Pest Megyi Hírlap, 1971. december (15. évfolyam, 283-308. szám)

1971-12-25 / 304. szám

1971. DECEMBER 35., SZOMBAT fl.S< ME t» K^Úrlap 11 LAZÁR ERVIN: CSAPDA S göző diadallal elrikkantotta magát: — Benne vagy! Föl a ke­zekkel ! A férfi szerencsétlen arccal lendítette magasba a kezét, s nem lehetett tudni, ábrázata bizonytalansága fogságba esé­sének, vagy annak az egyszerű ténynek tudható-e be, hogy nem tudta, miben van benne. Föltartott kézzel végignézett magán, rendellenességek után kutatott, először a bal, aztán a jobb lábán siklott végig a te­kintete. s akkor már fészket vert benne a gyanú. Jobb lába ugyanis a fekete kövön állt. — A csapda! — kiáltotta A1 Capone, miközben arcára egy csapdával vadászó indián törzs összesített ravaszsága sűrűsö­dött. A férfi sziszegett, fájdalma­san mozgatta a jobb lábát. Fel is emelte volna, de a csapda szemmel láthatóan nem en­gedte. kocsma már figyelt. A kissé bizonytalan tekin­tetek • gyújtópontjában állt a felemelt karú férfi és a harcias. A1 Capone. A hátrébb ülőknek kissé fel kellett emel­kedniük, hogy A1 Caponét is .láthassák. A férfi fájdalma? ábrázata láttán A1 Capone ar­cára némi szánalom költözött. Lehajolt, megtapogatta a csap­dát, és guggoltából felnézett a felemelt karú áldozatra. — Fáj? — kérdezte. — Nagyon — mondta az ál­dozat. — Ripityára zúzta a bo­kámat. Elengedhetnél. — Fizetsz hadisarcot? — Egy málna hadisarcot kapsz. — Helyes — mondta A1 Ca­pone még mindig guggolva —•, leengedheted a kezed. Szakszerű mozdulatokkal ki­szabadította a csapdába szo­rult lábat. A férfi sántikálva odébb állt. A gyerek még mindig a csapdát fogta. — Vigyem? — kérdezte — Vagy húzzam fel újra? — Nem bánom — mondta a férfi —, legalább más is megtudja, mi a magyarok is­tene. em volt idejük leülni, ^ jj mert egy malaclopós úr ___ jelent meg a bejáratnál. — Figyeld — suttogott A1 Capone. A férfi figyelt, és figyelt az egész kocsma. A malaclopós észrevette a ráirányuló figyel­met, zavarodottan megállt, vé­gigsimított borostás agárarcán. Netán azt hihette volna, régies malaclopója váltotta ki ezt a közfigyelmet, ha nem törzs­vendégként érkezik, aki nap­jában többször is megfordul itt a legkisebb feltűnés nélkül. Segélytkérően nézett a söntés- pultnak támaszkodó pincérre, aki olyasforma ember volt, mint ő, szikár, borostás arcú, csak kissé idősebb, és persze, nem níaláclopót, hanem fehér pincérkabátot viselt. A pincér jóságosán, biztatóan ráneve­tett, de a malaclopós figyelmét nem kerülte el a mosolyában .bujkáló ravasz cinkosság. De azért megindult befelé, s má­sodik lépésénél felrivállt a kocsma. — Benne van! A malaclopós megmereve- • dett, most már végleg nem tudta mire vélni, mi történik. — Csapdában vagy — mondta egy apró, fellüktető csendszigetben A1 Capone, és a malaclopós jobb lábára mu­tatott. Az lenézett a lába alá, meglátta a fekete követ. — Milyen csapda? — A gyerek ... tudja, hogy yan? — mondta mentegetőzve a férfi A1 Capone asztalától. Az agárképen ekkor egy­millió ránc gyúródott, szét­ívelt, harmonikus rovátkák. A vadidegen is láthatta: moso­lyog. — Ojjé — mondta —, kisza­badítanál? A1 Capone szolgálatkészen felugrott, kibogozta a csapdá­ba szorult lábat, s most a ma- laclopóstól kérdezte meg: — Visszategyem? — Világos — mondta ő —, tedd csak vissza. S okáig nem jött senki, csak a pincér járt fel s alá a rendelésekkel, de a ve­szélyes helyet valamennyiszer nagy ívben elkerülte. Aztán mégis elérte a végzet, mert egy figyelmetlen hátralépésnél (a szomszédos asztalt rendez­gette) belecsúszott a sarka a csapdába. A kocsma megint felrivállt. A malaclopós arcán, ha lehet, most még több ránc gyűrődött, s a tűzkeresztségen átesettek jogán odakiáltott a kisfiúnak: FENYOVÁSÁR Miklosovits László rajza ,J""""""""'‘'"'"S"S'SSSSSS/SSSSfS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSS/SSSSS/SSSSSSS/SS. ZELK ZOLTÁN: Ahol\ ahol, ahol Mikor beléptem a kapun, t a liftajíó már becsapódott és elzúgott a pillanat, csak azt a szőke másodpercet, azt a piros villanást láttam, ahogy fiús-kurtára nyírt szőke hajjal, s piros kabátban szállt fölfelé az ifjúság. Megint elkéstem — ezt dohogtam, meg ezt: Mit Is kerestem itten, ennek <a seholsincs városnak ebben a sosevolt házában, ahol a kapun épp belépve, ahol a szőke másodpercek, ahol a piros villanások, ahol, ahol, ahol, ahol.., Végül mi mást tehettem volna, a kapu küszöbére ültem, s mert itt ülök már ezer éve, látja a kőszakállú ember, látják a toronylakó varjak s minden hajdani madarak: ül a városuk kapujában, csak ül az özvegy szerelem. fSSSSSSSSSSSSSSS^/////////////>7///ia//////////////////////////y///^^^ den. Odamegy, megsimogatja a fe­lesége könnyes arcát. Az asszonyka nem engedi magát vigasztalni, lehull a székre és sír. Tán az kell most, hogy sírjon. Hogy kifolyjon az önmagától is eltitkolt nehéz lelke a könnyeken át. — Értsd meg, hogy muszáj ki­menni — dünnyög János kedvetlen. — Értsd meg, hogy a teléfon ... Zaj­lik. Jöhet egy jégár! Riasztás! A te­lefon kell! Csüggedten belecsap a szoba ho­mályába. Nem találja a megérthető szókat arra, amit érez, ami a lel­kében parancsol; amit nem lehet másfele fordítani benne. Bármeny­nyire marja magát, hogy a legdrá­gábbat meg kell neki ríkatni. Nem, nem lehet mit csinálni. Felrántja a csizmát, fel a bakteri kabátot, kucsmát. a fejbe, a nagy gallért fel a fülre. Mindezt szótalan. Csak a lelkiismeret beszélget oda­benn. Magyaráz, mentegetőz: nem szól a telefon, értsd meg. Nem szól a telefon. Hát mennék én máskü­lönben? De nem szól a telefon, értsd meg. Itt hagynálak máskülönben? Odamegy a kéthónapos asszonyá­hoz, készen van már az útra, a vi­harlámpa lóg a kezében. Szelíden szólítja asszonyát; a betlehemi pász- tpr, aki eléállt. — Hát neked tudnod kell, hogy ilyen van ... Ezzel jár. — ... Ezzel jár — sóhajt a kicsi asszony, békélgetne a sorssal, ha tudna, mely a karácsonyát elrontot­ta, mely a szeretet boldog szép es­téjére , tartogatta néki az első bá­natot, az első rányitást az árnyékos oldalra. Sóhajt a kicsi asszony, s az első pici gyűrődés megszületik a szája alatt. Mint egy halvány kis ős­lény, még csak első arra tévedt lábbal tapodott ösvény, fut az arca lödre felé. Tán visszahajol még az egyszer tapodott fű, ha nem jőnek új lábak. A kicsi asszony sóhajt, és meg- ágyal, legjobb, ha aludni tér. A szél üvöltő nótájára zúg körül a világ: a csontjukat zörgető, vijjog­va zokogó fák. Ezer fehér tű ront János arcának. Az éjszakában nincs más, csak a szél meg a hó. János küzd a hóval, Felmegy a gátra. Ügy megy fel, hogy bevágja egy lábát a hóba, tér­dig bevágja, aztán a másikat utána­emeli. Aztán mind a kettővel visz- szacsúszik oda, ahonnan indult. Az­tán újra kezdi. A lámpa a foga közt lóg, kézzel is segít, kézzel is kapasz­kodik. A hóba kapaszkodik. Négy­kézláb fölér. . Aztán elindul a gáton. Rádől a szélre. A szél belevágja a havat az arcába, a szeme közé. S ő a lábát vágja mind előbbre. Besüpped néha combig. Hóhegyek mex-ednek néha hirtelen elébe, miket pillanat alatt söpört össze a szél, hogy a másik pillanatban tovább söpörje, tovább gurítsa. Az ember kiemeli a lábát, utána emeli a másiknak. Megáll, hogy ki­fújja magát. Patakzik a hátán a víz. Patakzik, s az inge zörög jegesen. Gyerünk — mondja az ember, a lábának nem akaródzik mozdulni, még egy kicsit elmaradna a hóban, a hó puha, zsibbasztó takarójában. Gyerünk — mondja az ember. Pa­rancsol a lábának. Feje fölött muzsikál a telefondrót. Ügy hallik, az oszlopokon a porcelán harangok mintha zengenének. A jégtől meghíznak 'a telefondrótok. Kifeszülnek és pengenek. A szél x-ángatja a telefondrótot, pergeti ró­la a jeges havat Semmi. Az ember számolja az oszlopokat. Ügy tetszik, végtelen hosszú idő óta számol, végtelen sok oszlopot meg­számolt. És nem akar vége lenni a végtelen oszlopoknak. Csők tovább, tovább. Meg kell állni. Meg kell várni, míg a víz lefolyik a hátán, míg a hátán a hűvös ing jégkoloncai ösz­szecsörrennek. A didergés a bőrén végigreszket. Tovább. Tovább. Mert még min­dig semmi. A telefon nem szól. S az baj, ret­tenetesen nagy baj. A gát zsibbad­tan aluszik a hó alatt. Holttetem a gát. Kitépve a szíve: a telefon. Nem lehet .hogy egy óráig is ne legyen telefon ... Hát minden meg van bénulva ... Jöhet egy riasztás. A jég felgyűlt a vízen. Örli az ember a fejében a szava­kat. Mert nehéz már menni. A sza­vak tolják előre. Nekitámaszkodik egy akácfapóz­nának. Feje fölött a porcelánharang. Bent, nagyon bent a füle mélyén csi­lingel a porcelánharang. A drótot rázza a szél. A gerincén peng végig zsibongva a drót muzsikája. Nem megy tovább. Miért menne tovább. Itt elaluszik. Itt az aladinlámpa lóg a tuja fölött... Drótrács között pislákol a parányi fény, a viharlámpa kicsi tüzecskéje. Egymaga vergődik, küszköd a tenger éjszakával, melyben a fehér halál katonái minden irányból lopakodva jőnek. Szűkül a gyűrű, fojtogat a gyűrű, a lélegzet mind nehezebb. S akkor a kicsi reszkető fény kicsi melege az arcába ér. S az ember elindul, hátában a széllel. Követi a drótrácsok közt reszkető csillagot. A kezét néha reszketve felemeli, s reménytelenül visszahullatja. A könny ráfagy az arcára. Az ember sír. Az ember tehetetlen, nyomorult. János a harmadik kilométernél megtalálta a hibát: a drót elpattan­va, összegöndörödve lógott az osz­lopról. De az. oszlop is konyán állt, derékban elroppanva. Ekkor már erős délelőtt volt. A rezzenetlen lé­gen át messzi falvakból elkalando­zott erre a karácsonyi harangszó. János szíve elszótalanodott, mikor a harangszót hallotta. Néki most itt kell a gáton töretnie magát, míg má­sok ünnepet tartanak. A családok meleg házaikban egymásnak örül­nek. S az ő felesége magában van odahaza. Azután elmúlottak ezek á gondo­latai, csak az izgalom járt a szívé­ben, szól-e majd a telefon. A szél lesöpörte a gáta|, de sok­helyütt hóbuckák keletkeztek, s ott utat kellett vágni, sok havat ella­pátolni, szánon kihúzatni új akácfa oszlopot, a fagyos földből kicsáká­nyozni a régit, az újat helyébe ül­tetni, felszei'elni. Néha befújt a kör­me alá, mert ujjai dermedeztek, a dróthoz odafagytak. Ilyet se csináltam még — mondta. Elégedetten mondta. Az ujjai meg a feje együtt dolgoztak, tapogatóztak az ismeretlen úton. — Mutatja ez magát. Tele volt siettető izgalommal: megszólal-e majd? Végi’e njár csak a feltúrt hó látszott. János felnézett az újdonatúj oszlopra, mely erősen tartotta kétfelől a drótot. Megtörölte a homlokát. így eltelt a karácsony. Este lett megint. — Istenem — mondta az ifjú asz- szony, mikor az ő Jánosának fáradt mosolya bevilágított a nyíló ajtón. — Most ugrik a majom a vízbe — szólt János, és elindult a telefonhoz. Ugrált kicsit a szíve. S akkor, mintha a telefon tudta volna, mi kell Jánosnak, magától felberregett nagyerősen. — Szól — mondta János áhítattal, a fáradt mosolya mégfényesedett. Rózsika is felemelte szemét az ő Jánosára. A főjegyzőné hívta az intéző fe­leségét. A borsodé receptjére volt kíváncsi. János összekapcsolta őket, s ott ült, amíg végeztek. Aztán fel­állt, áléit lábát mozdítgatva, azt mondta: — Hát jó a telefon. Nem kívánta az ételt. Aludni kí­vánt. — Ne engedd ki, csak ha fizet egy fél pálinkát. A gyerek a málnája fölüí az apjára nézett. — Mit bámulsz, tied a csap­da. — Most lépjen le, aki nem akar fizetni. Csapdában van a pincér — rikkantott valaki. — Hó, engedj el gyorsan — mondta, már szinte nem is tettetett rémülettel a pincér — meglógnak a pénzemmel. — Fizetsz neki egy fél pá­linkát? — kérdezte hivatalos hangon A1 Capone. — Fizetek — mondta sietve a pincér, mire A1 Capone ki­szabadította. A pincér, jobb lábát szem­mel láthatóan húzva, ódasán- tikált a pulthoz, és azt mondta a csaposnak: — Egy felet az úrnak. Az ezerráncú boldogan a fiú felé emelte a poharat, és azt mondta: — Egészségedre, Hüvelyk Matyi. é már jött is a következő áldozat, egy daliás úr. látszott, most lépett ki az autójából, nemcsak abból, hogy lóbálta a slusszkulcsot. Lélegzetvisszafojtva figyelték, s mikor a slusszkulcsos köny- nyedén átlépett a csapdán, csalódottan felmorajlott a nép. Aztán egy vállig érő hajú huligán jött. Beletrafált. A hangorkántól megmei'evedett, kicsit meg is ijedt. De aztán nagyon 'könnyedén rájött, hogy csapdában van, majdnem olyan könnyedén, mint a ma­laclopós. Aztán egy szenesem­ber, egy katona, egy réz- óraláncos, meg egy fülessipkás léptek a csapdába. A katonát A1 Capone kénytelen volt el­sősegélyben részesíteni, mert valószínű, eltörte a bokáját a csapda. Az injekció azonban' használt, a katona viszonylag peckes léptekkel jutott el a pultig. Aztán egy kövér, dup- latokás, kopasz úr jött, ő volt az első, aki bal lábbal lépett bele. Amikor- a tömeg felvisí­tott az örömtől, ő is megállt. „Csapdában van”, mondták neki, de a kövér úr lebiggyesz­tette a száját, azt mondja: „Marhák”, és továbbment. A pincér arcán méla undor vibrált, amikor az asztalához ment, és oda se nézett, ami­kor megkérdezte: „Mi tet­szik?” A duplatokájú úr két­ségtelenül rontott a mulatsá­gon, de mikor újabb gyanútla­nok estek áldozatul, látszott az arcán, szégyelli magát, bántja már, hogy nem hagyta magát megfogatni a csapdával. Aztán fölállt a férfi meg a gyex-ek. A1 Capone az ajtóban megfordult, és a csapdára né­zett. — Itt hagyjuk? — kérdezte az apját. • — Miért, arany? — Az —. suttogta titokzato­san a gyerek —, meg ezüst. — Akkor hozd. A1 Capone visszament, föl­markolta a csapdát. Mikor az apjához ért, jobb kezéből a baljába tette, hogy megfog­hassa az apja kezét. Ö gy mentek el kézenfogva. A1 Capone kissé görnyedten lépkedett. — Ni csak — mondta valaki —, úgy megy az a gyerek, mintha cipelne valamit. — Hát persze, hogy cipel. Nem látja, egy csapda van nála — mondta szomorúan a malaclopós. fSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSf* „Fejedelem’“ címmel megjelent Martti San- tavouri finn író magyar tár­gyú regénye. Bethlen Gábor erdélyi fejédelemmel és fele­ségével, Brandenburgi Kata­linnal foglalkozik a finn író- szövetség volt elnöke. A mint­egy 400 oldalas történelmi re­gényhez 1968-ban három hó-, napon át Debrecenben gyűj­tött anyagot az író, majd ku­tatásait Kolozsváron és Nagy­váradon fejezte be. íKJleiépett egy kiskölyök ne- $ | vetségesen pici farmer- nadrágban, fehér rövid- § ujjú trikója elején egy há- ^ romárbócos kalózhajó pompá- > zott, kékkel volt ugyan kivarr- $ va, de nem lehetett más, csak i; kalózhajó. A kocsmatöltelékek ^ tekintete elsurrant a srác feje ^ fölött, szakadatlan folyt to- ^ vább a? elszórt rikkantások- ^ kai, szemérmetlen röhejékkel ^ elegy zsongás. Pedig a fehér ^ trikós kölyök vonzotta a sze- ^ met, a füst megritkult körü- ^ lőtte, szégyenlősen a mennye- i zet felé sompolygott, meg be a § kocsma sötét zugaiba, a füst ^észrevette a gyereket^ Körülnézett. Arcán a hadve­zérek harciassága és a titkos ^ küldetésben járók óvatoskodó ^ ravaszsága. Valamit forralt. ^ Az asztalok fehér kővel lera­kott utat hagytak a söntés- pultig. Egyetlen fekete kő ár­válkodott közöttük, közelebb a ^ bejárathoz, az út tengelyétől ^ kicsit jobbra. Nagyon szerény, ^ nem hivalkodó fekete kő. Ki i törődött a létezésével? Ki vet- ^ te eddig észre? Nyilván senki. >y ^ A gyerek azonban alaposan ^ megnézte, előre dőlt, olyan fél- $ guggolásfélébe ereszkedett $ (ennek nagy mesterei a gye- ^ rekek), a kezét a térdére tá- i masztotta. $ STS zem villanásig tartott az ^ 3&1 eSész, mert a kölyök ész- ^ ’■*<} revett valakit a bejárat 5 felől közeledni, és villámgyor- $ san az egyik oszlop mögé ug- $ rótt. A férfi láthatta a kalóz- ^ hajóval ékes gyereket, nem- 5 csak a mozdulatot, ahogy az $ oszlop mögé ugrott, de a ku- $ kucskáló fejet is. De úgy lát- 5 szik, tudta a szabályokat. Mert $ kitartóan az ellenkező irányba ^ nézett, erőlködött, hogy szem- 5 meresztgetése tökéletesnek $ tűnjék, s amikor riadtságot ^ mímelve újra meg újra végig- ^ pásztázta tekintetével a kocs- ^ mát, az oszlop mögül diadal- J más vigyorral kandikáló fe- ^ jet levegőnek tekintette. ^ Alacsony, harminc körüli, 5 hízásra hajlamos, de még ko- 5 rántsem kövér, mosolyra kész í arcú férfi volt. S 5 — Hol ez az A1 Capone? — ^ tanácstalankodott az ajtóban $ mintegy magának téve föl a $ kérdést, de ahhoz megfelelő $ hangerővel, hogy maga a dia- $ dalmas A1 Capone is tudomást 5 szerezzen rejtőzködése tökéle- ^ tességéről. 5 A kérdés után kettőt lépett. ^ Mindezideig csak kettejük ^ magánügye volt a kisded in- ^ termezzó, a kocsma rájuk sem $ hederített. De a második lé- $ pésnél minden merőben meg- $ változott. A kölyök ugyanis ^előugrott rejtekéből, és lenyű-

Next

/
Oldalképek
Tartalom