilyen huligánt elvtársak?

Simon válaszolt néha dör- mögve a sokadalomban, de a műhelyben hallgatott, mint házába húzódott csiga. Egyszer név nélkül beszélték róla a KISZ -gyű lésen, mire eljöttek a sólyáról, távoli műhelyekből; miilyen fickó ez a Simon, akiről Biró, az előléptetett rendész széndkolt a minap? Siman a gépe mögé húzódott, és pirosodott a füle.

A szálló féllábú gondnoka — különben elhízott öregember — így beszél Simonról az érdeklődő KlSZ-vezetöknek:

*— Rendes gyerek. Nem kocsmázik, ny aggat ja itthon a magnót, olvas, nézi a televíziót. S hallgat — hétszám. A családjáról nem beszél, magam is azt hittem, kérem, árva gyerek... De nem, vidéken él az anyja, annak néha ír. -Az apja már kereste itt — mert elváltak az öregek — de a fiú elbújt előle. Tagja a szállóbizottságnak... egyszer megfékezett egy részeg lakót. Mást nem tudok róla... Az a Bíró majdnem elrontotta, mikor még itt lakott vele.

Elmentek a KISZ-esek.

Üj szerszámkiadó jött az ifjúsági műhelybe, valamilyen Ági, vékony csitri lány, barna haját feltornyozta tán, hogy magasabbnak lássék. Az egyetemen előjegyezték, egy évig akar itt dolgonl. Hírlik — valami fejes az apja a minisztériumban, 'azelőtt Hajógyárban dolgozott. Az első napokban szívesen könyökölték a fiúk a kiadó ablakban, ki akarták tapasztalni, miféle a lány? A KISZ-esekkel össze- tegeződött, hanem azért ko- mázni nem lehetett vele. Idekapott még Biró, rendész is, hivatalból akadékoskodott a raktárban. A lány eltessékelte, mikor harmadszor kopogtatott. Simon nem ment az ablakhoz, a lány kereste fel.

— Neked nem kell semmi?

— Köszönöm ... nem.

Ennyi volt az egész. Tulajdonkeppen egymásra se nézték. De Ági rendxeutasdtotta a fiúkat, ha a régi hangon ma- ceralni próDáitaü Simont. Szóval — igy állunk? Nem akarták elhinni, hogy csak itt találkoztak. Aztán meglátták egyszer, munka után együtt mentek a könyvtárba. De nem is beszéltek egymással. Persze — Simon hogyan udvarolna, hiszen majdnem néma, mint a halak. Valami rendezvényt hirdettek, klasszikus zeneestet. A műhelyből nem készült senki. Mégis benéztek a fiúk, mint minden szombaton, hiszen később tánc lesz — s ott látták szünetben Simont, meg Ágit... A lányon estélyi ruha, Simonon meg új kék öltöny, nagy haját borbély hozhatta rendbe... Elmerül- ten beszélgettek. Másnap kérdezgették őket az esetről, 'egyik se válaszolt. Ennyiben maradt volna, hanem a rendész — a pórul járt Biró — rájuk szólt a kifelé áramlók előtt, amint a buszhoz tartottak. Ilyen dühösnek még senki sem látta Simont. Nekiment volna cimborájának, de

a lány erélyesen megfogta a karját. S ő válaszolt helyette is, csak úgy szikrá?ott a szava. A fiúk lestek a műhelyben másnap: biztosra vették, még történik valami.

Czürke, nyár végi borongás

^ nyomta a Hajógyárat, a műhelyekben villogott a hideg fény, a pára eltakarta a sólyát, a Dunát... a készülő hajók vastestét.

A portán idegesen csengetett a rendészek telefonja. Bíró vette fel. Ismerősnek találta az izgatott női hangot.

— Rendészet? Biró elvtárs? Véletlenül megtudtam, ma ötven kiló sárgarezet visznek ki a gyárból műszakváltáskor... Többet nem mondhatok. — S amott megszakították a beszélgetést. Biró hallgatóziha- tott.

Gondolhatni, azonnal erősítést kórt és kapott a szigorú motozáshoz, a kimenő járműveket bogarászva átvizsgálták. Éppen lejárt a műszak, jöttek az emberek. S megtorlódtak a kapunál, mint gáttal elrekesz- tett folyam. Sorba kellett állni. Egyik méltatlankodott, másik megértőén dörmögött: bizony előfordulnak még lopások! Akadt kontrázó: a munkásembert maoerálják, akinek sietnie kéne a vonathoz!

A gyár fúzószenekara közel- gett, sötét egyenruhában, a botos mögött valaki megfújta tréfásan a trombitát, hogy: utat! Biró maga rendelkezett, sürgette kifelé a zenészeket; S meglátta már, Ági és Simon ért eléje a vaskoirláthoz szorulva. A fiú ölelte védőn a lányt. Felemelte a hangját, úgy fordult Simonhoz a rendész; j

— Ugye, te rézalkatrészeken dolgozol mi? Mi van abban a kitömött táskában, mutasd csak! — S Biró bámulta a vastag könyveket, majd a megváltozott külsejű fiút, most idegennek találta ő is, mint az őt.

Hátul süKgetőztek, motorok álltak le, biciklisek torlódtak.

— Mi lesz már^ frissebben keresődjenek! Elihul ■ otthon a leves!

A pár egymást nézte, a lány mosolygott. Biró szónokolt:

— Kis türelmet elvtársak! Figyelmeztettek bennünket, hogy ma műszakváltáskor ötven káló sárgarezet visznék ki

NEMETH EMIL:

Igényesség

Tégy kivételt velem, és fordítsd a Holdat fényesebbik felére, és úgy szeress.

Ébreszd fel az alvó mókusokat, és ásasd ki velük szemem láttára elrejtett mogyoróikat, és úgy szeress.

Játszasd le nekem az esőcsepp útját a tócsába cseppenéstől végig visszafelé, és úgy szeress.

Vagy képzelj el egy csődület közepén,

tört tagokkal a villamossínen,

és csiklandozz meg,

hogy kacagva fölpattanjak,

és aztán szeress,

még jobban,

mint eddig.

CSÁSZÁR PETER:

Ifj. Szentiványi Kálmán rajzai

i

a gyárból, azt keressük! — Ki- ^ számított fordulattal Ágihoz ^ fordult. — Az elv társnő szólt?

A lány azonnal bólintott. j

— Igen ... Én telefonáltam.!

S az ötven kiló rezet már ki-! vitték. !

—•"Micsoda? Ne tréfáljon,! mert... i

J <

p. uresa csend zuhant a;

L gyárkapuhoz. Közelebb ■ nyomultak az emberek. Ági! kifelé mutatott. Óriási sárga ! szöcskékhez hasonlító daruk! árnyékában, az úton vonultak! a zenészek, réztrombitával a j nyakukban.

A várakozók egyszeriben | megértett^ a tréfát. Gátjasza-1 kadt nevetés hullámzott. Kia-! háltak: i

— Talpraesett lány ez! Mi a! neve? Maceráita őket tegnap,! ez megfizetett érte! Ötven réz- i trombita ... Haha!

Biró hápogott. Nevettek a! többi rendészek is, félreszori- > tották már őket a kifelé áram- ! ló emberek.

— Mutassák a táskákat, elv- !

társak... i

Mutatták. :

— Kivittek a Hajógyárból!

ötven kiló sárgarezet! Haha ...! Ez jó! ;

Kényszeredetten nevetett; Biró is, mintha benne lenne a! tréfában. S nézte meredten,« hogy a kapun kívül Ági bele-! karolt Simonba, úgy mentek a; kultúrház felé. Majdnem tap-! soltak nekik a hajógyáriák. i

S a kultúrotthonnál recseg-! tek a trombiták, már játszott! a zenekar. !

Ha

Ha beszédülök fogságom ablakán szél fújja kalapom, repdeső hajam.

Ha megtalál a zöld kegyelem

hideg lesz kezem, s elveszik fegyverem. t

Szél fújja hajam

míg be nem fednek,

kik utána nem haza mennek.

PEKANY KALMAN:

Az ember , mint a hal

C. SZABÓ LÁSZLÓ:

Együtt léptek ki

Egyszeri

Ismered-e

a szamóca-lelés örömét?

Tikkasztó fényben fürdő hegyi rét dongók darazsak raja zsong s körülindáz térdig az alj-növényzet, a burjánzó televény. Ajkad cserepes zöld sűrűben matat ujjad ám ott tüske csalán támadja tán viperák is lapulnak a füvek tövén ...

S akkor hirtelen előpiroslik kikandikál erezett rozsdásodó szívű testőrei alól zászlóként lengeti jószagát feléd kelyhéből majd kicsattan úgy kínálkozik fogad közé ragadod

s ha többre nem is akadsz soha — boldog lehetsz, mert ismered már a szamóca-lelés örömét!

VÁRNÁI DEA:

Egyedül

Hangod széllé vált, Tekinteted az égre fakult Morzsolom a lágy homokot Ügy vélem kezedhez érek, melyben lüktet a vér.

A vendéglő megtelt, erősödött a duruzsolás. Kristó a világító akváriumot nézte. A hízott halak méltóságosan úszkáltak a vízben, tátogó kopoltyújukból buborékfüzért eregettek. Az öreg Bélának igaza van, főidényben nem került volna szó a nyugdíjaztatásáról. Olyankor még kisegítőket'is szerződtetnek, ha kapnak. Viszik a gyümölcsösrekeszéket, mint a cukrot. Sose elég, amit gyártanak. Csakhogy messze még a tavasz, az akciót, meg csak az egész részleggel együtt kezdhetik el, akkor maradhat titokban.

•Fehér sapkás kukta lépett az akváriumhoz, parányi merítőhálóval benyúlt a vízbe. Az egyik hal szinte besétált a hálóba. Későn kapott észbe, kint a levegőn eszeveszetten csapkodott, dobálta magát.

— Nem szívesen lennék a bőrében — szólalt meg Kristó,

hogy mondjon valamit. 1

— A halnak az a sorsa — mondta Nágeli. j

A horgász beszélt belőle.

Kristó kapott a szón, szeme felcsillant, maga felé pördí- tette a söröspohár fülét.

— Hát az embernek?

Nágeli a vállát vonogatta. Már megint okoskodik —gondolta. Elég azt az üzemben hallgatni, ez most privát hely.

— Élünk és kész — felelte kelletlenül.

Kristó karcosan fölnevetett.

— Te csak élsz. Szeretsz horgászni, meg a hegyeket járni. Passzióid vannak.

Elkomolyodva az asztalra könyökölt.

— Nézd, éppenséggel az ember is járhat úgy, mint a hal: egyszerűen benyúlnak érte a hálóval, és kiemelik az éltető eleméből. De az embernek vannak társai, és ez nagy különbség.

— Nem mondasz újat — dünnyögte Nágeli.

— Tudom, csak erről az akváriumról eszembe jutott. Én nem járok horgászni. — Megemelte a poharát, ittak. Kristó a pohár széle fölött figyelte Nágelit. Az orra mellett lencse nagyságú petty, szürke szőrszál nőtt ki belőle. Erre a szőrszálra valahogy nem emlékezett.

Lerakta a poharat, azt mondta:

— Az öreget nyugdíjazni akarják, de ő nem akarja.

Nágeli gyanakodva rásandított:

— Megint valami gyűjtés?

— Nem, nem gyűjtés — rázta meg a fejét Kristó. — Legalábbis nem zsebbevágó. Tudod, az öreg nagyon odavan. — Megvakarta a gégéjét. — Szeretné jövő őszig kihúzni, úgy jobban járna. Szóval érted.

— Sajnálom az öreget — mondta Nágeli. — Ebben mi tehetetlenek vagyunk.

— És ha mégis tehetnénk valamit — benne vagy?

Nágeli szemöldöke összevonódott, alsó ajkát beszívta.

— Miért kell erről titokban tárgyalni? — szólt.

Kristó megint a gégéjét kapirgálta.

az üzem kapuján, egy irányban mentek a villamosmegállóhoz. Addig száz-százötyen lépés az út. Kristó ezúttal gondosan ügyelt arra, hogy együtt végezzenek az öltözőben, a forró Zuhany alatt is Nágelin tartotta az egyik szemét.

Szembe fújt a szél, pirosra csípte a fülüket. A Halásztanya előtt Kristó így szólt:

— Megihatnánk egy pofa sört.

Nágeli a zuhanyozás után rendszerint megszomjazott, de önmegtartóztatóan ellenállt a kívánságnak, ámbár a napi egy pohár sör beszámított a zsebpénzébe. Hó végén dicsekedve tette azt is a családi spórkasszába, a többi közé, az új konyhabútorra. Egy hete nem öblítette le a torkát.

— Nem bánom — egyezett bele.

Kristó kissé meghajolva lépett a járdaszint alá süllyesztett helyiségbe. Társa kiegyenesedve is befért a szemöldökfa alatt.

Az akvárium mellé ültek. Kristó szerette elnézegetni a kivilágított vízben úszkáló halakat meg buborékokat.

A pincér megrakott tálcán hordta a sört. Mindketten az asztalhoz koppintották a poharukat ivás előtt.

— Ez jólesett. — Kristó a keze hátával megtörölte a száját.

Nágeli bólintott.

— Mért sajnálod magadtól? — kérdezte Kristó.

— Nem sajnálom.

— Látom én — mondta Kristó. — Nem jó az, nem kell mindent megvonni magától az embernek. — Magában rákészült, hogy nehéz lesz megértetni Nágeli vei az ügyet. Tavaly a tüdőgyulladását lábon hordta ki, hogy ne vonjanak le a keresetéből. Hiába henceg a vasszervezetével, átlát ő rajta, át bizony.

Kicsit később így szólt:

— Embernek kell lenni.

A másik ránézett:

— Ezt most mire mondod?

— Csak úgy.

— Van valami differencia?

— Mi lehetne.

— Az más — mondta Nágeli. — Én nem herdálom pénzt. Sokan herdálják, azért van annyi differencia.

PATAKY TIBOR: VADÁSZOK.