Pest Megyi Hírlap, 1971. december (15. évfolyam, 283-308. szám)

1971-12-25 / 304. szám

1971. DECEMBER 35., SZOMBAT

fl.S< ME t»

K^Úrlap

11

LAZÁR ERVIN:

CSAPDA

S

göző diadallal elrikkantotta magát:

— Benne vagy! Föl a kezekkel !

A férfi szerencsétlen arccal lendítette magasba a kezét, s nem lehetett tudni, ábrázata bizonytalansága fogságba esésének, vagy annak az egyszerű ténynek tudható-e be, hogy nem tudta, miben van benne. Föltartott kézzel végignézett magán, rendellenességek után kutatott, először a bal, aztán a jobb lábán siklott végig a tekintete. s akkor már fészket vert benne a gyanú. Jobb lába ugyanis a fekete kövön állt.

— A csapda! — kiáltotta A1 Capone, miközben arcára egy csapdával vadászó indián törzs összesített ravaszsága sűrűsödött.

A férfi sziszegett, fájdalmasan mozgatta a jobb lábát. Fel is emelte volna, de a csapda szemmel láthatóan nem engedte.

kocsma már figyelt. A kissé bizonytalan tekintetek • gyújtópontjában állt a felemelt karú férfi és a harcias. A1 Capone. A hátrébb ülőknek kissé fel kellett emelkedniük, hogy A1 Caponét is .láthassák. A férfi fájdalma? ábrázata láttán A1 Capone arcára némi szánalom költözött. Lehajolt, megtapogatta a csapdát, és guggoltából felnézett a felemelt karú áldozatra.

— Fáj? — kérdezte.

— Nagyon — mondta az áldozat. — Ripityára zúzta a bokámat. Elengedhetnél.

— Fizetsz hadisarcot?

— Egy málna hadisarcot kapsz.

— Helyes — mondta A1 Capone még mindig guggolva —•, leengedheted a kezed.

Szakszerű mozdulatokkal kiszabadította a csapdába szorult lábat. A férfi sántikálva odébb állt. A gyerek még mindig a csapdát fogta.

— Vigyem? — kérdezte — Vagy húzzam fel újra?

— Nem bánom — mondta a férfi —, legalább más is megtudja, mi a magyarok istene.

em volt idejük leülni, ^ jj mert egy malaclopós úr ___ jelent meg a bejáratnál.

— Figyeld — suttogott A1 Capone.

A férfi figyelt, és figyelt az

egész kocsma. A malaclopós észrevette a ráirányuló figyelmet, zavarodottan megállt, végigsimított borostás agárarcán. Netán azt hihette volna, régies malaclopója váltotta ki ezt a közfigyelmet, ha nem törzsvendégként érkezik, aki napjában többször is megfordul itt a legkisebb feltűnés nélkül. Segélytkérően nézett a söntés- pultnak támaszkodó pincérre, aki olyasforma ember volt, mint ő, szikár, borostás arcú, csak kissé idősebb, és persze, nem níaláclopót, hanem fehér pincérkabátot viselt. A pincér jóságosán, biztatóan ránevetett, de a malaclopós figyelmét nem kerülte el a mosolyában .bujkáló ravasz cinkosság. De azért megindult befelé, s második lépésénél felrivállt a kocsma.

— Benne van!

A malaclopós megmereve- • dett, most már végleg nem tudta mire vélni, mi történik.

— Csapdában vagy — mondta egy apró, fellüktető csendszigetben A1 Capone, és a malaclopós jobb lábára mutatott. Az lenézett a lába alá, meglátta a fekete követ.

— Milyen csapda?

— A gyerek ... tudja, hogy yan? — mondta mentegetőzve a férfi A1 Capone asztalától.

Az agárképen ekkor egymillió ránc gyúródott, szétívelt, harmonikus rovátkák. A vadidegen is láthatta: mosolyog.

— Ojjé — mondta —, kiszabadítanál?

A1 Capone szolgálatkészen felugrott, kibogozta a csapdába szorult lábat, s most a ma- laclopóstól kérdezte meg:

— Visszategyem?

— Világos — mondta ő —, tedd csak vissza.

S

okáig nem jött senki, csak a pincér járt fel s alá a rendelésekkel, de a veszélyes helyet valamennyiszer nagy ívben elkerülte. Aztán mégis elérte a végzet, mert egy figyelmetlen hátralépésnél (a szomszédos asztalt rendezgette) belecsúszott a sarka a csapdába. A kocsma megint felrivállt. A malaclopós arcán, ha lehet, most még több ránc gyűrődött, s a tűzkeresztségen átesettek jogán odakiáltott a kisfiúnak:

FENYOVÁSÁR

Miklosovits László rajza

,J""""""""'‘'"'"S"S'SSSSSS/SSSSfS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSS/SSSSS/SSSSSSS/SS.

ZELK ZOLTÁN:

Ahol\ ahol, ahol

Mikor beléptem a kapun,

t a liftajíó már becsapódott

és elzúgott a pillanat, csak azt a szőke másodpercet, azt a piros villanást láttam, ahogy fiús-kurtára nyírt szőke hajjal, s piros kabátban szállt fölfelé az ifjúság.

Megint elkéstem — ezt dohogtam, meg ezt: Mit Is kerestem itten, ennek <a seholsincs városnak ebben a sosevolt házában, ahol a kapun épp belépve, ahol a szőke másodpercek, ahol a piros villanások, ahol, ahol, ahol, ahol..,

Végül mi mást tehettem volna, a kapu küszöbére ültem, s mert itt ülök már ezer éve, látja a kőszakállú ember, látják a toronylakó varjak s minden hajdani madarak: ül a városuk kapujában, csak ül az özvegy szerelem.

fSSSSSSSSSSSSSSS^/////////////>7///ia//////////////////////////y///^^^

den. Odamegy, megsimogatja a felesége könnyes arcát.

Az asszonyka nem engedi magát vigasztalni, lehull a székre és sír.

Tán az kell most, hogy sírjon. Hogy kifolyjon az önmagától is eltitkolt nehéz lelke a könnyeken át.

— Értsd meg, hogy muszáj kimenni — dünnyög János kedvetlen.

— Értsd meg, hogy a teléfon ... Zajlik. Jöhet egy jégár! Riasztás! A telefon kell!

Csüggedten belecsap a szoba homályába. Nem találja a megérthető szókat arra, amit érez, ami a lelkében parancsol; amit nem lehet másfele fordítani benne. Bármenynyire marja magát, hogy a legdrágábbat meg kell neki ríkatni.

Nem, nem lehet mit csinálni.

Felrántja a csizmát, fel a bakteri kabátot, kucsmát. a fejbe, a nagy gallért fel a fülre. Mindezt szótalan.

Csak a lelkiismeret beszélget odabenn. Magyaráz, mentegetőz: nem szól a telefon, értsd meg. Nem szól a telefon. Hát mennék én máskülönben? De nem szól a telefon, értsd meg. Itt hagynálak máskülönben?

Odamegy a kéthónapos asszonyához, készen van már az útra, a viharlámpa lóg a kezében. Szelíden szólítja asszonyát; a betlehemi pász- tpr, aki eléállt.

— Hát neked tudnod kell, hogy ilyen van ... Ezzel jár.

— ... Ezzel jár — sóhajt a kicsi asszony, békélgetne a sorssal, ha tudna, mely a karácsonyát elrontotta, mely a szeretet boldog szép estéjére , tartogatta néki az első bánatot, az első rányitást az árnyékos oldalra. Sóhajt a kicsi asszony, s az első pici gyűrődés megszületik a szája alatt. Mint egy halvány kis őslény, még csak első arra tévedt lábbal tapodott ösvény, fut az arca lödre felé. Tán visszahajol még az egyszer tapodott fű, ha nem jőnek új lábak.

A kicsi asszony sóhajt, és meg- ágyal, legjobb, ha aludni tér.

A szél üvöltő nótájára zúg körül a világ: a csontjukat zörgető, vijjogva zokogó fák. Ezer fehér tű ront János arcának.

Az éjszakában nincs más, csak a szél meg a hó.

János küzd a hóval,

Felmegy a gátra. Ügy megy fel, hogy bevágja egy lábát a hóba, térdig bevágja, aztán a másikat utánaemeli. Aztán mind a kettővel visz- szacsúszik oda, ahonnan indult. Aztán újra kezdi. A lámpa a foga közt lóg, kézzel is segít, kézzel is kapaszkodik. A hóba kapaszkodik. Négykézláb fölér.

. Aztán elindul a gáton. Rádől a szélre. A szél belevágja a havat az arcába, a szeme közé. S ő a lábát vágja mind előbbre. Besüpped néha combig. Hóhegyek mex-ednek néha hirtelen elébe, miket pillanat alatt söpört össze a szél, hogy a másik pillanatban tovább söpörje, tovább gurítsa.

Az ember kiemeli a lábát, utána emeli a másiknak. Megáll, hogy kifújja magát. Patakzik a hátán a víz. Patakzik, s az inge zörög jegesen.

Gyerünk — mondja az ember, a lábának nem akaródzik mozdulni, még egy kicsit elmaradna a hóban, a hó puha, zsibbasztó takarójában. Gyerünk — mondja az ember. Parancsol a lábának.

Feje fölött muzsikál a telefondrót. Ügy hallik, az oszlopokon a porcelán harangok mintha zengenének. A jégtől meghíznak 'a telefondrótok. Kifeszülnek és pengenek. A szél x-ángatja a telefondrótot, pergeti róla a jeges havat

Semmi.

Az ember számolja az oszlopokat. Ügy tetszik, végtelen hosszú idő óta számol, végtelen sok oszlopot megszámolt. És nem akar vége lenni a végtelen oszlopoknak.

Csők tovább, tovább.

Meg kell állni. Meg kell várni, míg a víz lefolyik a hátán, míg a hátán a hűvös ing jégkoloncai öszszecsörrennek. A didergés a bőrén végigreszket.

Tovább. Tovább. Mert még mindig semmi.

A telefon nem szól. S az baj, rettenetesen nagy baj. A gát zsibbadtan aluszik a hó alatt. Holttetem a gát. Kitépve a szíve: a telefon.

Nem lehet .hogy egy óráig is ne legyen telefon ... Hát minden meg van bénulva ... Jöhet egy riasztás. A jég felgyűlt a vízen.

Örli az ember a fejében a szavakat. Mert nehéz már menni. A szavak tolják előre.

Nekitámaszkodik egy akácfapóznának. Feje fölött a porcelánharang. Bent, nagyon bent a füle mélyén csilingel a porcelánharang. A drótot rázza a szél. A gerincén peng végig zsibongva a drót muzsikája. Nem megy tovább. Miért menne tovább. Itt elaluszik. Itt az aladinlámpa lóg a tuja fölött...

Drótrács között pislákol a parányi fény, a viharlámpa kicsi tüzecskéje. Egymaga vergődik, küszköd a tenger éjszakával, melyben a fehér halál katonái minden irányból lopakodva jőnek. Szűkül a gyűrű, fojtogat a gyűrű, a lélegzet mind nehezebb.

S akkor a kicsi reszkető fény kicsi melege az arcába ér.

S az ember elindul, hátában a széllel. Követi a drótrácsok közt reszkető csillagot.

A kezét néha reszketve felemeli, s reménytelenül visszahullatja. A könny ráfagy az arcára. Az ember sír. Az ember tehetetlen, nyomorult.

János a harmadik kilométernél megtalálta a hibát: a drót elpattanva, összegöndörödve lógott az oszlopról. De az. oszlop is konyán állt, derékban elroppanva. Ekkor már erős délelőtt volt. A rezzenetlen légen át messzi falvakból elkalandozott erre a karácsonyi harangszó.

János szíve elszótalanodott, mikor a harangszót hallotta. Néki most itt

kell a gáton töretnie magát, míg mások ünnepet tartanak. A családok meleg házaikban egymásnak örülnek. S az ő felesége magában van odahaza.

Azután elmúlottak ezek á gondolatai, csak az izgalom járt a szívében, szól-e majd a telefon.

A szél lesöpörte a gáta|, de sokhelyütt hóbuckák keletkeztek, s ott utat kellett vágni, sok havat ellapátolni, szánon kihúzatni új akácfa oszlopot, a fagyos földből kicsákányozni a régit, az újat helyébe ültetni, felszei'elni. Néha befújt a körme alá, mert ujjai dermedeztek, a dróthoz odafagytak.

Ilyet se csináltam még — mondta. Elégedetten mondta. Az ujjai meg a feje együtt dolgoztak, tapogatóztak az ismeretlen úton. — Mutatja ez magát.

Tele volt siettető izgalommal: megszólal-e majd? Végi’e njár csak a feltúrt hó látszott. János felnézett az újdonatúj oszlopra, mely erősen tartotta kétfelől a drótot. Megtörölte a homlokát.

így eltelt a karácsony. Este lett megint.

— Istenem — mondta az ifjú asz- szony, mikor az ő Jánosának fáradt mosolya bevilágított a nyíló ajtón.

— Most ugrik a majom a vízbe — szólt János, és elindult a telefonhoz. Ugrált kicsit a szíve.

S akkor, mintha a telefon tudta volna, mi kell Jánosnak, magától felberregett nagyerősen.

— Szól — mondta János áhítattal, a fáradt mosolya mégfényesedett.

Rózsika is felemelte szemét az ő Jánosára.

A főjegyzőné hívta az intéző feleségét. A borsodé receptjére volt kíváncsi. János összekapcsolta őket, s ott ült, amíg végeztek. Aztán felállt, áléit lábát mozdítgatva, azt mondta:

— Hát jó a telefon.

Nem kívánta az ételt. Aludni kívánt.

— Ne engedd ki, csak ha fizet egy fél pálinkát.

A gyerek a málnája fölüí az apjára nézett.

— Mit bámulsz, tied a csapda.

— Most lépjen le, aki nem akar fizetni. Csapdában van a pincér — rikkantott valaki.

— Hó, engedj el gyorsan — mondta, már szinte nem is tettetett rémülettel a pincér — meglógnak a pénzemmel.

— Fizetsz neki egy fél pálinkát? — kérdezte hivatalos hangon A1 Capone.

— Fizetek — mondta sietve a pincér, mire A1 Capone kiszabadította.

A pincér, jobb lábát szemmel láthatóan húzva, ódasán- tikált a pulthoz, és azt mondta a csaposnak:

— Egy felet az úrnak.

Az ezerráncú boldogan a fiú felé emelte a poharat, és azt mondta:

— Egészségedre, Hüvelyk Matyi.

é már jött is a következő áldozat, egy daliás úr. látszott, most lépett ki az autójából, nemcsak abból, hogy lóbálta a slusszkulcsot. Lélegzetvisszafojtva figyelték, s mikor a slusszkulcsos köny- nyedén átlépett a csapdán, csalódottan felmorajlott a nép.

Aztán egy vállig érő hajú huligán jött. Beletrafált. A hangorkántól megmei'evedett, kicsit meg is ijedt. De aztán nagyon 'könnyedén rájött, hogy csapdában van, majdnem olyan könnyedén, mint a malaclopós. Aztán egy szenesember, egy katona, egy réz- óraláncos, meg egy fülessipkás léptek a csapdába. A katonát A1 Capone kénytelen volt elsősegélyben részesíteni, mert valószínű, eltörte a bokáját a csapda. Az injekció azonban' használt, a katona viszonylag peckes léptekkel jutott el a pultig. Aztán egy kövér, dup- latokás, kopasz úr jött, ő volt az első, aki bal lábbal lépett bele. Amikor- a tömeg felvisított az örömtől, ő is megállt. „Csapdában van”, mondták neki, de a kövér úr lebiggyesztette a száját, azt mondja: „Marhák”, és továbbment.

A pincér arcán méla undor vibrált, amikor az asztalához ment, és oda se nézett, amikor megkérdezte: „Mi tetszik?” A duplatokájú úr kétségtelenül rontott a mulatságon, de mikor újabb gyanútlanok estek áldozatul, látszott az arcán, szégyelli magát, bántja már, hogy nem hagyta magát megfogatni a csapdával.

Aztán fölállt a férfi meg a gyex-ek. A1 Capone az ajtóban megfordult, és a csapdára nézett.

— Itt hagyjuk? — kérdezte az apját.

• — Miért, arany?

— Az —. suttogta titokzatosan a gyerek —, meg ezüst.

— Akkor hozd.

A1 Capone visszament, fölmarkolta a csapdát. Mikor az apjához ért, jobb kezéből a baljába tette, hogy megfoghassa az apja kezét.

Ö

gy mentek el kézenfogva. A1 Capone kissé görnyedten lépkedett.

— Ni csak — mondta valaki —, úgy megy az a gyerek, mintha cipelne valamit.

— Hát persze, hogy cipel. Nem látja, egy csapda van nála — mondta szomorúan a malaclopós.

fSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSf*

„Fejedelem’“

címmel megjelent Martti San- tavouri finn író magyar tárgyú regénye. Bethlen Gábor erdélyi fejédelemmel és feleségével, Brandenburgi Katalinnal foglalkozik a finn író- szövetség volt elnöke. A mintegy 400 oldalas történelmi regényhez 1968-ban három hó-, napon át Debrecenben gyűjtött anyagot az író, majd kutatásait Kolozsváron és Nagyváradon fejezte be.

íKJleiépett egy kiskölyök ne- $ | vetségesen pici farmer- nadrágban, fehér rövid- § ujjú trikója elején egy há- ^ romárbócos kalózhajó pompá- > zott, kékkel volt ugyan kivarr- $ va, de nem lehetett más, csak i; kalózhajó. A kocsmatöltelékek ^ tekintete elsurrant a srác feje ^ fölött, szakadatlan folyt to- ^ vább a? elszórt rikkantások- ^ kai, szemérmetlen röhejékkel ^ elegy zsongás. Pedig a fehér ^ trikós kölyök vonzotta a sze- ^ met, a füst megritkult körü- ^ lőtte, szégyenlősen a mennye- i zet felé sompolygott, meg be a § kocsma sötét zugaiba, a füst ^észrevette a gyereket^

Körülnézett. Arcán a hadvezérek harciassága és a titkos ^ küldetésben járók óvatoskodó ^ ravaszsága. Valamit forralt. ^ Az asztalok fehér kővel lerakott utat hagytak a söntés- pultig. Egyetlen fekete kő árválkodott közöttük, közelebb a ^ bejárathoz, az út tengelyétől ^ kicsit jobbra. Nagyon szerény, ^ nem hivalkodó fekete kő. Ki i törődött a létezésével? Ki vet- ^ te eddig észre? Nyilván senki.

>y

^ A gyerek azonban alaposan ^ megnézte, előre dőlt, olyan fél- $ guggolásfélébe ereszkedett $ (ennek nagy mesterei a gye- ^ rekek), a kezét a térdére tá- i masztotta.

$ STS zem villanásig tartott az ^ 3&1 eSész, mert a kölyök ész- ^ ’■*<} revett valakit a bejárat 5 felől közeledni, és villámgyor- $ san az egyik oszlop mögé ug- $ rótt. A férfi láthatta a kalóz- ^ hajóval ékes gyereket, nem- 5 csak a mozdulatot, ahogy az $ oszlop mögé ugrott, de a ku- $ kucskáló fejet is. De úgy lát- 5 szik, tudta a szabályokat. Mert $ kitartóan az ellenkező irányba ^ nézett, erőlködött, hogy szem- 5 meresztgetése tökéletesnek $ tűnjék, s amikor riadtságot ^ mímelve újra meg újra végig- ^ pásztázta tekintetével a kocs- ^ mát, az oszlop mögül diadal- J más vigyorral kandikáló fe- ^ jet levegőnek tekintette.

^ Alacsony, harminc körüli, 5 hízásra hajlamos, de még ko- 5 rántsem kövér, mosolyra kész í arcú férfi volt.

S

5 — Hol ez az A1 Capone? —

^ tanácstalankodott az ajtóban $ mintegy magának téve föl a $ kérdést, de ahhoz megfelelő $ hangerővel, hogy maga a dia- $ dalmas A1 Capone is tudomást 5 szerezzen rejtőzködése tökéle- ^ tességéről.

5 A kérdés után kettőt lépett. ^ Mindezideig csak kettejük ^ magánügye volt a kisded in- ^ termezzó, a kocsma rájuk sem $ hederített. De a második lé- $ pésnél minden merőben meg- $ változott. A kölyök ugyanis ^előugrott rejtekéből, és lenyű-