Pest Megyi Hírlap, 1971. szeptember (15. évfolyam, 205-230. szám)
1971-09-26 / 227. szám
8 rín Meere» ff Ma 1971. SZEPTEMBER 26., VASÁRNAP Tt aci hat és fél éves, és J. JLs mohón érdeklődik a világ jelenségei iránt. Már hároméves korában szakadatlanul kérdezősködött: miért nő a fű? Miért hullanak augusztusban a csillagok7 Es hová hullanak? Mikor indul az első menetrendszerű holdrakéta.? Mitől forog az órámutató? Hogyan kell fékezni a villamost? Forró-e a gázláng? Nagyon forró-e? (Majd kipróbálás Után: miért kente be a kezemet olajjal a doktor bácsi? Lehet ejtőernyőt csinálni gézből? A kórházi liften miért lehet lefelé is menni? Az autóbusz ajtaja hogyan csukódik magától? Miért ne kérdezzek annyit?) Óvodába életében mindösz- sze egy napig járt, négyéves korában. Az óvó néni levitte a csemetéket a térre sétálni, majd amikor visszaterelte őket az ötemeletes épületbe, az első csoport belépett a liftbe. Az első csoporttal Laci is. Belépett, körülnézett, majd berántotta maga mögött a rácsos vasajtót, becsukta a liftajtót, és megnyomta a legközelebbi gombot. A lift lement a pincébe. A nagy kaland a gyerek visításával, az óvó néni rémült kiabálásával és Laci kicsapásával végződött. „De otthon is..., otthon is én nyomom meg a liftgombot” — védekezett zokogva, amikor közölték vele, hogy kitiltatott az ország minden óvodájából... Ezek után érthető; hogy a család izgatottan várta az iskolába indulás nagy napját. Mindenki ellátta jó tanáccsal: legyen szerény, udvarias, csendes, rendes és legfőképpen, az ég szent szerelméért, ne nyúljon semmihez. Mamája kézenfogva vezette, és egész úton intette: csak akkor szólj, ha kérdeznek, csak akkor mo- zogj, amikor a tanító néni megengedte, csak az a tied, amit odaadnak neked és így tovább, és így tovább. j terembe lépés pillanatául ig nem is volt semmi baj. Az osztály küszöbén Laci ál- mélkodva megállt, szeme ke- resztülsiklott húsz pádon és negyven tisztára súrolt gyereken, és a gyönyörűségtől elfulladva kérdezte: „A tábla... hogyan lehet fel-lehú- zogatni a táblát?” ,jSehogy” — mondta a mama rémülten. „A táblához nem szabad közel menni. Értetted?” „Igen” FEUER KLARA : A titokzatos üzenet KERT — válaszolta a fiatalember, és megbabonázva bámulta a hatalmas, fekete alkotmányt, amin piros vonalak és kockák díszlettek, és alsó peremén ismeretlen rendeltetésű krétadarabok csábítottak... Napokon át a tábláról mesélt. „Én még mindig nem mehettem a táblához.” „De Lon- tayt kihívta a tanító néni, és megengedte, hogy felrajzoljon egy kört." „Pataki ma két vonalat húzott a táblára.” „Ma a kockás táblára' rajzoltak.” „Ma a tanító néni lehúzta a felső táblát”... és aki legjobban viselkedik, az lesz a hetes ... az fogja egy hétig törülni a táblát..." „De te csak akkor nyúlsz a táblához...” — kezdte a mama. „Ha a tanító néni kiszólít” — fejezte be Laci szelíden. Ez az esemény a második héten valóban bekövetkezett. Méghozzá — mint az iskolába beidézett kedves szülőnek a tanító néni elmesélte —, a következő módon: Számtan órán a tanító néni intett Lacinak, hogy jöjjön ki a táblához, fogja a krétát, és rajzoljon fel két asztalt. Először egyet, azután még egyet. Laci a kréta után nyúlt, de félúton megállt, szenvedélyesen felkiáltott, két kézzel elkapta a tábla fémfogantyúját, és lehúzta. Ezután teljes erejéből felfelé nyomta a fogót, a lendülettől a nehéz tábla felfelé, siklott a keretben. ' Laci felhúzódzkodott, két lábbal kalimpált a levegőben, majd visszacsúszott. Most újra fel... most újra le... „Hagyd abba” — kiáltott a tanító néni, de Laci megszállottan hintázott a táblán. Minden ő volt most, Ikarustól Piccard professzorig, mélységek és magasságok hőse... Az osztály visított, a tanító néni csaknem sírva fakadt, a kedves szülőket behívták az iskolába... Laci állt, lehajtott fejjel hallgatta a szidalmakat és fenyegetéseket, az anyai sírást, az atyai kiabálást. — Az ilyen gyerek nem ehet a családi asztalnál... az ilyen gyerek nem kap „jó éjszakát puszi”-t, az ilyen gyereket nem viszik el a vadászati világkiállításra. .. Az utóbbi szíven találta a bűnöst. Egy héttel előbb ígérték meg, hogy szombat délután kiviszik a kiállításra. — ígérd meg. hogy ezentúl jó leszel — így a mama. — Nem kell ígéret. Semmi- ígéret — kiabált a papa. — Majd ezentúl megkérjük a tanító nénit, hogy az ellenőrző könyvedbe írja be, hogy mit művelté1 az iskolában, és otthon is aszerint bánunk veled. .. Négy nap telt el, szomorú csendben és békességben. S zombat délben a mama várja a csemetét: Laci nem jön. Már a negyedikes nővérkéje is otthon van. A szomszéd gyerekek is otthon vannak... Laci sehol. A mama rémülten szalad az utcán. A sarkon túl már látszik az iskola. Ét ott... az utcán, a falnak borulva áll a kis elsős poronty. Táskája a földön, arcát eltakarja és sir, sír keservesen. — Kisfiam... Lacikám... mi történt? — Se... sem... semmi... — Megint rossz fát tettél a tűzre? — Ne... hem... i... igazán. ... — Hát akkor? — A tanító néni... a tanító néni... beírt a kiskönyvembe. .. — Mit írt bele? — Ho... honnan tudjam azt én? Én... még nem tudok olvasni ... — De azt mondod, hogy jó voltál... Dévényi Antal szén rajza — Ne... hem vagyok ben- ^ ne... egészen biztos... — Hol az ellenőrző köny- ved? — Nincs — Hogyhogy nincs? — Elvesz .. h... tettem... | — Hol vesztetted el? — Nem tudom. — Azonnal mondd meg az ^ igazat. S — El... vesz ... tettem ... | — Merre vesztetted el? — Az osztályban. * — Hogyhogy az osztályban? § — Az osztályban. — Megkeressük. — Ne keressük meg. Édes-§ anyám, ne keressük meg! — De hát azt muszáj. Nem§ lehetsz iskolás ellenőrzőkönyv ^ nélkül. . $ — Akkor inkább ne legyek^ iskolás... — De hát hogy gondolod? ^ Minden gyereknek iskolába ^ kell járnia. No, gyere, kis- & fiam. Gyerünk csak vissza. S W inden lépcsőfokon cső- § könyösen megállva, min- ^ den lépésnél sírva, könyörög ve, de mégis csak visszatér- k tek az iskolába. A pedellus i bácsi jött velük az üres N tanterembe. Nézték a padó- § kát; sehol nincs az ellenőrző. \ Tanári asztal: ott sem. — Márpedig, édes fiam, in-§ nen haza nem megyünk, amíg nincs meg az ellenőrző könyv, f — Talán... talán ott...S a... dobogóban... — Hol?- Itt. | Egy korhadt deszka a ka- ^ teára szélén... oda belenyúl ^ Laci és vékony gyerekujjai^ kiemelik a piszkos, összegyű rődött ellenőrző könyvet. — Ugye megvan, te hí- ^ rés!... Hogy ezért mit kapsz § apádtól... add csak ide !! ! | Lássuk, mit írt bele a ta- ^ nító néni... ■ Biztonság okából jobb kéz- ^ ről a mama, bal kézről a pe- ^ dellus bácsi fogta a gyereket, § nehogy eszébe jusson kereket § oldani. § A mama megtalálja a toní-i tó néni félelmetes üzenetét, ^ ránéz a könnytől maszatos \ arcú csemetére, és hangosan \ olvassa: ; „Értesítem a kedves szülő- § két, hogy Lacit jó magatartá- ^ sáérl el lehet vinni a vadá- ^ szati világkiállításra...” 1ASNÁDI VARGA ÉVA: Mementó Szeptember vég-e. Darázs táncol a fényben, és lyukas hálót dobott a nap hajamra, fényrácsok között nézek reád a hegyről életem hétköznapja. Toll. Tinta. Papír. íróasztallá váltak. Vasbeton. Láda. Kőbányai szerelmek. Tört cigaretta egy piros csőnakházban, már többé nem kereslek. Tapasztalat. Pénz. Szemlélődő vasárnap. Egyhúszas fagylalt, ó nem jön többé vissza! Jaj, sötétzöld fák a sárga homok mentén, nem engem vár a hinta. Füstszűrő. Üjság. Napszemüveg prizmája, s a hétköznapok rendje játéksorokban táncol. Szeptember vége. És egy ág levéldíszben fejest ugrik a fáról. SIKLÓS JÁNOS: (Egy óhajtó mondat Az éjszakai gyomorgörcsöknek nyoma sem maradt. Egészen í jól érezte magát. A gyerekek délután a széles verandára hegyezett kis asztalnál ültek. Egy szabályosan kerekre faragott í tuskóra ereszkedett és forgatta a tankönyveket 'j — Kati, nézzük csak, nyelvtanból mi a lecke? <5 A kislány jobbra-balra ingatta fejét, mintha azt jelezné, 1j hogy mára nincsen tanulnivaló. Sötétbarna, vékony varkocsa 1j himbálózott, mint a harang nyelve. Játékos, fennhéjázó hang- í súllyal közölte: a névelők. De az már vizsgára szóló ismétlés, zés fújta a névelőket, pontosan a könyv szerint. Befejezte és í apja térdére ugrott, megölelte a nyakát és illegett-billegett, 1j mint cinke a fán. Kántáló hangon mondta, hogy a vizsga után 1j csak meséskönyvet olvas és strandra jár. — Kaptatok-e újabb ismétlést? 1 — Hát igen, de azt csak szombaton kérdezik. 1j — Halljam, mi az! ^ — Ugyan, apu, most ne — és hízelegve simogatta apjának 4 sovány, sápadt arcát. 1, — Na, mondjad csak... 'j — A mondatról. — Mondatról, mondatról, de mit kell tudná a mondatról ? 1f — Hát, mindent. 1 — Te, Kati, ne bolondozz velem! í A játékos hangulatot nem akarta elrontani. Kiérezte a í pajkosságból a gyereköjrömöt és ragaszkodást, de azért egy 1, komor, mérges szemvillanással jelezte, hogy a tanulásban nincs | tréfa. A kislány megértette a helyzetet és mondta, hogy mi- 1, Iyen a felkiáltó mondat, a kérdő és parancsoló mondat. Kifej- ^ tette az óhajtó mondatot. Apja mindjárt rákérdezett. Kati 1 gondolkodott és hangosan mondta: — Túrós bukta. | — Ez nem mondat. ' 1, — De szeretnék már túrós buktát enni. 1, — Akkor azt mondd: „Szeretnék túrós buktát enni!’ | Néhány másodpercig elmélázott, apja barna szemét nézte, |és egy váratlanul fogalmazott kijelentő mondattal lepte meg. 1t — Nagyon szeretlek, apukám. £ Ez a nem várt mondat megzavarta a rendet. Laci, a kiesebbik gyerek is talpra ugrott, s két oldalról ölelgették a fa- I tüskén ülő apjukat. j — Csak ne legyél beteg — súgta a kislány. ; A ragaszkodásnak ez a hirtelen jött őszinte kitörése nagy | erőfeszítést igényelt, hogy az apai tekintély ne apadjon a ki- | buggyanni készülő könnyekkel. Föltetszett előtte tizenhárom : (éves házassága, amelyből az utóbbi hat esztendő betegséggel, j fájdalommal telt el. Operálni kellene a gyomrát, közönséges (rutinműtét, de fél tőle, olyan balsejtelmek kínozzák, hogy nem 1 ímeri vállalni: cipeli fekélyét és mérgezi vele a család életét, |amely hallgatag-szomorúságával, derűtlen valóságával lassacsikón olyan természetellenes, hogy a gyereklelkeket veszélyez- |teti. A normális viszonyok óráiban, ilyenkor pedig túlbuzognak Ja lefojtott érzelmeik. Krákogva köszörülte a torkát, azután ke- ! ményebb hangon szólt a gyerekekre. POLGAR ISTVÁN: A házőrző Akire gondolok, nem él, bár éppen ma kaptam tőle levelet, 6 talán két hónap múlva is kapok. Futott, és elvágták a célnál: tüdeje sűrűn bepöttyögtetebt, s jó bordájába fűrész harapott. Forog az ősz, tél, a tavasz, nyár — ő csak piszmog a kocsmaasztalon, az ágya mellett maszatos üveg Negyvenéves, és hasa van már, szeméiben üres, alvadt nyugalom, álmában engedelmes ids szüzek. Méhébe anyja úgy fogadta, hogy lány lesz, baba arcú, szőke lány, s lányként nevelte — hajló, lágy legyen. Házőrzőnek hagyta az apja, " ki Pestre ment az unokák után, dödögni, tapsikolni, özvegyen. Vállat görbít az egyedüllét, mágnes — magához szippantja a tűt, paralízis — akaratbénaság. Cincogtatta a hegedűjét, / hallgatta, hogy a régi óra üt, Dumas-val, Jókaival cimboráit. De már nem óvta senki-semmi, még sál sem a hófútt teherkocsin s a vásárban, hol sátra cárban állt J égcsap -csörgésben kelni-menni, a szesz segít csak: hő és kokain; párafátylakban látta a halált Tíz éve már élete karton, a neve mellett szám és százalék, tíz éve már csak föld s ég közt lebeg A levelét szorongva tartom — nem ő a házat, a ház őrzi rég, befonták káprázatok, képzetek. , Kati, mosj már menj be olvasni! A kislány fogta az olvasókönyvet és ment a szobába. Laci előkészítette számtankönyvét, meg a kockás irkát és kérdőn nézett apjára. — Mutasd! i — Ezt a hat példát kell ismételni. —- Na, nézzük az elsőt f — Hétszer hét, meg tizenkilenc. — Hogyan számoljuk ki? — Hétszer hét az.,. az... hétszer hét az negyvenkilenc, meg egy, az hatvan, meg egy, az hatvanegy ... — s ujjain számolt egészen hatvannyolcig. A számtan végén Lacit szigorúan megszidta. Ha így számol, semmi sem lesz belőle, még pincérnek sem lesz alkalmas. — Majd sofőr leszek. — Azoknak is kell számolni. A butákat sehol sem szeretik, mert azok sok bajt csinálnak. Rossz hangulatban fejeződött be a délutáni tanulás. Laci a szobaajtóból azért megkockáztatta — mintha éppen most jutott volna eszébe —, hogy estére apjuk egy igazi mesét mondjon el. I Suhanó« mosollyal szállt él az apai harag. Fáradtan vacsoráztak a gyerekek, lábukat lassan mosták a lavórban és nyűgösen kérdezték, hogy anyjuk ezután mindig éjszaka jár haza? — Csak addig, amíg vizsgázik, mert itthon tőletek nem lehet nyugodtan tanulni. — De lehet. Nem zavarjuk anyut— pöntyögött a kislány. — Fekvés! — Hát a mese? Megígérted. — Csönd legyen... rövid mesét mondók, mert álmosak vagytok. Nem ellenkeztek. Könnyű takarójuk alatt forgolódtak, inkább aludtak volna, de a régen várt igaz-mese izgalma ébren- tartotta őket. — Jövök én is, csak szódabikarbónát veszek be. — Fáj a gyomrod? — Nagyon fáj, kislányom. — Akkor ne is mesélj. — Mesélek. Megígértem. Aki ígér valamit, annak állnia kell a szavát, másképpen vége a becsületnek. — Ugye, te mindig betartod a szavadat — kérdezte Laci, térdeplő helyzetből. — Betartom, fiam. — Azt mondtad, ha jó lesz a bizonyítvány, kapunk tőled egy fényképezőgépe*. — Kaptok. Van még két hét a tanév végéig, addig sokat tanulhattok. — Ugye, eljössz a vizsgára — folytatta a beszélgetést a kisfiú. — El. Majd eljövök a gyárból. — De ne úgy, mint tavaly. Mondjál valami fontosat, hogy azon a napon ne küldjenek Pestre. Mosolygott magában, s válasz nélkül hagyta a hegyeseszű Kati tanácsait. — Figyeljetek! Elmesélem a Kiss Jóska történetét. — Szép történet? — Ha folyton beszélsz, kislányom, nem tudom elmesélni. — Igaz-mese? — Kati, hallgass már — erélyeskedett Laci. — Jóskáók mellettünk laktak, a szomszéd tanyában. Má-
