Pest Megyi Hírlap, 1970. október (14. évfolyam, 230-256. szám)

1970-10-30 / 255. szám

1970. OKTÓBER 30., PÉNTEK ""ZfCirim* 3 Tanácskozik a megyei pártértekezlet lyeslik a munka szerinti elosztás elvét, de a gyakorlatban sokféle kifogással illetik. Ezt lát­szik bizonyítani a kategorizálás elleni fellé­pésük, amely az egyébként helyes elveket részben a rossz módszer miatt, a gyakorlat­ban megbuktatta. © Könnyebben, de nem könnyen leküzd­hető nehézség: a gazdasági élet perifériá­ján kialakult a könnyen nagy jövedelemhez jutó, vagy munka nélkül jól élő, társadalmi értékén felül dotált réteg. Ez az úgynevezett ügyeskedők, a gazdasági élet réseit a maguk javára megcsapolok rétege. Számuk eseten­ként nő vagy csökken, de úgy látszik, a szo­cializmus építésének kísérői. Az anyagi érdekeltség helyes elvét defor­málva, elveinkkel ellentétben anyagiasságot hirdetve, kedvezőtlen hatást gyakorolnak jö­vedelemelosztási rendszerünkre. Bizonyára egy elmélyült vizsgálat még sok összetevőjét állapítaná meg a kialakult helyzetnek. Mi úgy gondoljuk, az eddiginél is nagyobb erővel kellene munkálkodni a jövedelemsza­bályozó rendszerünk tökéletesítésén. Az elő­állt helyzet nemcsak gazdasági, hanem morá­lis károkat is okoz ma már. Az eddiginél ha­tékonyabban érvényt kell szereznünk a mun­ka szerinti elosztás elvének, minden vonatko­zásban. Értjük alatta az egyenlősdi szemlé­lettel szembeni politikai fellépést, de értjük alatta az elveinknek megfelelőbb jövedelem- terelést is. Fontos területen dolgozóknak nem tudunk béremelést adni, ugyanakkor elgon­dolásainkkal ellentétben, bizonyos rétegeknél kirívóan megemelkedett a jövedelem. Mind­ezek gátolják nagy céljaink megvalósítását. Szenvedélyesen, felelősséggel Az említett jelenségeknek tudjuk be, hogy a taggyűléseken és pártértekezleteken szinte egyöntetűen, mindenütt szenvedélyesen vitat­ták gazdasági életünk e kedvezőtlen kísérő jelenségeit. Akadtak, akik irányítási rendsze­rünk reformjának tulajdonítják az ügyeske­dő vagy munka nélkül jól élő réteg létezé­sét. Nem tudunk velük egyetérteni, és vissza kell utasítanunk az effajta felvetéseket. Nem a reform idézte elő, hanem csak nyíltabbá, leleplezhetőbbé tette ezek jövedelemforrásait. Szerintünk tehát a felvetések alapja az, hogy szembetűnőbbek, láthatóbbak lettek az ügyes­kedők és a harácsolok. Lehet, hogy Pest megyében ez az átlagnál Is élesebben vetődik fel, több okból. Például országosan, Budapest után nálunk a legna­gyobb méretű a termelőszövetkezetek kiegé­szítő ■'ÜZéfriágá. Sajnálatos ínódon, ezt az egyébként helyes és hasznos tevékenységet iiéhány fekmelőszövetkezéti vezető felelőtle­nül, az előbb említett ügyeskedőknek albér­letbe adta. Ezek természetesen elsődlegesen a saját hasznukat nézve, üzérkedtek, és egy-egy ilyen esettel az egész ügyet kompromittálták. A közvélemény, hírek formájában, ilyenekkel találkozik elsősorban, és nem a szabályosan termelő, a kívánalmaknak megfelelő munkát végzőkkel. Szeretnénk egyértelműen megállapítani, hogy helyesnek és kívánatosnak tartjuk a ter­melőszövetkezetek kiegészítő tevékenységét. Nagyon lényeges a termelőszövetkezeti tagok egész évi foglalkoztatása. A cél elsősorban ez. De nem akármilyen fajta tevékenységről van szó. Elsősorban az élelmiszer-gazdasággal ösz- szefüggö — savanyítást, konzerválást — tá­mogatjuk. Lehetnek időszakos vállalások álla­mi vállalatokhoz bedolgozás formájában. He­lyes az építőipari tevékenység, amely a ter­melőszövetkezeti és az adott községi, járási szükségleteket fedezi. Azonban a legnagyobb eréllyel kell küzdeni az ellen, hogy a terme­lőszövetkezetek végvárai legyenek az üzérke­dőknek, a gazdálkodásunk kétségtelen gyen­geségeit a maguk hasznára fordítóknak. Nem mindegy, hogy hogyan és honnan hozza a ki­egészítő üzemág a hasznot. Nem brosúra- vagy szemináriumi tananyag csupán az egyéni, a csoport- és a társadalmi érdek egységének kérdése. Milyen jelzővel illessük pl. azt a szemléletet, amely magyarázkodó, alkudozó, ha a kenyérgabona vetéséről van szó, de igénybe veszi az állam nyújtotta kedvezmé­nyeket, és szemet hunyva, társul kétes jöve­delemnövelésre. Igaz, népgazdaságunkból hiányzik sok kis- és középüzem, amelyek lé­te segítené megszüntetni a konjunktúralova­gok garázdálkodását. De ha kevés a rendőr az utcán, attól még nem szentesíthetjük a rab­lást. Úgy pótolni hiányzó gazdasági egysége­ket, hogy közben megrabolják a közvagyont, sárba tiporják elveinket és erkölcstelenségbe sodorják a termelőszövetkezeteket — nem, ezt nem lehet engedni! Drága, nagyon drága melléküzemág az, amely gyengíti, aláássa a munkás—paraszt szövetséget. A munkás—pa­raszt szövetség, a munkásosztály vezető sze­repe akkor erős, ha minden jelentős kérdés­ben zavartalan a két osztály között a viszony. De egyre gyakoribb, hogy a munkások köré­ben elítélően nyilatkoznak a termelőszövet­kezetek kiegészítő üzemeiről, gyakran általá­nosítva a néhány helyen meglevő visszásságo­kat. Nem elég a helytelen általánosítással szemben fellépni. A termelőszövetkezeteknek, is erkölcsi kötelességük a soraikban levő, ké­tes üzelmekkel szembefordulni. A termelő­szövetkezeti szövetségek sokat tehetnek ezért. Egy évvel ezelőtt kormányrendelet jelent meg, és ennek alapján a megyében is rendez­tük a sorokat. Úgy tűnik, a jelzések alapján, mintha az ismételt ellenőrzés tekintetében lennének tennivalóink. A másik ok, amelyért oly szenvedélyes a vita a könnyen élőkkel szemben, hogy poli­tikai nevelőmunkánk hatására nőtt a közer­kölcs, nőtt az emberekben a szocialista erköl­csi tudat. Ezért is szembeötlőbb, ha valaki vagy valakik ettől eltérnek. A vita lényege nem is számszerűségük, nem is méretük miatt van, hanem elsősorban azért, mert ezek élet- felfogása ma már idegen a mi rendszerünk­től, egyre idegenebb közéletünktől. Mi, kom­munisták, a kapitalista nyomor világában is mindig és minden körülmények között a tisz­tességet és a becsületet a haszon elé helyez­tük. Mindig mélységes vágyat éreztünk a tisz­tességre és a becsületre. A kommunisták elve volt és maradt a közösségi gondolkodás, az önzetlen, a milliók ügyéért való áldozatválla­lás. Éppen ezért, elveinknek megfelelően, er­re neveltük népünket. Most, amikor a párt­tagság tolmácsolja a közvélemény magasabb erkölcsi igényét, jogosnak kell azt tekinte­nünk. Igaz, nyugodtan nézhetünk bárki szemébe atekintetben, hogy párt- és államvezetésünk puritán életmódjával a munkáshatalom elvei­nek hű képviselője. A közvélemény nem ezt reklamálja, hanem többet akar. Ma már igény­Cservenka Ferencné elvtársnő nagy tetszés­sel fogadott kiegészítő referátuma után meg­kezdődött a vita a megyei pártbizottság be­számolói felett. Antalfia Jenő, a Nagykátai Járási Pártbizottság első titkára Antalfia Jenő felszólalásában el­sősorban a megyei ipartelepítésről és ennek kapcsán az emberek tudatfor­málásáról szólt. Elmondotta töb­bek között, hogy a nagykátai járás 1966-ig lényegé­ben jelentős ipar­ral nem rendelke­zett. Ennek követ­keztében naponta mintegy 17—18 ezer ember uta­zott a különböző fővárosi munka­helyekre. Az el­múlj három esz­tendő alatt a me­gyei ipartelepítés eredményeként a nagykátai járásban is je­lentős változások következtek be. Ez idő alatt négyezer új munkahelyet létesítettek a járás területén, ezek többsége 200—250 főt foglal­koztató üzemekből tevődik össze. Ennek ha­tására kétezer fővel csökkent a naponta Bu­dapestre utazók száma, és a járás férfilakos­ságának foglalkoztatottsága elérte a száz szá­zalékot. Az ipartelepítés gazdasági jelentősége nagy, de legalább ilyen jelentőségű tudatformáló szerepe is. Az ipartelepítés az emberért tör­tént: nemcsak munkalehetőséget biztosított, hanem alkalmat is az emberek tudatformá­lásának meggyorsítására. A szocializmus tel­jes felépítése olyan mértékben gyorsul fel, amilyen ütemben nő az emberek kulturált­sága, műveltsége. Antalfia Jenő felszólalásának második ré­szében a közoktatás és a közművelődés kérdé­seiről szólt. Elmondotta, hogy bár jelentős előrehaladás tapasztalható a közoktatásban, ennek ellenére, a nagykátai járásban szembe­tűnő a lemaradás. Itt található a legkevesebb szakos tanár és a legtöbb képesítés nélküli ne­velő. Ehhez a helyzethez kétségkívül hozzá­járult a jelenlegi pályázati rendszer, de a do­log lényege a helyi pedagógusok életkörül­ményeinek alacsony színvonalában keresen­dő. Ezen a helyzeten csak jelentős anyagi ál­dozatokkal lehet segíteni. A közművelődési helyzetről szólva elmon­dotta, hogy a megyei pártbizottság a közmű­nk tőlünk, kommunista vezetőktől, hogy ne csak betartsuk, hanem be is tartassuk társa­dalmunk írott és íratlan erkölcsi szabályait. Ezért bátran szóvá teszik, ha egy párt- vagy állami funkcionárius — törvénysértés nélkül ugyan — a saját érdekét mások elé helyezi. Tőlünk példamutatást követelnek, hogy le­gyen erkölcsi alapunk mások kifogásolható dolgaival szemben fellépni. Igazat kell adni, ha azt mondják, hogy nem kell aszkéta mód­jára élni senkinek, de a hivalkodó életmódot, vagy a nép ügye iránti nemtörődömséget, az önzést nem tűrik. Ezért is van, hogy egyre ne­hezebben térnek napirendre a bírált visszás­ságok felett, és követelik tőlünk, vezetőktől, hogy szerezzünk érvényt elveinknek. Úgy gondoljuk, a kongresszusnak is foglalkoznia kell ezekkel a kérdésekkel. Mi magunk is azért tekintettük át ezeket a kérdéseket,' hogy a párttagság észrevételei­re, felvetéseire egyöntetű választ adjunk, és ezek alapján tennivalóinkat számba vegyük. Pártértekezletünk jelentőségét nemcsak a megtett út felmérése, hanem a jövő felada­tainak kijelölése is növeli. Kérjük, hogy írásos és szóbeli beszámolón­kat vitassák meg és fogadják el. velődési törvény megalkotását sürgető kez­deményezésével sokat tett nemcsak a megye, hanem az ország közművelődési helyzetének javításáért is. A szocialista társadalom az a társadalom, amelynek talaján a közművelő­dési törvény megszülethet és meg is születik majd. A közművelődés — mondotta — társadalmi ügy ugyanúgy, mint sok minden más a szo­cialista társadalomban. Félő azonban, hogy ez mindaddig csak deklaráció marad, amíg a társadalom, a társadalmi szervek és a válla­latok sokkal, de sokkal jobban fel nem is­merik a közművelődés nagy ügyének hatha­tós és folyamatos anyagi és erkölcsi támoga­tását — fejezte be felszólalását Antalfia Je­nő. Barna Lajos, a Fóti Gyermekváros igazgatója Barna Lajos fel­szólalásában a fia­talok, az ifjúság nevelésének gond­jairól és felada­tairól szólt. El­mondotta, hogy gyermekeink, fia­taljaink mindig az adott társadal­mi környezet függvényeként fejlődnek. Vagyis: olyanok, mint azok a felnőttek akik mellett ne­velkednek. Ha baj van valahol gyer­mekeinkkel, ak­kor tudomásul kell venni, hogy velünk, felnőttek­kel is baj van. Amikor hibáikat kárhoztatjuk, nem árt arra gondodni, hogy saját tükörké­pünkre haragszunk. Gyermekeink, ifjúságunk nevelése egész né­pünk gondja. A szülői házon és az iskolán kí­vül az ifjúsági mozgalomnak, a közvetlen tár­sadalmi környezetnek, az üzemeknek és a gazdaságoknak megvan a sajátos feladata és felelőssége gyermekeinkért, ifjúságunkért, holnapunkért. 1969-ben megvizsgáltuk a váci járás ter­melőszövetkezeteiben, hogy a dolgozó nők kö­zül a 14 év és a legöregebb korhatár között hány százalék végezte el az általános iskola nyolc osztályát. A felmérés eredménye ko­rántsem ad okot az elbizakodottságra: 57 szá­zalékuk nem fejezte be az általános iskola nyolcadik osztályát. Felszólalásának további részében a hátrá­nyos helyzetű tanulók problémájával foglal­kozott. Elmondotta, hogy a váci járás a közel­múltban felhívással fordult az üzemekhez, hogy az ott dolgozó családok hátrányos hely­zetű, tehetséges gyermekeinek az üzemi kol­lektíva, illetve a vezetőség már a középisko­la elvégzése során szavazzon meg anyagi tá­mogatást, és azt tartsa fenn egészen a dip­loma megszerzéséig. A felhívásra azonban az üzemeknek mindössze tíz százaléka reagált. Az okok elemzésére itt, a pártértekezleten, nincs idő — mondotta Barna Lajos —, ezért inkább egy javaslattal éltek: mi lenne, ha egy termelő üzem kollektívája osztályöntu­datból, ott dolgozó munkásai iránti szolidari­tásból, megkötöttség nélkül, önzetlenül segí­tené az amúgy is rendkívüli erőfeszítésre kényszerülő munkásfiatalt? Meggyőződésem — mondotta befejezésül —, hogy „muszáj- szerződés” megkötöttségei nélkül is több fia­tal visszamenne az őt önzetlenül támogató üzembe, szülőfalujába, mint teszi azt a jelen pillanatban. Pesti László, a Mezőgazdasági Gépjavító Tröszt vezérigazgatója Felszólalásában a közismert gond­dal, a mezőgaz­dasági gép- és al­katrészhiánnyal foglalkozott. El­mondotta, hogy ebben az eszten­dőben ennek kö­vetkeztében több tízmillió forint kár keletkezett a megye mezőgaz­dasági üzemei­ben. Elismerte a beszámolóban és a szóbeli kiegészí­tésben elhangzott bírálatok jogossá­gát és a mielőbbi változtatás szük­ségességét. El­mondotta, hogy az alkatrészhiány két fő té­nyezőre vezethető vissza. Az egyik: az üze­mek nem szívesen gyártanak alkatrészeket, a másik: az alkatrészek sokfélesége. Orszá­gosan évente a mezőgazdaság 1500 millió fo­rint értékű pótalkatrészt igényel, amelyek 42 ezer féle alkatrészből tevődnek össze. Ebből idehaza 550 millió forint értékben állítanak elő a gyárak pótalkaítészeket, a többit im­portból kell biztosítani. A Mezőgazdasági Gépjavító Tröszt az ide­haza gyártott 550 millió forint értékű alkat­részből évente 350 millió forint értékű alkat­rész gyártását végzi, amely 5000-féle alkat­részből tevődik össze. Ezekből az alkatrészek­ből sem, országosan, sem a megyében nem volt hiány. Ez azonban az igényeknek csupán alig negyedét fedezi. Jelentős segítséget je­lentene — mondotta Pesti László —, ha a megye ipari üzemei segítséget nyújtanának, akárcsak időlegesen is a mezőgazdasági pót- alkatrészek gyártásához. A felszólaló befejezésül hangsúlyozta, hogy csak magáról az alkatrészgyártásról vagy a mezőgazdasági gépgyártásról beszélni nem elegendő, hanem biztosítani kell annak elő­feltételeit is: az alapanyagokat és a félgyárt­mányokat. Alapanyaggyártó bázisa jelen pil­lanatban csak a Kohó- és Gépipari Miniszté­rium keretébe tartozó vállalatoknak van, amelyek nem fogadnak el rendeléseket, bi­zonyos kiemelt programokra hivatkozva, vagy ha elvállalják is azokat, azokból csak a szá­mukra kedvező munkákat végzik el, nem egy esetben az árjegyzékekben szereplő kétsze­res, háromszoros áron. Ha ezt szóvá teszik, a válaszuk csupán annyi: ha feltételeink nem megfelelőek, akkor elégítsék ki máshol alapanyagigényeiket. Ez a máshol azonban annyit jelent, hogy elsősorban nyugati im­portból kell biztosítanunk a legszükségesebb alapanyagokat. Ezen a szemléleten sürgősen változtatni kell — mondotta végezetül a fel­szólaló. Major Dénesné, a Lenfonó és Szövőipari Vállalat budakalászi gyáregységének szövőnője Bevezetőben a textilipari mun­kásnők helyzeté­vel és munkakö­rülményeivel fog­lalkozott. Rámu­tatott: csak azok tartják „könnyű­iparnak” a textil­ipari munkát, akik nem jártak még textilgyá­rakban és nem ismerik azokat a munkakörülmé­nyeket, amelyek között a fizikai dolgozók tevé­kenykednek. Rátérve mun­kahelye konkrét jellemzőire, a fel­szólaló kifejtette: az 1608 forintban megha­tározott állagbérszinvonal nem teszi lehetővé a jobb és a gyengébb munka kellő megkü­lönböztetését. Közrejátszik az is, hogy az el­múlt időszakban növekedett a munkaigényes áruk aránya a termelésben, de ennek ellené­re több üzemrészben, így például az előké­szítő üzemben a dolgozók átlagbére még az 1600 forintot sem éri el. — Tizennégy éve dolgozom szövőnőként — mondotta —, s az ez idő alatt szerzett tapasz­A vita

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom