Pest Megyei Hírlap, 1970. november (14. évfolyam, 257-280. szám)

1970-11-22 / 274. szám

1970. NOVEMBER 23., VASÁRNAP nsr ME Ol kIÍÍvIcíp Ajánljuk magunkat Magunkat, azaz a Pest megyei Hírlapot. Mert mától egy héten át aktivisták csöngetnek, kopogtatnak az aj­tókon, s új barátokat, olvasókat, előfizetőket kívánnak szerezni lapunknak. A hivatalos szóhasználat „terjesz­tési kampányként” jelöli az ilyen időszakokat. Terjesz­tési kampány: minden lap kiadóhivatala rendez ilyet, hiszen a lap akkor él, ha olvasói vannak, s akkor nyer igazán értelmet léte, ha sok olvasója van. Panaszra ienne okunk? Sem dicsekvésre, sem panaszra. A vala­mikori tízezerrel szemben ma 39—40 ezer példányban jelenik meg, jut el az olvasókhoz a Pest megyei Hír­lap, s ez, ha önmagában nézzük, akár dicsekvés oka­ként is szolgálhatna. Am ha azt tekintjük, hogy a megye iélekszáma 870 ezer, máris panaszra nyílhatna szánk, miért csak 40 ezer olvasónk van? Nem panaszkodunk, nem dicsekszünk. Őszintén szó­lunk, s azt mondjuk: szeretnénk több előfizetőt, bará­tot, olvasót. A dolgok anyagi oldala miatt is, de nem csupán azért. Az anyagiak fontosak, hiszen a lapért fi­zetett díjnak nem mellékes a szerepe a lap költségve­tésében. Am még kevésbé mellékes, hogy hányán ve­szik kézbe a lapot, s tájékozódnak hasábjairól a bél­és külpolitika eseményeiről éppúgy, mint szűkebb ha­zánk, a megye dolgairól. Mert lényegében erről van szó! Szeretnénk azok táborát növelni, akik nemcsak la­kóhelyük dolgairól — vagy azoknak is csupán apró ré­széről — tudnak, hanem ismerik, figyelemmel kísérik a szomszédos községek, a járás, a város s összességé­ben a megye fejlődését, gondjait, örömeit, s alkotó ré­szesekként követik az egymásra épülő mindennapok krónikáját. Sok szó esik napjainkban a nemes, egészsé­ges. mértéket és arányokat figyelembe vevő lokálpat­riotizmusról. Sok szó esik napjainkban arról is, hogy növekszik a helyi hatáskör, a döntések egyre inkább a helyszínen s nem valahol „odafenn” születnek, s éppen ezért az emberek szeretnének többet tudni mindarról, ami nevükben, értük, de sűrűn még általuk csak kész tényként megismerve történik. Ügy hisszük — s ez ta­lán nem szerénytelenség —, hogy mindebben fontos küldetése van a lapnak, a megye újságjának, amely vállalta és vállalja a jövőben is e megtisztelő, felelős­ségteljes feladatot. Sűrűn föltesszük a kérdést a szerkesztőségben: mi­ként vélekednek az olvasók lapunkról? Próbálunk vá­laszt találni a napi postával érkező levelekben, az időn­ként rendezett közvélemény-kutató ívekben, az olvasókkal való személyes beszélgetésekben. Próbálunk, de — álszerénység nélkül írjuk — soha nem nyug­tatjuk magunkat egyértelmű válasszal. Azzal, hogy az olvasó szereti a lapot. Az olvasó: mérnök és termelő­szövetkezeti paraszt, vonaton zötyögő munkás s nyug­díjas pedagógus, diáklány és háziasszony, tanácsi tiszt­viselő és kereskedő ... Más és más kívánságok, óhajok, észrevételek és bírálatok. Lehet-e valamennyit figye­lembe venni? Nemcsak lehet, hanem kötelességünk. \ Am úgy hisszük, akkor cselekszünk helyesen, ha m:in­I den olvasónknak igyekszünk olyan lapot a kezébe adni, amelyben megtalálja az őt legjobban érdeklőt. Azaz a szó jó értelmében vett néplapot, amely a témák sokré­tűségével, a formák változatosságával, a beszámolók terjedelmének megfontolásával minden olvasó számára tud nyújtani valamit. Ezt tettük eddig is — az olvasó j joga, hogy eldöntse, milyen eredménnyel —, s még in­kább ezt kívánjuk cselekedni a jövendőben. Éppen eh­hez adna a növekvő olvasótábor segítséget, hiszen még több vélemény, észrevétel segítené munkánkat, még több helyről, családból, embertől érkezne a levél, a pa­nasz, a figyelmeztetés vagy — az elismerés. Mert ezt, az olvasó elismerését, köszönő szavait tartjuk munkánk legértékesebb jutalmának, legfontosabb mércéjének. Tízezer új előfizetőt szeretnénk régi, nagyon kedves barátaink táborában tudni. Sikerül-e? A megyei párt- bizottság, a járási, városi pártbizottságok, a pártszerve­zetek a magukénak érzik a lapot, s ezért, hogy szíve­sen, nagy körültekintéssel vállalkoztak e munkára. Ahogy számíthatunk, s számítunk is azokra, akik nap­ról napra eljuttatják a még friss nyomdaszagot árasztó újságot az olvasóhoz, a postásokra, a postahivatalok vezetőire, mindazokra, akik közreműködnek a lapter­jesztésben. Előre is köszönet mindazoknak, akik a lap terjesztése, új előfizetők toborzása érdekében fáradoz­nak, akik nem sajnálják a fáradságot, s kopogtatnak városok, a falvak, a tanyák lakásajtóin, akik nemcsak hiszik, de tudják is, hogy a lapterjesztés jóval több, mint üzleti feladat: az ismeretek terjesztése, a tájéko­zódás elősegítése is. Mit tehet maga a szerkesztőség önkéntes segítői fáradozása mellé? Jobb, színesebb, érdekesebb, sokol­dalúbb újságot! ígéret lenne? Nem szeretünk ígérgetni. Cselekszünk annak érdekében, hogy így legyen. Mun­katársaink, a szerkesztőség minden tagja, a lapot elő­állító nyomdászkollektíva egységes abban, hogy nem­csak megszerezni kell új olvasóinkat, hanem megtarta­ni is. Megtartani, hosszú időre. Kialakítani a kölcsö­nösséget, az állandó kapcsolatot, a párbeszédet az olva­sóval. Hisszük, hogy — mint régi előfizetőinkkel — e párbeszédre új olvasóinkkal is sűrűn módot találunk, s hogy e találkozások, akár a lap hasábjain, akár más formában, barátok, jó ismerősök eszmecseréi lesznek. V___________________________________________________________/ Bizalmikat választanak 1971 májusáig, a Szakszer­vezetek Országos Tanácsának XXII. kongresszusáig sok még a tennivalójuk érdekképvise­leti szerveinknek. Pest me­gyében 584 alapszervezetben tizenhétezer tisztségviselőt választanak az elkövetkezen­dő időben. Az elmúlt hónapban min­denütt szakszervezeti taggyű­léseket tartottak, ahol meg­választották a jelölő bizott­ságokat. A különböző szak­mákban és munkahelyeken november 15-től megkezdő­dött a gyűlések sorozata: itt döntenek majd a tagok ar­ról, hogy régi vagy új bi­zalmi képviselje a jövőben érdekeiket a gazdasági veze­tőknél. Most először válasz­tanak bizalmihelyetteseket is. Februárig valamennyi alap­szervi választást be kell fe­jezni. Százhatvanezer szer­vezett dolgozó szavaz arról, kiket tart érdemesnek arra, hogy a műhelybizottságok, a szakszervezeti bizottságok tag­jai legyenek. A SZOT határozata alapján az SZMT és a szakszervezetek megyei bizottságai kidolgoz­ták választási terveiket és felkészítették az aktívákat. A választások előkészületei te­hát lezárultak, a napokban megkezdődött a konkrét vá­lasztás. Napirenden a termelékenység A gépesítés kérdőjelei 1968-ban és 1969-ben a kü­lönböző ágazatok és iparágak termelésnövekedési és egy fog­lalkoztatottra jutó termelési mutatói jóval nagyobb eltéré­seket tükröztek, mint bármi­kor az előző esztendőkben vagy két évtizedben. Kedvező szerkezeti változások jele ez. Még akkor is, ha együtt járt a termelékenység növekedési ütemének — átmeneti — csök­kenésével. A kedvező szerke­zeti változások folytatódása, az eredmények megszilárdítá­sa, illetve gyarapítása — mint erre cikksorozatunkban kitér­tünk — sokféle teendő függ­vénye. A példa megvilágító erejével élve: a gépipar érté­kesített termékeinek több mint egyharmada kilenc évesnél ré­gebbi konstrukció. Mégis „ter­melékenyen”, mert nyereség­gel állítják ezeket elő. Kérdés — s nagyon fontos kérdés —, hogy meddig? Általános tapasztalat — s most már nemcsak a gépipar­ról van szó —, hogy a válla­latok nagy többsége túlságosan a mának él. 1 Folyamatos fejlesztést A vállalatok fejlesztési ki­adásainak megoszlását tanul­mányozva, megállapítható: 1967-hez mérten a következő két esztendőben nagymérték­ben emelkedtek a gyártmány- fejlesztésre fordított összegek — 37 százalékról 47-re —, míg a technológiai fejlesztés — te­hát a gyártástejleszJtés — ré­szesedése erőteljesen csökkent. (Harmincról húsz százalékra.) Amennyire helyes, hogy a ter­mékfejlesztésre, a választék bővítésére, új, korszerűbb gyártmányok előállítására — a piaci hatásokra reagálva — a korábbinál nagyobb gondot fordítanak a vállalatok, annyi­ra aggasztó, hogy a folyama­tos termelésfejlesztés háttérbe szorul. A termelékenység tar­tós növelése — s gyorsabb emelkedése — ugyanis elkép­zelhetetlen a technológiai kor­szerűsítés nélkül. akiknél a gép, berendezés mel­lett való ténykedés ellenére a kézi munka dominál, akkor valójában gépesített munkát csak a munkások 27,3 száza­léka végzett! A gépesített munkát végzők aránya legalacsonyabb a bá­nyászatban és az élelmiszer- iparban — egyaránt 17,3 szá­zalék —, ezt követően az épí­tőanyagiparban — 18,3 száza­lék —, a villamosenergia-ipar- ban — 20,1 —, a gépiparban — 25,5 —, a kohászatban — 31,1 —, a vegyiparban pedig 33,8 százalékra rúg a gépesí­tett munkát végzők aránya. A könnyűiparban az ágazati át­lag 39,1 százalék, de a külön­böző iparágak között nagyon nagyok az eltérések. (Pl. a fa- feldolgozó ipar és textilipar, mint a két határpont.) A ma még egészségesnek nem nevezhető arányokról ad világosan áttekinthető képet az alábbi táblázat: A gépesítettség mutatói a minisztériumi iparban. A gépek mellett A gépesített munkát dolgozók végzők százalékos aránya az alap a kisegítő az alap a kisegítő tevékenységben Bányászat 21,1 Villamosenerg.ip. 25,1 Kohászat 67,6 Gépipar 38,2 Építőanyagipar 56,3 Vegyipar 72,8 Könnyűipar 68,2 Élelmiszeripar 44,2 Minisztériumi ipar 50,0 A gépek' mellett dolgozók s a valóban gépesített munkát végzők aránya — figyelembe véve az egyes iparágak tech­nológiai sajátosságait is — közötti különbözőség nyoma­tékosan aláhúzza a technoló­giai fejlesztés szükségességét. Komplex terveket A termelékenység növelésé­re teendő intézkedések túl­nyomó többsége ma már a vállalatok hatáskörébe tarto­zik. Arra van szükség, hogy ezek az intézkedések komplex szemléletet tükrözzenek, ne csupán egy-egy részletet, ha­nem a termelés egész folya­matát öleljék fel. Erre azért is nagy szükség van, mert ma még a minisztériumi ipar munkásainak 46 százaléka ne­héz fizikai munkát végez, s bármilyen meglepő is, de a gépesítettségi színvonalban meglevő jelentős eltérések el­27,7 15,1 18,5 21,6 22,2 17,6 30,9 42,1 23,3 21,3 30,3 15,3 25,3 21,7 15,9 31,8 51,9 16,0 14,7 50,9 8,7 16,0 26,6 8,8 23,1 36,1 15,2 lenére, arányuk az alap­a kisegítő tevékenységben nagyjából egyező. (Az alapte­vékenységen foglalkoztatottak 46,5 százaléka végez nehéz fi­zikai munkát, a kisegítő te­vékenységen foglalkoztatot­taknál ez az arány 45,2 szá­zalék.) Különösen magas a nehéz fizikai munkát végzők aránya a bányászatban, a ko­hászatban, az építőanyagipar­ban, a villamosenergia-, s a vegyiparban, de megközelíti az ötven százalékot az élelmi­szeriparban is. Nem elég tehát önmagában a gépesítés. A gépek, s ter­melőberendezések munkába állításával együtt kell járnia a munkakörülmények javulá­sának is, mert a kettő együt­tes hatása vezet az egy foglal­koztatottra jutó termelés fo­lyamatos, megtorpanások, visszaesések nélküli emelke­déséhez. ....................... Mészáros Ottó Madárlátta világ Tömören, hivatalosan és ta­lálóan így fogalmazzák: ma­dártávlatból. Persze, a mada­rak közül sem röpül olyan ma­gasságba mindegyik, mint ahol ezek a felvételek készültek. Egy vízügyi gépmadárnak kö­szönhetjük, hogy felfedezhet­tük, s fotóriporterünk képre vihette a ráckevei Duna-ág s a járás több pontjának keve­sek által látható képét, ame­lyeket lapunkban olvasóink­nak bemutatunk. Az első felvétel Szigetszent- miklós felett készült. KONGRESSZUSI KÜLDÖTT Az élet és a szó — egy A technológiai korszerűsítés erejét igazolja, hogy a mező- gazdaságban — most első íz­ben — a termelékenység nö­vekedése 1966 és 1969 között meghaladta az iparét: előbbi 18, utóbbi 12 százalékot tett •ki. (1966-ban és 1967-ben az ipar 19 százalékkal növelte a nemzeti jövedelemhez való hozzájárulását, s ennek 86 szá­zalékát a termelékenység eme­léséből fedezte. 1968-ban és 1969-ben a nemzeti jövedelem növekedésében való hozzájá­rulása viszont csak tíz száza­lékot tett ki, s ennek is csu­pán 30 százaléka származott a termelékenység emelkedésé­ből.) Mivel az iparban terme­lik a nemzeti jövedelem meg­közelítően hatvan százalékát, az ipari munka termelékeny­sége nem egy kérdés a sok közül, hanem — népgazdasági értelemben is — o legfőbb kérdés. Ami tehát az iparban történik vagy nem történik, az döntő hatással van az egész népgazdaság holnapjára s hol­napután jára. Egészségesebb arányokat Két bekezdéssel előbb a technológiai fejlesztés s a termelékenység szoros össze­függéséről írtunk. Tény, hogy a hazai iparban túl nagy — nemzetközi összehasonlításban, az európai szocialista orszá­gokkal való összevetésben egy­aránt — a kisegítő munkát végzők aránya, s hogy az alap- tevékenységen foglalkoztatot­tak jelentős része is korszerűt­len, kézi munkát végez. A mi­nisztériumi iparban 1968-ban a munkások 58 százalékát fog­lalkoztatták alap-, s 42 száza­lékát kisegítő tevékenységen. (A legjelentősebb iparágban, az összes létszám egyharmadát foglalkoztató gépiparban 68 százalék az alaptevékenységen dolgozók aránya.) A miniszté­riumi ipar munkásainak mindössze 38,7 százaléka dol­gozott gépek, berendezések mellett, ha azonban ebből le- , vonjuk azok részarányát, Lépten-nyomon az olajjal, a sokféle üzemanyaggal találko­zunk. A tervező szakemberek, közgazdászok röviden és hiva­talosan így tartják nyilván: növekszik az új energiaforrá­sok, a szénhidrogének ará­nya ... Hogy az elgondolás évről évre program szerint testet ölt, abban oroszlánrésze van a Du­nai Kőolajipari Vállalatnak, a százhalombattai olajvárosnak. Ezért is bizonyos, hogy érdek­lődéssel hallgatják Simon Pál igazgató szavait, amikor a X. kongresszuson az emelvényre lép. — Elnézést, de én már úgy vagyok, hogy nem tudom kü­lönválasztani a magunk portá­ját, a finomítót az erőműtől. Ezért indító gondolatom, hogy a kettő együtt — kilenc esz­tendő alatt — hét és fél mil­liárd forintért épül fel, tizen­két és fél milliárdot már visz- szaadott! Az olaj 50 százalékát Százhalombatta dolgozza fel, s az energia negyed részét is Százhalombatta szolgáltatja a villamos hálózatnak. Ez a mondandóm az első témaköre. — S a továbbiak? — Valami olyasmit akarok megfogalmazni: a gyermek vi­lágra hozása is nagy dolog, nagyszerű tett, áldozat. De ami utána következik, a pelenká- zás, az etetés, a kézen vezetés, a betegségek végigküzdése még többet, nagyobb energiát kö­vetel. Így van ez a szocialista iparosítással is. A mű már áll, vagy javarészt áll, de érthető módon életútjának korai sza­kasza zsúfolt, de legalábbis bő­ven tűzdelt gondokkal. Az egyik ilyen a jövedelemszabá­lyozás formulája. Biztos va­gyok benne, hogy az ország­ban általában jó, hiszen helyes egyensúlyt tart: a beruházá­sok, a pénzköltés a holnapért, csökkenti a bémövelési lehető­ségeket. Mi azonban évekig csak beruháztunk, hiszen va­donatúj létesítményről van szó, amely még vagy tíz évig tovább gyarapodik. Az érvény­ben levő szabályozók szerint ez azt jelenti, hogy jövőre — igazság szerint — már nekünk kellene visszafizetni bérkere­tünkből, nemhogy az a meg­engedett mértékben is növe­kedne. Világos, csak különbö­ző manipulációkkal lehet ezt ma elhárítani. S még rosszabb lesz a helyzet, ha újabb léte­sítmények lépnek szolgálatba. — Mit jelentsen ez? Milyen színvonalú, képzettségű embe­rek tudnak megélni az olajvá­rosban? — Közvetve válaszolok ami házi statisztikánkkal, ötszáz produktív, tehát a termeléssel foglalkozó munkatársunk tíz százaléka egyetemet végzett, s csak hét és fél százaléka a mi­nimális nyolc általánost. Egyébként a méltányos anyagi elismerés gondolatát a megyei pártértekezleten is felvetettem, s az általános helyesléssel ta­lálkozott. Itt mondom el, hogy ezt követően több brigádtól kaptam levelet, de szóban is sokan mondták el, hogy „kel­lemesen csalódtak” bennem. Ez annak szólt, hogy nagy plénum előtt is kiálltam a munkatársak érdekeiért. Azt hiszem, hogy ebben nincs semmi különös, hiszen amit fejtegettem, aminek változta­tását szükségesnek tartjuk, az nemcsak egyéni érdek, de kö­zös érdek is; egy modern ipar zökkenőmentes fejlesztésének alapvető feltétele. Ha pedig a két érdek találkozik, sőt azo­nos, akkor azt egyszerűen kö­telesség teljes szívvel képvisel­ni. — Ennyi hát a mondaniva­ló... — Van még más is. Szeret­ném a magam gyakorlati ta­pasztalatával is megerősíteni, hogy a tervtörvényben rögzí­tett további fejlesztéshez he­lyes utat jelöltek, az energia- források fokozatos változása a legkorszerűbb követelmény. A megye kommunistái azt is vál­lalják, hogy igyekeznek ezt az ötéves programban túlteljesí­teni. Bátran tehetik, mert már eddig sem vizsgázott rosszul a DKV együttese. — Szóba kerül az eddig be­futott pálya? — Ez lesz a harmadik té­mám: egy kis visszaemlékezés arra, hogy valamikor Csepe­len az egyik finomítótorony 24 centiméter átmérőjű volt, a mi hasonló építményünk most háromméteres, s harmincszo­rosát adja a réginek. Ez a gondolat már elvezet logikai­lag is ahhoz az örömteli beje­lentéshez, hogy a kongresszus ideje alatt ér el az olaj város fennállása óta a tízmilliomo­dik tonna olaj finomításához! Ma már tíz üzemünk dolgo­zik ... Ezt jelenthetem a X. kongresszusnak. A három tizes egymás mellett valamiféle jel­kép is, a mindennapi élet s a párt kongresszusán tárgyaltak vagy tárgyalandók legszoro­sabb egysége. S végül mind­ehhez hozzátehetem, hogy az előző kongresszuson elhatáro­zott program 37—39 százalékos szénhidrogén aránya helyett már elértük a 42—43 százalé­kot, s ez Százhalombattának köszönhető. T. Gy.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom