Pest Megyi Hírlap, 1972. január (16. évfolyam, 1-25. szám)

1972-01-23 / 19. szám

1972. JANUAR 23., VASÁRNAP «st ütem I PEST MEGYEI ALKOTÁSOK Örök fiatalság — AZ AZ! Bele neki! Csak a fejét!... Jól van asszony­ság! Ekképp lelkesítjük a derék BKV-s hölgyet, bár, hogy úgy mondjam, nincs rászorulva túl sok biztatásra. Vad meg­szállottsággal veri az apró ci- gánykölyköt, s a szemében ne­mes lángok égnek. Erős bal­jával, melyen ott feszül az aranyszegélyes, autóbuszjegy­kék ellenőri karszalag, pedán­san, keményen tartja a kis va­cakot, jobbjában összemar­kolt kötélcsomóval pedig pusz­títja, dolgozza, becsülettel, szívvel-szentséggel, mintha maga az igazságosztó sors ütött i vólna szállást hővérű, szilaj ! porhüvelyében, hogy a Mos- ; datlan Faj Gyermekét a teljes i élet élményében fürössze. Ah, | Justitia, minő lázakat szít fé- | nyességed! í — Nyugi, francia! — figyel- : meztetem Jean-Pierre-t, aki, i mint minden nyelvtanár, du- ; gig van imperativ emberies- iséggel; a mágyar kegyetlenség, I vagy ahogy ő mondja, „intel- I lektuális cinizmus” iránti fék- i télén érdeklődése még tartja ' benne a lelket, . úgyahogy, de !a szája rándulásán már lá- ! tóm, hogy kezdi sokallani a i látványt. — Ha ki mer bukni •belőled a humanista, szíjatha- < sítok a hátadból! Várjunk. • & van mire. A nő épp oly • lankadatlan, mint a délutáni ! verőfény, ami bearanyozza a ! Gerbaud teraszát, a Vörös- imarty tér körül tolongó ko­mcsik fejebubja-zománcát s a • változatosan fésült ember­> patakokat, a kettő és három • közti előcsúcs kezdetén — j hogy közlekedési szakszóval ! éljek —, és mellettünk, a te- Srasz mentén csak terebélyese- ;dik a szájtáti munkacsapat, • amihez '.épp most csatlakoz­• tunk, hogy egy ütemre fogjuk ! lélegzetünket az alkalmi kor- ibács surrogásával. A rendjén ilevő dolgoknak kijáró elé- ! gedettség fénylik az arcokon, ! meg némi irigység, hogy a ! munka dandárján nem osz- jtozhat. A poronty már csak jvinnyog, s a szemét takarja ! praktikusan. A kötél forró í hurkákat' szánt vékony bő- !rén, füle mellől olajfekete !vér szivárog. • Jean-Pierre hallgat. Én sem > erőlködöm tovább a buzdítás- ! sál. hanem csak megszólítom a ! dolgos személyt, csöndes han- ägon. > — Jó munkát, asszony- ; ság!... Nem fáradunk? Nem | fáradunk? ! Nem a! Rám veti ihlettől el­• torzult pillantását, aztán, meg- I olvasva szelid tekintetemről a j Köztudat egyetértését, új hör- ' düléssel vág a közepibe. — MUNKÁCSI MIKLÓS: Mentés, titokban Nemcsak az Ülő nő külső látványa érdekelte Nagy Sán­dort, a fóti Gyermekvárosba került szobrában, hanem az a belső kép, mely benne ki­alakult a lányokról, asszonyok­ról. Ezért is választotta víz­szintes és függőleges síkokra tagolt téralakításában a fek­vés és álldogálás állapotát is magában foglaló ülőmozgást — mert így érvényesül iga­zán a test minden részére áthelyezett összetett ritmus —, ezért kölcsönöz a lélegzés ár­apály hullámzása enyhén ki­emelt domborzati alakzatot. Komoly játékosság rejtőzik e csöndes pihenésben — vissza­fojtott öröm és álmodozás. A béke és öröm kiterjesztett ott­hona e formák öbleivel fo­lyamatossá alakított női test — az arc nyugalmas tekinteté­ben méltóság tömörül. A recés felületen is áttörnek a dombvidék harmóniáját idéző feminin alakzatok — elmondja az egység igényelt törvényén belül monológját a négy különböző irányba len­dülő végtag, melynek hangta­lan összegezése a sudár törzs erővonala. A nőalak előtt medence áll — hogy a szobrot közelítse József Attila eszmé­nyéhez: „Szép a forrás, füröd­ni abban!”. E tiszta és vonzó távlat lassú beteljesülése ér­ződik a nemes testtartásban, mindannyiunk ideálja. A társas együttlét csak szép környezetben Viselhető el — ezt biztosítja a madárdalt .röppentő tölgyfák szövetsége, az érzelemdúsító szobor is, mely tapintatosan arra kéri a lányokat, hogy önfegyelmük­kel, testgyakorlással és ápo­lással alakítsák fiatalságukat a szépség sugárzó központ­jává. E formákká dermedt, hangtalan szózat nemcsak hoz­zájuk szól, hanem mindenki­hez, a gyönyörködtetés vezér­szólamával. Losonci Miklós Csak a szemit neki, hogy meg- ösmerje! — mondom, mire egy diplomatatáskás, ösztövér pa­sas rábólogat, mint plebejus az ádventi igére. S közben egyesek megunják, odébb lép­nek, mások viszont épp erre igyekeznek a parkoló autók fe­lől, s tétova bőrjakós manda­rinok is előtekeregnek a cuk­rászdából, csodálkozó, manézs- ba-bávult szemekkel. Jean- Pierre meg szótlanul áll ott mellettem, és rágja azt a hü­lye szájaszélét, meglett, csalá­dos tanárember létére. Vib­ráló, filantróp szemekkel me­red a *iár-már eszméletlenre vert, négyéves-forma (habár az isten se tudja ezeknél a ro­máknál!) vakarcsra — és hirtelen átlátom, hogy ki kell találni valamit, mert még bajt csinál! A PURDÉ már nem védeke­zik. Az ideérkezésünk óta el­telt nem egész 60 másodperc alatt végigjárta-mutatta a bűnhődő lélek megannyi reak­cióját: a vad szabadulniaka- rástól, az alattomos védekezé­sen át, a zsibbadt megadásig. Most már csak kilóg a nő ke­zéből, vézna egérhangon csuk­lik és piciny, mocskos lábafe- jét furcsán ficamítja. — Tet­teti! — nyugtatja meg bizony­talankodó lelkünket, egy ala­csony, ősz úriember, aki nyi­tott Magyar Hírlapot fog s mutatóujját dugja közé, hogy be ne csukódjon, ahol tart. Való igaz: kirafinált, ko­rán vénülő fajta ez, bár én annak ellenére nem hiszem, hogy tettetné! Ügy nézem, ala­pos tisztességgel megkapja a járandóságát, meg hát az a vér is ... És ekkor halálosan megirigylem a szutykos le-, génykét Engem sohasem ver­tek meg ilyen végtelen, kö­rültekintő egyértelműséggel. Hébe-korba elrántották ugyan a számat, de mi volt az, kér­dem jó szívvel, ehhez az egy­hangú pontozásos, közfelkiál- tásos ronggyá veréshez képest? Miből maradtam én ki, te jó isten! És attól függetlenül, hogy az embert nap mint na"p érik különfajta fenyítékek a Dolgok részéről, miféle tü­kör előtt mondhatnám el, hogy vége-nincs kegyetlensé­gének ilyen osztatlan súlyával szakadt volna rám a sors, mint most erre az 55—60 cen­timéteres, húsz kilós emberre! S a BKV-alkalmazott nem lanyhul. Jean-Pierre lehunyt szemmel, sápadtan áll és ki­csiket bólint, amivel azt adja tudtomra: „Tudom, mit mon­dasz, nem szólok: ismerjük csak meg kissé az életet!” Sú­gom: — Krisztusra, türtőzzél még! — s az agyam 8000/sec. fordulattal dolgozik, hogyan menthetném meg Jean-Pier­re-t! A nő ütései lassúdnak, nehezednek, azt hörgi tom­pán: — Állj fel, rohadék, állj fel! — s úgy rémlik, mintha kékes habot vetne a szája. S elfog az a képtelen érzés, ami olyankor feszül a tarkómnak, ha nem tudom, nem álmo­dom-e, amit látok. EKKOR ÉR ODA A szem­üveges nő. Lihegve elrántja a gyereket, arcán világos folto­kat vet a düh. — Maga ba­rom — fuldokolja sípoló ze- netanárnő-hangon. — Maga barom, mit művel: miféle ál­lat maga! — Hegedűtanárnő -— világo­sítom fel Jean-Pierre-t. — Fo­gadsz velem ?... A BKV-s nő szeméről tüs­tént eloszlák a vérgőz. — Ez a szemét beleevett egy külföldi­nek a fagylaltjába! — nyelvel hidegen, s úgy néz a másikra, mint aki biztos benne, hogy erre a közlésre azonnali ha­tállyal megáll a szívverése. A hegedűtanárnő azonban, hogy, hogy nem, életben marad, sőt: egészen meglepő álláspontra helyezkedik. — És ez magának ok arra, hogy véresre verje, maga sza­dista? — Igen, ez ok!— oktatja ki élesen a diplomatatáskás. — Mit gondol — szól közbe az ősz úr —, milyen fényt vet­nek ránk ezek a dolgok a Kül­föld előtt? — Egyébként válogassa meg a szavait! — mondja heves megbántottsággal a karszala­gos nő, miközben a purdé, aki ott csüng kettejük között, fáj­dalmasan nyüszíteni kezd. — Tessék! — mondja az ősz szivar, és felém indul az új­ságjával, majd visszafordul, csípőre tett kézzel. — Mondom, hogy tetteti! — Fantasztikus! — hápog a hegedűtanámő, mint aki nem hisz a fülének. — Hát nem értik, elvtársak... hogy ez embertelenség? — Micsoda? — hördül fel egy kerekfejű muki. — Ke­gyed csak ne éljen vissza ez­zel a megszólítással! Ismerjük a kegyedféle elvtársakat! Tud­ja, mi az, hogy idegenforga­lom? Ügy látszik, nemcsak az < ilyen semmiházi kölköket kell ^ megtanítani rá! ... Nohát, ne l üsse az orrát mások dolgába, 1 és annyi! $ — Az. Minek üti bele? — $ mondja a diplomatatáskás,.. $ Jean-Pierre-t már fogni ^ kell- Viaszszínű arccal bámul- |ja a nőt. ^ -r Igen! Mit üti bele! Mit 1 üti!... — hallatszanak a han­gok. § — Mit üti bele! — mondom ^ én is, gépiesen. És abban a ^pillanatban, ahogy kimonfdtam, 1 mintha sugallat ért volna, eszembe jut, mivel menthetem meg Jean-Pierre-t. Gyorsai) suttogni kezdek a fülébe. Át- szellemülten néz rám, majd villámként rohan a cukrászda felé. A HEGEDÜTANÁRNÖ döb­benten körülnéz. Szeme talál­kozik egy rövidre nyírt, szőke hajú, kemény arcélű fiatal pa­sas tekintetével, aki alig ész­revehetően elmosolyodik. — Ez álhumanizmus! — mondja, és lassan karba fonja a ke­zét. A nő eszelősen villogtatja hat-nyolc dioptriáját, de a ci­gánygyerek kezét nem engedi el. sőt újabb mondathoz ké­szül. — Az, az! Álhumanizmus — mondja az ősz szivar, és ki tudja, miért, nevetni kezd, de bele egyenesen az arcom­ba. Rokonszenves lehetek ne­ki, vagy valami. Visszanevetek rá. utánozva a képét. Egy ide­ig röhögünk egymásra, aztán levág, és ráfagy a vigyor. Za­vartan elfordul, hóna alá ve­szi az újságját. — A dohány náluk van, a külföldieknél, és annyi! — mondja a kerekfejű, körbe- körbe pislogva. — Nem kő it­ten elvtársozni! Mire való az ...? Nem? A nő szinte már sokkos ál­lapotban motyogja: „Emberte­lenek... őrültek!”, de hangját elnyomja a túlerő. A karsza­lagos adversaire fölényesen vár és mintha azt latolgatná, nem tenne-e jót ennek is égy kis kötél. S ebben a pillanat­ban befut Jean-Pierre. Kezében ott a fagylalt, alat­tomosan megdicsőült pofával kerüli meg a csoportot. Le­guggol a gyerek elé, megfogja a derekát és mosolyogva pró­bálja kezébe tenni a tölcsért. Odafészkelem magam, szinte a BKV-s nő karjába. — Álümá- nizmö! Álümánizmö! Álümá- nízmö... — nyekergem, és zsebkendőmmel törlőm a gye­rek arcát. Hullacsend. A purdé óva­tosan átveszi a fagylaltot, s ugyanabban a másodpercben a szemüveges nő hisztériásán sírni kezd. A diplomatatáskás Jear.-Pierréhez hajol és so­vány fejét ingatva, elképedve suttogja. — De értse meg: ez álhumanizmus! JEAN-PIERRE felnéz, feláll, csúnya francia pofáját az ég­nek fordítja s észvesztő se­bességgel hadarni kezd az anyanyelvén. — Külföldiek! — jajong fel áhítattal a pasas. — Külföl­diek! — jön rá köröskörül a visszhang. És már veregetik a vállunkat és nevető szemek dédelgetnek. Jean-Pierre azon buzgólkodik, hogy a hegedűta­nárnőt és kis védencét kive­zesse a bolyból, én pedig ku­tatni kezdek a tömegben. Azt a rövidre nyírt, szörnyű mo- solyú embert keresem, azt a fakószőke pasast — hogy egy csöndes, testvéri szót váltsak a • markáns fejével. De eltűnt, mintha felszívta volna az élet. És a teraszra pillantva meglátom a két meg­tört tekintetű, minden időkre vigasztalhatatlanná tett angol turistát, akiknek — ó, mond- hatatlan gazság! — be-le-et- tek a fagylaltjába. Megmarad­tok-e, édes urak?... — Előbb felelj,— mondta. Nágeli résen volt, óvatoskodott. — Miről van szó? — Hát ide figyelj — Kristó előretolta repedezett körmű középsőujját az asztallapon. — Ha összefogunk, az időt ki lehet húzni tavaszig. Csak addig kell kihúzni. Hogy mindig legyen gazdátlan gép, ahova ember kell. A főszezonban meg már visszatartanák az öreget. Nyerhetne egy évet. Szebben kikere­kedne a nyugdíja. Érted mát? — De hogy jövök én ide? — kérdezte pislogva Nágeli. Kristó elmagyarázta, hogy csupán a szabadságidővel kell egy kicsit manipulálgatni, azt folyamatosan, felváltva vesze- getnék ki. ö, Kristó még abban is benne van, hogy gyengélke­déssel kezdené. Kitörőiéiben van a náthája, rendes körülmé­nyek között ő sem szokott ilyesmivel otthon maradni. Erősen nézte Nágelit. — Mikor a te neved is szóba került — folytatta —, rögtön mondtam, hogy rád biztosan számíthatunk. Tőled nem kí­vánjuk, hogy maródi légy, csak a szabadságot hozd előbbre. Nágeli ide-oda huzigálta a sörcíspoharat, összegyűrte vele az abroszt, összeráncolta. — Ráérsz — mondta Kristó sietve. — Ráérsz a válasszal holnapig. Aludj rá egyet. Nágeli előredőlt, válla megereszkedett. — Ne haragudjatok, pajtás — mondta. — Tisztelem, be­csülöm az öreget, tudhatjátok. De a gyerek először jön velünk sátorozni, és csak vakációban jöhet. Lássátok be, hogy a gye­rek miatt nem hozhatom előbbre a szabadságot. Megígértem neki. Kristó félrecsavarodott fejjel az akváriumot bámulta. — Ahogy gondolod — mondta kásás hangon. <— Te tudod, hogy neked mi a jó. Egyedül te. Fölnézett. — Na, én még maradok, nem .tartóztatlak tovább. A ce- chet majd rendezem. — Ne bolondozz — mondta Nágeli fakó mosollyal. — A vendégem vagy, Jani. Én így gondoltam. — Te csak ne fizess. Senkinek se fizess. Nágeli hazaindult. Goromba szél fújt, lecsapta a külvárosi kémények füstjét, szemetet sepert a zörgő járdán. Nágeli a kerítéspalánkok mentén gyalogolt, a lefittyedt, szakadt plakátokat súrolta a karja. Az ember napról napra megteszi a kötelességét — düny- nyögött magában. Ma is megtette. Mi kell még? Megbotlott egy kiálló járdakőben. Megeresztett egy cifrát a foga között. De ahogy tovább ment, különös érzése támadt, mintha meg-megbillent volna a járása. Figyelni kezdte lábát, lépésről lépésre szemmel tartotta. Nem látott azon semmi fel­tűnőt. Legföljebb csak annyit, hogy kissé darabosabb volt az ütem, mint általában az ember minden — egyébként beid’egző- dött mozgása, ha megfigyelés alatt tartják. Maszlag — ötlött eszébe hirtelen. Szó, ami szó, csúnyán kibabrálnak az öreggel. A főnökség beadta,' hogy kell a hely a fiataloknak, sürgetik már a jussukat. De akkor is csak masz­lag van ebben ,az esetben. Az öreg nyilvánosan beolvasott a főnökségnek a lerobbant gatter miatt. Az a fajta ember, aki a világért se tenne lakatot a szájára. Hát itt kell lenni valami összefüggésnek... Együtt érez Ő az öreggel, akármit gondol róla Kristó. A fenébe is! — horkant föl. — Már megint. Egész lényén < átlengett újra az a különös, billenő' érzés. Himbálódzik tőle a járása. Bosszankodva megállt, aztán nekilódult, s újra megállt. A zubbonygombját fogdosta, csavargatta. Az istenfáját — csikordult meg a foga. Mit macerálják a halakkal! Mikor állított ő olyat, hogy az ember nem más? Csengő hang riasztotta. , * ­— Bácsi, elvesztett valamit? Pöttöm gyerekember nézett bámészan Nágeli arcába a lámpaoszlop fényudvarában. Egyik kezében üresen csüngő be­vásárlóháló, a másikban cédula. — No, nézd csak — dörmögött Nágeli valahogy megköny- nyebbülten, hogy beszélhet. — Ismerős vagy ám,(tudod-e? — Lehet — mondta a gyerek. — Erre lakunk. Ilyenkor szoktam a boltba menni. — Derék — mondta Nágeli. — Derék legény vagy, hogy segítesz a szüleidnek. — S mielőtt tudatára ébredt volna, mit tesz, hirtelen így folytatta: — Mondd csak, te mit szólnál, ha megígérnek valamit a szüleid, aztán csak úgy ukmukfukk visszaszívják. Teszem azt, egy sátoros nyaralást. — Hát... — A gyerek hosszan gondolkozott a különös kérdésen, amelyet minden előzmény nélkül tettek föl neki. — Mondd csak bátran — biztatta Nágeli türelmetlenül a gyerek fölé dőlve. — Jólesne az neked? — Hát, nem nagyon — válaszolta, s még mondani akart valamit, de Nágeli közbevágott. — Jól van, jól feleltél — hadarta kiegyenesedve. — Tud­tam, hogy derék legény van — s már nyújtotta a kezét, ujjai között megcsillant egy pénzdarab. — Nesze, vegyél magadnak cukrot, ha már úgyis a boltba mész. A gyerek megköszönte, aztán a hálót lengetve eliramodott. Nágeli is elindult. Látszólag megbékélve ballagott egy da­rabon. Egyszer csak fölrémlett az emlékezétében a gyerek bi­zonytalankodó felelete. Makacsul vissza-visszatért fejébe a kellemetlen gondolat, hogy még akart neki valamit mondani. S elkezdett rajta rágódni, hogy az mi lehetett... BORBÉLY TIBOR: Számadás Egy születés. Egy élet Egy halál. Egy embernek ennyi jár. Egyszer se éltem, hétszer haltam. Egy jogomat: hétszereztem. Egy jogomat: jaj, eladtam. Tüzpatak Bal bokádtól a tüzpatak szived felé halad. Amerre jár, az erektől lombos táj kihal. Szív-tóba fut a tüzpatak. Felszínén ideges remegés szalad át, és a mély: örökre mozdulatlan, — s nem üzen többé már szavakban.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom