Pest Megyi Hírlap, 1970. október (14. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-18 / 245. szám
s MST hecvbi 'zJCériap 1970. OKTÓBER 18.. VASÁRNAP Zavaró momentum BARÁTAIM MAR JÓVAL í moszkvai utazásom előtt fi- : gyelmeztettek, hogy nem árta- .'na néhány tucatnyi orosz szóiból álló nyelvtudásomat egy ; kicsit felfrissíteni és feltölteni, , de én magabiztosan kijelentet- jtem: bízzák csak rám, fogok lén boldogulni így is! ^ Az első tapasztalatok engem látszottak igazolni: szókincsem 5 néha túlságosan gazdagnak is ^ mutatkozott, alig egyharmadát $ kellett naponta koptatnom, a t többi valósággal parlagon heit vert. Mért ugyebár, manapság 1 sok minden van, ami pótolja a ^szavakat. így például az auto- § matizáció. Ha teszem azt, ép- S>pen megszomjaztam, egy sza- ^ vamba sem került, hogy szom- Si jóságomat oltsam: szinte miniden tíz lépésre találtam egy ij piros , vagy kék automatát : amely 1 kopekért ontotta maigából a friss, hideg szódavizet, 3 kopekért pedig dúskál- ; hattam a legkülönbözőbb ízű ^szörpökben. A moszkvai közlekedés is valósággal szófukar- srá teszi az embert, nemcsak a jegy-, de még a pénzváltás ií automatizálva van. Szállodai szobád száma háromjegyű, s te csak mindössze tízig tuds; számolni oroszul? Sose búsulj végy egy kartonlapot, írd rá a szobád számát, s elég, ha ezt felmutatod: a folyosói ügyeletes, a kedves gyezsurnája rögtön kezedbe nyomja a kulcsodat. Mindezen tapasztalatok birtokában már-már kezdett meggyökeresedni bennem az a vélemény, hogy felesleges az embernek fárasztó nyelvtanulással gyötörnie magát. Ám volt egy zavaró momentum. Fekete volt, húszegynéhány éves, és Klavgyijának hívják. ÜGY TÖRTÉNT, hogy egyik este a Puskin téren üldögéltem, a szökőkútnál, amikor hirtelen ellenállhatatlan beszélgetési vágy fogott el. Klá- vának nem volt ellenére a társalgás, amely, sajnos, sem tartós, sem mélyen szántó nem lehetett, mert bár mobilizáltam egész szóállományomat, csakhamar kifogytam a munícióból. Némi kínos hallgatás jután Kláva felállt, és búcsú- ! zott. Maradék nyelvtudásomat ^összekaparva, utána szóltam: 5 — Závtra, zgyesz! — MárI mint hogy holnap ugyanitt vá- ! rom. Ügy látszik, megértette, t mert másnap este valóban el- t jött ismét. En a közben eltelt I 24 órát nagyon gyümölcsözően j használtam fel: betanultam két ! tucat orosz mondatot. Ilyene- ! két: „Milyen szép ma az est! ! Szépen süt a hold! Sehol egy : felhő! Ragyognak a csillagok!” ; Alighogy mellém ült Kláva, j éppen csak köszöntünk egy- j másnak, rögtön rátértem a | „társalgásra”, siettem elmon- | dani a betanult szöveget, mi- j előtt még elfelejtettem volna. ! El is mondtam mindent, az ! estről, a holdról, csillagokról ! szóló szöveget is, utoljára j hagyva a leghosszabb, legszebbnek vélt mondatot: „Ebiből a tengernyi csillagból vá- ! lasszunk ki kettőt, Kláva, egyet I magának, egy^t nekem.” : Szememet akkor az égboltra S emeltem, és megdöbbenve fe- 1 deztem fel, hogy sehol egy jszikrányi hold. egy fia csillag ! nincs, szürke fellegek gyülekeztek mindenfelől. : Klavgyija, persze, nevetett. >Én