Pest Megyi Hírlap, 1971. szeptember (15. évfolyam, 205-230. szám)

1971-09-26 / 227. szám

1971. SZEPTEMBER 26„ VASÄRNAP

«ST UECYKI

PEST MEGYEI ALKOTÁSOK

Paíay László falfestménye

Paitay László, aki Szőnyi István tanítványa volt, pályakezdése óta mindmáig szívesen vállal murális feladatat. Erről tanúskodik biztos rajztudással készült zsennyei, csákvári, salgótarjáni, egri, ózdi műve — mely szanatóriumban, házasságközvetí tő-teremben, szak- szervezeti székházban szolgálja a festészet eszközeivel gondolatébresztő, közérzetápoló hivatását.

Legújabb seccója 1971. augusztus 20-ra készült el, s a Járási Hivatal kis tanácstermét díszíti Ráckevén. Többszörös összefoglalás ez a javából — festői tapasztalatait és a táj ajánlatait tömöríti. Igaz, régebbi jelképeit is megőrzi, az itt látható móló, öreg házaspár régebbi festményeinek is alkotóeleme, de mindez azon egységesítést szolgálja, mely festői leg kapcsolja össze a Ráckevei Duna évszak-epikáját a családi körből szervezett emiberaia- kok csöndes lírájával.

Fatay László ráckevei falfestménye három részre tagolódik. Gyerekek homokvárát építenek — karjukon vibrál a vízparti fák zöldje, csónakos fiú időzik a nyárban, s az első rész záróakkordja Ráckeve torynypárbeszéde a víz-otthon fölött szárnyaló sirályokkal, örvénylő ritmusban jelenik meg a Duna felé süllyedő erdő, s a fák másutt is elhatároló képelemként hatnaik.

SIMON LAJOS:

Téglák

rültünk, hogy módunkban van megtenni, hát vigyük haza a téglánkat. A fájrontkor egy- egy téglát tettünk a táskánkba, a kenyér, meg a szalonna helyére.

— Csak nem ezért ülnek?

— Nem ezért. Csak a történet kezdődik itt. Este Kubics- ka suszterral iszogatta^n, s eldicsekedtem neki, hogy hazahoztam a téglát. Erre Kubics- ka, akiről tudni kell, hogy néha letér az egyenes útról, szépen megkért, hogyha már ott vagyok, ha már módom adatott, vigyem haza az ő tégláját is. Egy krigli sörért kötélnek álltam.

T tt egy pillanatra megsza- kad a beszélgetés, mert a rabot meg akarom kínálni egy Kossuth cigarettával, de ő megelőz és elém tart egy egész doboz Savariát.

— Hát, ezért került ide?

Az elítélt fájdalmasan legyint.

— Még ez is csak kezdete a történetnek. Szóval' dolgoztunk, dolgozgattunk, pedig mint már mondottam, a vállalat csak órabért fizetett. Hát, kérem, nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy Itt mindenkinek van egy téglája. Igen, a szólásmondás hatása alatt álltam. Az a bűnös. Néztem, nézegettem a téglákat, s azokra gondoltam, akiket nagyon szeretek. Ez itt Teréz néném téglája... ez az édesapámé... ez az édesanyámé.,. amott az

A mű központja évszakvonulás szürkéskék szivárványéggel, a nagy ringás a virágzó fasor tavaszidézetébe torkollik. Aratók váltják fel a fehénszikrás lombozatot, a festői staféta következő periódusa családi jelenet, szüret, s különösen elmélyült időzés az őszt és elmúlást egyaránt hordozó jelképes emberpár. Tiszta líra hullámzik az ünnepi panorámában, csöndesen átvezet a falkép harmadik tételéhez, s itt, a befejezés felfokozott formáiban a festő himmikus áradással ünnepli a léleknyugitató természet nádasban kifejezett üzenetét.

Ha néhol túlhangsúlyozott is a rajz, s talán kevesebb figura több lenne az előbbi részleteknél, itt minden a helyén van, fölösleg nem zavarja a hatást, mert az arányok tökéletesek. Nádak között rejtőző vízi szárnyasok, mólón várakozó horgász, füsti fecske, fácán, gólya, gém éli folyamatos törvényszerűséggel életét hajló buzogányok között, s mindez nemcsak Patay László világának tartós hangulatát érzékelteti, hanem festői megoldással a táj, a ráckevei Duna-ág önarcképét adjai

Reméljük, hogy a Ráckevén letelepedő művész számba veszi a hajdani kisváros vízfodrokkal, fűzfákkal, kanyargó utcákkal felvonuló varázsát, és új művekben maradéktalanul előlépteti festészetté. ,

Losonczi Miklós

! I lletékes helyen megen- ! 1 gedték, hogy Erzsébeti

•Pál jogerősen elítélt köztörvé• nyest meglátogassam a szo• morú rabságban. Börtönőr ve- ! zetett a találkahelyre, egy el- i só emeleti magánzárkába,

! amely csak akkora, mint egy | jobbfajta pesti albérleti szo- j ba, amelyért négyszázötven fo- | rintot kér a tulajdonos. A cel• la berendezése szokásos: egy

• vaságy, egy mosdó, egy asz- ; tál, egy szék, egy ' vizeskupa.

• Az elítélt jó vágású, negyven- ! éves forma ember, arcán, sze- : mén örökös szomorúság bo- i rong, de ez teljesen érthető, j Nem tudja, hogy újságíró va- i gyök, eléggé megilletődötten : fogad.

i — Miért került ide?

A

z elítélt arca kissé elpirul, ádámcsutkája rángatózni i kezd, látszik, hogy birkózik a ; szavakkal.

i — Miért került ide? — sür- : getem a választ.

— Idegen tulajdon eltulaj- ; donítása miatt.

így fogalmazza meg a bűnét,

; bonyolultan, de finoman, i — Szóval lopott? i Szomorúan bólint.

| — Mit lopott?

— Téglát — Mennyit?

— Egy víkendházra valót i — Kitől lopta?

| A kemény, edzett, jogerősen i elítélt köztörvényes sírással i küszködik.

— Sajnos, uram, hozzányúl- ; tam a társadalmi tulajdonhoz, j Mert tetszik tudni, kőműves I az én becsületes foglalkozá- i som, egyik építőipari vállalat- i nál dolgoztam annodacumal.

I Engem, meg a Mihályi szak- | tánsat, aki szintén itt ül a | szomszédban, p tizennyolcas- : ban, bíztak meg azzal, hogy i ; felépítsük a megyei börtön új | kőkerítését Kaptunk téglát,

! cementet, homokot Munkához I láttunk, dolgoztunk, dolgozgat- ; tunk, bár csak órabért fizetett i a vállalat. Aztán, mikor meg- ; álltunk egyet füstölni, Mihályi j megemlítette, amit mondani ; szoktak, hogy minden ember- ; nek van egy téglája a börtön- i ben. Én erre hülyéskedésből ; azt mondtam, hogyha már ilyen szerencsés helyzetbe keV. JEVTUSENKO:

Papucs

édes feleségemé... amaz a Józsi sógoré... nagyon nagy az én famíliám, kérem. Kezdtem félredobálni a téglát, megmondom őszintén, a legjavát, mivel mint már mondtam is, nagyon szeretem a famíliámat. Láttam Mihályi szaktársról is, hogy szeretteire gondol éppen, mert ő is kezdte félredobálni a téglákat, megmondom, őszintén: a legjavát. Mihályi szakmáidnak is elég népes a famíliája. Midőn szeretteink téglája jókora kupacba gyűlt, Mihályi azt mondta, hogy nem érdemes sokat vacakolni, vigyük haza a téglákat egy füst alatt, nem kell begyulladni, a kutya se ugat meg bennünket, csak szerezzek egy belevaló sofőrt, aki vállalja a feketefuvart. Megmondom őszintén, én nem tudtam olyan sofőrt szerezni, de Kubicska suszter, akiről már említettem, hogy néha letér az egyenes útról, néhány krigli sörért beszervezte Kovács huszonnégy Jánost a TEFU-tól.

A z éjszaka leple alatt lopakodtunk szeretteink tégláiért. A hold sem világított, a csillagok sem ragyogtak, a kutyák sem ugattak, minden úgy ment volna, mint a karikacsapás. De pontosan ebből a cellából, ahol most én ülök, kilesett egy rab, egy .csirkelopásért elítélt senki, észrevette, hogy valami nem stimmel, és fellármázta a börtönőröket.

A dolog úgy kezdődött, hogy bementem az áruházba. A cipőosztályon megkérdeztem: kaphatnék-e egy pár papucsot? Az eladónő rám mosolygott és így szólt:

— Először is üdvözlöm önt nálunk. Ólja vagyok. Es ön?

Kissé megdöbbenten mutatkoztam be. De az eladónő természetes nyájassággal folytatta:

— Nyikoláj Jemeljanovics? Örülök, hogy megismerkedtünk! Mit parancsol?

— Tudja, üdülni megyek. Elkelne egy új papucs.

Ólja meglobogtatta lenszőke haját és még kedvesebben mosolygott.

— Egy pillanat! Negyvenes a lába, ügye? Nem tévedek? Ö, negyvenegyes. Elnézést! őszintén szólva a választék nem nagy. Dehát, nézze csak, Nyikoláj Jemeljanovics!

A pulton megjelent egy zöld papucs, fehér varrással, rikító sárga talppal. Mint egy béka. Rögtön brekegni kezd.

Hátratántorodtam a pulttól. Ólja bűvös mozdulattal elhúzta kezét a papucs fölött, s ettől az ijesztő béka egyszeriben elegáns zöld csónakká változott.

— A lábbeli színe igen praktikus. Különösen, ha tréningruhája kék vagy zöld. És nézze csak, micsoda harmónia van a fehér varrás és a sárga talp között! Az orránál kicsit kiszélesedik, ami széles lábúnknak nagyon előnyös.

Eszembe jutott, hogy a pizsamám zöld, s a lábfejem is elég széles.

— Biztosíthatom, hogy elégedett lesz a vétellel — mondta Oljenka. — A papucs megfiatalítja önt, habár így is olyan, mint egy élsportoló.

— Ugyan, Ólja! Idestova

hatvanéves leszek — mormogtam meghatottam — De igaza van, hogy számomra ez a legjobb papucs. Számlázza, kérem.

— örülnék, ha máskor is hozzánk jönne, Nyikoláj Jemeljanovics — mondja Ol- jenyka, szívből.

— Köszönöm, ön olyan figyelmes, Ólja. Rögtön látszik, hogy tapasztalt eladó.

A fiatal lány szemöldöke csodálkozón felcsúszott a homlokába és kissé szégyenkezve mondta:

— Ugyan, Nyikoláj Jemeljanovics! Újonc vagyok, most végeztem a kereskedelmi technikumot.

Eltelt két év. Ismét szükségem lett volna egy pár papucsra. Eszembe jutott a szőke Oljenyka, hát elmentem az áruházba.

Már messziről megláttam s változatlanul sudár, lenhajú lányt. Karját a mellén ösz- szefonva állt, s a kirakaton át méltóságteljesen szemlélte a zajos utcát.

— Jónapot, Oljenka. Látja, újból eljöttem.

A kislány meg se fordult.

— Papucsot szeretnék venni! — mondtam hangosabban. — Van?

Bal keze gépiesen felemelkedett az egyik polcig, matatott rajta egy kicsit, majd az orrom alá dugott valami disznó orrú filcmamtiszt. Épp hogy nem röfögött. Hátratántorodtam a pulttól.

— Drága Ólja, nekem egy rendes papucs kéne!

— Ne bizalmaskodjon polgártárs! En magának nem vagyok drága!

Kitépte a kezemből a papucsot, s mérgesen a polcra hajította. Ekkor jöttem rá, hogy Ólja már nem újonc a kereskedelemben.

Fordította: Szer edás Ágnes

sodikos korában meghalt az apja, később pedig, amikor a harmadik osztály vége falé voltunk, új apa költözött a Jóakáék- hoz. Nagyon összebarátkoztak, együtt menteik nyáron aratni, a mezőre füvet kaszálni, és nagy eső másnapján, hajnalon gombát szedni, a pusztáira.’Ilyenkor a lovakat ntundug a Jósika hajtotta, apja meg hátul ült, a kocsi derékban.

— Miért hált meg a Jóska apukája?

— Laci, ne szólj közbe!

— Tüdőbeteg lett, már nem segíthettek rajta az orvosok ... Na, szóval, neon is volt semmi hiba. Amikor beköszöntött a télidő, Jósika új kiscsizmában, szép, meleg ruhában jatt az iskolába. De egyszer, a következő tavaszon mégis nagy baj történt Elárverezték a Jóskáék földjét meg a tanyát is. Jóska édesapja annyi adósságot hagyott hátra, hogy a bank elárve- reatette a kis vagyonkát

— Miért? — kíváncsiskodott a fiú.

— Azért, mert a föld és a tanya árából a bank levonta azt a pénzt, amivel Jóskáék tartoztak neki.

— Hagyjuk ezt, úgysem értjük. Mondd tovább, apu — sürgette Kati a foly tatást.

— Az iskolaév végén Jósikát, meg a kisebb testvérét elvitték a városba. Apjuk, anyjuk is elment, többé nem láttuk őket. Egyszer, egyik hajnalon nagymamátok kiment az udvarra, hogy kieressze a tyúkokat. Az ólból szokatlan nesze zést hallott. Odament, egészen közel, és hallotta, hogy valaki sír- dogál a tyúkólban. Amint benéz, látja ám, hogy a Kiss Jósika sir, ül a sarakban és nagyon sír. Szelíd hangon kérlelte, hogy jöjjön ki onnan, de az nem mozdult A nagymama rákiabálit: „Gyere ki onnan a piszokból, tyúktetűből, te gyerek!” Jóska megijedt a hangos szótól és előmászott, kijött az udvarra. Föld- szín-szürke nadrág, meg kábát volt rajta, bakancsát a kezében fogta. „Hát veled mi történt, fiam” — kérdezte a nagymama. Jóska szipogva panaszkodtá, hogy elszökött a Gaál Ambrus tanyájáról, mert nem bírt a disznókkal, azok bementek a vetésbe, s emiatt este a gazda suttyóvesszővel mindig megverte mezítelen lábaszárát. Fölhúzta nadrágját és mutatta a vékony kis kék-zöid-lila csíkokát, a vesszőzés nyomait. „Hol lakik a Gaál Ambrus?” — faggatta Jóskát a nagymama. „A Tiszántúl, Kübek szélén, a határnál.” — „Gyere be fiam, majd csinálunk valamit.” Erre Jóska szépen föltisztálkodott, nagyapátok aztán eljárt a hivatalos helyeken, hogy ne vigyék visz- sza a gyereket, mert kék-zöldre verik. Egyelőre, így maradt nálunk a Jóslta. De...

Megállt a mesélő hang. Egészséges, mély légzéssel aludt a két gyerek, nem bírták végig a mesét. Betakargaitta őket, azután kiment a konyhába és összepakolta a vacsora utáni mo- saitűan edényt Újra belemart a gyomrába a fájdalom. Szódabikarbónát készített és elhatározta, hogy a vizsgák után bemegy a kórházba és megoperáltatja magát. Ostobaság a félelem, ha milliónyi embernek sikerül, miért éppen ő lenne kávétól.

Felsöpörte a verandát, s eszébe jutott hogy már tegnap előkészítette vasalásra a nyári tropikál nadrágját, kereste a vasalórongyot, s ahogyan lehajolt, olyan erős, égető szúrást érzett, mintha tüzes kést fordítottak volna meg a gyomorszáj alatt Fölegyenesedett, de az égető fájás annyira fokozódott, hogy gondolkozás nélkül indult a szomszédba. Orvost hívtak, az meg azonnal mentőt.

Kati felébredt, földugta kócos haját és apja megvetett, érintetlen ágyát nézte. Értelmetlennek találta ezt a helyzetet

— Apu? Hol van apu?

I

Laci is fölült.

Anyjuk mesterkélt nyugalommal odament a kislány ágyá-j hoz és halkan elmondta, hogy aput az éjjel bevitték a kórházba és megoperálták. Két tenyerébe fogta a kislány hegyes! állát, azután magához húzta és úgy súttogta néki:

— Te már nagylány vagy, neked megmondom. Apukának ;

az este kilyukadt a gyomra. ;

— Ugye, azért nem hal meg?

— Nem. Jó kezekben van...

Múltak a napok, és váltakozó hírek érkeztek a kórház-! bői: „Apu most jobban van.” — „Reggelre rosszabbul lett.” —! „Apát újra operálják.” — „Most újra jobban van.” A gyere-! kék már nem tanultak, csak nézegették a könyvet és eszük | a kórházban járt.

Egy reggel, anyjuk visszajött a munkából, a gyerekek ép- ; pen indultak az iskolába. Meglátták, önkéntelen mozdulattal! letették a táskákat és kérdezni akartak, de nem mertek. Az! anyjuk nagyon sírt. Átjött a szomszédasszony, a gyerekeket! beparancsolta a szobába, aztán rosszat sejtén kérdezte:

— Mi történt?

— Hashártyggyulladás... meghalt — s fojtott zokogással! a csöndbe süppedt asszony vállára borult.

Kati vizsgájára most is csak az anyja ment el. Szerényen; a fal mellé húzódott, hogy fekete ruháját és mély redőkkel! szabdalt arcát eltakarja a sárga szertárszekrény. Kerülte a ! lehetőségeket, amelyek a részvét nyilvánítására adnának al-! kaimat, mert ezek csak újraidézik az alig múlt napokat.

Ebben az iskolában Is ünnepélyesen nyűt meg a szülők- | nek szóló vizsga. Apák, anyák izgalommal, örömmel várták ! gyermekeik feleleteit. Ilyenkor remekelni akart valamennyi,! hogy a megígért szülői ajándékok biztosabbak legyenek.

Sáp&dt arccal, zavart tekintettel ült elöl Kati, a máso- ; dik padban. Nézte a fekete táblát. Később jobbra-balra méze- 5 getett; .mintha keresne valakit a teremben. Pillantása anyjá-: nak lehorgasztott fején akadt meg, azután újra a fekete táb-! lát vette szem ügyre. Nyugodtan próbált ülni, csak felső tes-> tének enyhe remegése árulta el, hogy lábaival sebesen kálim-; pál a pad alatt. Lefelé nézett, mintha fehér kis kötőjén talált! volna valamilyen csúnya foltot^vagy ráncot. Ügy tett, mintha; a kötőjét figyelné, pedig a táska helyét nézte, ahonnan apja! levelezőlapnyi képről fanyar mosolyával tekintett rá.

— Te Rozi — súgta a mellette ülőnek —, az én apukám '; is itt van ám a vizsgán.

Amaz értettem arckifejezéssel jelezte, hogy nem érti. Kati| a pádból kijjebb húzta a fényképet és feléje fordította.

Közben már végeztek a számtannal, s a tanítónéni beje-! lentette, hogy most nyelvtan következik. Hibátlanul mondták! a névelőket, jól határozták meg a mondatokat, s mindjárt! példával is bizonyították. i

— Kati, mondj egy óhajtó mondatot! — szólította föl; csengő hangon.

Nem hallotta, hogy a nevét mondták. Lehajtott fővél né-! zett a pad alá. Apja fényképét nézte. A tanítónéni újra szólt:!

— Kati... Kati!... Mondj egy óhajtó mondatot.

Ekkor értette meg. A táska helyére visszacsúsztatta a ké-; pet, fölállt a padban, fehérblúzos, vékony háta kicsit meggör-; nyedt és halkan azt mondta:

— De szeretném, ha élne apukám!

Félénk tekintettel hátrafordult, anyját kereste a szertár-; szekrény mögött, azután visszaült és újra fehér kötőjét nézte,; mintha azon találna valamit. !