Pest Megyi Hírlap, 1970. október (14. évfolyam, 230-256. szám)

1970-10-18 / 245. szám

1970. OKTOBER 18., VASÄRNAP

mecvki

MIHAIL ZOSESENKE:

Arisztokrata hölgy

Hát elmentünk. Helyet foglaltunk az operában. A höl- gyike az én jegyemmel, én meg a Vaszkáéval. Trónolok a kakasülőn, és egy mákszemnyit sem látok a hölgyből. Bár ha kihajolok a korláton, látom. Csak rosszul. Unatkozom, egyre jobban unatkozom, aztán csak leballagok. Látom, épp szünet van. És ő sétálgat a szünetben.

— Jó estét — mondom.

— Jó estét.

— Kíváncsi vagyok — mondom —, működik-e itt a vízvezeték?

— Honnan tudjam? — mondja erre.

Fogja magát és elmegy a büfébe. Én utána. Járkál a büfében, és szemléli a pultot. A pulton tál. A tálon sütemény.

— Amennyiben szándékában áll egy süteményt fogyasztani — mondom —, ne zavartassa magát. Fedezem a költségeket.

— Merszi — azt mondja.

És nyomban odalibeg azzal

a szemérmetlen járásával a tálhoz, és hopp, bekap egy krémest.

Csakhogy vajmi kevés a pénzem. Legfeljebb ha három süteményre elég. Mialatt ő jóízűen eszik, én nyugtalanul kutatok, a zsebeimben, és uj- jaimmal tapogatom, mennyi a vagyonom, és a vagyon: édeskevés.

HOPP, MOST NYELI LE a

második krémest. Köhintek. És hallgatok. Amolyan polgári szégyenlősség kerít hatalmába. Még azt mondhatják: só- her gavallér.

Csak körözök, mint a kakas, 6 pedig kacag, és bókokat szeretne kicsikarni tőlem.

Azt mondom:

— Nem kéne elfoglalni a helyünket? Csöngettek, alkalmasint.

Azt mondja erre:

— Nem.

És fogja a harmadik süteményt.

Azt mondom:

— Nem lesz az sok éhgyomorra?

Mire ő:

— Nem, már megszoktam.

És nyúl a negyedikért.

Ekkor a fejembe szökik a

vér.

— Nem teszed vissza!

Erre megijed. Tátva marad

a szája. Nekem meg szikrát hány a szemem mérgemben. Mindegy, gondolom, legfeljebb nem sétálok vele többet.

— Nem teszed vissza! —§ mondom. — Azt a jégenkopo- S$ gós rézangyalát!

Visszateszi. Odafordulok a ^ kiszol gálón óhoz:

— Mennyivel tartozom a ^

három elfogyasztott süte- ^ ményért? .

A kiszolgálónő közömbösen § viselkedik: értetlennék álcáz- $ za magát.

Ennyi és ennyi jár — azt ^ mondja — a négy elfogyasz- ^ tott süteményért.

— Hogyhogy négyért?! mondom. — Mikor a neg„ - . dik ott van a tálon.

— Azt már nem — feleli ^ erre. — Ámbátor ott van a tá- ^ Ion, az ízlelés, valamint az ^ ujjakkal való érintés megtör- i tént.

— Méghogy ízlelés! — mondóm. — Már megbocsásson. § Ezek a maga zavaros rémké- ^ pei- , $

A KISZOLGÄLÖNÖ kö- $ zömbösen viselkedik, csupán az orrom előtt hadonászik. Közben persze odagyűlik a S nép. Csupa szakértő. Az egyik azt állítja, hogy megtörtént az ízlelés, a másik azt, hogy nem. Kifordítom a zsebeimet — persze, minden kacat kiszóródik, a nép vihog. Én nem. Én a pénzemet számolom. Kiderült: épp, hogy elég négy süteményre. Hiába minden vita, a keservit. Fizetek, aztán a hölgyhöz fordulok.

— Fogyassza el, polgár- társnő — mondom. — Fedezve van.

Ám a hölgy nem mozdul. Szégyelli elfogyasztani.

Ekkor egy bácsika közbeszól:

— Ide vele — úgymond —, majd én megeszem.

És meg is eszi. Az én pénzemen.

Elfoglaljuk helyünket a nézőtéren, végignézzük az operát. Aztán megyünk haza. A ház előtt azt mondja nekem, jóféle hangsúllyal:

— Elég disznóság a maga részéről. Akinek nincs pénze, ne járkáljon hölgyekkel.

Erre azt mondom:

— Nem a pénz boldogít, polgártársnő. Elnézést az intő szóért.

Így aztán él is válunk.

Sehogy sem tetszenek ne- . kém az arisztokratikus hölgyek.

(Radványi Ervin fordítása.)

ANYUKA

(MTI Foto, Molnár felv.)

— Kedvesem halálát sikerült eltitkolnom a szálloda személyzete elöl, méghozzá olyan fortélyokkal, mint ahogy egy gyilkos tette volna... Ha csak eszembe jut, most is végigfut hátamon a hideg. Eszükbe sem jutott azzal gyanúsítani, hogy bűnt követtem el, azt hitték, hogy kedvesem kora reggel elutazott.

Nem akarok kitérni e szörnyű órák részleteire, arra, ahogyan a testet egy bőröndbe rejtettem. Röviden: olyan ügyesen jártam el, hogy a bebalzsamozást senki sem vette észre. A nagy szállodákban oly sokan laknak, jönnek-mennek, hogy a vendégek viszonylag szabadon tehetik, amit akarnak, szinte személytelenek maradnak — s ez nagy hasznomra vált ebben a helyzetben.

Azután az utazás következett, meg mindenféle akadály a vámvizsgálatok alkalmával, de hála Istennek, szerencsésen keresztülestem rajtuk. Csodálatos történet ez, kedves uram! ... Mire hazaérkeztem, alaposan lefogytam — holtsápadt voltam, felismerhetetlen.

Amikor átutaztam Bécsen, kőszarkofágot vásároltam egy régiségkereskedőnél; már nem is emlékszem, milyen híres gyűjteményből vettem., Otthon már azt csináltam, amit akartam — senkit sem érdekelt, hogy mi a célom, senki sem csodálkozott az Itáliából hazahozott csomagok súlyán és mennyiségén.

Sajátkezűleg véstem rá a szarkofágra, hogy ADORATA, a név mellé pedig egy keresztet; és vászonszalagokba tekerve a koporsóba helyeztem az imádott leány testét...

Egy éjszaka, pokoli erőfeszítéssel, kedvesem holttestét a szomszédos mezőre cipeltem, oly módon, hogy bármikor megtaláljam a sír helyét, amelyről egyedül én tudtam. Én mindennap elmentem a sírhoz, hogy magányosan imádkozzam...

Ügy telt el egy esztendő. — Egy szép nap Budapestre kellett utaznom... Amikor két év múlva visszatértem, pokoli kétségbeesés fogott el: gyárat építettek arra a helyre, ahová legdrágább kincsemet temettem!.,.

f'saknem belebolondultam a fájdalomba, s

^ már-már öngyilkossági terveket forgattam fejemben, ám este felkeresett a plébános és elmondta, hogy amikor a gyár alapjait ásták a szomszédos mezőn, egy Adorata nevű római kori kereszténymártír ' szarkofágjára bukkantak, s az értékes ereklyét a falu szerény kis templomába szállították.

Az első pillanatban azt gondoltam, hogy felvilágosítom tévedéséről a plébánost. De aztán másként határoztam: eszembe jutott, hogy a templomban mindig szemem előtt lesz legdrágább kincsem.

Szerelmem azt sugallta, hogy az imádott leány nem is méltatlan a vallásos tiszteletre. Még ma is méltónak tartom rá — hiszen oly gyönyörű volt, oly bájos és oly mélységesen szerelmes — talán a szerelembe halt bele! Egyébként roppant jólelkű, szelíd és jámb’or leány volt, s ha nem hal meg, feleségül is veszem.

Hagytam, hogy az események folyjanak a maguk rendje szerint; szerelmem vallásos imádattá változott.

A leányt, akit oly forrón imádtam, tiszteletreméltónak nyilvánitották. Azután boldoggá avatták, majd ötven évvel a test megtalálása után szentté. Magam is Rómába utaztam, hogy részt vegyek a szertartáson: életem legszebb látványossága volt.

A szentté avatás révén szerelmesem feljutott az égbe. Boldog voltam, mint az angyalok odafönt a mennyországban, s hamarosan visszatértem ide, különös, emelkedett örömmel szívemben, hogy Szent Adorata oltára előtt imádkozzam ...

A csinosan öltözött kis öregúr könnyekkel szemében elköszönt, s míg továbbsétált, korallfogan tyús sétabotjával ütögetve a földet, :gyre csak azt ismételgette: „Szent Adorata!

,.. Szent Adorata!”

Réz Pál fordítása

tudta félbeszakítani Sípost. Egyszer a faliórára pillantott. Sípos észrevette.

— Dolga van?

— Ö, nem, nem ... Mi dolgom volna azon kívül, hogy itt vagyok most magával? ... — tiltakozott Bódi, és a kezét rátette Sipos karjára. Meg is szorította egy kicsit.

— Mi van, Bódi elvtárs? — hunyorított Sípos elérzéke- nyülten.

— Semmi — nyögte Bódi, és az arcát a kabátja ujjába törölte. — Csak nekem is eszembe jutott az a sok minden, amiken végigmentünk mi ketten. Akik láttak működni bennünket, biztos azt gondolták magukban: Ki hitte volna róluk, hogy ennyire értik, amit csinálnak?... Ö, mi egészen nagy emberek voltunk akkor. Elhiszi nekem?

Sipos eltűnődve simogatta a poharát

— Kisemberek voltunk mi, Bódi elvtárs — mondta. — Csak nagy dolgokat műveltünk, és ez téveszti meg magát..»

<2 tótlanul ültek az asztal^ nál. Elérzékenyültek a sok emléktől, amelyeket ezek az órák kimozdítottak a helyükről, s most ott vonultak előttük diadalmasan és kipirulva — pontosan úgy, mint akkor, a valóság perceiben. Az utcán Sípos érzelmesen megölelte Bódit. Magához is szorította egy kicsit. Bódi krá- kogott, egyik lábáról a másikra állt. Nem érzett bűntudatot, hogy elhallgatta Sipos előtt a szociális otthont, sőt igyekezett a régi színekben feltüntetni magát. Amiatt sem érzett bűntudatot, hogy nem tett említést a feleségéről, aki a karambolnál szörnyethalt

mellette, és a három évről sem beszélt, amire jogerősen elítélték. A bűntudat helyett valami mást érzett. Leginkább azt, hogy egyszer valahol elveszített valamit, aminek már nem is tudja pontosan a nevét, s igy most már meg sem találhatja.

Megvárta, míg Sipos eltűnt a házak sötétlő árnyékában, aztán, amennyire a rossz lába engedte, futni kezdett az autó- buszállomás felé. A szolgálati épület minden ablaka sötét volt már, a söntés is bezárt Elmúlt nyolc óra. Bódi leroskadt a hármas kocsiállásnál, ahonnan az ő autóbusza indult. Egyszerre nyomasztónak, sőt elviselhetetlennek találta az idő súlyát, mintha minden perc — ami eddig volt és ami még lesz — külön nehezedett volna rá. Az igazgatónői alakja is egyre többször jelent meg előtte. Mindennek és vagyok az oka, de hát ha nem volt erő bennem, hogy mást tehettem volna, nyöszörgőit... Taxi suhant át az autóbuszállomáson. Bódi későn vette észre. Integetett, egy darabig futott is utána, a sofőr azonban nem vette észre. Vagy azt hitte, hogy részeg vagyok, gondolta Bódi elkeseredve, majd amennyire a sántasága engedte, futott vissza a főtér felé. Egy mellékutcában talált rá a taxiirodára. Az egyenruhás fiatalasszony, fémfogait csillogtatva, azt mondta:

— Körülbelül háromszáz forint. És várni kell a kocsira.

Bódi válasz nélkül bólintott, és leült a várópadra. Mondhattam volna, hogy nekem minden perc számít, gondolta, majd belenyúlt a zsebébe, megtapogatta a tárcáját. BenGRIGORIJ rVANOVICS nagyot sóhajtott és mesélni kezdett. — Én bizony barátaim, nem szívlelem az olyan nőket, akik kalapot hordanak. Ha egyszer az a nő kalapot visel, meg selyemharisnyát, vagy mopszlit cipel a karján, vagy aranyfog villog a szájában, az efféle arisztokrata jelenség az én szememben már nem is nő, csak madárfütty.

Egyszer, persze, belehabarodtam egy ilyen arisztokrata Völgyikébe.

A házunk udvarán találkozom vele. Lakógyűlésen. Látom, ott áll egy amolyan puc- :os nőszemély. Harisnya a lá- nán, aranyfog a szájában.

— Hát te honnan jössz, pol- Jártársnő? Melyik lakásból?

— Én a hetesből — azt mondja.

— Rendben van — mondom írre. — Légy üdvöz.

Első pillantásra rettenetesen megtetszett nekem. Eljá- rogattam hozzá. A hetes látásba. Fogtam magam, megjelentem hivatalos minőségien. Nos, polgártársnő, mon- lom, mi a tényálladék a vízvezetékkel meg az illemhely- yei ? Rendben működik?

— Igen — mondja —, mű- • tödik.

Mikor már egy hónapja já- •ogattam hozzá, felengedett. \prólékosan felelgetett. Mon- lok: hogy működik a vízveze- ék? Köszönöm, jól, Grigorij ívanovics.

TELT-MŰLT AZ IDŐ, séálgatni kezdtünk. Ahogy ki- írünk az utcára, rám szól, íogy karoljak belé. Hát ka- •on fogom, és hallgatok, mint i csuka. Fogalmam sincs, hogy tezdjem az udvarlást, és szégyellem magam az emberek

No, egyszer csak megszó- al:

— Hogyhogy — azt monda —, mindig csak az utcát 'ogjuk róni? Csak úgy szédül i fejem. Maga mint gavallér :s a hatalom birtokosa, elvi- letne, példának okáért, az jperába.

— Lehet róla szó — morcom.

Másnap épp küldött a tömb- iizottság operajegyeket.

3gyet kaptam, a másikat meg Maszka, a lakatos ajándékoz- a nekem.

Meg se néztem a jegyeket. ?ersze, nem egymás mellé szóltak. Az enyém a földszintre, Vaszkáé pedig a karzat egtetejére.

ne volt a rokkantsági nyugdíja, amelyet tegnap vett át a gondnokságon. Két csomag cigaretta ára hiányzott belőle. Várakozás közben alacsony, kövérkés alakja valósággal elveszett a széles pad sarkában. Csak akkor tűnt fel, ha nyílt az ajtó, és Bódi abban a reményben, hogy érte jött a taxi, előrefurakodott.

If ilenc óra előtt értek fel a Rigó-tetőre, ahonnan már látni lehetett a szociális otthon ablakfényeit. Bódi egész úton növekvő aggodalommal figyelte a taxióra kattanásait, és amikor a kocsi kezdett leereszkedni a tetőről, intett.

— Csak eddig? — kérdezte a sofőr.

— Csak eddig.

— Felviszem én az otthonig, mint egy úriembert.

— Hagyja csak! — mondta Bódi. A tárcájából elővette a rokkantsági nyugdíját és odaadta a sofőrnek. — Itt a pénze.

Megvárta, amíg a taxi nagy nehezen megfordult a keskeny úton, aztán elindult gyalog. Sohasem kedvelte a nehezen magyarázható dolgokat, és még inkább nem, ha saj- nálatraméltónak látszott. Most sem arra gondolt, hogy legfeljebb fél tízre érhet fel az otthonba, és okosabb volna, ha azon törné a fejét, amit majd az igazgatónőnek mond. Ehelyett még egyszer átélte, a régi dolgokat. Sípossal, a Fiattal és az Opellal. Közben köny- nyezett, csak könnyezett, a kabátujjába törölgette a szemét. S mint gyakran megtörténik az emberrel: egyszerre voltak ezek a visszahozhatat- lan múlt iránt érzett bánat és ci tooldosíScifí könnyei.

GUILLAUME APOLLIANAIRE:

Szent Adorata

M agyarországon járva meglátogattam a

1,1 szepenyi kis templomot; felhívták a figyelmemet egy szent koporsójára: igen nagy tiszteletben tartják.

— Szent Adorata teste nyugszik benne — mondta a vezető. — Majdnem hatvan éve már annak, hogy megtalálták sírját, itt a közelben. Minden bizonnyal az őskeresztény időkben, a római megszállás alatt szenvedett mártírhalált, amikor Szepeny környékét Ma- roellinus diakónus, aki Szent Péter kereszt- refeszítésénél is jelen volt, megtérítette.

Feltehetőleg Szent Adoratát is a diakónus térítette meg, s mártírhalál után római papok temették el a megboldogultat. Úgy gondolják, hogy az Adorata csupán latin fordítása egy pogány névnek — a szent eredeti nevének —, mert a keresztséget valószínűleg nem nyerte el, csak a vér keresztségét. Ez a név egy csöppet sem sugall, keresztényi gondolatokat; de az tény, hogy a test, amelyet a földben töltött hosszú évszázadok után érintetlenül találtak, oly kitűnő állapotban volt, nyilvánvalóan bizonyította, hogy kiválasztott ő az asszonyok között, s a szüzek seregében zengi odafönt a mennyországban az Ur dicsőségét. Tíz esztendővel ezelőtt kanonizálták Rómában Szent Adoratát.

Szórakozottan hallgattam a magyarázatot. Szent Adorata ügye nem érdekelt különösképpen, s már épp ki akartam menni a templomból, amikor mély sóhaj vonta magára figyelmemet. Egy roppant kiöltözött kis öreg ember sóhajtott; korrallfogantyús botjára támaszkodva merev tekintettel bámulta az ereklyét tartó koporsót.

Amikor kiléptem a templom kapuján, észrevettem, hogy az aggastyán mögöttem lépeget. Megfordultam, hogy még egyszer szemügyre vegyem elegáns, régimódi alakját. Rám mosolygott. Köszöntöttem.

i — Ön elhiszi, uram, a sekretyés magyarázatát? — kérdezte az idős úr, franciául ugyan, de magyar módra ropogtatva az r-eket.

— Istenem! — feleltem. — Őszintén szólva nincs véleményem az effajta vallási kérdésekről.

— ön ósak átutazóban jár itt uram, s már oly régóta szeretném felfedni az igazságot valakinek, hogy elmondom önnek, ha megígéri, hogy Magyarországon senkinek sem beszél róla.

Minthogy felcsigázta kíváncsiságomat, megígértem, amit kért.

— Nos, uram — mondta a kis öreg —,

Szent Adorata a kedvesem volt.

Hátrahőköltem — azt hittem, őrülttel van dolgom. Az öregúr mosolygott megrökönyödésemen; majd kissé reszketeg hangon így szólt:

— Nem vagyok bolond, uram: az igazat mondtam. Szent Adorata, a kedvesem volt! Sőt: ha akarta volna, feleségül is veszem!... Tizenkilenc éves voltam, amikor megismerkedtünk. Most már túl vagyok a nyolcvanon is — és soha nem szerettem más nőt, csak őt

Szepeny környéki gazdag földesúr fia vagyok. Akkoriban orvostanhallgató voltam. A megfeszített munka olyannyira kimerített, hogy a doktorok tanácsára utazni indultam, levegőváltozásra. Olaszországba mentem. Pisában találkoztam azzal a leánnyal, akinek életemet szenteltem attól a pillanattól kezdve... Velem jött Rómába, Nápolyba. Csodálatos utazás volt. A szerelem ékesítette fel szépséggel a tájat... Visszajöttünk Genovába, s azt terveztem, hogy elhozom magammal ide, Magyarországra, hogy bemutassam szüleimnek, és feleségül vegyem — amikor egy reggel holtan találtam magam mellett...

\ i idős úr egy másodpercre félbeszakította az elbeszélést. Amikor folytatta a történetet, hangja még jobban remegett, mint az imént, s alig lehetett hallani, mit beszél.