Pest Megyi Hírlap, 1971. október (15. évfolyam, 231-257. szám)

1971-10-10 / 239. szám

8 ™<&Cirtap 1971. OKTOBER 10.. VASÁfVAP SZABADY BÉLA: VÁRROM ANTALFY ISTVÁN: Munkásszállás vasárnap délután A fehér falak most is fénylenek, az udvar virágai most is nyílnak, az ablakok is tárva-nyitva, - s fehér csomagolópapírnak mintái a polcokon, idenéznek. Minden olyan, mint más, egyéb napon, de most vasárnap délután van, és ím, e percekben azt találgatom: e szobák emeletes ágyain hétköznap éjszakáin megpihenve miről álmodnak hű lakói, belesóhajtva éji csendbe felriadó vágyaikat; s hová tűntek ők, hol vannak e délután csendjén, lakói e tanyának? Pihennek, otthoni dikőn talán, vagy a szomszéddal, rokonokkal beszélik a világ, s maguk sorát... Elmentek mind... hogy néhány óra múlva a rángató vonatra üljenek, s a most üres, magányos kis szobák csendje érkezésükkor dalba kezd. ra és átkarolta a váltamat. Nekem se kellett több, elhihe­ted. Robbantam. Talán meg­halt a nagynénéd, hogy nem jöhettél időben? Nevetett. De­hogy. Egy régi barátorúmal ta­lálkoztam. nem láttuk egymást ezer éve. Beültünk egy presz- szóba. Én meg ácsorogjak a járdaszélen, mint egy... és várjak rá! Megkapta, elhihe­ted. Erre azt mondja, angyali békével: ne csinálj itt bot­rányt, Veruskám. Eddig pom­pásan megvoltunlc. Nézd, már figyelnek az emberek. Milyen finom lélek lett egyszerre a pimasz; figyeled? Legyen eszed, édesem, mondta olyan türelemmel, hogy attól rögtön tűheggyé változott minden ide­gem. S még mindig karolta a váltamat szelíden. Mintha őrülthöz beszélne: nézd, kislá­nyom (kislányom! a tácskó, s olyan leereszkedő hangsúllyal mondta, hogy attól viszketni kezdett a tenyerem), nézd most jönnek a kislányok, a nöcskék a hivatalból, tele van velük az utca, a város. Gép­írólányok, műszaki rajzolók, tervesek, titkárnők. Férfit alig látsz. Elárasztottátok a világot, édesem. Egy statisztikában ol­vastam, hogy Magyarországon, de másutt is, majdnem há­romszor annyi nő él, mint fér­fi. S nézd, ezek mind éppen olyan fiatalok, csinosait, tű­sarkon billegők, mint te. S nem tolakodón, inkább fiús huncutsággal nézte őket, és képzeld, a szégyentelen kis csukák a képébe mosolyogtak. Nem is rátartlak, mondta; int­sek nekik? Mint egy közönsé­ges szoknyavadász. Aszfaltbe­tyár. Gondolhatod, nem kímél­tem a nyelvemet! Falképnél hagytam. S tudod, mi a dühí­tő? — Mi? — kérdezi a zsem­lyeszínű, meglepetten és bu­tán. — Hogy igaza van! Nekem is két húgocskám nyávog ott­hon. S ha édes szüléink Ve­rákban, Krisztákban meg Ma­rikban túlteljesítik a normát, nem is tudom, meddig óvhat­juk meg azt az absztrakt köz­hiedelmet. .. — Micsodát? — ... azt a hamis legendát‘ drágám, hogy ők futnak utá­nunk, s nem mégfordítva. a gömbölydednek most /J fennakad a szeme, az aj­tóra mered. Térdével megbö- •ki a barátnőjét. Természetesen Rudi lép be. Valóban, pontosan olyan, mint egy derék lajhár. — Csau, kislányok — vigyo­rog szelíden. Leül a két höl- gyike közé. Akkor a sápadt Madonnán mintha áram futna át. — Lehet, hogy hamis az a statisztika? — kérdi kajánul, — Mostanában a statisztíky- sok olyan felületesek; gyakran tévednek —, és tekintete ke­gyetlenül átszúrja Rudit; a spirituszba szánt rovart. Közben a zenegép karja me­gint megjelenik az új lemez­zel, s mintha elfújná őket egy vad — rock-and-roll. MIKES ISTVÁN: VÁC ers/rsmMSsssssMSsfSSSSSSSSSssssssy/SMrsssssssssssssssssss/ss/mssssssssssmf.rssssss/sssssssssssssssssss/ss/'ss/s/ss/ssss/ss/ssss/ssss/ssssssssssssssssss//-fssssss/fs/ssrs/s/ssss/ssf/,fssss/rssss/ss/ssss/ssssssssssssssssssssrss/ssssssssssss/ssssssss/y/sswssff GYURKOVICS TIBOR: ZENETANÁR „Kedves Prezsiili Mária, — mondta a ta­nár tanítványának —, véletlen az, hogy kik kerülnek be az életünkbe, s talán az is, hogy kiket szeretünk meg. De azt nem tekinthet­jük véletlennek, hogy kikhez ragaszkodunk.” — Háttal állt a szobáinak, kinézett a kis terem ablakán, ahol csak föilfede lehetett látni, mert a vízszintes teret tetők állták eh A magasban pedig száz és száz téli ág futott össze, os­tobának tűnt ez a növényi hadakozás, szinte egymás ellen, törtek az ágak, és eltakarták az eget. ,,A pillanat szeszélyességével szeretem önt. Ajaj, ne sírjon. Egyáltalán ne sírjon. Nem idős maga, és én sem vagyok az. A látása vonzott, azt hiszem; ma már megmondhatom. Nem is maga, talán nem is konkrétan a ma­ga személyisége, hogy pszichológiailag fejez­zem ki magam, hanem saját belső erőim, ten­denciáim taszítottak volna maga felé.” Csönd volt egyébként, s Nyizsnij-Novgorod alacsony tetőjű utcáin nem járt senki. Sötét, téli eső esett, mert a tél most enyhe volt. „Azt mondom, hogy volna, hiszen sohase volt az enyém. Talán nem is ez a döntő. Tu­dom, hogy maga most is ott áll a katedrám előtt, és a füzetét nyújtja föl, kék szeme van és széles vállai” — elhallgatott Nyikolaj Jego- rovics, s látta, nem a fent vázolt képet, ha­nem önmagát ebben a szerencsétlen, kissé gyűrött szürke zakóban s régi nyakkendőben, látta arcán a ráncait, melyek olyan öreggé tették, mintha már túl lenne a negyvenen. „Semmi közöm önhöz — magának beszélt, ki tudja? A szoba vékony és hosszú volt, a nő kivehetetlenül ült a széken, kényelmetle­nül, és ijedten hallgatta. — Mindig szerettem, minden mozzanat érdekelt a sorsából, tudtam, hogy nem lett zenetanár, hogy elköltözött Tomszkba, aztán később visszatért Nekem is voltak nehézségeim. Micsoda? Az állások s a szerelem. Most jutottam csak oda, arra a pontra, hogy szabadon szeressem magát ügyetlenségem páncélja leesett, más asszo­nyok dobták szét, akik bennem tudós csoda­bogarat láttak. Az ember pillanatnyilag kí­ván és hosszan érez. Valójában még nem voltam kész önt szeretni. A sejtek, a belső felszínek és lehetőségek nem álltak egybe, hogy úgy legyen, hogy egyenesen szeretem. Lemondtam magáról. A töbfoiekről nem. Az könnyebben ment, csaknem egyszerűen. Igaz, hogy utána mindig gyűlöltem őket, mármint ha elmúlt a szerelem. Mert a szerelem el­múlik, különösen el a férfiaknál. Egyszerűen eltűnik, mint a kép a fáiról, amit nem vetí­tenek tovább. Sohasem értettem meg, miért nem megy férjhez. Sokat hallottam udvariéiról, akik dél­cegek és okosak voltak, s bizonyára el is vet­ték volna önt. Jól tudom, hogy nem én tar­tottam vissza magát attól, hogy engedje ma­gát elvenni. Valami más, hiába, magában is az az életelem dolgozott, ami bennem. Maga annyira csinos volt, annyira szép, annyira női. Hatásos megjelenésű, igazi orosz szépség. S mégsem ment férjhez. Magában volt a hiba. Valami ellenállás, valami csönd, mely lelke legmélyéből, sziklák és mohok közül áradt, s a férfiak nem értették ezt. 4gy gondolom. De most annyira elmúltak a percek, órák, évek. Látja, itt nem változott semmi. A régi bordó és enyhén sárga mintás geometriai te­rítő, az annyiszor moccanó kredenc csiszolt régi üvegablakaival, a homályos, testszínű csillár, mely magának régen annyira tetszett, a pufók angyalokat mintázó bőrhátú székek, a kert, a mintás falú cserépkályha, itt van. Mi kell, még? Ezek maradandók. De közülük el­folyt az élet, a levegő, a tér. Elfogytak a bánat kapcsolatai, a szomorúság összefüggései, és nem maradt itt semmi. Befejeződött a tör­ténet. Bevallom, voltak hosszú hónapok, és eszembe se jutott, észre sem vettem, csak utólag, a Zeneteremben. Az emberi lény ^ át­alakul, s magam is megütődve tapasztaltam, hogy hosszú évek után is szeretem. Prezsüli Mária, magát. Közben nagyon is voltak idők, mikor átalakult életem eltávolodott ettől az érzéstől. Most nincs semmi előttem. Nincse­nek feladataim, tudományos ambícióim. Csak­nem vége az életemnek. Ügy érzem — hát­rakulcsolta a kezét Nyikolaj Jegjorovics és puhán, de biztosan állt s beszélt az ablak­üvegnek —, nincs semmi teendőn?. Sok írás­mű, több zenetörténet és tanulmány áll mö­göttem, hiszen maga is tudja, úgy érzem, ki­ürültem, kiöntöttem magamat, mint üvegből fenékig a bort. Egy üres üveg vagyok, drága gyermekem. Csúf gondolat, de igaz. Azt gon­doltam aztán most januárban, te öregedő vi­téz, hívd el Prezsüli Máriát, és mondd el ne­ki,- hogy szereted. Ne értsen félre. Sajnos, vé­get ért ember vagyok, maga csak szenvedett értem, pillanatig se gondolom, hogy feleségül vegyem. Csak szeretem, vagyis most, tizenhat év után megfogalmazódott bennem, hogy sze­retem, — Nevetett a tanár, öreges nevetéssel. — Igen. Nevetséges. Gyámoltalan és kicsinyes dolog, főleg egy nőnek, harmincnégy éves ko­rában, bosszantó, ügyetlen, ostoba dolog ezt hallani. Ne mondtam volna? Elmondtam. Ta­lán magam se tudom, miért? Talán erkölcsi elégtétel gyanánt? Én sohasem udvaroltam senkinek, magának se, sőt, mikor maga kért rá, akkor se. Nem, egyáltalán nem arról van szó, hogy nem törődtem volna a maga szerel­mével, sőt. Védekeztem a magam kicsinyes, tanáros módján ellene, okoskodtam, és ki­szárítottam az idillt az életemből kottákkal, zengzetekkel, betűkkel, könyvekkel. Ma is lá­tom, milyen szép nyaka volt. Haja színére is emlékszem, nem kell érte hátrafordulni. Mert az idillt, a lenézett és siralmas idillt nem le­het kiirtani. Az a sejtek plazmáiban van, a véredényekben, kezünk virágaiban, lelkünk rózsáiban. A szerelem sokáig politika, ügyesT di, hadállás-változtatás, győzelem-vereség, sakk. Magával ezt nem kíséreltem meg, he­lyesebben, másokkal sem, inkább azok kísé­relték meg velem. De elmúlt, és szenvedéseim órán sem emlékszem egyetlen arcvonásra sem, pedig forrók • voltak, és sokszor bágyasztőan illatosak. — Kicsit elhallgatott. Szóval, nincs ennek semmi realitása, Mária Szergejevna Prezsüli. — Semmi. Olyan az én szerelmem, mint a művészet. A valóban van benne, de nem a valóságért, az érzés van ben­ne, de nem az érzésért. Milliószor visszauta­sítottam magamban azt a gondolatot, hogy ezt egyáltalán megfogalmazzam, de aztán elő­állt bennem és kész lett, mint azok a csekély zenedarabok, melyekkel megörvendeztettem hazámat, kis városunk lelkes lakosságát. Bel­ső zene ez, monoton s egy viszonylag öreg ember ajkáról furcsán hangzik, hogy azt játssza, szeretem, szeretem. Ügy érzem, mint­ha előadnék most Is, katedrán állnék, s oly­kor az ember többet tud néha, mint a szavak csendjében. Kiprédikálom az osztálynak az én régi, helyesebben a mi régi titokzatossá­gunkat, hogy szeretem. Itt állok a diákok előtt, s azt mondom nekik: én Prezsüli Máriát szeretem. Meg vannak döbbenve. Igazuk is van. Nem illik ilyet mondani. Hallom, hogy elutazik. Jól teszi. Mondhat­nám, ideje. Maga is megelégelte a rám való várakozást, ón is maga dilemmáit. Francia- ország szép város, akarom mondani, hely, meglátjuk, meddig bírja. Örülök, hogy meg­kapta az ösztöndíjat. Közbenjártam én is, de ezt mondanom se kell. Látom fehér fogait, pe­dig ritkán nevetett. Inkább nézett. Az szép volt. Egyáltalán s egészében véve, ha tudomá­nyos pontossággal kellene meghatároznom, hogy milyen volt, azt mondanám egyszerűen, hogy szép. Nem tartom föl, tudom, ilyenkor sok dolog akad. Örülök, hogy eljött hívásomra, s a szag­gatott s ritka találkozásainkat nem vette sér­tésnek kis időtállóbb kezdeti szerelmünk után. Megkérem, csapja be maga után az ajtót, ha elmegy. Tudja, gombra jár. Ne szóljon Ruszinkának, ő vasal, nem szereti, ha zavar­ják. Szóval, isten önnel. Nem is mondom, hogy gondolok majd magára, mert ez hazugság len­ne. Valami huzamos hazugság. Inkább azt mondom, hogy eszembe fog jutni. Mint egy elintézendő ügy s elintézendő telefon, készü­lés az előadásra, készülés a szerelemre, ké­szülés az életre. Mindig készülődtem magá­hoz, s ezzel eltelt az idő készülődéssel, és nem maradt valódi napokra. Nem baj. Azt akarom még mondani, hogy érdeklődje meg, legyen szíves, hogy a Sorbonne-on most milyen ze­neelméleti órák vannak, s legyen szíves, írja meg. Dehát hamarosan úgyis visszajön, néni mintha ez segítene valamit. Szóval, induljon! Jó éjt kívánok. Eddig maga szeretett engem,' most én fogom magát.” Nem fordult meg. Hallotta a gyöngéd fölál­lást, a percek lassú robaját, a lépteket, az ajtó óvatos kattanását, s még egy darabig állt ott i V ! If egpukkadok, lehelte és a \ IJJ háromnegyedes bun- l dácska elvált testétől, lehullt X róla, mint egy szirom. Keze X hosszú volt, áttetsző; ugyan- \ csak szirom. Ódon költők, ha i feltámadnának, megintcsak ! sziromnak álmodnák, mert az X emberek, a holtak is; javítha- X tátlanok. És igazuk van, mert \ ennek a kéznek nem volt \ múltja; ujjhegyei legfeljebb 5 az írógép billentyűin sétálgat- ? nak mostanában, vagy a. is- ; kolapadon rendezgetik az író- \ szerszámot, az irkát. Rövidre í nyírt, sima haja azonban ősz, X nem ezüst, csupán a fáradt X lámpafénytől rózsaszín vagy X inkább mind a három együtt. X Pedig pofikáján egyetlen ránc X sincs, bőr ingerlőn, hamva- i san feszül, és piros szirmokat X csípett rá a kinti hideg. Vagy X a méreg? Kezét arcára szorít- X ja, úgy hűsíti. Szeme ettől el- X f érdül, mint egy gésának, X amúgyis húsos szája megduz- X zad: turcsi orra szinte előre- i nyomul; mégis csupa báj. I i — Megpukkadok! — mondja i még egyszer, karját elenged- | ve, kimerültén. X Barátnője, ugyanilyen csi- X noska; csak zsemlyeszínben; X pasztellsápadt Madonna. Mint- X ha formái a korai anyaság X után epekednének —. hökke- X nést és érdeklődést színlel; X —Mi történt? Hogyan? X Aztán mohón és őszintén: \ — Rudi? 5 A másik hevesen bólogat. X Mély lélegzetet vesz. A füst- X fátyolban és rejtett világitás- \ ban a wurlitzergép karja las- | san előrenyúl, a korongra X csúsztat egy lemezt. Néger- X dob, szaxofon, zongora; a \ hangok legalsó, pokoli körén \ valahol rumbatök ropja, a ! lábizmok megfeszülnek az asz- | tatok alatt, a csípők, váltak és \ mellek megmozdulnak az X idegborzoló, brutálisan érzéki \ ritmusra, s addig remegnek, ! amíg el nem hal az utolsó dob- ! ütés. Dél van, fél egy; szom- : bat. A kicsi, ablaktalan bár ! zsúfolt, pincérek fordulnak, j hajolnak, és kék és rózsaszín ; derengésben áll a zenegép: : gicoses-modern oltár. ; /"» sodálom, hogy nem mász- j tam a képére a tíz kör- I mömmel, elhiheted. Ha az em- ; bér fél évig csörög egy fiú- ! val a Dunakertben, összebújik ; vele a moziban, néha színház- : ba jár; ha esténként a Duna- parton csókolózik, s egyet-mást megenged, mert olyan köve­telőzők s mert mi sem va­gyunk fából, tudhatod, már bódulatban él, azt hiszi; a csókjával, a szájával, a jó for- ; májával meg a jókedvével egyedül van a világon és olyan remek nő, mint 6, nincs több s hogy a fiú belepistult, úgy ke­ring körötte, akár egy igazi bolygó. És a végén kiderül, hogy műhold! Képzeld el azt a szemtelent, azt a taknyost! Randevúm van vele ma, fél ti­zenkettőkor. öt percet késtem, az igaz, vagy talán tízet, meri az embernek adnia kell magá­ra valamit, nem loholhat, nem nyávoghat a kandúrja után, mint egy szerelmes macska. Hát jó. Odábillenek a templom elé, körülnézek. Rudi sehol. Gondoltam, fejébe szállt a di­csőség, várt kicsit, s elment. Eddig mindig megvárt türel­mesen, tehát aligha volt való­színű, hogy ez a ravasz kis tromf eszébe juthatott. Külön­ben is, sohasem volt túlságo­san szellemes, szórakoztató; műegyetemi hallgató, idén vé­gez. Megvannak a lemezei: röppálya, párhuzamos, ilyen sík, meg olyan síkok, de ren­desebb volt, mint a többi, hal­kabb, udvariasabb, mit tudom én. Tehát várok. Mikor há­romnegyed elmúlt, már ideges voltam, képembe bámultak a nős férfiak, mert harminc és negyven közt ma nincs csak nős férfi, vggy elvált, elhihe­ted. Az egyikre nyelvet öltöt­tem, s hogy tizenkettőkor majdnem a fülemben kondwlt meg a harang, szinte táncol­tam az idegességtől. Tizenket­tő öt. Csak nem történt vala­mi baja? Marhaság. Tegnap este, tízkor még csókólóztunk, s különben is, olyan egészsé­ges, mint a makk, kenus, kép zelheted. Akkoris, telefonálha- ^ tott volna a hivatalba, a ked-$ véért lógtam el. Milyen áldo-X zatokat vállal az ember, iga- X zán, bolondok vagyunk, mond- X hatom. Tizenkettő tíz. Már ép- X pen sarkonfordültam volna, X mikor őlordsága Rudi, feltűnik ^ a buszmegállónál, hórihorga- X san, s mit gondolsz, hogyan? X Nem találod ki. Nyugodt, X gondtalan mosollyal. Nem, de- ^ hogyis rohanva. Sétafikáivá ^ mint egy lajhár — ebéd után. X És én még azt reméltem: bűn- tudata lesz, majd rohan, hogyX lábát-nyákát töri. Harci állás- ^ ba helyezkedtem, vártam s X vártam, gondolhatod. Elszán- X tam magam: ha bocsánatot \ kér, akkor is megkapja a ma- ^ gáét. Két kilométerről lerítt X rólam, hogy megesz a méreg, X de mintha észre se venné. ^ Csau, Vera!, mondta vigyorog- X KÖRÖSSENYI JÁNOS: Hamis statisztika

Next

/
Oldalképek
Tartalom