Pest Megyi Hírlap, 1971. március (15. évfolyam, 51-76. szám)
1971-03-18 / 65. szám
Vive la Commune 1871—1971 A másik magyar kommunát Az utolsó, aki odaállt fáradtan és elcsigázottan a Pere Lachaise temetőben a falhoz, egy párizsi diák volt. Armand Lercle. Amikor a vezénylő tiszt kardja megvillant a fényben, a diák tekintete 12 puskacsővel találkozott. Csak egy pillanat volt... A falat ismét vér, szertefreccsenő agy velődarabkák borították be. — A legtisztább forradalom volt — mondta valaki, s én helyeseltem. Aztán még hozzátettem: — És a legromantikusabb. írásra ihlette Victor Hugót, és írásra kényszerítette az abszurd dráma egyik jelen, orosz származású, Párizsban élő képviselőjét, Arthur Adamo- vot is. És romantikus hevüle- tű képet varázsolt a vászonra Delacroix, és vibráló impresz- szionista látomást Manet A kör bezárult: a legtisztább, a legromantikusabb, de a legproblematikusabb forradalom volt a párizsi kommün. Tizenhétszer ember, párizsi polgárok, diákok, munkások, kistisztviselők, katonák, hírlapírók, korcsmárosdk, rikkancsok, festőművészek és virágáruslányok álltak oda a falhoz ... A falon ma egy tábla van: Aux Morts de la Commune 21. 23 Mai 1871. A kőbe vésett dátum a tragédia utolsó felvonásának végső jelenetét jelzi — a leszámolásét; 1871. március 18-a pedig az első felvonás indító jelenetét. De ennek a tragédiának van előjátéka, és egy epilógusa is. A legtisztább, a legromantikusabb forradalom? Igen. És a történész számára akikor —, a legnehezebb is... A legproblematikusabb! ELŐJÁTÉK A porosz—francia háborút a spanyol trónörökösödési kérdés váltotta ki: Bismarck tanácsára 1870. március 15-én a berlini értekezleten elhatározták, hogy Hohenzollem Károly herceg el fogja fogadni a neki felkínált spanyol trónt. Beleegyező nyilatkozatát később a herceg viszavonta és megindult a politikai huzavona... Párizs népe július 3-án értesült minderről és Párizs népe az utcára özönlött. Felcsendült ismét a dal: Ca ira..., a nép nem felejtette el a dalt. A parlamentben Gram ont herceg, külügyminiszter kijelentette : Franciaország nem tűrheti a Hohenzollem herceg trónra lépését, mert az veszélyezteti az európai egyensúlyt, valamint Franciaország érdekeit is... A porosz hadsereg Vilmos király főparancsnoklatával három oszlopban indult el és szeptember elsején III. Napóleon, francia császár, a csata- vesztő, fölajánlja kardiát a győztes királynak, I. Vilmosnak. A sedani vereség után. szeptember 4-én Párizsban kikiáltják a köztársaságot és véget vetnek a császárságnak. Erre a porosz csapatok körülzárják a francia fővárost. Leon Gam- betta léggömbön hagyja el a várost, hogy a meg nem szállt területeken megszervezze az ellenállást. Furcsa, kettős képet mutatott akkor Franciaország. Heinrich Heine régebben íródott sorai azonban a legplasz- tikusabb képet festik erről: „... A polgár visszavonult otthonába, hogy zárt ajtók mögött hallgassa, miként csöpög a kamat. De valahol, kint az éjszakában, acél sikkan a kövön : kést köszörülnek...” TRAGÉDIA 1871. március 18-a hajnalán erre a dörgő kiáltásra ébredt Párizs: Vive la Commune! A munikások, a nemzeti gárda, a felfegyverzett nép fellázadt Thiers, a Tökmagnak gúnyolt vezető kormánya ellen és kikiáltotta a Commune-t A központi bizottság március 18-i kiáltványából: „Párizs proletárjai az uralkodó osztályok kudarcai és árulásai közepette megértették, hogy ütött az óra, amikor meg kell menteniük a helyzetet azáltal, hogy a közügyek intézését saját kezükbe veszik... Megértették, hogy legfőbb kötelességük és feltétlen joguk, hogy a kormányhatalom megragadásával önmagukat tegyék saját sorsuk uraivá!...” Ugyanezen a napon a com- munardok sorfala között.kísérik utolsó útjára Victor Hugo író halott fiát Párizs utcáin hullámzik a nép. Itt-ott a hivataluk felé siető személyiségek válnak ki a tömegből: Eugén Varlin, a könyvkötő, a hadügyi bizottság tagja, Leon Frankel, a XIII. kerület községtanácsosa Ferdinand Gambon öreg újságíróval. A sarkon csatlakozik hozzájuk Emile Duval vasöntő, községtanácsos is. A nép megsüvegeli, megél- jenzi őket. A községtanácsno- koíc és minden kommün tisztségviselő munkásbérért dolgozik. A versailles-i volt királyi palota rokokó termében a reakció egymásra talált. Bismarck hadianyaggal, szállitó- eszközökkel segíti MacMahont, a kormánycsapatok parancsnokát. A versaillesiek „a csatornából, a csapszékekből elő- bújt” és a „politikai bohémvi- lág"-ból összecsődült söpredéknek nevezik a kommünár- dokat Április 6-án MacMahon megkezdi Párizs ostromát... és győzött a túlerő. Tizenhétezer embert megöltek, ötvenezret pedig száműztek... Azt a falat tábla jelöli: Aux Morts de la Commune 21. 28 Mai 1871. EPILÓGUS A tragédia epilógusát a kor egyik legjobb ismerője és értője, Marx Károly írta meg: ,,... a sokféle értelmezés, melyet a Kommünnek adtak, és a sokféle érdek, mely a maga javát látta benne, mutatja, hogy minden ízében rugalmas politikai forma volt, ellentétben valamennyi előbbi, határozottan elnyomó kormányformával. Igazi titka a következő: Lényegében a munkásosztály kormánya volt, annak a harcnak a terméke, amelyet a termelő osztály a kisajátító osztály ellen vívott, az a végre felfedezett politikai forma, amelyben a munka gazdasági felszabadítása lehetővé vált... A kommün általános választójog alapján Párizs különböző kerületeiben megválasztott, felelős és bármikor elmozdítható városi tanácsnokokból alakult. Többségűik természetszerűleg munkásokból, vagy a munkás- osztály elismert képviselőiből állott. A kommünnek nem parlamentáris, hanem dolgozó tes- ‘tületnelc kellett lennie, amely végrehajtó és egyszersmind törvényhozó hatalom is. A rendőrséget, mely eddig a központi kormány eszköze volt, azonnal megfosztották minden politikai jellegétől és a kommün felelős és bármikor elmozdítható szervévé változtatták. Ugyanúgy a közigazgatás valamennyi többi ágának hi- hivatalnokait is. A kommün tagjaitól kezdve lefelé, mindenkinek munkás-munkabérért kellett ellátnia a közszolgálatot... Nemcsak a városi köz- igazgatás, hanem az egész, eddig az állam által gyakorolt kezdeményezés is a kommün kezébe került...” Ne feledjük, 100 évvel ezelőtt, 1871. március 18-án hangzott el a csatába hívó kiáltás: Vive la Commune! Karácsonyi István A párizsi Commune-nek Frankel Leó mellett volt még egy nagy magyar hőse. Történetesen annak is Leó volt a keresztneve, Győrök Leó. (Különös játéka a véletlennek, hogy az 1870. évi francia forradalom szellemi vezére szintén Leó volt, Leon Gambetta.) Sokáig azt hittem, hogy Győrök Leó nevével először az ötvenes években, pontosan 1954-ben találkoztam, még pedig az egykori Reáltanoda egyik régi évkönyvében. A jelenlegi Eötvös József Gimnázium néven működő középiskola törvényes jogutóda a régi Reáltanodának, és abban az évben elődje alapításának századik évfordulóját ünnepelte. A százéves iskola 1900-ban kiadott évkönyve parentálta el nyelvtanárát, Győrök Leót, közölve rövid, de annál izgalmasabb életrajzát is. Pápán született 1847-ben, ott is érettségizett és kivételes rajztehetségével már gimnazista korában feltűnt. Érettségi után a haditengerészeti akadémiát végezte el, de aztán megvált a haditengerészettől, elhatározta, hogy festőművész lesz. Egy évet töltött Angliában, majd Párizsba ment, ahol három évig hallgatta a Sorbonne és a szépművészeti főiskola, valamint a mérnöki főiskola előadásait. Amikor 1870-ben kitört a forradalom és a francia nép elűzte III. Napóleont, az epigon-császárt, aki csúfosan elvesztette Poroszország ellen indított oktalan háborúját, Győrök Leó beállt a franktirőrök közé és a barikádokon fegyverrel harcolt a reakció ellen, majd amikor a poroszok körülzárták a francia fővárost és Párizs népe kikiáltotta a Commune-t, a prole- tárhalalom vezérkarának ajánlotta fel szolgálatait. Párizs legfontosabb erődjeinek védelmét bízták rá. Végül a kommünárok utolsó fellegvárának, a Montmartre-nak volt a tüzérfőparancsnoka. Az utolsó pillanatig bámulatos hősiességgel kitartott a Commune vörös lobogója alatt. Sok ezer baj társával együtt fogták el. A reakció vészbírósága kétszer is halálra ítélte, végül kegyélemből életfogytiglani deportálásra változtatták a halálos ítéletet. Brest kikötőjébe szállították, arra az ócska hadivitorlásra, amelynek vasketreceiben az életben maradt kommünárok százait zsúfolták össze. Négy hónapig vesztegelt ez a hajó a bresti öbölben, foglyainak túlnyomó többsége ott pusztult el a hajó mélyén. Egyedül Győrök Leónak sikerült megszöknie, őreitől szabadulva, a tengerbe vetette magát, a partra úszott és hosz- szú hetekig tartó vándorlás után, 1371 telén hazaérkezett. A pesti ifjúság lelkesen ünnepelte a Commune hősét, aki eleinte egy vasútépítő társaságnál, majd a MÁV-nál vállalt mérnöki állást, közben a pesti egyetemen nyelvtanári képesítést szerzett és 1885-ben a Reáltanoda tanárává nevezték ki. Majd másfél évtizedig tanította idegen nyelvekre a diákokat, de fő hivatásának mindvégig a festészetet érezte. Legfőbb témája a tenger volt. Képei minden kiállításon szerepeltek. A kritika nagy elismeréssel méltatta alkotásait. A századvég egyik legnépszerűbb festője volt a magyar fővárosban... A párizsi kommün hőse azonban sehogysem tudott beilleszkedni a kiegyezés utáni korszak polgári társadalmába, amely egyre jobban eltávolodott a kossuthi eszméktől. Lassanként teljesen visszavonult, még tanártársaival sem érintkezett. Meghasonlott a számára idegenné vált világgal, de önmagával is. 1899. december 15-én főbelőtte magát. Másodszor _ évekkel később — a Magyar Földrajzi Társaság egyik régi kiadványában, Leidenforst Gyula. Keserű tenger című könyvében bukkantam a nevére. A könyv szerzője az első világháború előtt a Magyar Adria Társaság titkára volt és mint zoológus évekig tanulmányozta az Adria élővilágát. Könyvében régi emlékeit eleveníti fel és beszámol arról is, hogy a világháború után többször visszalátogatott az Adria partjaira. Egy ilyen kirándulása alkalmával valamelyik olasz matrózkocsmában összetalálkozott régi ismerősével, Vep- rináz apóval, aki valamikor kis csempészhajójával kószált az Adrián. A kocsmaasztal mellett régi emlékeit idézgette és elmesélte egyik veszélyes tengeri kalandját, amelyből — mint mondotta —, csak az adriai hajósok védőszentje, bárt Szent Miklós szabadította ki. Csodálatos megmenekülését az adriai hajósok régi szokása szerint megfestette és a képet a tersattói barátok templomában helyezte el. — Az a legszebb kép az egész templomban — bizonygatta a vén hajós —, azt igazi festő készítette, nem úgy, mint a többit. Magyar volt, tengerész is, művész is egy személyben. Győrök Leó volt a neve. Ez a második találkozás ismét felcsigázta kíváncsiságomat a regényes életű magyar kommünár iránt. Tovább kutattam és valahol arra az érdekes adatra bukkantam, hogy Győrök Leó a tengerész, a katona, a festőművész, a mérnök és nyelvtanár író is volt. Egy ifjúsági regényt írt, olyasféle címmel: Lázadó hajósnép viszontagságai a Csöndes tengeren. Könyve a múlt század vége felé jelent meg, mégpedig a szerző saját illusztrációival. Kutatni kezdtem utána, mert valami derengeni kezdett emlékezetemben. A könyv címe ismerősnek tetszett. Most itt fekszik előttem a könyv, egy antikvárium raktárának legmélyéből került elő. Eléggé megviselt példány, belső címlapja hiányzik, tábláján is alig lehet kibetűzni a szöveget: „Lázadó hajósnép a Csöndes tengeren. Való történet. Az ifjúság számára. Irta és rajzolta Győrök Leó Gy. Budapest, Kiadja az Eggen- berger-féle Könyvkereskedés”. A könyvtáblát finom metszet díszíti. Egy kecsesen megdőlt vitorlás hajó képe a tarajos hullámok fölött. Az alján a rajzoló monogramja: Gy. L. A belső illusztrációk témája ugyancsak a tenger és valamennyi alatt jól olvasható Győrök Leó sajátkezű szignója. Az éjszaka végigolvastam a könyvet és minél beljebb jutottam a meséjébe, annál ismerősebbé vált. Mire a végére értem, már tudtam, hogy zsenge gyerekkorom egyik legelső olvasmányát juttatta kezembe a véletlen. Győrök Leó regényében annak a matrózlázadásnak a történetét dolgozta fel kellő írás- művészettel, amely száz évvel korábban hozta lázba szinte az egész világot és amely Byront The island or Christian and his comrades című költeménye megírására ihlette. Az történt, hogy a Bounty nevű angol hadi szállítóhajó legénysége, útban Tahitiból Nyugat- India partjai felé, föllázadt a szadista módon kegyetlenkedő William Blingh kapitány ellen, s birtokba vette a hajót. A kapitányt tizenkilenced magával egy dereglyére zsúfolva sorsára hagyták a nyílt tengeren. A fellázadt tengerészek a Bountyval aztán tovább hajózlak és a Pitcairn-nevű vadregényes szigeten szálltak partra. A századforduló tájékán Győrök Leó könyve népszerűség és olvasottság tekintetében szinte vetekedett Defoe Robin Crusoe-jávaL Nekem legalább is hét-nyolc esztendős koromban jobban tetszett. Most, hogy újból végigolvastam, nemcsak alakjait éreztem élőknek, hanem a tengert is, a regény igazi hősét így találkoztam harmadszor Is Győrök Leóval, aki —kissé módosítva, és kiegészítve Veprináz apó megállapítását — magyar volt tengerész, igazi művész, nyelvész, író és — a párizsi kommün legendás hírű hőse. Magyar László
