Pest Megyi Hírlap, 1971. január (15. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-24 / 20. szám

8 PEST MEGYEI 1371. JANUAR 24.. VASÄRNAP VASÁRNAP % ERDŐS ISTVÁN: A BIZALMI tizenegyesért, hogy három helyen eltört az állcsontja. A meccs félbeszakadt, Szikár a falu hőse azóta, csak az a vén tróger telepvezető nem tiszteli eléggé. Firkula kétségbeeset­tet rázta a fejét. — Nem tudom. — Azt mondtam neked, ide­je lenne komolyan venni, hogy te vagy ezen a rohadt telepen a szakszervezeti bi­zalmi. — Ne röhögtessél. Szikár! — Nem mondtam? — Mondtad, mondtad, de hát mit csinálhatnék én? A bélyeget rendesen megkapjá­tok elsején... — Na, idefigyelj, ha egy kész vályúnak letörik a sarka három hét múlva, azért ki a felelős. — Nem törik az le! — Hülye vagy. Nem érted. Mondok más példát. Tavaly nyáron öt hétig kórházban nyaraltál, emlékszel, te ci­gány? — A cigányozást hagyjuk el, Szikár! — Rádőlt a sárga lábadra egy rakás cserép?! Vagy öt­száz! Emlékszel? Te meg be­fogtad a pofád: munkahelyi baleset, aláírtad. Elég ebből. Most rögtön odamégy a telep­vezetőhöz, megmondod neki, ilyen körülmények között nem lehet dolgozni; vagy rendet csinál a raktározás körül, vagy feljelentjük a munkavé­delmi előírások elhanyagolá­sáért, gondatlan veszélyezteté­sért. Indulás! — Dehogy megyek. Nekem most semmi bajom vele. Mondd meg neki te magad, ha van valami panaszod! — Nemcsak nekem van. Ci- doréktól leírt hat kútgyűrűt ma reggel, a blokkosoktól ti­zenhét díszblokikot, és a cse­repeseket még meg se kérdez­tük. — A ti dolgotok. Szikár felém fordult. Nyu­galmat erőszakolt magára. Megragadta a váltam. — Nem hülyéskedek, Dani! Te csak nyaranta melózol itt, én hét éve. Mi teljesen meg vagyunk bolondulva: szak­szervezeti bizalminak minden évben ezt az agyalágyult ci­gányt választjuk. Tudod, hány osztályt járt: kettőt. A nevét is alig tudja odaírni a bér­jegyzékre. Még mindamellett szemét alak. Ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy ha a góré tyúkjai rászállnak a friss arura, estefelé, munkaidő után, persze, hogv sok a se­lejt, nem is beszélve a lab­dázó unokákról! Szikár vállára tettem a ke­zem. S mint a mozdulat, olyan volt a védőbeszéd is; esetien. —• Firkula nem tehet róla, Szikár, örül, hogy él. Tudod te, hogy hét gyereke van? Firkula hálásan nézett rám, aztán keserűen legyintett. — Nyolc. Itt a nyár, meg­jött a gólya, hozta a nyolca­dikat Az udvarról kivittünk hat zsák cementet az új keverés­hez. Szikár némán melózott, dagadoztak az erek a homlo­kán, nekem nem ment ki a fe­jemből Firkula. Y ajon Szikáron kívül em­* lékszik-e rá valaki, hogy ő a szakszervezeti bizalmi. Mi lehet a rendes neve? Harma­dik nyáron dolgozom itt, még senkitől sem hallottam az iga­zi nevét. Nyilvánvaló, hogy Szikárék kiszűrásból választ­ják meg évről évre bizalmi­nak. És hogy mégis legyen valaki! Szikár úgy szólalt meg mel­lettem, mintha a gondolataim­ra válaszolna. — Kisöreg! Magam se tu­dom, mit akartam. Felbőszí­tett a vénember, erre én meg nekimegyek a legszerencsét­lenebbnek. Hülye vagyok, de attól félek, ha egyszer felbor­zol, ez a kenyéradó, hát agyon­csapom. Érted, Dani?! Kerü­löm. — Nyugi, Szikár. Rengete­get keresel; ezért a pénzért egy-két dolgot le kell nyelni. Ez van. El kell viselni, ha le­het, nevetve. Gondold meg, Nagy Pista főkönyvelő volt ötvenhat előtt, két diplomával gürizik az öregnek havi hat­ezerért, és fütyül az egészre, röhög mindenen. — Dani! Van neked fogal­mad, a vénember mit emel fel havonta a selejtnek nyilvání­tott áruért? Állítom, hogy a fizetése kétszeresét legalább, pedig az se kevés. És mindez az én bőrömre megy, meg a tiedre, itt a Lényeg. Nem a szö­veg körük Selejt, mondja ne­ked, aztán szépen elmaszekol- ja a melódat. Cidorék mélázva megállnak mellettünk. Szikár felnéz rá­juk, poros karjával szétma- szatolja homlokán az izzadsá­gok — Szia, Géza bátyám, Sán­dor bátyám! Mi van? — Szia — mondják szinte egyszerre Cidorék, majd egy­más mellé ülnek egy járdalap­csomóra. Bölcsen hallgatnak egy ideig, aztán Géza megbö­ki a kalapja szélét, visszaszól Szikárnak. — Péntek — mondja, majd hallgat megint, megalszik a tej a szájában, s csak sokára teszi hozzá —, hál’ istennek. Sándor velem beszélget. — Bírod még a hajtást, fiú? — Bírom. Szikárral egy el­sőáldozó is tudna melózni. — Aztán a nagykabátravaló összegyűlt-e már? — Az volt rég. Géza kesernyésen elhúzza a száját, legyint rám. — Hagyd el, Sándor, többet keresnek ezek ten álad! Mert ugye: első a cigány, a vályúival, aztán a cserepesek, blokkosok, járdalaposok, a ké­ményajtós, aztán jövünk mi, a végére. — A cigány csak volt, em­berek! Firkula somfordái a placcra, erőszakolt mórikálással leül Cidorék mellé. Figyelünk rá, hogy mi baja, hirtelen benyúlt az inge alá, térdére csapja a tenyerét, alá les, kuncog. — Na, mit fogtam? Ki ta­lálja el? ..vtsr* • Szikár mellé lép, karjánál fogva felrántja. — Mit hülyülsz? — Itt repül a kismadár — válaszol Firkula már nekiva­dulva és földhöz csapja a mun­kakönyvét. — Kirúgott. — Kirúgott?? Hogyhogy? — Miattad. — Miattam? — Szikárnak elködösödik a szeme. — Elbolondítottál. Választ­hattok új bizalmit — Te bementéi hozzá, Fir­kula? — Bár ne mentem volna! Szikár az olajos rongycso­móba törli a kezét idegességé­ben, aztán inget húz meztelen felsőtestére. — Hát én széttaposom azt a vénembert! — Firkula nevet keserű mérgében, pálcikaujjai- val. Szikár karjába kapaszko­dik. — Sehova! Minek tetézni a bajt? — Állj el az utamból, te sárgalábú! Firkula csak fogja, tartja görcsösen Szikár karját, kö­nyörög. — Nem menj, ott üsse meg a guta! I.' rzem, Szikár nem akart nagyot ütni, de nagyra si­került. A beesett arcú kis em­berke elnyúlik a poros beto­non. Orrából folyik a vér. A két Cidor szalad Szikár után, kiáltoznak, hiába. Szikár be­vágja előttük az udvari ajtót. Firkula némán fekszik a be­tonon. Füle hártyavékony, szinte átlátni rajta. Ujjai me­revek, élettelenek. Kati ráint a slaggal: — Fellocsoljam? — Menj a fenébe. Lassan tér magához. Törli a szájáról a vért, ingéről a port. A faluban delet harangoznak; véres kézzel keresztet vet Se­gítenék, hogy rendbehozza ma­gát, ellöki a kezem. — Ezek mindig bolondot csi­nálnak az emberből. — A vas­útállomásra, lenn, befüstöl a déli vonat. Firkula zavartan rátámaszkodik egy száradó járdalapcsomóra, hosszan nézi a szerelvény fölött maradozó gőzgomolyt, majd felveszi a munkakönyvét, zsebre vágja. Nadrágja a betontól, mint a kályhacső. Nem szól, csak int, ahogy elmegy. Mindig nagyon büszke voltam, hogy ilyen rangos barátom van. Bi­zony, Bataniak vitte a legtöbbre közülünk. Néha összeaikadtam ve­le, ahogy rohant egyik értekezletről a másikra. De mindig megállt, hogy kezetrázzunk és pár pillanatra elbeszélgessünk. — Gyere már be egyszer a hiva­talomba, öreg cimbora, hogy végre jól kibeszél­gethessük magun­kat — invitált — Ugyan, hogy is foglalhatnám le a te értékes idő­det? — Ne bolondozz már, számodra mindig akad egy­két szabad per­cem. Én azonban nem siettem elfo­gadni a meghí­vást De egy na-s pon, amikor ép­pen elmentem a hivatala előtt, úgy döntöttem, hogy benézek. A titkár­nő egy karosszék­be ültetett, mond­ván, hogy az igaz­gató úr nem ér rá. Sokáig vártam, s már éppen el akartam menni, de akkor a titkár­nő betessékelt — Jaj de örü­lök, ülj le, foglalj helyet — üdvözölt a barátom. — Most legalább el­beszélgetünk. Igen, igen — só­hajtozott —, azok voltak a szép na­pok. Bocsáss meg egy pillanatra... — ugyanis ekkor megszólalt a tele­fon. Röviden elintéz­te a beszélgetést, majd hozzám for­dult: — Hol is tar­tottunk? — Ö, hát a régi szép napoknál. — Igen, azok voltak csak a szép idők. Ifjúságunk szép napjai, nem igaz? Várjál már egy pillanatra, azopnal jövök. Ekkor már elég sokáig volt távol. Aztán visszajött, ismét kiment, majd újból vissza­tért. — Igen, semmi sincs, ami a régi szép napokhoz fogható, mikor még fiatalok vol­tunk — mondta, isten tudja, há­nyadszor, aztán megint csak ki HORVÁTH JÓZSEF: $ Pontos nyári kép | a monori forrásról \ részeg hordókra várnak ^ ^ a hamvas szőlőszemek $ ^ s a forrás előtt kereszt- § ^ refeszítve haldokló \ bádogkrisztus száz éve ^ | mered az útközépre ^ hol rozsdás kardfüvek § kapaszkodnak a nyárba § $ karjukat égre tárva k $ I ^ fénylő nap-glóriásak ^ élve halálra váltak % ^ mintha mindegyik ember § ^ képére volna gyúrva $ ^ állnak a porba fúlva J és égi jelenésre % 8 várnak & ^ nyelvét lógatja a lomb § § remeg a hőség s mert dorong § a napfény hát fejbeveri ^ $ a tájat § I $ SSS/S/SSSS/SSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSti. \ k telepvezető hülyesége 5 netvégére az elviselhe- $ teuenségig fokozódott Szikár $ úgy káromkodott, mint a za- ^ poreső. A két hosszú Cidor le- $ horgasztott fejjel görgette a $ kútgyűrűket a „karámba ’. $ Nagyszájú, puha emberek vol- $ tak. Sokszor irigyeltem őket 5 rendkívüli testi erejükért, de $ majd elsüllyedtem a szé- $ gyentől, ha szemlesütve hail- $ gattúk a kenyéradó ízléstelen 8 letolásait. | Mi ketten Szikárral járda- 8 lapokat gyártottunk, megmo- $ solyognl valóan kisüzemi $ módszerekkel. Negyvenszer- ^ negyvenes vaskeretbe döngöl- ^ tűk bele a keveréket a falusi 8 sportkörtől kiselejtezett grá- $ nátokkal. ^ A szemüveges szemétláda 5 újra mellettünk állt. $ — Százhuszonnyolc járda­^ lapnak hiányzik a sarka. Gon- $ datlan rakodás, uraim, levo- $ nőm a heti telj esi tményük- $ bői. Végeztem, alászolgája. $ Szikár földhözvágta a la- $ pátját, megdörzsölte sörte- $ haját a halántéka fölött. 5 — Gyere — mondta, és von­S szólta maga után a belső ud­varra. , — Firkula! — kiáltotta, > ahogy csak a torkán kifért, < mikor a diófák alá értünk. — : Hol a francba vagy? — Kati, ! a kövér locsolólány ült egy i vályogkupac tetején, hango- ! san kacagott, miközben a i frissen készült cserepekre ! permetezte a vizet. ; — Mit röhögsz, te Édes j Élet? — ripakodott rá Szikár, ! s mikor a lány az eresz alá : mutatott, a blokkok mögé, a | homlokára csapott. ! — Én hülye. S Firkula meg a cserepes ! Nagy Pista az eresz alatt hu- ! szonegyeztek. Szikár meg- ! ragadta Firkula mellén az in- ; get. ! — Mit mondtam én neked J tegnap este? ! — Mit mondtál? j — Na, emlékezz csak visz- ! sza! j Firkula először is kiszaba- ! dította veszélyeztetett ingét ! Szikár markából, ráncos ma- | dárarcán kisimultak a voná- J sok, ahogy elmosolyodott. ! — Ja! ! — Halljuk*! i — Hát azt mondtad, hogy > egyszer s mindenkorra elállsz 5 az erőszak alkalmazásától. | — Űgyvan. És mit mond­! tam még? ä — Mást nem mondtál. ! — Erőltesd csak meg a nya­; valyás agyadat, te csirkefogó! ! Firkula gondolkozott, Kati ! * már mellettünk kacará- ! szott, Nagy Pista elszelelt ! dolgozni. Szikár öklére néz- I tem. Egyszer s mindenkorra : eláll az erőszak alkalmazásá- : tói. A múlt vasárnap, baj- i noki meccsen úgy szájon- ! csapta a bírót, egy jogtalan törik. Előbb-utóbb minden visszaélést lelepleznek. Korponai jóságosán megsi­mogatta az orcám, és gyen­géden hátbaveregetett: — Nézze, szépen leüli a büntetését. Ha kiszabadult, ígérem, visszafogadjuk kö­zösségünkbe a mi megtévedt bárányunkat Mindnyájan em­berek vagyunk, mindnyájan tévedhetünk. A lónak négy lá­ba van, mégis kivonták a for­galomból — jegyezte meg tré­fásan, hogy jobb kedvre derít­sen. Ekkor dühösen felordítot­tam: — Értség meg, nem va­gyok bűnös! Ich bin unschul­dig! Csak tanúként idéztek be a . rendőrségre. Tessék utána­nézni. Tessék ellenőrizni. Én csak tanúvallomást tettem egy autólopási ügyben! — Ez a mai autóőrület már •*sok embert juttatott lejtőre, í Maga is beérhette volna egye­nlőre a villamossal. — közölte n megvető tekintettel Drubnói, ^és a többiekkel együtt eloldal- ^gott mellőlem. Pillanatok alatt 8 kiközösítés lett a sorsom. s § Azóta riadt tekintettel, gör- n nyedten osonok az utcán. Teg- ^ nap keserűségemben végül is n elhatároztam: nem tűröm to- n vább, hogy alaptalanul gya- ^ másítsanak. Jövő héten tízmil- ^ lió forintot fogok sikkasztani. ^ Nekem már mindegy. Megbé­lyegzett ember vagyok. Galambos Szilveszter Szerda reggel megmutattam az idézést a munkahelyemen, és elmentem a tárgyalásra. A kihallgatásomra már sor sem került. Drinajda Jenő az én közreműködésem nélkül is megkapta a magáét. Még ebédidő előtt visszaértem a munkahelyemre. Klassai, a kettős könyvelő, álrészvéttel hozzám lépett, és szomorúan megjegyezte: — Látom, az ítélethozatalig feltételesen szabad lábra he­lyezték. Majd intézkedünk, hogy többet túlórázhasson. Minden fillérre szüksége lesz a családjának, amíg maga oda­bent van. Trepcsányi, a szobatársam csak ennyit mondott, miköz­ben mélyen a szemembe né­zett: — Hát érdemes volt? Addig jár a korsó a kútra, amíg el­Idézés bűnügyben Esjbe, amikor hazatértem, szállásadónöm, özvegy Somsá- né azzal fogadott, hogy idézést kaptam bűnügyben. A vékony papírszelet arra figyelmezte­tett, hogy szerdán délelőtt ki­lenc órakor jelenjek meg a Markó utca 25-ben, ahol tanú­ként leszek kihallgatva, Dri­najda Jenő autólopási ügyé­ben. Rögtön tudtam, miről van szó, hiszen szemtanúja voltam, amikor el akartak lopni egy vajszínű Skodát. Másnap reggel özvegy Som- Báné elzárta előlem a szappant a fürdőszobában, a házmester nem köszönt vissza, a' szom­szédom révetegen elnézett a fejem felett, és Mladonácz, a földszintről, aki köztudomá­súan két évig le volt csukva, jó akarattal utánam szólt: — Szegedre kérje magát, ott •okkal jobb a kioszt! FELIKS DERECKI: A látogatás | RADNAI ISTVÁN: | Szélben álmos voltál de elvehettem ^ csókodat ^ kerek cipó kezembe omlott § melled \ magamhoz vontalak a Duna mellett ^ szökellt a vágy mint a szél k a fodrokon. § ^ rssssssssssssssssssssssssssssssssj \ !Ragasztják a vasszccsényi I Dorimcistcr-íreskót s § Veszélybe került a nagymé- § retű Dorfmeister-freskó, Nyu- \ gat-Magyarország egyik leg- ^ jelentősebb XVIII. századi ^ barokk műemlékében, a vas- 5jszécsényi ebergényi kastély­ában. Az épület kápolnájának 8 mennyezetét díszítő freskó $ egyes részei a beázások és a ^ rongálódások miatt lehullot- $ tak. Az Országos Műemléki ^ Felügyelőség és a szombathe- § lyi Savaria Múzeum szakem- 8 béréi csütörtökön megkezdték Sa mentést. A kastély tervezett ^felújításáig különleges ragasz- ^ tási eljárással rögzítik az ér­tékes freskót. Végleges hely­reállítására, megóvására a ta- 8 tarozás után kerül sor. (Ifj- Kertész László rajza) kellett mennie a szobából. Várakozás köz­ben elaludtam, és nagyon éhesen éb­redtem, de szeren­csére volt nálam egy szendvics. A titkárnő készített hozzá teát A kö­vetkező szunyóká- lás után egészen elvesztettem az időérzékemet Nem tudom, med­dig ülhettem oitt, de a szakállam sarjadzásából ítél­ve jó ideje lehe­tett már. Aztán felpattant az ajtó, belépett egy férfi, és lete­lepedett az író­asztal mögött. Ek­kor rámesett a pillantása. — Hé, mit keres maga itt? — Batoniak Igazgató úrra vá­rok. — Nem ismerek semmiféle Bato­niak igazgatót. Itt én vagyok az igazgató. Nehézkesen áll­tam fel a karos­székből, és lassan az ajtó felé indul­tam. Ahogy átha­ladtam a kis elő­szobán, észrevet­tem, hogy már a titkárnő is új.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom