Pest Megyi Hírlap, 1971. július (15. évfolyam, 153-179. szám)

1971-07-11 / 162. szám

4 1911. JŰLIÜS 11., VASÁRNAP Hiányérzetünk támad A gazdaság és gazdálko­dás köznapi téma lett. Fó­rumműsorok, újságoldalak, könyvek és folyóiratok leg­főbb mondanivalója. S ez így van rendjén. Nincs út visszafelé. Örömteli gon­dunk ez naponta. És mégis — hiányérzetünk támad, amikor beszélgetni kezdünk falus', városi vezetőkkel, s azt tapasztaljuk, hogy csak gazdasági kérdésekben já­ratosak, s addig lelkesek, vitatkozók, amíg erről esik szó. Helységük kulturális lehetőségeiről, adottságai­ról már kevesebb monda­nivalójuk van. — Jól isme­rik — évekre visszamenő­leg — például a közös gaz­daságok eredményeit, a oe- ruházások számadatait, de a község, a város „művelő­dési térképe” ismeretlen előttük. R tkán kerül olyan napirend a vezető testüle­tek elé, mely a gazdaság és kultúra összefüggéseit, köl­csönhatásait vizsgálná. Nem valami erőltetett kapcsolatról van itt szó. Pártunk X. kongresszusa tömören így fogalmazott: „Társadalmunk szocialista fejlődésének alapkérdése a dolgozók általános művelt­ségének emelése és szak- képzettségének növelése”. Amiből az is következik, hogy sok még a tennivaló. Ahhoz, hogy a tudomány eredményei, korunk techni­kai vívmányai társadalmi eszményeinknek megfele­lően szolgáljanak bennün­ket, nem elég az iskolai oktatásra, az intézményes képzési rendszerre hagyat­kozni. Hiszen ezek hatósu­gara még nem ér el egyfor­mán mindenhova. Gondol­junk csak az alföldi me­gyék „fehér foltjaira”, a ta­nyavilág ma is létező és helyzeténél fogva még so­káig ezt az állapotot tük­röző elmaradottságára. Az osztatlan rendszerű, a vil­lany áldásától megfosztott, képesítés nélküli tanerők­kel küszködő iskolákra, ahonnét alig jut el gyer­mek a középiskolákig — még kevésbé az egyeteme­kig. A kultúra mint költség- * vetési tényező, ma már nél­külözhetetlen és szerves ré­sze a gazdálkodásnak. Ösz- szegszerűleg igen jelentős arányt képvisel például a tanácsi számvetésben, az éves és középtávú tervek­ben. Sokkal kevésbé érezni a jelenlétét a vállalati, szö­vetkezeti, intézményi ter­vek között. Mintha nem mindig értenék egyformán a kultúra fogalmát. Néha leszűkítik, máskor indoko­latlanul kibővítik — a praktikus céloknak, a veze­tők egyéni hajlamainak és érdeklődési körének meg­felelően. Olykor csak a rep­rezentatív vacsorák, ünnep­ségek, néhány vezető em­ber külföldi útjának vagy a jól játszó labdarúgócsapat kirándulásának fedezetére szolgál. (Elnézést a szélső­séges, de mégis jellemző, s minden ellenőrzéskor fel­bukkanó példákért.) A gazdaság és kultúra együtthangzása — túl az említett költségvetési mu­tatókon — ma még ritka dolog. S még ritkább, hogy úgy essék róla szó, mint a kiteljesedő szocialista tár­sadalom alapvető tényező­jéről — a kiművelt ember­fők sokaságának igényéről. Még mércének is nagyon pontatlan ehhez. Hiszen a tudat változását, az emberi műveltség színvonalát nyo­mon követni a legnehezebb. Legtöbbször — így mente­getőzünk — idő sincs rá. Ehhez vajmi keveset nyúj­tanak az alkalmi és csak reprezentatív jellegű fel­mérések, s nem adhat erről hű képet a statisztika sem. Pedig sok ilyen „zár­számadásra”, helyi össze­gezésre volna szükség a kultúra területén is. Ügy, ahogy azt évről évre meg­teszik a gazdasági élet min­den területén, amikor fel­mérik, mérlegre teszik az eredményeket és megszab­ják a jövő feladata't. F. Tóth Pál Efti doktornő-------: még szofcnyá­I iegnap ] ban, blúzban-------------- forgolódott a so kemeletes kórházépületben, ismerkedett a környezettel, az emberekkel. Ma már felöltötte a fehér köpenyt, elfoglalta őr­helyét a műtőben és az inten­zív osztályon, aminek két szo­báját őrző szobának neveznek. Nehéz műtétek után ide viszik néhány napra a beteget, kü­lönleges kiképzésben részesült orvosok, nővérek szünet nél­kül vigyázzák minden mozdu­latát. A váci kórház új orvosnőjét alig egy éve képesítették erre a szakmára. És hogy szakvizs­gáját letehesse,-3000 kilométer­ről repült Budapestre, aztán máris újra indult Algír váro­sába. Az ottani egyetem klini­káján dolgooztt mostanáig, amíg véglegesen visszatért Magyarországra, ahová kis­gyermek korában Görögor­szágból került dr. Bdbanaszi Efterpi. — Itt is majdnem mindenki megkérdezte tőlem, hogyan szólítson. Persze, szokatlan az én ősi, görög leánynevem. Ki­csi koromban a szüleim is Ef- tinek szólítottak, azóta is min­denkinek azt mondom, hívja­nak így.-------- fiatal arcát fe­I t SinOS, I kefe haj koro- ---------------- ronázza, mo­solygó szeme barna, tekintete szelíd. Beszédén nagyon halo- ványan érezni csak az idege- hes kiejtést. Inkább abban, hogy rendkívül lágyan mond­ja Id a szavakat és a beszé- fie gregorián dallamokra em­lékeztet. Mu nkája egyáltalán nem új ágazata, de alig évtizede kü­lön szakmája az orvostudo­mánynak. Efti — szólítsuk mi is így a doktornőt — hivata­losan anaesthesiológus és re- animátor, vagyis érzéstelení­tő, egyben tehát altató és élte­tő szakorvos. Nem teszik hoz­zá, hogy resuscitator, felélesz­tő, holott adott esetben ez is a feladata. Szép munka, ha mégoly nehéz is mind a há­rom. Sebésznek indult, amikor 1964-ben a diplomáját meg­kapta. Maga választotta azután mostani szakmáját, de még a szakvizsga előtt elkerült Algír­ba. A János-kórházban együtt dolgozott dr. Kozma Andor se­bésszel. A fiatal orvos átmene­tileg Algírban vállalt állást. Két esztendő múltán hazajött szabadságra, akkor már öt éve ismerték egymást. Egybekeltek és a görög lányból magyar asz- szony lett, orvos férjével együtt kéj: és fél esztendeig tartó nászútra indult Észak- Afrikába. — A sebész professzor, aki mellett dolgoztam, algériai. Nagyon jó sebész. Az ottani kollégák nagyon ügyes kezúek, értik a dolgukat. Milyen az élet? Korszerűség keveredik maradisággal. Az ápolónők például földig érő lepelben, le­fátyolozott arccal jönnek be az utcáról dolgozni a kliniká­ra, ott átöltöznek, mégpedig úgy, mint itt a nővérek.--------------------- 1949-ben | Szülőföldjét | hagyta el,--------------------- szüleivel eg yütt menekült egy kis tesz- száliai faluból, a Larissza kö­zelében fekvő Aitomelicából, ahol nem egészen nyolcéves koráig élt. Apjának kis zöld­ségüzlete volt, élelmet szállí­tott a szabadságharcosoknak — Két problémánk van: az iskola és a víz —, állapítja meg Kovács György, Üllő ta­nácselnöke. — Helye már van az új, ti­zenhattermes iskolának, — a kisajátítás is megtörtént, még­hozzá vita, pereskedés, baj nélkül. Most az a feladat, hogy aktivitásra serkentsük a köz­ség népét, és ez nem is olyan könnyű lecke. „Pénzcsinálók" — Tizenhárom millió forint­ba kerül a korszerű iskola építkezése, — de szerves tarto­zéka a modem iskolának a közmű is. Ez újabb kilenc mil­lió, ha meg akarjuk oldani a szennyvíz-elvezető főhálózatot is, bár ez már a község egész­ségének főcsatorna-vezetéke is lenne. — Szegény község vagyunk. Az iskolára saját fejlesztési alapunkból mi 300 ezer forint­nál többet nem tudunk bizto­sítani, s az ötéves terv idősza­kában részletenként szivárog hozzánk a központi alapból az e célra folyósítandó összeg: emiatt nagyon ügyesen, na­gyon odafigyelve kell beoszta­nunk azt is, ami van, azt is, ami lesz, — és még csinálnunk is kell némi pénzt. —Hogyan? — Nem úgy, ahogy a tv-ben láttuk a bankóhamisítást, — hanem a lakosság aktív segít­ségével —, közvetett „pénzcsi- nélással”. A Hazafias Nép­front kezdeményezte, a közsé­gi tanács el is fogadta az élet­revaló elgondolást. Községünk­nek 9000 lakosa van, — a HNF azt szeretné, ha az emberek gyakorlati társadalmi munka, vagy ennek megváltása formá­jában másfélmilliót adnának össze. Most fogalmazzuk a fel­hívást, de sajnos le kell győz­nünk az előítéleteket. Tízegynéhány évvel ezelőtt ugyanis téglagyűjtési akció in­dult nálunk, a lakosság szé­pen jegyzett is, de amikor a pénz összegyűlt, a kitűzött és közzétett eredeti cél: az új művelődési ház helyett — tsz- istállók épültek a közadako­zásból. Nem csodálnivaló, ha ez a „becsapás” mindmáig és másképp is támogatta őket. Menekülnie kellett, Albániá­ba mentek. Ott, bátyjával együtt iskolába járt, menekült tanítók oktatták. Egy esztendő múlva sok más görög kisgye­rekkel Magyarországra hozták, így aztán Fehérvár-Csurgón végezte az általánost, de ott görögül is tanult az iskolában. Legalább levelezhetett a szü­leivel, akik viszont Csehszlo­vákiába kerültek. — Kilenc esztendeig nem láttuk egymást, ilyen szörnyű volt a gyermekkarom — sze­mei megtelnek könnyel. Aztán a szülők átjöttek Ma­gyarországra, apja gyárban dolgozott, most már nyugdíjas, Hogy végül mégis együtt él­hettek, ennek örül, de mindig az jár a fejében, hány gyerme­ket szakít, el szüleitől a hábo­rú ma is, annyifelé a világon. A Hámán Kató gimnázium­ban eltöltött éveiről beszél. Hogy még a matematika is könnyebb volt neki a magyar nyelvtannál és irodalomnál. Olvas-e magyar szépirodal­mat? Csak ritkán, annál in­kább olvas görögül, főleg ha­zája történelmét, amit az isko­lában nem tanult. — elmenekültek, I MlOta I nem volt ott­------------- hon, egyelőre nem is készül. — Majd egyszer, ha megvál­toznak otthon a viszonyok. Honvágyam van, szeretném látni a szüleim házát, a roko­nokat. Egy héttel munkába állása előtt látta először Vácot. Min­den tetszik neki. Férje is a vá­rosban kapott állást. — Lakásunk még nincs, szü­leimnél lakunk Budapesten, de megígérték, hogy kapunk. Bár­csak minél előbb valósággá válna. Hogy miért sürgős? Mert egy éven belül gyereket akarok. Életet adó anya is akar len­ni az életre keltő orvos. Szakoly Endre élénken él az emberekben, s visszatartja őket. Bizonyít a „szőnyegmozgalom" Nem árt beszélni arról, hogy százéves, elavult, egészségtelen iskoláink hat helyen szerte­szórva működnek — és ezeket az iskolákat hasztalan pucol- gatjuk, ragasztgatjuk évről év­re. Hogy mennyire így van, arra jellemző a szőnyegmozga­lom. A szülői munkaközösség az iskolák falait évente sző­nyegekkel tapétázza, hogy a nedves falaktól meg ne fázza­nak a gyerekek, — de a pe­nészes fal, a vakolattal együtt évről évre ledobja a szőnyege­ket is. A hat általános iskolába pe­dig 1100—1400 gyerek jár. Sok mindent megmagyaráz I és tesz szükségessé sajátos földrajzi helyzetünk. Üllő két mammutközség között fekszik: a 16 ezernél több lakosú Mo- nor, és a több mint 20 ezer lakost számláló Vecsés között. Monort az ötéves terv végére várossá fejlesztik, Vecsést pe­dig előbb-utóbb alighanem a fővároshoz csatolják. Minket elnyom a repülőtér. Az egész község beleesik a leszállási övezetbe, s a magassági’kor­látozás miatt nálunk nem épülhetnek magas házak. Vagyis örökös falu vagyunk. Községünk területén víztor­nyot akkor sem építhetnénk, ha nem a központba kerülne, mert nálunk még egy-egy vil­lanyoszlop felállításához is KPM-engedély kell, — vagyis nem versenyezhetünk a szom­széd községekkel. Mindezt azért nem árt világosan átgon­dolni, hogy megértsük: miért Gyömrővel közösen hozzuk lét­re a vízmüvet. Nemcsak, mert nálunk vasízű a víz, — hanem mert csak Gyomron helyezhet­jük el a megkívánt magasság­ba a közös víztornyot, hogy a kellő nyomást biztosítsa. Még júliusban meglesznek a próba­fúrások, s akkor kiderül: meg­felelő-e a víz mennyisége és minősége, majd ennek alapján készíti el a Pest megyei Tanács Tervezőirodája még ez évben a terveket. Akkor már azt is megtudjuk, hány kutat kell fúrni, s hogy portánként mi­lyen összeggel kell hozzájárul­ni a vízműhöz. Tudni kell azt is, hogy a vo­natkozó rendelet értelmében I nagyobb összegű állami támo­gatásra számíthatunk, ha két község összefog bármilyen lé­tesítmény építésére, — mert ily módon jobban szolgálják a népgazdaság érdekeit. Bevetve a tartalékok Minthogy pedig felemelke­désünk nélkülözhetetlen lép­csői: az iskola és a jó ivóvíz, — már a központi támogatás folyósítása előtt ésszerű hozzá­látnunk a munkához, — igaz, hogy így minden erőtartalé­kunkat bevetjük, de megéri. Reprezentatív új iskolánk egy­ben felszabadít hat olyan épü­letet, amelyeket alaposabb át­alakítás, felújítás után — szin­tén pénzcsináló 'objektumokká varázsolhatunk. Kitelepülni készül hozzánk egy ülőbútor­gyári részleg, egy csomagoló­üzem, és még sok életrevaló elképzelésünk van arra, hogy a ma bejáró dolgozók közül sokakat helyben foglalkoztat­hassunk, egyelőre még a nyugdíjasaink többsége is be­járó, évi hatezerért. E-gy-egy kihelyezett üzem mindenképpen fellendülést je­lent, hiszen a vállalatok egy­re többféle módon járulnak hozzá a települések általános fejlesztéséhez. A szentendrei Ferenczy Ká­roly Múzeum rendezésében szombaton nyitották meg a vá­rosa tanács , dísztermében az évenként hagyományosam megrendezésre kerülő szent­endrei képzőművészek tárla­tát. A szentendrei képzőművé­szet nagy hagyományokra te­kint vissza, már a század első felében kialakult itt egy mű­vésztelep, amelynek alkotóit „szentendrei iskola” névvel il­leti a művészettörténet. A je­len tárlat ennek az iskolának áttekintését célozza: a húszas Könyvtárosok vándorgyűlése Szombaton fejeződött be Szombathelyen a Magyar Könyvtárosok Egyesülete és a Vas megyei Berzsenyi Könyv­tár rendezésében a magyar könyvtárosok harmadik or­szágos találkozója. A három­napos . vándorgyűlésen több mint száz könyvtáros vett részt, az ország valamennyi jelentős könyvtára képvisel­tette magát. A találkozón a magyar könyvtárosképzés helyzetét és a továbbképzés lehetőségeit vitatták, meg. VIZILOBEBI Mombasszának, a 14 éves vízilónak a szombatra virra­dó éjszaka megszületett az ötödik kölyke. A vízilóbébi egészséges, jól érzi magát... Az állat különben nem ma­rad Budapesten, az NDK-beli lipcsei állatkert veszi majd át néhány hónap múlva. évektől kezdve a legjelentő­sebb alkotásoknak biztosítot­tak a kiállításon helyet. A mintegy 60—70 festmény és szobor közül meg kell említe­nünk a következő művészeket: Bánovszky Miklós, Onódy Bé­la — a régi művésztelep ala­pítói közül csak ők vannak még életben —, Czóbel Béla, Barcsay Jenő, Paizs-Goebel Jenő, Pirk János, és a maiak közül például Anna Margit, Deim Pál és a szobrászok, köztük Farkas Ádám és Csik- szentmihályi Róbert. Most . kerül végleges helyére Barcsay Jenő 3x2 méterés Asszonyok című mozaikja is, amelyet a városi tanács dísz­termének előtermében helyez­tek el. Fóti állatbarátok Az Állatvédő Egyesület if­júsági munkabizottsága láto­gatást tett a Fóti Gyermek- városban. Az összegyűlt ifjú állatbarátoknak Sütő Irén színművésznő a világirodalom legszebb állatverseiből adott elő. Barna Lajos, a gyermek- város igazgatója elmondta, hogy a gyerekek megható mó­don mutatják ki állatszerete- tüket. Még arra is hajlandók, hogy ebédjük vagy vacsorájuk egy részét titokban elvigyék négylábú barátaiknak. „Fefhőfejes” A Velence szállóban meg­kezdték a „Felhőfejes” című új magyar film székesfehér­vári jeleneteinek forgatását. A film hőse — egy talajnél­küli ember, aki sem családjá­ban, sem környezetében nem tud emberi kapcsolatot te­remteni. A főszerepeket Kál­mán György és a tizenhárom éves Kassai Tünde játsza. KOMÁROMI—Z50LD OS: IKREK NYARA M©NIésR©BI Pereli Gabriella Megnyílt a szentendrei képzőművészek tárlata SZAMOSI SOÓS VILMOS: VIGNALINÉ PORTRÉJA Üllőn ütik a vasai y Víz és szellemi kenyér

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom