Pest Megyi Hírlap, 1971. április (15. évfolyam, 77-101. szám)
1971-04-04 / 80. szám
1971. Április 4., vasárnap res* üti. yíírfap TALÁLKOZÁS A kísérleti gazdaság igazgatója sz»mével intett a gépírólánynak: ne almával, pálinkával kínálja a vendéget. Tudvalevő, hogy a férfiak nem nagy barátai a gyümölcsnek, sokkal inkább szeretik a levét, különösen desztillálva. A kislány zavartan húzta vissza a gyümölcsöstálat, s teli töltötte a poharakat. A vendég pillanatnyi tétovázás után az almát választotta: — Bocsánat — tette hozzá békítőén —, inkább ezt. Nálunk kincset ér a gyümölcs. Messziről kapjuk, Ukrajnából. A Tien San csúcsain nincsenek almáskertek... A gazdaságot járva tucatnyi kérdéssel ostromolta kísérőit. Van-e még lótenyésztés Magyarországon? Kirgiziában ma is ünnep a dzsigitek lovasversenye. Milyen takarmány- növényeket termesztünk? Öntözéses almáskert? Ezt meg kell néznie, feltétlenül. Menynyi a kertészeti dolgozók átlagkeresete? Hogy’ fizet a Bezosztája — magyar földben? Hol tartunk a kemizálásban ? A brigádvezetők szívesen válaszolták kérdéseire. Hiába, más a turista és más a — szakember. Az elvtársan meglátszik, hogy szakmabeli. Van itt egy parcella, kukoricahibridekkel, azt meg kell néznie. A vendég sajnálkozott: szívesen időzne még, de a program szoros. Estére Cegléden várják, író-olvasó találkozóra. Ahá, szóval könyvet is írt? Bizonyára a mezőgazdaságról. Arról is, •bólintott a vendég szerényen. Szakkönyvet? Ó, nem, csak verseket. A kirgiz kolhozok felvirágzásáról, a gyapottermesztök fárasztó munkájáról, Ajsziluról, a szépséges kolhoz- beli lányról. Bányászokról, dzsigitekről, az Isszik-Kul tó hűvös, kék vizéről. Kurbat Dzsumatajevről, a Nagy Honvédő Háború ifjú hőséről, aki gránátokból kötött övét derekára, úgy vetette magát a német tankok elé. A vendégkönyvbe kirgizül és oroszul ezt írta: „Sok sikert a munkában, boldogságot az életben. Temirkul Umetalijev.’ K isfiú volt még, nyolc esztendős csupán, amikor a cári önkény vérbe fojtotta népe forradalmát A kozák szotnyák útját felgyújtott falvak, sebtében ácsolt akasztófák jelezték. A bejek, gazdag kereskedők kumisz- szál itatták a kozákokat, hogy vadabbak legyenek. Egy évvel később, valahol északnyugaton, Pityerben eldördült egy ágyú. Az Auróra lövése a kirgiz fővárosig, Pispekig hallatszott. Szavára előjöttek a hegyekben bújkáló pásztorok, parasztok,'•dzsigitek. A falvakban sorra alakultak a szovjetek, s a földésurak Kínába menekültek. Temirkul Umetalijev élete ettől kezdve nagyot változott: iskolás lett. Szovjet-Oroszor- szág ábécét, tanítókat adott' a kirgiz népnek. Munkásokat küldött, akik vasutat, kőházakat építettek. Orvosokat, akik meggyógyították a betegeket. Szakembereket, hogy mesterségre tanítsák a nomád pásztorokat. Fegyvereket, hogy megvédhessek a szovjethatalmat a fehérektől. A szegényes, poros Pispek négyszázezer lakosú, lüktető nagyváros lett, s felvette a polgárháború győztes hadvezére, Frunze nevét. A rongyos jurták helyén tizenöt város épült. A kirgiz nép, amelynek ábécéje sem volt, ma egyetemeken, főiskolákon taníttatja tehetséges fiait. tin nyelvű feliratok. Buján zöldellő, dús növényzet. Az izzó, nyári csendben, melyet a tücsök szüntelen halk zenéje fest alá, jó ideig fel sem tűnik fülemnek az alig hallható suttogás és szipogás. Azt hittem, egyedül vagyok a temetőben Most egy alacsony sirhalom kőkerítése mellett megpillantom a temető másik két látogatóját: egy öregembert és a párját. A két, bánattól sújtott apró figura rettenetesen magányosnak és szánandónak látszik. Vajon ki nyugszik a zöld dombocska alatt? A gyermekük vagy tán az unokájuk? Közelebb megyek, és most már világosan hallom a fojtott lengyel imát: ... Wiecny odpocziwanie racz mu doc Pannié.. A sír fölött, a bokor árnyékában alacsony fejfa, csúcsán ötágú csillag. A megfakult fényképről mosolygó kamasz réz le. A fénykép alatt a név: Csinov I. N. gárdaőrmester. 