Pest Megyi Hírlap, 1971. július (15. évfolyam, 153-179. szám)
1971-07-04 / 156. szám
8 r*9i ki EC hírlap 19*1. JŰLIUS 4.. VASÁRNAP SZEBERENYI LEHEL: Mária Zsigmond búvóhelye Micsoda fejlődés 1942. szeptember 4-én halt meg Móricz Zsi gmond, a magyar irodalom óriása. Az ő kedvenc Leányfalujáról vitték el zörgő paraszt- szekéren. eszméletlenül. Nem is tért magához. A halál nagykaszával jött azon a szeptemberi hajnalon. Budapest az első bombákat kapta, és Móricz Zsigmond szívverése megállt. Csendben temették el, barátai álltak csak sírjánál. Az ország alig figyelt rá. hogv eltávozott. Az első bombatámadás áldozatait siratta. S erre kellettek az újságok gyászkeretei is. Az ő távozása elveszett az apró betűs hírek között. o A világváros lélekölő és Idegen kőrengetegébe szakadt fiatal író-újságíró, a tízes évek Móricz Zsigmond- ja, a szülőfalu romantikáját keresi Leányfalun. A távoli Csécsét keresi, a kicsi falucskát, mely kedvesen, édesen megbújik a szatmári Tisza madársejárta csali tosában, és az író szótárában mindvégig egyet jelent a gyermekkor fészekmelegével. Leányfalu pótolja Csécsét. Menedéke lesz az íróknak a mostoha világ, az illúziókat szétrágó élet elől. Itt mindig megjön az íráskedve, friss nedvekkel töltekezik a kiszáradt lélek, a bizalma az emberben, hite az életben itt erőre kap. Csendes hely az akkori Leányfalu, s itt Pest közelében is eldugott Akadnak már nyaralók elvétve, a dombok hajlatában, a fák mögé bújva. Módos emberek, nagyurak fél erdőket birtokolnak itt heggyel, vízzel és vadászkastélyokkal. Pesti vagy budai palotáikból szívesen kikocsi- káznak ide, hogy szippantsanak e csendből, az édeni szépségből, és nem utolsósorban az alpesi levegőből. Móricz Zsigmondot is ezzel csábítják ide. „Kis Svájc” — mondja neki Rózsahegyi Kálmán, a nagy színművész. Mert a művészfélék is kedvelték már ekkor a bájos Leányfalut. Rózsahegyi Kálmánnak is megvolt már itt a kis vityilló- ja. Gyulai Pál uram pedig olyannyira törzslakos volt itt, hogy bírói tisztet is viselt — ő a Szendrey-birtokban ült, lévén felesége: Julia húga, Mariska. Volt hát, ki fülbe súgjon Móricznak. Ráadásul Rózsahegyi Kálmán a Sári bíróban is játszott így hát 6okat beszélgettek Leányfaluról, ahol paradicsomi almák teremnek, s a lankák szőleje egy kis bort is ád. A Sári bíró honoráriumából telek lett, jó két hold kert almával, dióval és szőlővel. S a házikó is megalapozódott, némileg hegyi stílusban. Alpesi levegőhöz alpesi lak. A térség a ház alatt azokban az időkben szabad még. Az út túlsó oldalán nincsenek még épületek, csak rét és nádas, és a Kis-Duna szelíd, ámuló tükre, s mögötte a 6ziget, templomtornyokkal. Az út rossz, gidres-gödrös és csak néha zörög el egy kocsi. Két sor égre nyúló jegenye kíséri. Hol van még a nemzetközi műút; s azon az Ikarusok robaja! Még csak hajó jár, és még nem vágták ki a jegenyéket. A gazda pedig arról álmodozik, hogy beleveti magát a gazdálkodás örömeibe. Bora savanyú lesz, almáit elrágcsálja a háznép. Sose csinál belőle üzletet. Nem ez az ő utcája. Legszebb regényeit gazdál- kodja itt életre. <D Móricz Zsigmond Leányfalun a nagy prózaírók klasszikus munkamódszerével dolgozott. Életének itt szigorú ritmusa volt, rendje. Mint magának a természetnek is. Móricz a természet ritmusát tartotta magára kötelezőnek. Lepihent hát a madarakkal és fákkal már este nyolckor, s velük együtt ébredt. Midőn a kelő nap még csak pirosítani kezdte a vizet, ő már javában írt. Mire reggelizni gyűlt a család, túl volt a napi penzumon. Egész kö- teg papírt televert akkorra öreg, kétváltós gépén. Aztán a kertben bíbelődött rózsáival. Mindig hófehér ingben és nagykarimájú szalmakalapban. Fényképek vannak róla, amint szőlőmunkásai között őgyeleg ebben a hagyományos leányfalui öltözetébeh. Nagyon szeretett kertészkedni. Még üvegháza is volt az emlékezők szerint. Mert sokan emlékeznek rá Leányfalun, akiket maga köré gyűjtött kerti vagy más munkákra. Ezek eleinte nem tudták, hogy a gazda nem is annyira a munkájukra kíváncsi, inkább arra, tudnak-e érdekesen beszélni. Azt hitték, azért jár-kel köztük, hogy szemmel tartsa őket és mert : nincs más dolga. Aztán talál-i koztak mindazzal a „haszon-; talansággal”, amit a Móricz-,: ház táján összefecsegtek — a ; könyvekben és újságokban. J Ekkor észrevették, hogy a ; gazda kezében mindig ott aj kis jegyzetfüzet, s amit ők: őgyelgésnek néztek, kemény i munka volt. Gyakran utazott a kofaha- J jón. Ezzel járt Pestre, a Kelet J Népe szerkesztőségébe. A ha-; jón is sok érdekeset lehetett; hallani. Elvegyült a kosaras! nénikék között, s fehér kéze-í lőjét telerótta betűkkel. Ezt le \ Vigasztaltam, nyugtatgattam, nem sok sikerrel. Aztán lábujjhegyen távoztam, hogy még idejében kiérjek az állomásra. Nem értem ki. A folyosó végén elém állt ügyem intézője és elintézett. Amikor a hordágyon a mentőkocsihoz vittek, mielőtt újra. elvesztettem volna az öntudatomat, jóleső érzéssel néztem vissza az irodaházra. MICSODA FEJLŐDÉSI Mekkorát léptünk előre! Itt nincs elvtelen mosakodás, rosszul értelmezett kollegaliiás a vezető részéről, itt nemcsak meghallgatják a jogos panaszt, de együtt is érez a főnök a félig agyonvert ügyfelekkelt Nem ködösít, nem szépíti a rideg tényeket, nem igyekszik véletlen esetnek feltüntetni a jellemző fogyatékosságokat. Boldogan ájultam el ismét. Kürti András Levelek Leveleket dobtam a tűzbe, ezt ne más, hanem én tegyem. Füstjüket a szél messze űzte, fiókjuk már a végtelen. Füstfelleg lett a sok levélből, mely elérte a mély eget. A mérhetetlen messzeségből néhány betű még integet. Virágének Kakukkfű és kankalin nő a határ halmain. A nyár forró derekát övezik a rezedák. A liliom, mint a hó, egy illatfortisszimó. Rózsa szirma ég, virul, egy kis szellő, már lehull. Kérdi is a pipi tér: Ez az élet, mondd, mit ér? Vízparton Foto: Urbán PRUKNER PÁL: DORKA Ez mát kibírhatatlan! Olyan, akár egy rossz színházi előadás: amikor beül az ember, már előre tudja, mikor má következük. Minden délután, mire hazaérkezem, az asztalon már ott áll a bontott borosüveg. A lábosban legfeljebb hideg paprikás krumpli, néha még az sem. Csak az átható, mindent betöltő savanyú kövidinkaszag. Tanulni kellene, de émelyeg a gyomrom. Amíg anyám csak magában iszik, behúzódhatom a szoba sarkába, de ha megjön a mostohaapám, a veszekedésük kikerget a házból. A hónom alá csapom valamelyik könyvem, s megyek le a térre. Néha eltalálnak a srácok a labdával, de az nem számít, még mindig jobb, mint hallgatni az állandó otthoni marakodást. Otthon? Nekem nem az. Legfeljebb egy fekhely, ahol éjszakára lepihenhetek. Kapuzárástól kapunyitásig. Ha korábban érkezem, akkor sem megyek be, csak amikor már hallom Pintér bácsi bicegő lépteit. Az öreg megértőén biccent, néha megsimogatja a hajam, ha véletlenül késve érkezem, akkor sem fogadja ei tőlem a kapupénzt, pontosan tudja mindazt, amit én tudok, többet meg nem tehet értem. Időnként kezébe nyomok egy pakli dohányt, azt elteszi, ma is maga sodorja a cigarettáit, erről nem mondana le semmiért Reggel hatkor már a gyárban vagyok. A munkám nem nehéz, de unalmas: mindig ugyanazok a mozdulatok, ugyanazok a munkadarabok. Talán, ha sikerül befejeznem az esti gimnáziumot, a műhelyfőnök megígérte, akkor előbbre léphetek. Amilyen ügyes a kezem — ezt a szemembe mondta, nem én találtam ki —, még a kísérleti műhelybe is áthelyezhet. Ott nincs két egyforma munkadarab, és fehér köpenyben dolgoznak a lányok, akár a szerkesztő-mérnökök. Persze, nem a fehér köpeny csábít, hanem a münka változatossága, meg az, hogy ott vihetem valamire. Ott nemcsak a pénz több, hanem az emberek megbecsülése is. A kísérleti műhelyben dolgozni rangot jelent, ott már nem csupán egy csavar az ember a sok csavar között. Vajon sikerül-e? Persze, ha esténként otthon tanulhatnék, sokkal könnyebb lenne. Lenn a téren, egyedül, akaratlanul is hol ide, hol oda figyel az ember. Mire észbekapok, kezdhetem elölről. Az iskolában pedig nem hozhatom fel mentségemül, hogy nincs egy nyugodt zugom, ahol tanulhatnék. Könnyű azoknak, akiknek otthonuk van, nemcsak fekhelyük. Hozzám miért ilyen kegyetlen az élet? Amíg az apám élt, minden olyan jó volt. Aztán ... ma sem tudom világosan, hogyan s mi t borult fel a szüleim házassága. Apám betegsége volt az oka? Anyám ballépése? Nem tudom. Tizenkét évesen az ember még nem figyel oda a felnőttek életére. Addig minden, ami jó, természetes. Aztán apám meghalt, anyám összeköltözött a jelenlegi mostohaapámmal, hogy hol ismerkedett meg vele, nem tudom, csak azt. hogy nagyon rossz vásárt csinált. Azelőtt legfeljebb ünnepnap került bor az asztalra, ma pedig nem múlik el nap legalább egy üveg nélkül. Az egyetlen jó dolog az életben az a három este, amit az iskolában töltök. Arra a néhány órára újra úgy érzem magam, mint amikor még az apám élt, s nekem volt igazi otthonom. A szünetekben néha még nevetni is tudok, nevetni pedig a legnagyszerűbb dolog a világon: akkor elfelejti az ember a tegnapokat és a holnapra sem kell gondolnia. Szeretnék egyszer egy egész délutánt átnevetni, vagy legalább néhány órát, mint akkor, amikor még Andrással jártam. Andrással egészen véletlenül ismerkedtem össze. Megszólított a gyárkapuban — éppen műszakváltás volt —, a főmérnököt keresi, azt mondták, a kísérleti üzembe ment, de itt annyi az épület, hogy azt sem tudja, merre induljon eL Ha akarja, szívesen odavezetem, mondtam neki, mára befejeztem a munkát, éppen hazafelé készülődtem, s nem vártam meg a válaszát, megindultam előtte, ő pedig készségesen jött utánam, és amikor odaértünk a kísérleti műhely elé, megkérdezte: megvámám-e, öt perc alatt végez. Azt nem mondta, miért várjam meg, csak belépett a műhely vasajtaján. Én meg ottmaradtam: még mindig jobb egy ismerős udvaron ácsorogni, mint hazamenni hideg paprikás krumplira és savanyú kövidinkaszagra. Nekitámaszkodtam a vaskorlátnak, a táskámban mindig ott lapult valamelyik könyvem, találomra elővettem az egyiket s beleolvastam. Olvas vagy tanul? kérdezett rám András, amikor előkerült, én meg zavaromban elpirultam. Meghívhatom egy kávéra? oldotta a váratlanul támadt csendet, és én még mqjdig csak bólintani tudtam. András gólya volt az építészmérnöki karon. Tárgyaló- képes krapek, ezt már az első alkalommal megállapítottam. Jókat lehetett vele dumálni színházról, zenéről, festőkről, könyvekről, de a végén mindig az építészethez kanyarodtunk. Néha, ha felmentünk a Várba, minden ház előtt megállt és hegyibeszédet tartott a különböző építészeti stílusokról. Profnak kereszteltem, és ő örült, hogy nem untat a szövegével. Akikkel előttem járt, panaszolta egyszer, mindig leintették, hogy nem építészeti előadást várnak tőle, ezért nem tudott megmaradni egyikük mellett sem. Nálam viszont hetekig beérte azzal, hogy kibeszélhette magából mindazt, amit a többi lánynak nem mondhatott el. Ez a néhány hetes tétlen együttjárás, ahogy magamban elneveztem — azon kívül, hogy megcsókolt, semmi mással nem kísérletezett, mint a többi srácok, akikkel addig összeakadtam — helyrerázta a lelke- met, amit az otthoni élet alaposan megtépázott. Ha András már a startnál a lényegre tér, biztosan görcsös ellenkezést váltott volna ki belőlem, így azonban... Ugv történt, hogy kapott valakitől egy értékes építészeti albumot, azt akarta megmutatni nekem, ezért séta közben útba ejtettük a házat, ahol laktak. A kapunál azt mondta: várjam meg, mindjárt visszajön, de bennem incselkedett az ördög. Fel sem hívsz? adtam a sértődöttet. Rámnézett: a szüleim kimentek a szentendrei víkendházba, mondta csendesen, lehetett törölni, mint egy palatáblát, új emlékeztetők alá. © Móricz Zsigmond szerette magát körülvenni fiatalokkal. A Kelet Népe szerkesztőségébe is odagyűjtötte az éhenkórász fiatalokat. A leányfalui kúria pedig tele volt mindig gyerekhaddail. Ügy szerette a zsivajukat, mint a madárcsicsergést. Érdekelte a jövő. Az iskola a kerítés mögött volt. Gyakran elbeszélgetett a kerítésen át a gyerekekkel. „Na, hogy viselkedett a tanító néni?” — kezdte. Aztán erről-arról faggatta őket. A gyerekek pedig csapatosan, kíváncsian lógtak a kerítésen, mint a kirajzott méhek. Sokszor látták őt a Móricz- portán teniszező vagy kosárlabdázó gyerekek között; egy csinált dombon ült, a bírói székben és osztotta az igazságot. Szobája ma múzeum. Ablakát befutja a repkény. Bent minden úgy van, ahogy ö használta. Egyszerű, kopoti bútordarabok. A rozzant parányi íróasztalon ott az öreg kétváltós írógép. Talán az ujja nyoma is a billentyűkön. A falon a megsárgult fényképek — a családról és az íróbarátokról. Akik vele együtt elmúltak, mint régi királyok, ha sírba szálltak, velük ment a háznép. Két szekrény könyv — egy- egy kis könyvtár. Memento kései írójelölteknek. Az egyik szekrényre valót az Erdélyhez gyűjtötte össze és olvasta el. A másikat a Rózsa Sándorhoz. A szekrények is érintetlenek azóta s ünnepélyesen emlékeztetnek, hogy egy nagy ember élt és dolgozott itt. Hasonlítanak óriás síremlékekhez, a fáraók örökéletű piramisaihoz. Ka egyszer szivetek zarándokúira húz ide, egy égigérő sudár jegenyét keressetek, a legmagasabbat a tájban, s az iránt induljatok, ö szúrta le, még mint vesszőt, hogy megjelölje kertje sarkát. A vessző megeredt és. levelet hajtott. S azóta az égig nőtt ; — KE RÉM — szóltam hal; kan és finoman —, igazán tá- 1 í voí áll tőlem a kispolgári tű- j ! relmetlenkedés, de ugyebár ! mégiscsak huszonhetedszer te- , ! szem itt tiszteletemet, a belég t pedig még mindig nincs aláír- i va. Könyörgöm, felöljön ki egy ! végleges időpontot, hisz én Ba- ; zinckarcikáról járok fel önhöz, ' ; háromszori átszállással, amel- ( ; lett reumám is van ... ! — Nocsak! — mondta erre ! ügyem intézője, a kis fejű, ta- \ tárbajszos fiatalember. — No- \ szöge tjük a dolgozót, noszogat- \ juh?! Felállt, nagyot nyújtózott, ; csak úgy ropogtak a csontjai, ! kikanyarodott az íróasztala ! mögül, odasétált hozzám. Mé- t lyen a szemembe nézett. Meg 1 fogta az orromat. Csavart raj- ! ta egyet. Aztán páros lábbal a ; tyúkszememre ugrott. \ Amikor magamhoz tértem, ; elhatároztam, hogy panaszt te- ! szék a hivatal legfőbb vezető- \ jénél. Persze, nagy reménye- \ két nem tápláltam, miközben t végigsántikáltam a folyosón, í mert ahol egy kis beosztott ; ennyire magabiztosan csavarja,' ; meg az ember orrát, ilyen gát ; lástalanul ugrik rá páros láb-% í bal az ember tyúkszemére, ott£ ! milyen viselkedést várhat azf ! ember a fö-fönöktől?! | í Nagyon kellemesen csalód \ tam! ^ ; A FŐNŐK leültetett, ciga-} ! rettával kínált és amint elő-} \ adtam panaszomat, szemmel} \ láthatóan nőtt benne a felhá-% \ borodás. í / y . — Nem találok szavakat! —} l jelentette ki végül. Ami önnel} ; itt történt, az az egekre kiáltl} J Teljesen összegyeztethetetlen 0 a humanista ügyintézéssel.} í Egészen feldúlt engem, amit ön } ; itt előadott... Bocsásson meg.fy ; be kell vennem valami ideg-% ; csillapítót. } * / ; Meg-megroggyanó térdekkel,} S lehorgasztott fejjel kisietett a} ! szobából. { / y ; Alighogy a tapétás ajtó be-% ; csukódott mögötte, már nyílott 0 { és beosont rajta ügyem inté-} ; zője, a kis fejű, tatárbajuszos} ; fiatalember. í t y ; — Nocsak — sziszegte —, ^ \ árulkodunk a dolgozóra, árul-% \ kódunk?! } V////////////////////////////////W//////////. Meghúzta a fülemet. Gyomron bokszolt. Sípcsonton rúgott. Ájulásomból akkor ocsúdtam fel, amikor a főnök éppen visszatért. — Sajnos — folytatta félbehagyott vallomását —. még csak azt sem állíthatom, hogy nálunk az ügyféllel szemben alkalmazott brutalitás elszigetelt. egyedi eset lenne. Ütik- verik őket. mint a répát. Ahelyett, hogy az ügyeiket intéznék. Pedig elsősorban azért kapják a fizetésüket. Elmeséltem neki, hogy míg távol volt, mit művelt újfent a beosztottja. — Megáll az ész! — mondta. — Nem hiszem, hogy másutt ilyesmi előfordulhat! Pont a vezetésem alatt álló hivatalban vannak napirenden ezek az anomáliák!! Vajon mivel érdemeltem ki én ezt a sorstól? Ráborult az íróasztalára, válla rázkódott a sírástól.