viszont nagyon siralmas ! ábrázatot vághattam, mert ! megszánt, és vigasztalásul egy ! csókot lehelt a jobb orcámra. I Erre én, illemtudóan, a bal ar- ! comat is odatartottam. Sőt vi- | szonoztam is, illemtudóan, ! előbb jobbról, aztán balról. KÉT VILÁG (MTI Foto, Szebcllédy felv.) Virtcze György: Volt egyszer Dermedten álltam, s jobban kínlódtam, mint a kalitkába zárt madár. Nem jött hang kiszáradt torkomra. — Hozzád beszélek, hé! — S a másik férfi megfogta biciklim kormányát, és úgy nézett velem farkasszemet. Álltam a nézését. Ettől valahogy megbátorodtam. Nem kaptam el tekintetemet, egyenesen a szemébe meredtem szótlanul. — Mi bajod? — kérdezte ismét Még mindig nem válaszoltam, csak szemmel mondtam valamit. — Mit mutattál az előbb? — Ha nem tudná, nem kérdezné — feleltem a félelemtől határozottan. Némaság csengett fülemben. Az idegen férfi elengedte biciklim kormányát. Aztán kikapta szemét a tekintetemből. — Na csak azért! — mondta lejjebb engedve a hangját — Ha bajod van, szólj, elintézhetjük. Aztán megfordították a mo§ D ódi az autóbuszjegyet í; u gondosan összehajtogat- | ta, zsebretette, majd elhelyez- ^ kedett az ülésen. Indulás előtt $ még egyszer az ablakhoz ha- $ jolt, mintha meg akart volna $ bizonyosodni: valóban nem ^ egy furcsa álom áldozata. Fel- ^ pillantott a szociális otthon ^ sárga, kastélyszerű épületére, ^ mely így tél utolján, mikor ^ már a mélyebb részeken is ^ olvadozott a hó, valósággal § világított a földszínű, ázott ^ domb tetején. Bódinak úgy ^ tűnt: a kapunál a fiatal fe- ^ nyők között, vállára vetett in- ^ tézeti köpenyben ott áll az ^ igazgatónő. Bódi visszahúzó- ^ dott az ablaktól, és azt gon- | dolta: Az ördögbe, hogyan lát- | hatnám én innen, ő ipeg on- S nan engemet?... De nem | szabadult az igazgatónő szá- S ráz, deszkaszerű alakjától, ^ egyre csak visszatért eléje, ^ pontosan úgy, ahogy este a ^ fehér íróasztal mögött a vál- ^ Iáról le-lecsúszó köpenyét ^ igazgatva ült. Bódi papírjait ^ lapozgatta. ^ — Magának holnap orvosi ij vizsgálatra kell mennie — ^ mondta. ^ — Igenis. $ — De nincs, aki elkísérje a | városba. ^ — Akkor nem megyek — ^ nyugodott bele Bódi. | Az igazgatónő felpillantott S átható, türelmes tekintetével, A bicikli csomagtartóján jobb- ra-balra csúszkált a pla- kátköteg. öreg, rozzant gép volt. Egyik pedálja hiányzott, már csak a tengelye volt meg, fényes a sok taposástól. Az út lejtős volt és néptelen. A mező zöld és virágos tarka. Kopott fehér ingemen szikrázott a nap és nyomában verejték csörgedezett hátam árkában. Az öreg tragacs minden gödröt százszorosán érzett. Pedig az út lépten-nyomon tele volt gödörrel. Még a tankok és más járművek áradata törte fel, a háború utolsó futamában. Egy nagyobb huppanót nem tudtam kikerülni, mert elméláztam és amikor észrevettem, már késő volt. Elszakadt a spárga és a csomagtartóról lecsúszott valamennyi plakát. Elkeserített a küszködés, mert a szakadt spárga már nem érte keresztül a plakát- köteget. Nadrágom egyik zsebét hasogattam csíkokra, meg- fontam kétrétűén, s hozzákötöttem a