1027—1944 Sajgó szívvel nézem a hetyke, pisze orrú arcot, meg a két, vénségesen-vén lengyelt, és szón töprengek, vajon kijük lehetett? S,vajon miért siratják, miért imádkoznak a lelke nyugodalmáért most, annyi év múltán is? Azok is emberek... Karját feje alá téve alszik a néni a helyiérdekű padján. Az déssel és boldogan, majd mintegy mentegetőzve teszi hozzá: — Hisz nemcsak úgy utazok én, hanem hivatalos dologban ... Ebből az „azok is emberek”ből annyi bizalom és optimizmus árad, hogy mindnyájan jó kedvre derülünk. A fél országot keresztülutazza valaki jegy és pénz nélkül, oda-vissza több mint tízezer kilométert — ez szinte lehetetlen. De a néninek elhisz- szük. Van benne valami nagy- nagy jóság, valami lelki nagyság és bölcsesség: a szeme és mosolya olyan derűsen, olyan tisztán ragyog — muszáj hinni neki. Az utasok egyike süteménynyel kínálja. Vesz belőle, illendően megköszöni, és élvezettel majszolja, őrli azzal a két fogával. Közben odakint az eső nyomában előbukkan a napocska, és vakítóan szikrázni kezd a sok millió kis harmatcsepp a fűszálakon, leveleken, háztetőkön. A néni a süteményről megfeledkezve, szemével hunyorogva, boldogan, megbűvölve nézi az ablakon át ezt a tüneményt: — Szentséges atyám, de szép! — suttogja. — De igazán, nézzék csak, milyen szép... (Szabó Mária fordítása) felül. Amikor meglátja, hogy odakint esik, haragosan, gondterhelt hangon felkiált; — A fene ...! Még csak ez kellett! — Finom, gombaérlelő esőcs- ke ez. Miért haragszik rá, néni? Előbb értetlenül néz ránk, majd észreveszi, hogy csupa városi ember van körülötte, megmagyarázza: — A kenyérnek most nem kell az eső. Egy csöpp se. — Majd enyhe rosszallással, de már derűsen teszi hozzá: — Kenyérrel él az ember, nem gombával, ügyi... Alacsony, naptól barna, ráncos arcú, nagyon öreg anyóka, megvan már nyolcvan is, de azért elég elevennek látszik. A keze is erős, inas. Szájából legelöl két, vékony, hosszú, sárga fog árválkodik. Megigazítja kendőjét, és most már barátságos mosollyal, készségesen mesél magáról. Irkutszk mellé való. A fia elesett, a lánya meghalt, nem maradt egyetlen nokona sem. „A nyugdíj végett” jött Moszkvába, mellesleg, mint kiderül, jegy nélkül utazik oda-vissza. Nincs semmi csomagja, még egy kis batyuja sem. — Hogyhogy jegy nélkül? És nem szállították le? — csodálkoznak körös-körül. — És a kalauz? Hát az ellenőr? — Jöttek kétszer is. Hát aztán? — mosolyog halványan. — Azok is csak emberek! — mondja mélységes meggyőzőNem fájhat Nem vehetnek el többé semmit attól aki tündöklő űrrel lett tele. Kinek haja már hópille fészke, madarat sem hív. Puszta tenyere csillagparázstól ég már sérthetetlen. Szobákba sem lép. Hó s fény a szőnyege Nem fájhat zajló szerelmekért már, kinek erdők csöndje lett a kedvese. (Stettner Béla rajza) öltözete szegényes: a viseléstől kivörösödött, kurta kabátka, lábán ilyen melegben már szokatlan mamusz, fején szürke foszladozó kendő. Váratlanul felriad: — Nem volt még Remeny? — kérdi, s E zerkilencszáznegyvenöt február. Egy budai ház pincéjében minden fogytán volt már; a szomszéd utcából szerzett lóhús és a mécses olaja, a hóból olvasztott ivóvíz és a reménység. Mióta tart már? És meddig még?... Egy reggel katonák zörgettek a pince ajtaján. Géppisztolyuk csöve sápadtan csillogott a ködben. Nyilasok? Németek? Egyremegy, kik hozzák a halált, csak már vége legyen. Ezek a katonák nem a halált, az életet hozták. Friss levegőt, a pince dohos bűze helyett. Teli csajkával mért, sűrű káposztalevest. Savanykás ízű orosz cigarettát, mulatságosan hosszú szopókával. Darabka mosószappant, féltett kincset a kenyérzsák mélyéről. Égett héjú, szögletes kenyeret a tábori pékségből. „Kusáj, papa, kusáj!” A „papa”, aki mohón kanalazta a káposzta- levest, negyvenöt éves volt. A katona, aki biztatta, nyolccal kevesebb. A „papa” nagyokat tört a katonakenyérből és a könyveire gondolt. Odafenn, a lakásban csizmás lábak dübörögtek: németet kerestek. A „papa” szeme elszokott a fénytől, hunyorgott a pinceajtó előtt. ínye elszokott a kenyértől, most lassan rágott: ismerkedett. Szíve elszokott a reménytől, most újra reménykedett. A katona kenyeret hozott. A ke-í nyér jó jel: az élet jele. Talán a könyveket is megmentené. A „papa” nem ismerte a katonát. A katona ismerte őt Tudta, hogy élnie kell. Élnie, hogy egyszer versbe szedhesse ezt a találko-i zást. És élelmiszert küldött, hogy ne éhezzék. | És őrséget állított a kapu elé, hogy baj ne; érje a könyveit És tüzelőt küldött, hogy ne: fázzék. A „papát” Szabó Lőrincnek hívták. A katonát Temirkul Umetalijevnek. S a vers, amit a katona várt, megszületett:; Hol vagy, Temirkul Umetoli? Ki üldöz kirgiz poéta? Amiltor — úgy hittük — legnagyobb volt a veszély. \ s köröttünk még a mennydörgő anyag j vívta csatáit, jöttél idegen egyenruhában, de nem idegen szívvel, s először mondtad ki a szót, a világosságét a pokoli bunkerben: — Költő!... Turkesztán fia, i emelted a roskadozó magyart, két más nyelven dadogó agy közé szellemi apák nevét s álmodat vetted tolmácsnak, megmentetted a könyvtáram, a családom, életem ' s többet is... tán mindent... j A kirgiz poéta saját verseit szavalja a cég- ; lédieknek. Előbb anyanyelvén, aztáns oroszul. A teremben egyetlen villany ég, a: színpadon. A költő előbbre lép. a fénykoszorú j elé. Különös, lázas ritmus dobol a verseiben.: Mintha a vad, gyors sodrú Urgencs folyót! hallanánk, amint magával görgeti a Tien San; szikláit Aztán elröppen egy név: Ajszilué. A; vidám, kedves kirgiz lányé, aki az egész kol-i hoz büszkesége. A ritmus lágyabbá válik, i megszelídül. A magyar előadóművész Szabó Lőrinc for- S dításában ismétli a verseket. Zaklatott, kü- j lönös sorok. Tapsra verődnek a tenyerek, a| feszültség feloldódik. A Pen Klub hivatalos vendége a ceglédiek: jóbarátja lett. A nevét nem tudják kimonda-i ni, de mindenki igyekszik megszorítani a kir-S giz poéta baráti kezét... Nyíri Éva Emlékek orszáqútján önéletrajz történelmi keret- | ben — ez az emlékek or- | szágútja. Kövei: események : és emberek. — Azt ígértem: az életemről mesélek neked. Nem fogalmaztam pontosan. Három ember emlékét szeretném csupán feleleveníteni. FEDOR Tizenhét tavasza volt. Addig azt hittem, a napok mind egyformák. Tizenöt éves voltam és gimnazista. Apám pénzügyi biztos. Délután különös hírrel érkezett haza. Orosz hadifoglyot kapott házászolgá- nak a pénzügyi szakasz. Valami magas rangú pótervári fő- hivatalnok fia. Bejelentése felajzotta képzeletemet. Orosz embereket addig csak Gogol és Tolsztoj regényeiből ismertem. Egész nap fülledt meleg volt. Jó indok arra, hogy sétáljak egyet. Az árnyas park helyett a pénzügyőri laktanyába vitt utam. Alig hogy beléptem a kapun, megláttam őt. Ott söpörgetett az udvaron. Derék, szép szál legény volt. Csak a ruhája árulkodott, hogy hadifogoly. A mozgása, a tartása, a járása ugyanolyan embernek mutatta, mint bárki mást, akit addig megismertem. Lehetett volna akár a bátyám is. Amikor megpillantott, nem hagyta abba a munkát, csak a fejével biccentett valami köszönésfélét, jelezve, hogy észrevett. A szeméből riadtság helyett derűs értelem sugárzott Elnéztem hosszan, s megpróbáltam ösz- szehasonlítani Tolsztoj re- gényhőseiveL A mérleg az ismeretlen hadifogoly javára billent: erősebb volt, markánsabb. Hogy álltam és néztem, rámcsodálkozott. Aztán abbahagyta a söprögetest és közelebb lépett S mert nem hátráltam előle, rámköszönt: — Fedor vagyok... — nyújtotta kezét. — Már tanultam kicsi magyar... — törte a szavakat, s mert a meglepetéstől nem válaszoltam, folytatta tovább: — Te... diák? Bólintottam. — Ha akarsz... tan ittak orosz... te tanítsz magyar... én vagyok szintén diák... Már nem tudom, mi tartott akkor ott mellette. Talán csak az őszinte meglepetés, hogy az első orosz ember, akivel sorsom összehozott, magyarul köszönt rám. De az is lehet, hogy a kíváncsiság. Este visszamentem hozzá. — Szeretném oroszul elolvasni Tolsztoj regényeit — közöltem véle kívánságomat — Tolsztoj? Az jó — mosolygott vissza rám. — Tolsztoj nagy író... — Behívott a szobájába, papírt, ceruzát vett elő, s tagoltan magyarázva magyarul, leírta a cirill betűket — Itt kezdeni... a többi semmi. Az első betűknél még vezette kezem. Széles tenyere volt, jól megfért benne ceruzát fogó markom. Apám tanított így régen az első betűkre. És két hét múlva már nemcsak a cirill betűket ismertem. Fedor életét is. Előkelő családból származott, egyetemre járt, jogot ttanult. És az órák után a jog mellé — az igazságot Ezerkilencszázöt igazságát. És ezt a frissen tanult igazságot papírra vetette. Röpcédulákat írt, sokszorosított, terjesztett. Börtönbe ugyan nem került de közkatonaként büntetőszázadban küldték ki a frontra. Ott esett fogságba a galíciai hadszíntéren, onnan hozták ide, a mi országunkba. GYÖRGYE 1944 novembere volt, amikor ököllel megverték házunk ajtaját. A gyertyák kísértetiesen lobogó fényében nyolc fegyveres katona tódult a szobába. Legelöl egy magas férfi mély, sötét ráncokkal a szeme alatt. Az arca véres volt, a homloka sáros, akárcsak ruhája. Szállást kértek. Később, amikor már lemosták magukról az út piszkát s ott ültünk a -szobában mindannyian, elmondták, hogy az autójuk árokba fordult, s valameny- nyien meghemperegtek a sárban, azért néztek ki úgy, ahogyan kinéztek. Ezt szinte mentegetőzve mondta el parancsnokuk, a sebesült arcú Györgye kapitány, aki civilben autómérnök volt. Később a szívemre tette a kezét: — Nem ver nagyon? — kérdezte. — És a keze nem reszket? , — Amint látja, a szívem nyugodtan ver, s akkor is így vert, amikor csaknem ránktörték az ajtót — mondtam csendesen. — Nézze meg a kezem — nyújtottam felé —, nem reszket. Pedig ideges természet vagyok. Akkor, ki tudná miért, olyan nyugodt voltam, mint addig talán még soha. A nyolc marcona katonaitiszt, miután kimosakodott, úgy tűnt, mintha valamelyik garnizonból látogatott volna el hozzánk, nem pedig a front poklából, ahol úton-útfélen a halál leselkedett rájuk. / Éjfél is elmúlt, mire nyugovóra tértek, s másnap délelőtt folytattuk tovább a megkezdett beszélgetést. S hogy jobban illeszkedjenek egymáshoz a szavak, pezsgővel egyengettük útjukat. Azóta sem ittam pezsgőt világos délelőtt. Francia pezsgő volt, s hozzá orosz népdal a kísérőzene. Nem emlékszem már pontosan, hogyan került szóba Hitler neve. — Gitter csórt, azaz hogy gazember — mondta ki megvetően Györgye. Ez a Gitler azonban annyira komikusán hangzott, hogy a feleségemből akaratlanul is kitört a kacagás. Györgye komoran összehúzta a szemöldökét s megütközve nézett nevető asszonyomra. Gyorsan közbe kellett lépnem, hogy mentsem a helyzetet. Kézzel-lábban magyaráztam Gyorgyénak, hogy nem rajta nevetünk, sőt nagyon is egyetértünk vele, csak éppen roppant komikusán hangzik, ha valaki Hitler nevét Gitler- nek ejti. Kis ideig még fürkészve nézett ránk, vajon igazat mondok-e, aztán váratlanul elnevette magát: — Hát legyen Hitler! De akkor is utolsó gazember! * ALEKSZ Alekszát 1945 januárjában ismertem meg. Főszerkesztő voltam Pécsett, őt delegálta a laphoz a parancsnokság. Egy, bogaras vénembert vártam, amikor jelezték érkezését, és egy csupatűz fiatalember állított be az irodámba. — Alekszandr Naszennik.. 1 — nyújtotta mosolyogva a kezét. — Legyünk jóbarátok... — pillantott végig az egybegyűlteken. Hosszan • megnéztem magamnak: fel akartam fedezni benne a két lábon járó paragrafust, aki munkánk gátja és akadályozója lesz, de nem sikerült. S ahogy múltak a napok, úgy szégyelltem el egyre inkább magam, amiért mindezt feltételeztem róla. A munkatársunk lett, vagy mégin- kább: legfőbb segítőnk. Mintha mindig szerkesztőségben dolgozott volna, úgy élte és érezte gondjainkat és örömeinket. Talán ez volt az oka, hogy senki számára sem volt feltűnő, amiért egyre többet láttuk kettesben Évával, a gépírónőnkkel. Közénk tartozott, egy volt a többi újságíró között Néha panaszkodott: túlságosan kimerítették a háborús évek megpróbáltatásai. Szüksége lenne már egy kis fellélegzésre, üdülésre, szabadságra, pihenőre. Ö ezt oroszul úgy fejezte ki: otdih-re, ebben az egy szóban pedig mind a négy magyar fogalom benne foglaltatik. Az arca hétről hétre soványabb lett, a tekintete repe- sőbb. Valóban kimerültnek látszott, pedig csupán szerelmes volt. Júliusban rekkenő hőség köszöntött ránk. Éva kivette a szabadságát, jó ideig nem láttam sem őt, sem Alekszát. Egyik este, már jócskán alkonyodon, váratlanul betoppantak szerkesztőségi szobámba. Mindkettőjük arca sugárzott. — Végre, végre szabadságot kaptam! — lelkendezett Aleksz. — Holnap kora hajnalban utazunk. így mondta. Többes számban. És Évára nézett. — A Krímbe megyünk, a legszebb üdülőhelyre! — mesélte Aleksz. — Ha holnap hajnalban felébredsz és felnézel az égre, a repülőn, amelyik keletre megy, ott leszünk. Majd integetünk neked! — Meddig maradtok? — kíváncsiskodtam. — Egy kerék hónapig! Később, amikor Éva kiment néhány percre, elkomorult az arca. Közelebb hajolt, úgy súgta meg bizalmasan: — Te mondtad egyszer: a szerelem vak. Akkor nem hittem néked, de most már tudom, hogy igaz. Szörnyű csalást követtem eL Beírtam a katonakönyvembe, hogy Éva a feleségem. Nem bírnám ki nélküle egy hosszú hónapig. Ha hazaérünk, az lesz az első dolgom, hogy feleségül veszem. Asszonyomnak fogadom egész életemre. Ugye, megértesz, barátom? Biztos, hogy te is voltál már szerelmes. A szerelmet a háború sem ölheti ki az emberek szívéből... NAPSUGÁR-HÁZ Negyedszázada került fel az írás az érdligeti ház homlokára: Napsugár-ház. Csuka Zoltán költő írta fel oda, az életről vallott hitvallásának szimbólumaként: legyen bármilyen felhős is az ég, egyszer újra előbukkan a napsugár, hogy fényével és melegével beragyogja az emberek életét. Prukner Pál
