Pest Megyi Hírlap, 1971. február (15. évfolyam, 27-50. szám)
1971-02-28 / 50. szám
8 1971. FEBRITÄR 28., VASÁRNAP BFKESSÁNDOR: MESEL A HÓ H át te vagy az, vidra koma...?! A horog csupasz, a csali sehol, s persze, hal se... Pedig szép hal lehetett, nagyon szép. Nem tudom megmagyarázni, honnan ez az érzés, de fogadni mernék: csuka volt, s legalább egy kiló... Elkedvetlenedve bíbelődöm az újabb csalival, társam meg kárörvendően ne- yet Dühösnek kellene lennem, de a méreg nagyon is színlelt. Hát lehet haragudni vidra úrra? Évődünk, ugratjuk egymást, s közben a vizet, a vízre omló hófedte bokrokat lessük. Hol lehet a vén zsivány? A nyomok egy fűz alól futnak a katykó széle felé: céltudatosan, nyugodtan. Minden ujjnyom kivehető. Szinte látjuk, amint vidra koma ravaszkás mosollyal, fölényes biztonsággal végigfut az omlékony parton, s még arra is van ideje- bátorsága, hogy megálljon, s féloldalra hajtott fejjel meglessen bennünket, miiközben a tűzzel ügyetlenkedünk. A horog a vízben, a vidra a leshelyén, a halak meg... De hát ki tudja, hol vannak ilyenkor a halak? A vizen áttetsző jégszigetek úsznak, alig száz méterre tőlünk, a szürke zátonynál már kezd beállni a folyó. Egyik percről a másikra történt minden, jött egy nagy faág, aztán egy jégtábla... Most már ötven-hatvan négyzetméteres lehet az összefüggő jégfelület, s nyugatról csak úsznak, úsznak az alaktalan, óriás amőbák. Zajtalan koccanások, villámgyors forradás. Az előbb még két tábla úszott, most már csak egy ... A szemközti parton récese reg röppen fel; mint a kígyót látó verebek. Hápogó madárfelhő, önmagát hizlaló rémület. De hát mi történhetett? Róka? Vagy ott is vidra úr...? Tanácstalanul nézünk, odaát minden vakítóan tiszta, nyugodt, mozdulatlan. De csak egy pillanatig. Aztán mint mikor felmordul az ég, felnyög a négy-öt méter magas lőszfal, g mint a vízesés, omlani kezd... A víz felcsap, örvénylik, hörög, a rémült kis kacsák meg íölénk húznak, s úgy kiáltozzák: ugye, nem vagyunk gyávák, ugye, nem vagyunk gyávák...? A bot a víz felett, a zsinór a Vízben, életnek azonban nyoma sincs odalent. A damilo- non szép lassan jéggyűrű nő, itt az deje hát, hogy abbá- hagyjúk. Hátunk mögött az erdő, előttünk a szeszélyes, parttalan, egyre sebesebben futó folyó. A horgászhelytől nyugatra már egyetlen nyom sincs; amióta leesett a hó, ember még nem járt erre. A tisztaság, a csend, a fák s a bokrok ágaira kapaszkodó zúzmara törékeny- nyé s valószínűtlenül széppé tesz mindent. Az ember áU a fehér hófelhőkig érő üvegplatánok alatt, s legszívesebben belekiabálná a csendbe: hahó, tündérek, hallotok engem...?! A hó térdig ér, néhány perc, s ki kell gombolni a felöltőt, aztán a zakót, majd az ing nyakát. Céltalanul, megmámorosodva csörtetünk a hóban: előre, előre, előre... A nagy kanyarban vagyunk, itt rakja le a folyó nyáron a távoli vidékekről hozott homokot, kavicsot, ágat. Kis terasz csalogató pihenőhely. Közelebb settenkedünk, valaminél: lennie kell... S van is! Vadli- bazaj rikolt, s röppen az égre Egy pillanat csak, s készen ál az égi ék. Nincs esetlegesség nincs helycsere, s nincs féltékenység se: e furcsa égi alakzatban mindenkire egyformái szükség van. i A ludák dél felé szállnak Néhányszor még halljuk i gúnár parancsszavát, s aztár újra csend lesz. Vajon hová szántok, s m vár rátok, madarak? A magas észak kölltőhelye üresek, néma a táj, de a tundra iránti nosztalgia most is itt lent, délen is, bennük él Síkterületi vizek partján, ré teken, sásos lápvidéken ütnél tanyát, de csak órákra, s áztál gyerünk, tovább! Minden ősz ^ A forró húsleves ^hevítette céklaszínűre ^ Zámori Z. Oszkár i arcát. Nemrég végez- S tek a vacsorával. Az ^ asszony egy új térítőt $ horgolt, míg a férfi $ az újságjába merült. ^ Komoran csóválta ^kopaszodó fejét. — Mi minden tör- " $ ténik a világban: " $ megint egy lopás, 1 $ megint egy sikkasz- ' § tás. Rosszak az em- 5 ^ berek. Micsoda er- 1S kölcsök, micsoda er- ' i kölcsök! ^ — Ne izgasd ma$gad, Oszkár! Olvasd -^inkább az apróhirde- ^ léseket — fordult ,fe- . lé a szerető hitvese. . ^ Ebben a pillanatban . § élesen fel berregett az ti ajtócsengő. — Ki lehet az? — _ ^ nézett fel az újság^ jából Zámori. c ^ — Biztosan megint ia Vanekné kéri a mákdarálót — mond- ^ ta az asszony, és ki- [ s sietett. Odakint ajtó- j ^ nyitás után mély fér^ fihang köszönt, s a ^ fojtott beszélgetésből " i Zámori világosan ki- : í vehette, hogy a szi- i gorú hangú látogató- ^ a rendőrség beosz- 1 ^ tott ja. ^ Zámori Z. Oszkár ’ ^ kezében megrezzent ' | az újság. Egy pillanat 1 § alatt forróság öntötte MENEKÜLÉS el, majd fázni kezdett Mégis rájöttek? — villant át rajta a gondolat majd felugrott és házikabátjára felvette a télikabát- ját, a hátsó udvarra néző ablakon kimászott Szerencsére már sötét volt és a ház lakói nem láthatták pánikszerű menekülését Sápadtan futott végig a Rákóczi úton. Ki gondolta volna, hogy rájönnek? öt éve csinálta már. Soha még a lehetősége sem merült fel annak, hogy leleplezik. Az ellenőrzés még csak nem is gyanakodott. Öt év alatt az így szerzett pénzből vásárolta Volkswagen kocsiját, és ebből építette fel balatonalmádi nyaralóját. S most lebukott. Vajon hol követhettem el a hibát? — marcangolta a kérdés. Lihegve esett be a pályaudvar bejáratán. Idegesen nézett körül. Talán már a pályaudvart is figyelik. Felhajtott gallérját arca elé húzta és fojtott hangon kért egy fapados jegyet Abád- szalókig. ★ Kattogva rohant a vonat a síneken. Zámori Z. Oszkár sápadtan lapozgatott egy cipőárjegyzéket. Gondolatai persze máshol jártak. „Egy ideig nem szabad Pesten mutatkoznom. Ha elkapnak, két évet is ülhetek” — borzongott bele a gondolatba, mikor a vonat fehér gőzt eresztve megállt Abádszalókon. ★ Zámori nagy kerülővel a répaföldeken át közelítette meg testvérbátyja házát. Reszkető kézzel ko- cogtatott az ablakon. — Mi van veled, öcsém? — pillantott rá ijedten Zámori Z. Lajos. — Ne faggass! Egyelőre el kell bújnom. Gyerünk ki a szőlőbe! — könyör- gött rémülten Oszkár. Fáradtan dőlt le az elhagyott, rozoga csőszkunyhó még ro- . zogább fekhelyére. Agyában elviselhetetlenül dörömbölt a nagy kérdés: hogyan jöhettek rá? Ki leplezhette le? Fél marok idegcsillapítót vett be, amiből aztán könnyű, lidérces álomba merült. ★ Talán ezzel egy időben kisírt szemekkel állt meg Zámori Z. Oszkárné a kerületi kapitányság nyomozója előtt: — Míg nálunk tetszett járni, hogy érdeklődjön a kiadó albérleti szobánk után, ezalatt eltűnt a férjem. Találják meg! Csak magukban bízhatom — suttogta kétségbeesetten. — Mindent elfogunk követni, asszonyom. Egyébként jövő héten beköltöz- hetem? — Igen. De adják vissza a férjemet! Ki tudja, mi történt vele! Hiszen, tetszik tudni, milyen rosszak az embereik — mondta könnyesen, aztán halkan szipogva hazabotorkált üressé vált otthonukba. Galambos Szilveszter GYŰLÉSEN szel megjelennék, s minden ősszel kevesebben. János úr mondja, a mezőőr; tíz évvel ezelőtt még egész felhők jöttek ... Az erdő felé vesszük utunkat: a nagy folyó előbb-utóbb mindenkit elbágyaszt, szomorúvá tesz. A hó egyszerre beszélni kezd: nyom nyom mellett Egy nyúl háromszöget mintázó csapája, bevezet bennünket a tölgyesbe. Valamitől megijedhetett szegény: a csapa hirtelen jobbra fordul, s vad vágtává alakúi. A felszálló, majd visszahúlló porhó elmossa a kétségbeesett menekülésről tanúskodó nyomok kontúrjait; hát igen, az erdő nem kirándulóhely annak, aki benne él... Fácánnyomok; végtelen hosszan tekergő háromágú gyöngysor. Egy száraz ágon mátyásmadár, beljebb, valahol balra meg szarkák. Az erdő-mező vén- asszonyai. Lotyogásuk felveri a csendet bosszantja a vadakat Megállunk, hadd higgyék a csórik, sikerült bennünket elriasztaniuk. Egy perc, vagy kettő? S már itt is vannak, közvetlenül a fejünk felett, mert nemcsak fecsegőek, gyávák, de végtelenül kíváncsiak is. Uj nyom, új mese. E gy őz. Aprócska patasor; óvatos kanyargás a bokrok között Minden bokor mögött mélyebb nyom: itt megállt, s kilesetlt Kilesünk mi is. Semmi. De pár lépés után a hó hirtelen sárgára vált: ahá, rókavár! A komák háza táján mindig ez van: eldobált ételhulladék, kifehéredett csontok, véres tollhalmaz, s szenny, töménytelen mennyiségben. Orrfacsaró hely, de azért körülnézünk. A koma, persze, sehol; vagy úton van, vagy éppen horkant egyet a kotorék mélyén. Teheti, nincs munkaideje. Hivatalosan a hajnal, meg az este az övé, de melyik róka ad ma már erre?!... Lassan újra a folyóhoz érünk, pontosabban a folyóba torkolló csatornához. A víz itt is kicsi, március végéig, április elejéig nem is lesz nagyobb. Akkor majd meghízik a folyó, megnőnek a csatornák: akkor majd újra víz alatt lesz a pézsmák lyuksora. Csend, a víz mintha állna. Legalább egy béka szólna, egy felfuvalkodott trombitás! Varjak jönnek, ők a tél zenészei, már amennyire fahangú komyikálásuk, szomorú ká- rogásuk zene! Néhányan leereszkednek a vízparti nyárfára; forgatják a fejüket, s mint akik mondani akarnak valamit, de nem találják a megfelelő szót, tátogatnak. Cinkék érkeznek a víz fölé hajló kóróra, bájosak, ügyesek, ember- szeretők. Egy falat; egy strófa naiv kis dalukból. Éppen dél van, megembereli magát hát a nap. Egy felhő kettéhasad, egy zuzmarás fa felizzik a szeny- nyes-szürke ég alatt. A rucák visszamerészkednek a folyópartra, az őz ugrálva fut a hóhullató bokrok alatt. A nyúl nekiiramodik a tisztásnak, körbefutja, de aztán, hogy senkit sem talál ott, ugyanolyan sebesen vissza is menekül az erdő oltalmába. Az első bokor alatt megáll, visszanéz, s egyszerre szomorú lesz. Az az igazság, hogy sohasem tudja, mit tegyen. Most azért jött vissza a jó meleg fényből, mert senkit sem látott, tegnap meg azért, mert mire kiért, volt ott valaki... Az égen tágul a hasadék; a hó egyre fehérebb lesz. Minden megmozdul, mindenki mást tesz, csak a folyó nem törődik semmivel. A jégtáblák keletnek úsznak, s mintha mágnes lenne bennük, újra meg újra egymásba akadnak. Minden hiába. Ha a hőmérséklet húsz fok alá süllyed, beáll a folyó. rSSSSSSSSSSTSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS LAKATOS ISTVÁN: Epitdfium Költészet! ólmok, emlék temetője, holt fény, Agnes, egy sírkő sikolya. A végtelen — örökre fáj — legyőzve. Nem támad fel semmi, soha. GERENCSÉR MIKLÓS: Fogat a padláson ínyén úgy meredezett néhány odvas fog, mint az útszéli kerékvető kövek. — Meggyvért! Almusikát! Hát ide figyelj, Laci fiam. Nekem három decit tisztán, abból a módi furmint- bóL Aztán még egyszer három decit. Mert a bor embernek való, a cukrosvíz meg a kislányoknak. Édes Laci fiam, pántlikát nem árulsz véletlenül? Vennék a hajukba szép nagy masninak valót, úgyis farsang van, hadd legyenek csinoskák a szombati bálon! — Pántlikám az nincs — ingatta kopasz fejét komolyan Laci. — De van pálinkám. Cseresznyepálinkám, szilvapá- linkám, törkölypálinkám. Barackom is van. A három traktoros szép sorjában indult ki a kocsmából. Gerő Gyuszi, a nehéz, céklaképű legény szelíden megállt Hugó bácsinál. — Közlöm magával, hogy meg vagyunk sértve. Ezért a sértésért tíz liter borral tartozik hármunknak. A fölény és a gúny jegyében görbítette le száját Lipták Hugó. — Most, azonnal kívánod, édes ke reszti eányom ? — Nem sürgős. Jó lesz az a szombati bálon is. Éppen akkor! És már ment is Gerő Gyuszi. Nyomában a másik kettővel. Lipták Hugó szép lassacskán megiszogatta a kétszer három deci mádi furmintot, s közben mindenkinek megfáj- dította a fejét szakadatlan fecsegésével. Még akkor is beszélt, amikor lengő léptekkel szekeréhez poroszkált. Becéző, már-már szerelmes szavakkal közeledett a lovaihoz. Szóözö- ne akkor változott öldöklő jégesővé, amikor észrevette, hogy az abrakos tarisznyák eltűntek. De háborgása nem volt valódi harag. A tarisznyák el- orzását a traktoros legények halvány kis bosszúcskájának minősítette, azért a súlyos fricskáért, amit őtőle kaptak. Ö maradt felül! Ez a hit még álmát is megszépítette. Szép virágos réten legeltette a lovait, hol Sári, hol Pintyő nyerített rá a kutyahűség tagadhatatlan arcki - fejezéséveL Csend és fénylő nyár volt. Csak a harangszó úszott feléje, valahonnan, a messzeségből. Meg valami morajlásféle. A harangszó elhalt, ellenben a morajlás nőttön-nőtt, úgyany- nyira, hogy ágyúdörgéshez kezdett hasonlítaná. Lipták Hugó aggódva leste az álombéli mezőn legelésző lovait és kénytelen volt elvenni szomjas arcáról a cserépkonsót, amiben pedig nem is kútvíz, hanem mádi furmint hűvös- lött. Végül akkora dördülés rengette meg lovastul, rétestül, mindenestül, hogy horkanó riadalommal tért eszméletre a valóságos éjszakában. A robaj ló zajok is valóságosak voltak, feje fölött recsegett, dongott a mennyezet. Igazi halálfélelemmel menekült ki Lipták Hugó a házból, mezítláb, durrantós giatyában. De mivel fogadni a köszönését? Igenis, illik! Ha van jóérzés az emberekben. Már akiben. Mert egyesekben egy szikrányi sincs! És még azt merik állítani magukról, hogy értenek a kemizáláshoz? Hát ahhoz talán értenek, de ami az illendőséget illeti! Arról nem is beszélve, hogy a traktoraik tele- büdösítilk a félvilágot... A kopasz kocsmárcxs igen aprólékosan ismerte már az öreg Lipták természetét, így hát jámbor képpel kérdezte: — Mivel szolgálhatok, kedves, jó Hugó bácsi? — Az attól függ, Laci fiam, hogy a traktorosok mit isznak. Mert amit ők isznak, az nekem teljességgel elfogadhatatlan, hála istennek. Vida Laci némi kínnal nyújtogatta a nyakát — Mit isznak? ... Mindegyik mást. — Hát hányféle borod van? — Nem bort isznak, Hugó bácsi. A Gerő Gyuszi almus- kát iszik, a Somos Vili kökényszörpöt a Takács Feri meg meggyvért — Meggyvért?! Meg kö- kónyisziirpöt?! — hápogott Hugó bácsi az elképedés és a hahota határán. Végül a hahota diadalmaskodott valósággal táncolt a fején a kucsma, tá- tott szájjal kacagott és kopár ramiáik! És a szövetkezet elnökének egy szava sincs ehhez! Eltűri a traktorosok kocsmázását ahelyett, hogy munkára parancsolná őket! Traktoros létükre Itt részeges- kednek, holott a szuperfoszfátot kellene hordaniuk az állomásról! Mit csinál a rendőrség? ... Mit csinál a bíróság?... Csoda-e, ha az érsekhegyi szent remete már látja a világ végét!? Mint ’ a bajvívásra készülő kereszteslovag a sisakrostelyát, ő báránybőr kucsmáját húzta szemére, mielőtt átlépte a kocsmaküszöböt... — Adjon az isten jó napot! — köszönt indulatosan, majd szétnézett a mestergerendák alatti homályban. — Jó napot, Hugó bácsi — bólintott Vida Laci, a kopasz kocsmáros. Néhány ismerős lézengett a söntéspultnál, ezek azonban nem érdekelték Hugó bácsit. Annál buffogóbban sandított a kályha felé, ahol a három traktoros legény élvezte a vasmenyasszony melegét. — Az unokáim lehetnének, és a köszönésemet sem fogadják! De tegyük fel, hogy nem is vagyok falubeli. Csak egy idegen vándor, akit beűz ide a szomjúsága. Szépen, jámborul köszön. Hát, kérem, illik-e : Egyszerre három traktor dol- : gozott a kocsma előtt Az ' öreg Lipták Hugó hegyeseket ; káromkodott, hogy szekerével i nem állhat a megszokott hely- | re. Ráadásul a lovak már | messziről cibálták a kantárt a : benzinfüst miatt Hugó bácsi, : mint rendesen, most is szent ! utálattal becsmérelte már a ; puszta pillantásával is a trak- S torokat, ezeket a isten átkait j erdő-mező csendjének elűzőit, ; dalos madarak háborgatóit ! emberfülek siketítőit utak | rongálód, fultasztó porfelhők | okozóit, lovak halálba üldö- ^ zőit... Minden egyéb ocs- ! mány tulajdonságukkal meg- j békéit volna, de ezt az utolsót S a lovak eltűnését soha, soha J el nem felejtheti. Mivel pedig 5 immár az egész faluban csu- 5 pán egy pár ló maradt Sári $ meg Pintyő, nincs az a táltos, $ amely drágább lehetne, mint í az 5 kedves jószágai! ^ Ám a három bordó Bjélo- ^ rusz traktor mit sem törődött ^ az öreg Lipták Hugó füstölgé- ^ sével, elég volt nekik a maguk í pöfögése, amelytől sűrű kék $ pára lengte körül a kocsmát. ^ Szodoma és Gomora! — gon- $ dolta Hugó bácsi, a mellét § nyomó motorgázzal küszíköd- | ve. — Még a finom levegőt is elpusztítják ezek a benzinha-
