Pest Megyi Hírlap, 1970. szeptember (14. évfolyam, 204-229. szám)

1970-09-27 / 227. szám

8 “ic/ÖHop 1970. SZEPTEMBER 27., VASÄRNAP ^ Margaret Halsey: s Fogadás nyolckor A hang és a téboly William Faulkner regénye Faulkner nem ismer is­tent, isteneket. A görög tra­gédia azért áttetszőén vilá­gos szerkezetű, mert mene­tét az istenek átlátják és kor­mányozzák. Faulkner nem látja át a történést, csak ér­zékeli, s ezért nem is tesz mást, mint érzékeléseinek eredményét közvetíti. Nem hiszi magát tehát istennek, mint a nagy-realisták. Műve ezért nemcsak a lelki és testi zavarok, de a történé­sek, az idő útvesztője is. Csak azt tudja, ami benne van, ami kívül esik, arról nem tud. És a tudás körei­nek megrajzolása a huszadik században éppen olyan fon­tossá vált, mint azoknak a dolgoknak a kimondása, amit nem tudunk. A hang és a téboly az át­menet regénye. Minden pil­lanatnyi, sérthetően esetle­ges, idegesítően bizonytalan. Faulkner a huszadik század egyik legkövetkezetesebb és legbecsületesebb gondolkodó­ja: volt bátorsága és tehetsé­ge ábrázolni azt a szellemi­lelki zűrzavart, amely száza­dunk amerikai emberéről vég­ső soron a leghitelesebb áb­rát rajzolja. Negyven évnyi késéssel ér­kezett el hozzánk ez a regény. Izgalmas felfedezései, kérdései és válaszai ma is égetően aktuálisak. S ha elvesztené aktualitását, megmarad, mint remekmű. Nádas Péter Az Európa Könyvkiadó szá­mított a sikerre, majdnem ti­zenhatezer példányban adta ki Faulkner A hang és a té­boly című regényét. Pedig ez a regény nem könnyű olvas­mány. Mégis: bombaként rob­bant. Nem hinném, hogy a legszélesebb olvasóközönség körében, de az élettői sú­lyos irodalmat szeretők köré­ben bizonyosan. Bombaként robbant nálunk, most, 1970- ben. A kiadó azért számít­hatott a biztos sikerre, mert az 1929-es, első New York-i kiadás óta ez a regény Ame­rikában is, Európában is a legsikeresebb, legtöbbet vi­tatott és legtöbbet emlege­tett Faulkner-művek közé tartozik. Negyvenéves késés­sel érkezett el tehát hozzánk, A hang és a téboly olyan csa­ládregény, amely az európai polgári irodalom családre­gény címszavú skatulyáiba nem illeszthető bele, annak ellenére sem, hogy ősének és mintájának mindenkép­pen az európai családre­gényt, s annak klasszikusait kell tartanunk. Faulkner te­hát a családregény bizonyos vonásait, jellegzetességeit megtartja, de el is rugaszko­dik tőle. Amit megtart: a Compson-családot éppen olyan zárt, a társadalom egészét, an­nak mozgástendenciáit kife­jező egységnek tartja, mint Thomas Mann, amikor a múlt század legutolsó éveiben ír­ni kezdi a polgári családre­gény legtökéletesebbjét, a Buddenbrook-ot. Faulkner is azt érzékeli, mint európai elődjei: a bomlást, a széthul­lást; a keménykezű, józan ősök után puhány fiák kö­vetkeznek, akik szétszórják a család vagyonát, elherdálják a családi kötöttségek eszmei és anyagi örökségét. Amiben különbözik: Faulkner nem a széthullás, a bomlás folya­matát vizsgálja; kalandozá­sainak területe a végered­mény: a bomlás tenyészete. A faulkneri világban már csak halvány, s ironikusnak tetsző utalások, vagy száraz írói információk találhatók az egykor egészséges család­ról (társadalomról), a faulk­neri világban a betegség vá­lik univerzálissá, egészséget testközelben már nem érzé­kelünk. Elég szemügyre ven­nünk a tárgyi környezetet, amelyben ez az időtől szab­dalt, pusztulásában mégis egységes történet zajlik: egy vedlett udvarház, elvadult park, amelynek nagyobbik részét már eladták, s most golfpálya van a helyén, egy ócska hintó, amelyet szeszé­lyes öreg ló húz. De nemcsak a környezet beteg és rom­lott, hanem a Compsonok is. és dohányoztunk. Ezután is­mét végigjártuk a szobákat, Henry bölcsen arra követ­keztetett, hogy miután a vendégek kezében itallal teli poharak láthatók, azokat bi­zonyára fel is szolgálják va­lahol. Rövid felderítés után felfedeztünk egy kis benyí­lót, amely teljesen üres volt, csupán egy fehér kabátos férfi tartózkodott benne. Hangtalanul átnyújtott ne­künk két pohár pezsgőkok- télf, amit mi hangtalanul meg­ittunk. Aztán egy újabb kok­télt nyújtott felénk, azt is megittuk, majd visszatér­tünk a kandallóhoz. Kezdett úgy tűnni nekem, hogy az emberek furcsa te­kinteteket vetnek ránk. Har­madszor is körbejártuk a szobákat, és egy könyvespolc­ra bukkanva, végignéztük a címeket. A könyvek java­része a madarakról és ker­tészkedésről szólt. „Ha volna bennünk annyi bátorság, mint egy hangyában” mond­tam Henrynek —, „a szoba közepére húznánk egy széket, és lekuporodnánk olvasni.” Ehelyett megint csak vissza­fordultunk a kerevethez. Hirtelen észrevettük, hogy a házigazda felénk közeleg, örültem, hogy újra megpil­lanthattam hús-vér valójá­ban és nem ragadta 'el né­hány sznob kísértet, akik a szellemvilág fényében akar­tak sütkérezni egy Oxfordot járt könyvkiadónál. De csep­pet sem lassuló léptei lát­tán szomorúan állapítottam meg, hogy, bizony, most is másfelé tart. Közben sietősen megkérdezte tőlünk, megta­láltuk-e az italokat, de mire válaszolhattunk volna, már hallótávolon kívül került. Visszatértünk a kerevethez. Én csomókat kötöztem a zseb­kendőre, és gondosan kikötöz- gettem őket, Henry pedig egy gyufásdobozt egyensú­lyozott az ujjain. Tizennégy csomót adok va­lakinek — gondoltam magam­ban —, hogy addig idejöjjön hozzánk, és megszólítson ben­nünket. így hát kötöttem még tizennégy csomót, s ügyeltem rá, nehogy nagyon elsiessem a dolgot. Aztán kötöttem még kettőt, ráadásul, majd felálltam. — Én hazamegyek — szól­tam fojtottan. Henry is felállt. Szót­lanul megkerestük a kabá­tunkat, és az előszobában ta­nakodva körülnéztünk. El kellene búcsúznunk a házi­gazdától, ha lenne valami nyom, mely hozzá vezet. így azonban öntevékenyen kinyi­tottuk, majd becsaptuk ma­gunk mögött az ajtót, s Henry néhány lépés után megjegyez­te: — Jobb is, hogy eljöttünk. Ha tovább maradunk, még megkockáztatjuk, hogy valaki felfedi az inkognitónkat. (Fordította: Zilahi Judit) SZÉKELY LAJOS: Emlék Miért dalol a déli kék az égen, Miért ragyog az őszben régi nyár, Ki szólt felém a hóra váró réten, A sárgalombú sűrűben ki vár? Sugárkéve zuhant át a lombon Rőt avarra hintve bíborát, Még tavaszról ismert röpke szellő Simítja végig a hegy oldalát. Borzongva éled pillanatra-újra Szivárványszín harmatcsepp alatt Röpke-könnyű, vidám dalra gyújtva A régi emlék máris elszaladt. | KOCSÁNYOS TÖLGY ! -EMLÉKTÁBLÁVAL | Makón, az idős emberek ä visszaemlékezései szerint, 1920 5 —1928 között gyakran meg- 5 pihent a parkban egy kocsá­nyos tölgy alatt Juhász Gyu- \ la. A városi tanács illetékesei j nemrég megvizsgálták az idős 5 faóriást, amely a szakembe- ! rek szerint mintegy 160 éves, äs a fát védetté nyilvánították, ä Ugyanakkor „Juhász Gyula ä emlékfának’’ nevezték el. Az J elnevezést és a védetté nyilvá- í nítást elhelyezték az öreg fa J mellett. | MORZSA Legyek \ A legyek az embert az őr­jöngésig felbosszantják, és $ nincs ellene segítség; ez a te- ^ hetetlenség és erőtlenség ha- Xmisítatlan érzése. * (Katherine Mansfield) 5 c ^ tgy könyvkiadó, aki együt' ^ járt Oxfordban Henryvel ^ meghívott magához tegnap | estére, így hát kivasaltattuk S estélyi ruháinkat és vidáman $ kellemes előérzetekkel telve ^ elindultunk. Ám ez a hangu- ^ latunk nem tartott sokáig ^ Vendéglátónk kedvesen üdvö- ^ zölt bennünket és megmutat- ^ ta, hogy hol hagyhatjuk a ka- bátokat. Amikor levetkőztünk *! bekísért egy kisebb hallfélé- § be, s miközben én éppen fo- ^ galmaztam magamban a man- ^ datot, hogy milyen kedves tő- ^ le, hogy meghívott bennünkei ä« — hirtelen eltűnt, egyszeriben ^ nyoma veszett. Én pislogtam ^ Henry pedig azt mondta >! ..Majd figyelmeztess, hogj megkérdezzem tőle, hogyan | csinálja.” ^ Sorsunkra hagyva úgy dön- ^ töttünk, hogy legjobb lesz, he ^ összeszedjük magunkat és égj ^ kis felfedezőutat teszünk. Há- S rom magas, tágas szoba sora- S kozott egymás mellett, vala- ^ mennyi abban az elegáns ^ kissé súlyos, tizennyolcadik ^ századi modorban berendezve ^ amelyet az angolok annyira ^ szeretnek. A szobákban jól- ^ táplált, jól kimosdatott, jól fé- ^ sült férfiak és néhány hölgy S álldogált, akik ugyan sikke- 5 sebbek voltak, mint az exe- ^ téri matrónák, de ezzel együtt ^ is úgy festettek, mintha pusz- ä tán csínytevésből ruhát cse- ^ réltek volna egymással. Mini ^ ez várható volt, az egész tár- J saságban egyetlen ismerősünk ^ sem akadt. ä Befejeztük rövid körutun- ä kát, megálltunk a szoba egyik $ sarkában, szomorúan, csaló- $ dottan és olyan fölöslegesnek j érezve magukat, mint a pa- | szománydísz egy gőzmozdo- ! nyon. Az emberek kis és nagy ä csoportokba verődtek, vidá- ä man csevegtek, és láthatóan ä mindannyian igen jól ismer- | ték egymást. De a házigaz- ä dánkat sehol sem találtuk. : — Most mit csináljunk? — | kérdeztem. ä Henry bánatosan mosoly­ä gott. ! — Van nálad valami fehér > — fordult hozzám —, amit ä felhúzhatnánk egy árbócra? ! Az egyik vendég megindult ; felénk, s kissé ügyetlenül há- : rom pohár italt hozott. Én | akaratlanul is elmosolyodtam, ! mert az italt végigcsöpögtette S a csuklóján, és arokifejezésé­• bői ítélve a lé becsorgott a ! ruhája ujján is. De amikor ! felpillantva elkapta a moso- llyomat, sajnálkozó helytelení- : Léssel nézett végig rajtam, i ami akkor lett volna helyén- i való, ha az utcán próbálom ! leszólítani, majd súlyos lép- | tekkel továbbment. * Végignéztem a férfiak és nők szorosra zárt csoport­jain. Felötlött bennem, hogy talán nekünk kellene kezde­ményezni, s hozzájuk lépve megszólítani az embereket. De láthatóan senki sem kó­szált magában, és befurakod­ni az összetömörült csoportok egyikébe éppen olyan illetlen­ségnek látszott, mint felhívni a Canterbury érsekét, és meg­kérdezni tőle, hogy van-e va­lami programja ma estére. Ha embervadászatról ol­vasok az újságban, mind­annyiszor szánom a szegény menekülőt, de a most kö­vetkező két órában inkább irigy kedéssel gondoltam rá. Leültünk a kerevetre, és rá­gyújtottunk. Arra ment egy férfi, rálépett a lábamra, és azt mondta: „Bocsánatot ké­rek”. Aztán a kandallóhoz léptünk, s megálltunk mel­lette. Ismét jött egy férfi, magas, középkorú, kedves ar­cú és hitetlenkedve megkér­dezte, hogy mi vagyunk-e az amerikaiak. Éppen, ami­kor Henry kinyitotta a szá­ját, hogy válaszoljon, fel­visított egy nő, olyan han­gon, mint a szélgép felső re­gisztere: „Hilary, drágám!”, mire a férfiú bocsánatot kért, ó- otthagyott minket. Újra a kerevetre teleped­tünk, és dohányoztunk. Az­tán a kandalló előtt álltunk, | THOMAS MANN: I Válogatott tanulmányok A század európai irodalmá­nak kiemelkedő alkotója nem­csak íróként, hanem esszéista­ként is maradandó, klasszikus értékű művet hagyott az utó­dokra. Ezt igazolja az a két testes kötet, mely az Európa Könyvkiadó Magyar Helikon műhelyének gondozásában, Domokos Mátyás értő válo- gotásában, a Thomas Mann művei sorozatban jelent meg. (A sorozat 10. és 11. kötete­ként.) „Egész életemben cso­dáltam azt, ami nagy és mes­teri — hisz műveim mellett minden esszém merő csodálat­ból áll: s műveim maguk a nagyság láttán, a szeme előtt, egyre rá felpillantva születtek — fel-, s egyúttal bele is pillantva, amihez néha vak­merő bizalmaskodás is járult” — írja Thomas Mann mintegy megértést segítő útmutatást művei, köztük esszéi tanulmá­nyozásához. Valóban, a két kötetbe fog­lalt írások ezt á szüntelen, az emberi alkotókészséget min­dennél fontosabbnak tartó rá- csodálkozást tükrözik. Nem véletlen, hanem törvényszerű ezek után, hogy újra meg új­ra visszatért ahhoz, akiben a nagyság és a mesteriség meg­testesülését látta Goethéhez. A Válogatott tanulmányokban hét remek esszé igazolja, hogy Thomas Mann alkotói mód­szertana valóban csodálat volt. Ám nem az áhítatos, bálványozó csodálat, hanem az értékeket és gyengeségeket összevető, az okozatok és okok hol szembetűnő, hol mélyben rejlő kapcsait kutató tisztelet. Hét remek esszé Goethéről, s ezek mellett írások Lessingtől Kleisten át Wagnerig és Hauptmannig, Tolsztojtól Kaf­kán át Shawig és Csehovig. Az alkotók puszta névfelso­rolása is sokat mond arról, kikre hintette a csodálat — még egyszer ismételjük: nem a kritikátlan csodálat! — fé­nyét Thomas Mann. Azokra, akikben nemcsak rokonvoná­sokat fedezett fél, hanem akik műveikkel a vox humanat, a szó teljes és legigazibb értel­mében vett emberi hangot szólaltatták meg. Ez maga val­lomás, ám még inkább az, ahogyan Thomas Mann ezek­ben az írásokban ember és művész, alkotó és alkotás egy­ségét a különbözőségét kutat­ja. Mert ez foglalkoztatta leg­inkább: az Igazi érték, a mú­landóság, nincs kezdet és vég, születés és halál, nincs idő sem — az időtlenség pedig az egy helyben álló Semmi, így hát tökéletesen érdektelen.” A négy nagy részre — né­met irodalom, világirodalom, Goethe, műhelytanulmányok — oszló két kötet annak iga­zolása, hogy másokban és ön­magában — pontosabban: má­sok és a maga tevékenységé­ben — a mozgást, a változást tartotta a legfontosabbnak. Az „egy helyben álló Semmi”, a „tökéletesen érdektelen” el­kerülését tehát. Akár Csehov- ról írjon, akár a Doktor Faus- tus keletkezésének, egy regény regényének sorait is vesse pa­pírra, az ember és környezete, egyén és közösség kölcsönha­tásának dinamizmusa irányít­ja érdeklődését, s tollát. Ez jogosítja fel — korábban idé­zett szavai szerint — a „vak­merő bizalmaskodásra”, arra a közvetlenségre, mely soha nem bántó, de amely egyetlen lehetséges útja a megismerés­ből következő megértésnek, bármelyik alkotó esetében. S hogy ezt nemcsak mások, ha­nem a maga esetében is kö­vetkezetesen alkalmazta, azt legjobban az a 23 írás tanú­sítja, mely a kötetben helyet kapva alkotói kétségeiről, szenvedéseiről, kudarcairól, a művek születésének titokzatos, s mégis mélyen emberi pilla­natairól vall. A két vaskos kötet, a Vá­logatott tanulmányok szép ki­állítása, a Kner Nyomda mun­káját dicséri. (m. o.) ZELK ZOLTÁN: Egy régi perc A márvány-sűrű hófúvásban Egy izzó perc zöld lobbanása S a hirtelen fény sátorából Kilép, kilép egy tulipánfa. Egy gyermekszemü asszony arca, Egy zápor égő vitorlája, Egy kiáltás boldog rezgése — Kinyílt, kinyílt a tulipánja! Tizenöt év csattog fölöttem, Egy föltámadt perc szárnycsapása, Tizenöt tél hóviharában Forog, forog egy tulipánfa. Benjámin idióta, Candace vérfertőzésbe keveredik báty­jával, Quentinnel, aki öngyil­kos lesz, Jason, az apa, sú­lyos alkoholista, s hasonló ne­vű fia, akit a családban az egyetlen egészségesnek te­kinthetnénk, a gyűlölet és a bosszú megszállottja. A testi és lelki zavarok Faulkner re­gényében mitikus arányok­ra nőnek. Mitikus arányokra, mert ebből a teljes zűrza­varból és posványból, amely­ben a Compson-család évti­zedekig fuldokol, sehová nem vezet út, menekülés nincs innen, egyetlen lehetőségük: elfogadni sorsukat, a pusztu­lást. S ez az a pont, amelyen Faulkner véglegesen szakít a tizenkilencedik századi családregény hagyományaival. A történelmi mozgásban nem lát már felszabadító erőt, s ezért a realizmus szemléle­tét, amely az emberi nyomo­rúságért végső soron a tör­ténelmet teszi felelőssé, el­veti, s visszakanyarodik a gö­rög sorstragédiák kegyetle­nebb, a történelmi felelős­ség fogalmát nem ismerő szemléletvilágához. Szemlé­letvilágának középpontjában tehát a Végzet áll. De ez a visszakanyarodás úgy törté­nik, hogy közben felhasz­nálja mindazt, amit az iro­dalom a görög tragédiáktól napjainkig felfedezett magá­nak: a történelmi szemlélet­től, a pszichoanalízisig. esssss.rsssssss/ss/sssssssssssssssssssssssss.

Next

/
Oldalképek
Tartalom