Pest Megyi Hírlap, 1971. november (15. évfolyam, 258-282. szám)
1971-11-14 / 269. szám
■ 1971 NOVEMBER 14., VASÁRNAP mc im Pf ST MEGYEI ALKOTÁSOK Gádor István kerámiáink $ SIMONY1 IMRE: • • Üzenet ha egy nap elmegyek majd tőletek nem köszönök el senkitől még a lányoktól sem s nem viszek magammal egyebet csupán a botot amellyel végigvertetek rajtam — meg egy tarisznya megaláztatást (ha útközben elfog a régi jó étvágy az otthoni ízek iránt l)át torkig jóllakhassak belőletek) s üzenetet is csupán annyit hagyok hogy mondjátok: ugyan mi történt volna ha bár egyetlenegyszer is kiülünk a lócára s egymás dohányából füstölünk egyforma füstkarikákat Nem a szavak Talán még legtovább a hangod maradt meg. A szavaid rég elfeledtem. / Most értem — azt a kisharangot, hogy valamikor mért szerettem annyira. Pedig az se mondott semmit: szavakat — csupán hangzott, mint szavaid. (Ezt is a hit — nem az értelem — hallgattatta egy darabig.) Aztán már az sem. Hát nem a szavak, nem amit mondtál: belőled legtovább a hangod —• és te maradtál. SLÄWOMIR MROZEK: Az ál tatokat szeretni kell k A Dunamenti Hőerőmű Vállalat éttermének külső falát felemelő kerámia díszíti Százhalombattán — Gádor István alkotása. A környezet ipari táj, csőrendszer l-álózza be a vidéket, amellyel Gádor István nagyvonalúan gazdálkodik a több mint 20 négyzetméteres falburkolat felületén, függőleges és víziszintes színsávokkal utalva a város karakterére, mely a közelmúlt történetének képződménye — egyúttal a színek ragyogásában visszahívja a kiiktatott természetet. Találó megoldás, hogy különböző anyagokat alkalmaz, eltérő nagyságú kerámialapokkal szerkeszti összetett mondanivalóját játékos komolysággal, s mindez alkalmas arra, hogy a füves tértől és az épület jellegéből elindulva kellemes átmenetekkel összegyűjtse és fokozza a százhalombattai látványvalóság rendszerét. A mű átkölti a táj huppa- násait, érinti a gyár alaprajzának struktúráját, utal a lakótelep mértani elágazásaira, a nagy panorámaidézet mellett gondot fordít a kis részletek tagolására — egyszerre tud, mert akar nagyvonalú és' bensőséges lenni. A természet és technika formaeredményeit rendszerezi a bátor elvágások tiszta síkjaiban, ahová elhelyezi sokrétű tapintattal a tűz égő sávjait és narancsszikráit, a Duna kék tábláját. E mindenre kiterjedő képzőművészi találás állandó vendégeskedést kezdeményez azok részére, akik ebédelni térnek az étterembe, akik a klubhelyiséget látogatják, vagy akik százan és százan nap mint nap elhaladnak az utcán. Gádor István a kerámiafal felületén arányosan helyezi el az életünket szolgáló derűs tárgyakat — színes kavicsokat, barna hangszert, kávéscsészét, pipát. Az égbolt töredéke a kitárt szárnyú kék madár, mely az emberi szárnyalást és boldogságvágyat jelképezi. Idézem az idős mekter vallomását: „Véleményem szerint nincs külön iparművészet és külön képzőművészet. Egyetlen lényeges szempontot ismerek, ami a kész müvek megítélésének alapja lehet: jó munkát végzett-e az, aki elvállalta teljesítését?”. Gádor István hitvallására és kérdésére százhalombattai műve bizonyító választ ad, hiszen kerámiafala festészet a javából — esztétikai örömöket nyújtó ízlésformáló vállalását a művészet magaslatán valósította meg maradékta- ] lanuL Losonci Miklós portörlőt, az egyik kezében maradt, a másikat átadta az anyjának. — Töröljétek át jól — mondta a férfi. — Ilyen porosán nem lehet elindulni. Az asszony óvatosan törölte a motorházat, a gyerek a csomagtartóról húzta le a port, a férfi pedig beült a volánhoz, újra gyújtott, a kurrogás elnyomta a vasárnapi utcazajt meg a portörlő hangját, mert ahogy kirázták, csattogott. — Jó ez a motor — mondta a férfi —, prima motor, ez nálam tíz év múlva is kocsi lesz... — Újra kiszállt, hogy megnézze, hogyan törölték át a kocsit. Tekintete végigsuhant az autó vonalán, mintha-egy finom légnemű kéz egyetlen mozdulatai akarná megsimogatni valamennyi alkatrészt. Az asszony úgy helyezkedett bizonyos távolságra a kocsitól, hogy az egész látvány beleférjen egyetlen pillantásába.' — Az ajtókat is töröld'át — mondta a férfi a gyereknek. — Jól van, na, hát nem azt csinálom ...? — Töröld utána — mondta a "férfi az asszonynak —, nem sokat ér, amit ez a gyerek csinál. Az asszony újra kezdte a csomagtartónál, amikor ezzel is elkészült, a férfi kezében volt már a portörlő, amit elvett a gyerektől. Felnyitotta a csomagtartót, még a fejét is bedugta, úgy kotort ott valamit, közben kirázta a rongyot, és odaszólt a gyereknek. — Menj arrébb, ha már nem csinálod rendesen. Nem azért hozom ezt itt rendbe, hogy innen meg rászálljon a por. A gyerek hátralépett, zsebre tette a kezét, a foga közt fü- työrészeit. Már indulni szeretett volna. A sziszegő hang idegesen vibrált a kocsi körül. A férfi odaszólt az asszonynak: — Befejezhetnéd a csomagtartót, én addig áttörtöm a hűtőt... — Hagyd már abba — mondta az asszony — majd áttörtöd, ha visszaérünk. — Az nem úgy van — mondta a férfi —, piszkos kocsival én nem indulok. Utálok piszkos kocsival furikázni ... A férfi átlépett a hűtőhöz, az asszony bebújt a csomagtartóba. Nagyon új kocsiszag volt ott, mert valamiféle gumitörmelék maradt a hajlatokban. Kikaparta, aztán odaszórta a kocsi mellé. A férfi ekkor már körmével kaparta a hűtőt. A fémrészre valami lakk csöppenhetett még a gyártásnál. Az asszony már ott állt mögötte. A lakkcsöpp akkora volt, hogy csak úgy látta, ha közelhajolt. Nem is a csöppre volt kíváncsi, hanem arra, hogy mit kapar azon a férfi. A körme helyett most már a bicska hegyével próbálta kaparni. Míg nyitotta a bicskát, látta, hogy a gyerek keze a zsebben, a száját úgy tartja, mintha fütyülne, de nem fütyül, ettől aztán úgy nézett ki az arca, mintha szenvedő pofát vágna. — Fogd azt a rongyot — mondta neki a férfi —, belül is át lehet törölni az ülést, te ülsz benne, nem más... — Hagyd már a fenébe — mondta az asszony. — Oda nem száll a por. A gyerek kelletlenül forgatta a rongyot, beszállt a volánhoz, és elkezdte dörzsölni a műszerfalat. — Mondtam már, hogy ahhoz ne nyúlj — szólt rá a férfi. — Valamit elbabrálsz ott, aztán velem együtt az árokba far-*! dúlsz. ■ A gyerek ettől a kocsi plafonjára emelte fohászkodó tekin- j tétét, mintha az autóistentől akarna tanácsot kérni, hogy most' mit tegyen. Aztán nézte az ülést, mit kellene azon letörölnie, i de nem mert szólni. Az asszony is hallgatott, mert nem akarta i elrontani a hangulatot az első út előtt. A férfi éltkor már a i bicska élével kaparta a lakkot, ez olyan hangot adott, hogy az ! asszonynak összekoccant a foga. A férfi azt hitte, hogy ez a ! koccanás neki szól, és még jobban kaparni kezdte a fémet. : — Befejezted, vagy itthagyom az egészet — mondta az ! asszony. ! — Hétköznap erre nincs idő... — mondta a férfi a foga j között. — Mit kell ebből ilyen nagy problémát csinálni... — ! mondta az asszony. — Induljunk már! — Hát indulj... — mondta a férfi. — Tehetek én arról, | hogy poros a város? Meg arról se tehetek, hogy a kocsi így i jön ki a gyárból. Engem senki ne lásson ilyen kocsival közle- : kedni... j Az asszony elfordult, a gyerekre nézett. Az még mindig; benn, a kocsiban az ülést dörzsölte. Beszólt neki: — Hagyd már a fenébe, vidd vissza a rongyokat, aztán in- ; dúljunk... A férfi a földhöz vágta a bicskát. Ügy állt ott, mint akit ! éppen most akartak elütni, és tőle öt centire stoppolt a kocsi.! — Sehova sem mégy... — mondta a gyereknek. — A por-! törlő itt marad ... Ott is le kell; törölni a kocsit, ahol megái- ! lünk. — Meg vagy te bolondulva! — mondta az asszony. — Jó, ! hogy nem generált akarsz csinálni... — Én vagyok a bolond?... — mondta a férfi. — Petfgze,; bolond vagyok, mert nem hagyom tönkremenni a kocsit. — Még el se indultál... — Ez az — mondta a férfi. —Még el sem indultam, és! máris hagyjam tönkremenni. Mi lesz ebből...? — Este... — mondta az asszony —, este lesz, de még ak-: kor is itt állunk. • — Jól kinézek én veled — mondta a férfi. — Nálad biztos j lerohadna egy hét alatt. A kocsit akkor kell ápolni, amikor új.! Nálam ez még tíz év múlva is kocsi lesz... * Az asszony erre már nem tudott válaszolni. Ügy megperdült. ! mintha valaki ejp/ testcsellel becsapta volna. A kulcs nála volt.! Felrohant a lakásba, pongyolát vett fel, és levágta magába re-! kamiéra. Később a férfi felment utána, de a gyerek ott maradt! a kocsiban, beült a volán mellé, szomorúan tanulmányozta a! műszerfalat. Néha véletlenül hozzáért a dudához. Fenn, a la- i kásban innen tudták, hogy a gyerek még mindig a kocsiban i ül. Később az asszony megjelent az ablakban, a pongyola két: szárnya öv nélkül, hanyagul és fáradtan lógott rajta. Arcáról i valami földöntúli utazás gyönyöre sugárzott, és tekintetében; mintha egy esküvői virágcsokor látványa olvadna szét. Le- j kiabált a Búnak: > — Gyere fel ebédelni, apád megéhezett. ! XJátborzongató jelenetet lát- tam egyszer az utcán ^ egy kutya marcangolt égj ^ macskát. Mivei állatszeretc £ ember vagyok, mérgemben ^ úgy a kutyába rúgtam, hogy < hatot bukfencezett. y 2 — Állatkínzó! — szólalt meg £ valaki mögöttem. Hátranéz- £ tem, s egy deltás férfiút pillantottam meg. — Állatkínzó! í—, sziszegte még egyszer. — £ Ezt a kiskutyát bántod?! < És mielőtt közbeléphettem volna, ez a brutális alak úgy oldalba vágta a cicust, hogy a szegény pára majdnem kimúlt. Szerencsére mégsem múlt azonban' ki, mert' a tények szerint egy-kettőre talpon termett, s fújva, karmolva rontott ismét a kutyára, mert közben az, is teljes harci készültségben állt már. Dühösen f elmordultam: — Nézze uram, maga azt hiszi, hogy ezt csak úgy megússza? Azt hiszi, hogy a macska, mivel nem tud panaszkodni, nem egy érző élőlény? Szegény pára nem csupán a fizikai fájdalmat, hanem azt a szörnyű megvefettséget is érzi, amelytől ön nem volt hajlandó megkímélni, öz azt gondolja, hogy ennek az elhagyatott állatnak, ebben az ügyben nincs kihez fordulnia? Téved uraságod, mélységesen téved! Én az ilyesmit nem hagyom szó nélkül! Többen a pillanatban jól fültövön akartam rúgni a kutyát, de a lábam valahogy félrecsúszott — focistáknál is előfordul ilyesmi! — és a kutya így csak éppen, hogy meg- tántorodott. — Hallja — támadt rám a deltás —, amit maga csinál, igazán felháborítja az embert. Ha nem tudná, a kutya már ősidők óta ’ a leghűségesebb barátja az embernek. Jóban. rosszban együtt van vele. Már a kőkorszakban is ugye... maga meg itt... maga meg... — Ez abszurdum!! — bömböltem magamból kikelve. — És még maga meri magát embernek nevezni? Most, a huszadik században? Miért rángatja annak a szerencsétlen macskának a farkát? Felforralja az emberben a vért! Még a lélegzetem is elállt, olyan dühös lettem Nagyne- hezen tudtam csak egy lécet kiszakítani a közeli kerítésből. 4 A macskakínzó idegen megdermedt egy pillanatra, majd eihűlve mondta: — Mi az? Léccel akarod ütni a kutyát? Na, majd adok én neked!! p elkapott egy féltéglát, s a brutális alak megcélozta a cirmost. Ennek láttán én nemes érzelmektől fűtött fel- indultságomban a kerítésléc Vastagabbik végével akartam odasózni a kutyának. Legnagyobb sajnálatomra azonban a kis piszkos dög kereket oldott. De eliszkolt a macska is. Fogtuk magunkat és utánuk eredtünk. Én a magasba tartott léccel futottam, ő meg a tégladarabbal Minden erőmet összeszedve futottam, mert az egész emberiség tiltakozott bennem ez ellen a gonosztevő ellen, aki mindenáron meg akart előzni. Pech emre mindkét állat hamarosan eltűnt a szemünk elől. Megálltunk. Ügy lihegtünk, fújtunk mind a ketten, mint , •egy ócska kovácsfújtató. Undorodtam ettől az állatkínzó gazembertől, de mégsem ütöttem meg. Pedig a kutya helyett de odasóztam volna neki a léccel! De féltem, hogy, ha így teszek, az ő kezében sem marad nyugalmi állapotban a féltégla. Mit tehettem egyebet, bemutatkoztam. Megemelte a kalapját ő is: — Végtelenül örülök — mondta. A nevét nem értettem meg — Szép időnk van — néztem rá megvetően. — Szép napos. .. — bővítettem a dolgot, hogy még jobban megalázzam. — Igen... napos... szépen süt... — helyeselt bólogatva a megalkuvó disznója — Nem néznénk be valahová egy pohár sörre? — vetettem oda neki csak úgy félvállról, mélyen lebiggyesztve az ajkamat. — Nézzünk — fogott karon, mintha a menyasszonya lettem volna Kényelmesen lépkedve indultunk el hogy megigyunk egy korsó sört. Hadd tudja meg ez a becstelen állatkínzó — fújtam magamban —, hogy velem nem lehet csak úgy kukoricázni! Baraté Rozália fordítása