madzaghoz. Sikerült. Vidáman tekertem tovább a pedált és dúdoltam együtt a madárcsicsergéssel. Úgy kere- v keztem, mint aki se lát, se ^ hall, mert körülöttem fa, rét, ^ s még a rázós út is mind egy- ^ szerre énekéit. Csak azt vet- ^ tem észre, hogy motorbicikli | futott el mellettem és nyomá-S ban papírlapok röppentek szét. S Leugrottam a gépről s felvet- 5; tem közülük egyet. „Szavazz a hatos listára”. ^ Végigszaladtam a röpcédu- ^ Ián. A motor pótüléséről visz- ;> szanézett az ismeretlen férfi és ^ mosolygott. Úgy figyelt, mint- ^ ha elismerést várt volna. El- ^ nevettem magam és kajánul, a jól ismert karjelzéssel integet- § tem neki. Magam is megrémültem et- § tői, de már késő volt. Megfor- $ dúltak a motoron ülők. Erősen taposni kezdtem a ^ pedált. A félelem görcsösen^ rángatta lábamat. & A motor megelőzött, és ke- ^ resztbe állt az út közepén. Fü- ^ lemben, torkomban, agyamban ^ éreztem szívem minden ütését, Sehol egy teremtett lélek. ^ Mindenütt csak a tarka mező. ^ Éppen olyan, mint a plakáto- ^ kon, amelyek a csomagtartó- ^ mon rázódnak és csúszkálnak.^ Ki akartam kerülni a mo-^ tort, mintha mi sem történt^ volna. Jobbra fordítottam a ^ kormányt, lementem az árok ^ szélére. — Állj csak meg, komámig — szólt rám a vezető és mind- ^ ketten elém léptek. A süketet tettettem. Tovább^ kerekeztem. A sok színű mező ^ villámlott és elsötétedett. Lá- ^ bam rángatta a hajtókart. Az ^ egyik férfi elkapta a csomag-^ tartóm. Szinte úgy szédültem^ le a bicikliről. i — Mi baj van, öcskös? — kiáltott az az ember, aki azS imént a hátsó ülésen ült, s$ akinek visszaintegettem. ^ amely sohasem az emberekre és a tárgyakra nézett, hanem mögéjük. — Én azonban kísérő nélkül is elengedem magát. Nem érdekel, hogy mi van a papírjaiban. Miért ne jönne vissza rendesen egyedül is, ha egyszer vissza kell jönníie. Nem igaz, Bódi? — Maga tudja... — Itt vannak a papírjai. A reggeli autóbusszal bemegy a jVárosba és megjelenik mindenütt, ahol kell. Nem először fordul meg azokon a helyeken. De figyelméztetem valamire! Ha maga este kilenckor nincs itt az intézetben, ha le- részegedik, ha elcsavarog... Ha bármi disznóságot csinál, maga nem ember többé előttem! Megértette? — Rendben van — mondta Bódi furcsa hangon, s mintha egy idegennek a hangján szólalt volna meg, és azt sem értette: hogyan talált rá ilyen könnyen a megfelelő szavakra? Elégült, boldog mosollyal ült az autóbuszban, és ez a kifejezés az orvosi rendelőkben sem tűnt el az arcáról. Az ápolónők meglepett kérdéseire titokzatosan mosolygott, az orvosoknak pedig a gyógyuló betegek tájékozott bizakodásával válaszolgatott. Egy csöppet sem emlékeztetett arra az iszákos, rossz modorú svihákra, aki megbízhatatlan volt pénzben, szóbari, időben, és aki évekig magára hagyatva élt a külvárosi felvonulási épületek táján, sokan bolondnak tartották, míg valaki szólt az érdekében, és egy szociális otthonban helyezték el. A boldog arckifejezés az orvosi vizsgálatok végeztével kezdett tünedezni, mintha Bódi az utcákon bolyongva fokozatosan ébredt volna tudatára, hogy ezt a délelőtti kis papírboldogságot csak azért hitethette el magával, mert már nem jutnak eszébe a régi idők, s ha mégis: idegen tárgyként úszkálnak az emlékezetében, s nem tud igazán ragaszkodni hozzájuk. Azt gondolta: A cimborák ilyenkor a vasúton meg a közraktárak körül lézengenek... Nem akart velük találkozni, s a belváros felé indult. A gyógyszertárnái egy ha- talmas, fehér kéz nyúlt feléje, majd kirajzolódott a keskeny, beesett sólyomarc, és az arcon furcsa módon feléledtek a harag piros foltjai, így állt, ilyen haragosan és meglepetten az egykori ezerszázas FIAT mellett: ki akarta nyitni az ajtaját, és csak akkor vette észre, hogy be van hegesztve... SOMOSKOI LAJOS: Leninhez Kegyesebb ma már a kő, a szó is, amelyet néha a szívünkre dobnak, és ízesítöbb már a só is, amit az asztalunkra hoznak. Kevesebb talán az altató is, amit haragunk italába lopnak, s tán őszintébb már a szó is. amely minket tart újra jobbnak. ... és mégis hányszor kellenél még, mint mérce, súly, vagy emberérték... hogy igazabbak legyenek a gondok. Lenin! Szavadba bújnak mind ragyogni, maguk kis vágyát eldadogni: tiszták, csak ösztönösek, s demagógok. SZILAGYI ÁKOS: Elindultam, egyszer.. Homlokom homokóra, vékonyan elpereg; varázslással, rothadó zenével hagytam, hogy rámijesszetek. Ijedten bégetnek bokraim, elpusztultak a pásztorok. Hallgatásom sodra ing, kékjén hiányom átzokog. Arcom eső szárnya söpri, tó-nyugalmam bőrösödik; körmöm alól nő egy dal, szemem alól két kis hal. Elindultam egyszer gyalog, arcom fölött vászon-száj szállt — ujjaim afbadt varangyok, homlokom eltalicskázták. — Bódi elvtárs! — ért hozzá barátságosan a nagy fehér kéz. Bódi összerezzent és azt gondolta: Annyira egyezik minden, hogy nem lehet igaz. S nem értette, hogy az ő keze miért nem mozog? — Főnök!... Azaz, Sipos elvtárs! — nyögte. Szabadkozott, valósággal húzatta magát, de Sipos becipelte egy mellékutcába. A pincében a pincér négy teli poharat tett eléjük az asztalra. Bódi elborzadt és lehunyta a szemét. — Ügy láttam, hogy biceg. Mi történt magával? — kérdezte Sipos. — Karambol. Nyolc éve már. — Ó!... — pillantott Sipos részvéttel egykori sofőrjére. — Magának pedig mindene volt az autó. Bódi elvörösödött. Az asz- t 1 súrolt deszkalapjára bámult. — A karambol után vidékre költöztem — mondta. — Most egy gazdaság kocsiját vezetem. Sipos a poharáért nyúlt. — Én pedig tizenöt éve már, hogy a minisztériumban vagyok. Most látogatóba jöttem ide a rokonokhoz ... Nem iszik, Bódi elvtárs? — Legfeljebb egy keveset — mondta Bódi erőtlenül, és a hazugságán tűnődött. Azt gondolta vöröslő arccal: Tehát így ég el szégyenében az ember. — Hány éve is, hogy mi együtt voltunk? — kérdezte Sipos. — Negyvenhétben. — Micsoda idők voltak akkor ... — Nagy idők voltak — bólintott Bódi komolyan, és ahányszor Síposra pillantott, egyre csak a rozoga Fiatot látta maga előtt, amelynek az egész jobb oldalát egy szerencsétlen h ídr akany arodásnál leszakította. A bányavidéken napok óta zuhogott az eső, az utak oldalát kimosta a víz, de menni kellett, nem törődve az életveszélyes utakkal, s akkor a meszelt kőhíd egyszercsak alattomosan ott termett előtte. Ajtó nélkül nem járhattak, a leszakadt ajtókat fel kellett hegeszteni. Attól kezdve bal oldalról másztak be a kocsiba, míg Sípos meg nem unta a beosztásához képest megalázó ki- és beszállásokat, és felkutatott a városban egy Opelt. Négyen mentek az autóért. — A nép nevében! — mondták halálos komolysággal a szobafestőnek, aki megszeppenve állt flottok az udvar közepén. Mulatságos volt, ahogy igyekezett a kedvükben járni. Kinyitotta a pajtát. A ponyvát lerángatta a kocsiról, és széttárt, tehetetlen karral azt mondta: — Ezt csak tolni lehet, kérem ... Szerencsére négyen voltak, de így is alaposan megizzadtak, mire nevetség tárgyaként, az ütött- kopott kocsit a városon át betolták a pártgarázsba. Bódi csodálattal hallgatta Sípost. Minden megelevenedett, amiről beszélt, csak ki kellett nyújtania a kezét, hogy megérintse a hegesztőt, aki egész éjszakán át dolgozott a Fiat ajtajával, hogy Bódi másnap elfuvarozhassa Sípost a választási gyűlésre... Bódi hallgatott, nem tort, néhány pillanatig berreg- tették és elindultak. Nyeregbe ültem én is, és hajtottam tovább. Remegésem nem akart szűnni, csak ahogy torkomban csillapult szívverésem, úgy tértem magámhoz. Beértem a faluba. Az ismerős udvarra fordultam és leugrottam a gépről. Ekkor már kijött a házból a párttitkár. Kezet szorítottunk. — Szabadság, Takács elvtárs. Mit hozott? — kérdezte. — Plakátokat — mondtam. — Azt üzeni Dóczi elvtárs, jó magasra ragasszák, hogy ne tudják letépni. — Csak bízza ide, elvtárs. Egy pohár vizet kértem. Mohón kiittam, mint a lázas beteg. Minden korty után éreztem, mennyire csillapít. Lábamból kiállt a remegés. Indultam. A párttitkár még egyszer utánam köszönt. — Szabadság, Takács elvtárs! Mentem a következő falu felé. A madarak dala újra nyomomba szegült. iThiery Árpád: Bódi Gáspár hosszú napja \ ____ 1 VÁZSONYI ! MAKETTEK $ ^ A veszprémi bakonyi mú^ zeumnak ajándékozta a nagy^ vázsonyi vár és a pálos koi! lostor makettjét dr. Straub > ' ^ Gyula egyetemi tanár, a | Veszprémi Vegyipari Egyetem ^ tanszékvezetője. A neves pro^ fesszor, kikapcsolódást keS resve több mint 600 órányi s ^ munkával könyvkötő kartonul ból, lemezből, műanyagból el- ^ készítette a hatalmas épüle- ^ tek kicsinyített mását. A vá- | rat XVII. századi, a lerom- | bolt templomót pedig XVI. ^ századi formájában rekonst- * ruálta. Ettől kezdve már simán, za- ^ vartalanul folyt a „társalgás”, ^ pedig szinte egy szót sem szól- tunk. Újból kezdett úrrá lenni ^ bennem a meggyőződés, hogy S mégiscsak felesleges dolog a ^ nyelvtanulás, ám hirtelen is- § mét felmerült egy zavaró mo- S> mentum... A Klavgyija mamája! A KEDVES MAMA esernyőt^ hozott a lánya után, mert ai fellegek — bár mi észre sem $ vettük — már nagyon sűrű- ^ södtek felettünk. Úgy látszik,^ a mamának nem volt ínyére a ^ mi elmélyült társalgásunk, ^ mert kézen fogta, és elvitte a ^ lányát. Közben mondott is va- ^ lamit, de hogy mit, azt, sajnos, ^ nem értettem, mert mint em-| lítettem, nagyon fogyatékos a $ nyelvtudásom... R. B. *
