Pest Megyi Hírlap, 1971. március (15. évfolyam, 51-76. szám)

1971-03-02 / 51. szám

1971. MÁRCIUS 2., KEDD-Kjüriap 3 HÁZIASSZONYOK ÉS A POLITIKA Rekonstrukció a textiliparbon Esti beszélgetés Vecsésen A tizenhetedik paragrafus Azt hittem, nehéz dolgom lesz. Elvégre, csak úgy besétá­lok, az utcáról... Köszönök, bemutatkozom. Megsimogatom a gyerekeket (nem esik nehe­zemre, szeretem őket), beszé­lek hozzájuk pár szót, aztán hogyan tovább? Kérdezzem meg, mi újság a községben, és lassanként tereljem a szót a S ALT-tárgyalásokra ? Hiszen ezért jövök: megtud­ni, mi a véleménye a háziasz- szonynak a világpolitikáról. Érdekli-e őket egyáltalán ? Hallgatnak-e rádiót? Olvas­nak-e újságot? Figyelik-e va­jon, hogy mi történik hatá­rainkon innen és túl? Az ott­hon szűk kis világába, mi ha­tol be hozzájuk? Mit ismernek eredményeinkből, gondjaink­ból? Erősen sötétedett már, ami­kor bekopogtam Kármán Já­noséit vecsési, Steinmetz kapi­tány utcai otthonába. Munka­ruhás férfi nyitott ajtót, szívé­lyesen, mintha várt válna. A kisszobában komoly arcú, szemüveges kislány hajolt tan­könyvei fölé. Hát itt aztán nem lesz gügyögés, — adtam fel gondolatban a kimódolt taktikát — s míg másikon tör­tem a fejem, megszólalt a há­zigazda: — Szaladj, kedves, hívd ha­za Klári nénit, mondd, hogy vendég jött A kislány elfutott, s még le sem tettem a kabátomat már jött is vissza, másodmagával. — Isten hozta nálunk — mondta barátságosan a házi­asszony .— Nem akadtak el, ebben a nagy sárban? A kislány összeszedte köny­veit s átment a másik szobá­ba: holnapra sok a lecke, min­den perc drága. — Rokomgyerék? — érdek­lődtem. — Nevelt gyerekünk. Egy — a tizenegy közül. Egy részükét pénzért gondoztuk, amíg a szüleik munkában voltak, má­sokat állami gondozásból vet­tünk magunkhoz. Tudja, ne­kem kettő volt s mindkettő meghalt. Születésükkor, a há­ború alatt A hang fegyelmezett, nyu­godt, de a tiszta pillantásé szem még most is fátyolos Huszonhat év után. — Látja, ezért is gyűlölöm a háborút — tör ki szenvedé­lyesen a háziasszony. — Az el­pusztított és a holtan született gyermekekért. Meg azokért akiket felnevelték és megölte őket a puskagolyó. Sokszor el­gondolom — a rádiót hallgat­va — mit élnek át a vietnami anyák. És mióta már?! És meddig még?! — Nézze, én sosem voltam tagja semmiféle pártnak, nem is foglalkozom politikával. Gyermekkoromban istenféle­lemre neveltek és arra, hogy nem szabad senkit sem gyű­lölnöm. Gyűlölni bűn. azt mondták. Mégis gyűlölöm az amerikai hadvezéreket, politi­kusokat Vietnamért. És nem hiszem, hogy ezzel bűnt köve­tek el. Kopognak, szép fiatalasz- szony kér bebocsátást Hallot­ta, hogy újságíró vendég van a háznál, egy problémát szeret­ne szóvá tenni. — Jankovich Miklósné va­gyok, itt lakom a közelben. A segítségüket szeretném kérni. A háziasszony csendesen ki­megy a konyhába. — Az iskolásgyermekekről van szó. Nekem is van két ki­csi, első és harmadik osztá­lyosok. Vecsésen több iskola van, de én oda írattam be őket, ahová magam is jártam gyerekkoromban: a Vörös Hadsereg úti központi iskolá­ba. Eredetileg általános iskola volt öt évvel ezelőtt azonban itt kapott otthont a gimnázium is. — Szeretném, ha nem érte­ne félre: magiam is nagyon örültem a gimnáziumnak. Re­mélem, az én gyermekeim is gimnazisták lesznek egyszer, s jobb, ha helyben tanulhatnak, mintsem naponta utazzanak Pestre, esőben-sárban botor­káljanak az állomásra, örü­lök a gimnáziumnak, de gon­dokat is okoz nekünk. Kevés a tanterem, emiatt be kellett vezetni a kétműszakos tanítást az általános iskolába. Csak­hogy a kisdiákok még két mű­szakban sem fémek ei a köz­ponti iskolában! Ezért a III— IV. és a VII—VIII. osztályoso­kat átirányították a Vörös Hadsereg út túlsó végére, a másik iskolába. Ez viszont olyan messze van innen, a község központjától, mintha tanyasi iskolába járnának. Té­len még sötét van, amikor el­indulnak, s kilométereken át gázolják a havat. A harmadik­negyedikesek még kicsik: elfá­radnak, mire odaérnek. Ez most már mindig így lesz? Nem lehet ezen segíteni? — Tudom, hogy nem ezért jött, de mégis arra kérem... Ezért is jöttem. Megismerni az anyák gondjait. Megtudni, mi bántja őkét, mi a problé­májuk. Állampolgári közérzet: ez is politika. Kármán Jánosné időközben kávét tesz elénk a kisasztal­ra. Sűrű, illatos kávét. — És a házigazda? — né­zem a három kávéscsészét. Kármán János kezével ne­met int: tilos. Beteg a szíve. Harmincnégy évig volt tűzi- kovács az Északi Járműja­vítóban, s ötvenhárom éves korában leszázalékolták: gázt találtak a szívfenékben. Bar­na hajába egyetlen ősz szál sem vegyül, tartása egyenes, kézfogása kemény, látszólag minden rendben van. Csak az a gáz, ami megmérgezte a szervezetét... — Ezért nem lát nálunk tv­készüléket, újságot — men- tegetődzik a háziasszony. — Ezerkétszáz forintos nyugdíj­ból minden fillért be kell osz­tani. Váratlanul jött az uram betegsége. Nem volt időnk fel­készülni a nyugdíjas évekre: tartalékot gyűjteni pénzből, ágyneműből, ruhából. Nehe­zen élünk, mit tagadjam? A piaci árak magasak, kétszer meg kell gondolnom, mire költőm a pénzt. Ne haragud­jon, hogy ennyit panaszkod­tam ... Ne haragudjam? Panaszko­dott? Beszélgettünk. Az életé­ről, anyagi gondokról. Ez is politika. Életszínvonal-politi­ka; sokat tettünk már, és még mindig nem eleget... Néhány házzal odébb, a 37. szám alatt takaros, gondozott villa áll. Wirth Józsefék ott­hona. Itt sincs időm tanakod­ni, mivel kezdjem, valósággal „nyomdakészen” kapom a té­mákat: — Itt, az utca végében van a Vecsés-Kertekalja vasútál­lomás. Azelőtt húsbolt, tra­fik működött a szomszédsá­gában. Ma kocsma van ott. Meleg kolbász, tepertő he­lyett, hadd kezdjék pálinká­val a napot a bejáró dolgozók! Gombamódra szaporodnak a talponállók, italboltok, ven­déglők, kocsmák Vecsésen. Ki­nek jó ez? És az kinek jó, hogy erről a környékről olyan messzire, a vasúidhoz kell húsért járniuk az asszonyok­nak?! — Régi olvasója vagyok a lapnak, úgy érzem, joggal ne­vezhetem magamat tájékozott­nak a politikai kérdésekben. Rádiót hallgatok, tv-t nézek, érdekelnek a világ dolgai. Bo­csássa meg, hogy most még­sem ezekről beszélek, hanem arról, ami minket naponta bosszant, bánt. A túloldalon nyílt egy „vendéglátóipari egység”. (Erre volt üzlethelyi­ség!) Azóta nincs nyugal­munk. Késő este részegek randalíroznak az utcában, kitördelik a kerítéseket, le­ütik a villanyégőket, ordí­toznak, békés járókelőket mo­lesztálnak. Sötétedés után fé­lünk kimenni az utcára. A közbiztonság — az talán nem politikai kérdés? Nem szere­tünk moziba járni. A nézőtér tele van hosszúhajúakkal, akik közbekiabálásokkal, trá­gár megjegyzésekkel zavar­ják az előadást; szétverik a drága pénzen vásárolt, új szé­keket. Azelőtt rendőrőrs volt a községben. Most csak kör­zeti megbízottak vannak. A régi őrsparancsnok nyugdíj­ba ment, a körzeti megbízot­tunkat egyszer láttam erre életemben. Rendjén van ez így? Azt hittem, nehezebb lesz. Bizalmatlanul fogadnak, fu­karon mérik majd a szót, ke­reshetem, merre tágasabb. Rosszul számítottam. Ügy hozták elém gondjaikat, nyug­talanító problémáikat, nyílt szívvel, ahogy a közösség gondjaival azonosuló ember szokta, ha segítséget remél. Szeretném, ha nem csalód­nának ... KÉZBESÍTŐBŐL? Ha élőbb­ről nézzük, így is írhattuk vol­na: az egykori, községbeli Ka­szinó gondnokából. 1941-ben, amikor Monorra költözött, megszerezte ezt az állást, mást nem is igen tudott volna vállal­ni, mert a tüdejét megtámad­ta a tuberkulózis. A felesége pedig egy házi kifőzdét veze­tett, azaz kosztosoknak adott ebédet, otthon. A felszabadulás után Haár Lászlót fölfogadták kézbesítő­A megye hét textilgyárá­ban, s két ruhaipari vállala­tánál kemény munkát, de végre változást, korszerűsítést is ígér a következő öt eszten­dő. Mert kemény munkában eddig sem volt hiány. Ám a változás, a korszerűsítés lassú lépte csak rövidke utalt meg­tételére adott erőt. Most más­ként lesz. A negyedik ötéves terv legjelentősebb könnyű­ipari fejlesztési programja a textilipari rekonstrukció. A tervről szóló törvény II. feje­zetének 17. paragrafusa ki­mondja: „A textil- és ruháza­ti ipar fejlesztése a fokozódó belföldi szükségletek kielégí­tését és a kivitel növekedését tegye lehetővé. Az ipar szé­les körű rekonstrukciójával meg kell alapozni a belföldön keresett és a külföldi piaco­kon versenyképes, korszerű áruk gyártásának, divatos, jó minőségű, szintetikus alap­anyagú, termelékeny technoló­giával előállítható termékek arányának jelentős növelé­sét.” A kormány a tervtör­vényben foglaltaknak megfe­lelően a múlt esztendő máso­dik felében határozatot hozott a textil- és a textilruházati ipar rekonstrukciós program­járól. Ennek végrehajtása ti- zennégymilliárd forint befek­tetést követel. Az anyagi ösz- szeget és a feladatok kiter­jedtségét tekintve a legjelen­tősebb fejlesztési program, amelyet a könnyűiparon belül bármely tevidőszakban teen­dőként határoztak meg. Hóiul a rangsorban A rekonstrukciós program legfontosabb vonása az, hogy nem a termelőhelyek növe­lésével, új üzemek építésével, hanem a műszaki haladás se­gítségével kívánja elérni a célt, a termelés és a termék- összetétel nagymértékű bőví­tését. Mi indokolja ezt? Szakmai körökben közis­mert ténynek számít, hogy ha­zánk a textíliák fölhasználá­sát tekintve hátrább áll, mint a hozzánk hasonló gazdasági fejlettségű országok, s jóval hátrább, mint a fejlett álla­mok. Ennek — röviden — leg­főbb oka, hogy viszonylag nek a községházán, majd az első választáskor tanácstagnak jelölték. Nem tudom, megfe­lel-e a kifejezés, értelmezés, „így kezdődött egy szocialista karrier”, mely nem csupán az egy évtizedes vb-elnökhelyet- tességig vezetett. Magasabbra. Haár László, aki a kezdetek­től fogva, át az ötvenes nehéz éveken, az ötvenhatos esemé­nyeken, mindvégig különböző szintű társadalmi-politikai funkciókat viselt, most is a község egyik legismertebb, s megbecsült embere, közéleti személyiség,akit tisztelnek és szeretnek. Tehát: nem­csak karrier ez. Hanem szo­cialista. És akik csak a dolgok forintoldalát nézik, nyugodtan mosolyogjanak... ELŐSZÖR kézbesítő volt a tanácsházán, azután az adóz­tatásban, begyűjtésben segéd­kezett, 1956-ban „községgaz­da”, 1957-től tíz éven át vb- elnökhelyettes, majd a beteg­sége miatt leszázalékolják, de azóta is. ötszáz forinttal dotált nyugdíjasként, a tanácsházán dolgozik. Szinte a kezdetektől fogva mezőgazdasági területen, ügyintézésben, s megalakulása óta a községi mezőgazdasági állandó bizottságban. — Az ötvenes években elő­ször az adóztatásban, illetve a begyűjtésnél. A különböző te­rületek minőségének aranyko­ronában való megállapítása nem fejezte ki a föld valódi értékét: ebből túl nagy különb­ségek keletkeztek az adózás­ban ... A gazda egy napig sem gyönyörködhetett a termésé­ben, már várták, már vártuk a cséplőgépnél... Nehéz volt. hogy a begyűjtési tervet tel­jesítsük, de az ember az em­berségében is tnegmaradjon ... szűkös a mennyiségi és a mi­nőségi választék, a termékek korszerűsége — szintetikus, körhurkolt textíliák stb. — el­marad a mai kívánalmaktól, s magas az árszínvonal. A nö­vekedés üteme, két évtizedes időszakban, egyötöddel kisebb volt e területen, mint a ma­gyar ipar egészében, s bár a textilipar lC70-ben nyolc szá­zalékkal többet termelt, mint 1965-ben, a gondok egyre vi­lágosabbá váltak. Az egy foglalkoztatottra ju­tó termelés lassú emelkedése — 1970-ben öt százalékkal több csupán, mint 1965-ben —, a termékösszetételen belül a korszerű áruk arányának cse­kély növekedése, az iparág sokasodó munkaerő-gondjai egyaránt arra figyelmeztet­tek, hogy alapvető, a problé­mák gyökeréig lenyúló válto­zásra van szükség. (A megye textilipari üzemeiben átlago­san tíz százalékot tesz ki a létszámhiány, s nincs jelentke­ző.) E változás döntő tényező­je a technikai háttér. Miért, eddig nem történt semmi? Sok minden történt. Budafcalászon, a lenfonóban új kikészítő üzemet építettek, Po- mázon, a gyapjúmosó gyáregy­ségben a géppark jelentős há­nyadát lecserélték, korszerűbb berendezéseket állítottak mun­kába a selyemipar váci gyárá­ban, Kistarcsán, a fésűsfonó gyáregységében, a Váci Kö­töttárugyárban, a festődéi re­konstrukció bizonyította a vál­tozásokat. E változások azon­ban a termelésnek csupán részterületeit érintették, s nem a termalés egészét. Sem az anyagi források — a textilipa­ri vállalatok fejlesztési alapja csekély volt —, sem a beszer­zési lehetőségek — textilgép­gyártás hazánkban nincsen — nem tették lehetővé a techni­kai háttér alapvető átformálá­sát. Mindezekhez hozzá tarto­zik még az is, hogy a textil­gépek korábbi, 20—25 év kö­zötti elavulási ideje napjaink­ra már mindössze egy évtized­re csökkent. E mércét alkal­mazva a textilipar berende­zésállományának nagyobb ré­sze elavultnak, korszerűtlen­nek számít. így például a szö­vőgépek 70, a kikészítő be­Nehéz volt a termelőszövetke­zeti átszervezéskor is; utána májgyulladással kórházba kel­lett vonulnom. A mezőgazda- sági állandó bizottságra, mint javaslattévő szervre, kezdetben súlyos gondként nehezedett a termelőszövetkezeti munkaerő- hiány, a terület nagy részének parlagon heverése, amely csak később szűnt meg ... Ma már: a határszemlók alkalmával alig találkoztunk emberekkel a földeken, mégis, az összes munkát időben elvégzik. TANÁCSTAGI KÖRZETE egy út tulajdonképpen, a Bajcsy-Zsilinszky út, „százöt­ven, kétszáz választóval”. 1958- ban maga is beköltözött körze­tébe: oda építette házát. Per­sze, mindenkit ismer látásból, szomszédi beszélgetésből, ta­nácstagi fogadóórákról, vagy a vöröskereszt által szervezett „tiszta udvar, rendes ház” mozgalom egykori látogatásai­ból, amelyeken részt venni, más emberek konyhájába, lakásá­ba, életébe kéretlenül, hívatla­nul bepillantani, nagyon nem szeretett... Mit kapott a körzete két év­tized alatt? Betonjárdát. Köz­kutat. Kevés, vagy sok? De ha csak a kutat, csak a járdát vesszük: a községben majd­nem az összes utca kapott! (A felszabadulás előtt e járási székhelyen csupán az átmenő országutak voltak kikövezve.) HAÁR LÄSZLÖ két évtized fárakozása után is, inkább a jövőről beszél. Monor egyik legnagyobb gondja, hogy hi­ányzik a vízvezeték, a közku- takból szerezhető víz fertőzött- sége magasfokú, miként lehet­ne mielőbb változtatni, segí­teni ezen...? padányi HALÁSZTELKEN, a Szerszámgépipari Művek Fejlesztő Intézetének impozáns üzemcsarnokában számtalan érdekes gé­pet, műszert gyártanak. Termékeiket szerte a világon ismerik. Nemrégiben például oldalazó berendezéssel ellátott furatkö- ' szörűgépeket szállítottak Franciaországba. Foto:Gábor Nyíri Éva Tanácstag, a kezdet óta KÉZBESÍTŐBŐL — VB-ELNÖKHELYETTES rendezések 60 százaléka, de még a fonodái gépeknek is a fele, holott, itt az ötvenes években jelentősebb fejlesz­tést hajtottak végre. Nem állami adomány Kádár János a párt X. kong­resszusán, a zárszóban a többi között ezeket mondotta: „A magyar textilipar népgazda­ságunk erős, egészséges, a jö­vőben gyorsan fejlődő ágazata lesz; és szükséges, hogy ennek megfelelő legyen az ott dol­gozók helyzete is.” Milyen tervek célozzák a kongresszusi útmutatás mara­déktalan valóra váltását? Tíz esztendő alatt a textil! és a textilruházaiti ipar teljes re­konstrukciója végbemegy. A folyamat súlypontja az 1971— 1975 közötti évekre jut. A re­konstrukciót fedező összeget nem „állami adományként” kapják a gyárak, hanem olyan hitel formájában, amelynek megadásánál a gazdaságosság, a hatékonyság, a legfőbb szem­pont. Így előnyben részesül az a gyár, amely a hiteltörlesztés legkedvezőbb feltételeit kínál­ja, amely a legkevesebb épít­kezéssel, illetve építkezés nél­kül oldja meg a rekonstruk­ciót, s amely kiemelt helyet szán az élőmunkával való ta­karékosságnak. Az iparág termelési értéke a múlt esztendőben meghaladta a 30 milliárd forintot. A re­konstrukció végrehajtásának eredményeként minimális — mintegy nyolc százalékos — létszámnövekedés mellett a termelési érték 12—14 milliárd forinttal emelkedik. A terme­lésbővítés lehetővé teszi, hogy a belföldi értékesítés a negye­dik ötéves terv végére meg­közelítően 40 százalékkal le­gyen nagyobb, mimt 1970-ben, s ugyanakkor az export is szá­mottevően növekedjék. Az ága­zat exportja 1970-ben a baráti országok esetében mintegy 97 millió rubel, a tőkés országok esetében pedig 66 millió dol­lár volt. A tervek szerint a re­konstrukció megvalósítása le­hetővé teszi, hogy rubel elszá­molású viszonylatban az ex­port 60—62 százalékkal, a dol­lár elszámolású országokkal pedig — figyelembe véve az ottani piacok erős ingadozá­sait — 30—37 százalékkal emelkedjék. Célpont: a technikai elmaradottság A textilipari rekonstrukció a legfontosabbat, a technikai elmaradottságot veszi célba. A legfontosabbat, mert a textil- és a textilruházati ipar csak nagy késéssel s akkor is této­vázva reagált a világszerte le­zajló textilipari lépésváltásra — az automatizálás nagyfokú térhódítására, a nem szövött, technológiával készült textí­liák arányának nagymértékű növelésére, a műszál felhasz­nálás gyors fokozására —, s ez erősen érezteti hatását mind a belföldi értékesítésben, mind a külföldi piacokon. Akár jó- szava is lehetne tehát a re­konstrukciónak: a technikai háttér gyökeres átformálásá­val bő választékot korszerű ter­mékből. A negyedik ötéves tervben. 1971—1975 között 110 ezer fo­nóorsót, hét-nyolcezer szövő­gépet selejteznek ki, s az el­avult berendezésék helyére például olyan szövőgépeket vásárolnak, amelyek teljesít­ménye — az élőmunka-igény változatlansága mellett — két­szerese a leszerelteknék. Miben summázhatjuk a re­konstrukció legfőbb eredmé­nyét? A termelékenység növe­lésében, a termelési költségek csökkentésében, a korszerű termékösszetétel kialakításá­ban. így például erőteljesen emelkedik a műszál felhaszná­lás, a nagyon keresett kötött­áruk aránya — a jelenlegi 16 százalékról 25-re —, a nem szövött textíliák mennyisége. E termékeknek nagy előnye, hogy olcsóbbak a hagyomá­nyos technológiával készült anyagoknál, ami a divat sze­szélyeinek leginkább kitett ágazatban a versenyképesség alapvető tényezője. Mészáros Ottó

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom