Pest Megyi Hírlap, 1970. szeptember (14. évfolyam, 204-229. szám)

1970-09-27 / 227. szám

8

“ic/ÖHop

1970. SZEPTEMBER 27., VASÄRNAP

^ Margaret Halsey:

s

Fogadás nyolckor

A hang és a téboly

William Faulkner regénye

Faulkner nem ismer istent, isteneket. A görög tragédia azért áttetszőén világos szerkezetű, mert menetét az istenek átlátják és kormányozzák. Faulkner nem látja át a történést, csak érzékeli, s ezért nem is tesz mást, mint érzékeléseinek eredményét közvetíti. Nem hiszi magát tehát istennek, mint a nagy-realisták. Műve ezért nemcsak a lelki és testi zavarok, de a történések, az idő útvesztője is. Csak azt tudja, ami benne van, ami kívül esik, arról nem tud. És a tudás köreinek megrajzolása a huszadik században éppen olyan fontossá vált, mint azoknak a dolgoknak a kimondása, amit nem tudunk.

A hang és a téboly az átmenet regénye. Minden pillanatnyi, sérthetően esetleges, idegesítően bizonytalan. Faulkner a huszadik század egyik legkövetkezetesebb és legbecsületesebb gondolkodója: volt bátorsága és tehetsége ábrázolni azt a szellemilelki zűrzavart, amely századunk amerikai emberéről végső soron a leghitelesebb ábrát rajzolja.

Negyven évnyi késéssel érkezett el hozzánk ez a regény. Izgalmas felfedezései, kérdései és válaszai ma is égetően aktuálisak. S ha elvesztené aktualitását, megmarad, mint remekmű.

Nádas Péter

Az Európa Könyvkiadó számított a sikerre, majdnem tizenhatezer példányban adta ki Faulkner A hang és a téboly című regényét. Pedig ez a regény nem könnyű olvasmány. Mégis: bombaként robbant. Nem hinném, hogy a legszélesebb olvasóközönség körében, de az élettői súlyos irodalmat szeretők körében bizonyosan. Bombaként robbant nálunk, most, 1970- ben. A kiadó azért számíthatott a biztos sikerre, mert az 1929-es, első New York-i kiadás óta ez a regény Amerikában is, Európában is a legsikeresebb, legtöbbet vitatott és legtöbbet emlegetett Faulkner-művek közé tartozik. Negyvenéves késéssel érkezett el tehát hozzánk, A hang és a téboly olyan családregény, amely az európai polgári irodalom családregény címszavú skatulyáiba nem illeszthető bele, annak ellenére sem, hogy ősének és mintájának mindenképpen az európai családregényt, s annak klasszikusait kell tartanunk. Faulkner tehát a családregény bizonyos vonásait, jellegzetességeit megtartja, de el is rugaszkodik tőle. Amit megtart: a Compson-családot éppen olyan zárt, a társadalom egészét, annak mozgástendenciáit kifejező egységnek tartja, mint Thomas Mann, amikor a múlt század legutolsó éveiben írni kezdi a polgári családregény legtökéletesebbjét, a Buddenbrook-ot. Faulkner is azt érzékeli, mint európai elődjei: a bomlást, a széthullást; a keménykezű, józan ősök után puhány fiák következnek, akik szétszórják a család vagyonát, elherdálják a családi kötöttségek eszmei és anyagi örökségét. Amiben különbözik: Faulkner nem a széthullás, a bomlás folyamatát vizsgálja; kalandozásainak területe a végeredmény: a bomlás tenyészete. A faulkneri világban már csak halvány, s ironikusnak tetsző utalások, vagy száraz írói információk találhatók az egykor egészséges családról (társadalomról), a faulkneri világban a betegség válik univerzálissá, egészséget testközelben már nem érzékelünk. Elég szemügyre vennünk a tárgyi környezetet, amelyben ez az időtől szabdalt, pusztulásában mégis egységes történet zajlik: egy vedlett udvarház, elvadult park, amelynek nagyobbik részét már eladták, s most golfpálya van a helyén, egy ócska hintó, amelyet szeszélyes öreg ló húz. De nemcsak a környezet beteg és romlott, hanem a Compsonok is.

és dohányoztunk. Ezután ismét végigjártuk a szobákat, Henry bölcsen arra következtetett, hogy miután a vendégek kezében itallal teli poharak láthatók, azokat bizonyára fel is szolgálják valahol. Rövid felderítés után felfedeztünk egy kis benyílót, amely teljesen üres volt, csupán egy fehér kabátos férfi tartózkodott benne. Hangtalanul átnyújtott nekünk két pohár pezsgőkok- télf, amit mi hangtalanul megittunk. Aztán egy újabb koktélt nyújtott felénk, azt is megittuk, majd visszatértünk a kandallóhoz.

Kezdett úgy tűnni nekem, hogy az emberek furcsa tekinteteket vetnek ránk. Harmadszor is körbejártuk a szobákat, és egy könyvespolcra bukkanva, végignéztük a címeket. A könyvek javarésze a madarakról és kertészkedésről szólt. „Ha volna bennünk annyi bátorság, mint egy hangyában” mondtam Henrynek —, „a szoba közepére húznánk egy széket, és lekuporodnánk olvasni.” Ehelyett megint csak visszafordultunk a kerevethez.

Hirtelen észrevettük, hogy a házigazda felénk közeleg, örültem, hogy újra megpillanthattam hús-vér valójában és nem ragadta 'el néhány sznob kísértet, akik a szellemvilág fényében akartak sütkérezni egy Oxfordot járt könyvkiadónál. De cseppet sem lassuló léptei láttán szomorúan állapítottam meg, hogy, bizony, most is másfelé tart. Közben sietősen megkérdezte tőlünk, megtaláltuk-e az italokat, de mire válaszolhattunk volna, már hallótávolon kívül került.

Visszatértünk a kerevethez. Én csomókat kötöztem a zsebkendőre, és gondosan kikötöz- gettem őket, Henry pedig egy gyufásdobozt egyensúlyozott az ujjain.

Tizennégy csomót adok valakinek — gondoltam magamban —, hogy addig idejöjjön hozzánk, és megszólítson bennünket. így hát kötöttem még tizennégy csomót, s ügyeltem rá, nehogy nagyon elsiessem a dolgot. Aztán kötöttem még kettőt, ráadásul, majd felálltam.

— Én hazamegyek — szóltam fojtottan.

Henry is felállt. Szótlanul megkerestük a kabátunkat, és az előszobában tanakodva körülnéztünk. El kellene búcsúznunk a házigazdától, ha lenne valami nyom, mely hozzá vezet. így azonban öntevékenyen kinyitottuk, majd becsaptuk magunk mögött az ajtót, s Henry néhány lépés után megjegyezte:

— Jobb is, hogy eljöttünk. Ha tovább maradunk, még megkockáztatjuk, hogy valaki felfedi az inkognitónkat.

(Fordította: Zilahi Judit)

SZÉKELY LAJOS:

Emlék

Miért dalol a déli kék az égen, Miért ragyog az őszben régi nyár, Ki szólt felém a hóra váró réten,

A sárgalombú sűrűben ki vár? Sugárkéve zuhant át a lombon Rőt avarra hintve bíborát,

Még tavaszról ismert röpke szellő Simítja végig a hegy oldalát. Borzongva éled pillanatra-újra Szivárványszín harmatcsepp alatt Röpke-könnyű, vidám dalra gyújtva A régi emlék máris elszaladt.

| KOCSÁNYOS TÖLGY ! -EMLÉKTÁBLÁVAL

| Makón, az idős emberek ä visszaemlékezései szerint, 1920 5 —1928 között gyakran meg- 5 pihent a parkban egy kocsányos tölgy alatt Juhász Gyu- \ la. A városi tanács illetékesei j nemrég megvizsgálták az idős 5 faóriást, amely a szakembe- ! rek szerint mintegy 160 éves, äs a fát védetté nyilvánították, ä Ugyanakkor „Juhász Gyula ä emlékfának’’ nevezték el. Az J elnevezést és a védetté nyilvá- í nítást elhelyezték az öreg fa J mellett.

| MORZSA

Legyek

\ A legyek az embert az őrjöngésig felbosszantják, és $ nincs ellene segítség; ez a te- ^ hetetlenség és erőtlenség ha- Xmisítatlan érzése.

* (Katherine Mansfield)

5 c

^ tgy könyvkiadó, aki együt' ^ járt Oxfordban Henryvel ^ meghívott magához tegnap | estére, így hát kivasaltattuk S estélyi ruháinkat és vidáman $ kellemes előérzetekkel telve ^ elindultunk. Ám ez a hangu- ^ latunk nem tartott sokáig ^ Vendéglátónk kedvesen üdvö- ^ zölt bennünket és megmutat- ^ ta, hogy hol hagyhatjuk a ka- bátokat. Amikor levetkőztünk *! bekísért egy kisebb hallfélé- § be, s miközben én éppen fo- ^ galmaztam magamban a man- ^ datot, hogy milyen kedves tő- ^ le, hogy meghívott bennünkei ä« — hirtelen eltűnt, egyszeriben ^ nyoma veszett. Én pislogtam ^ Henry pedig azt mondta >! ..Majd figyelmeztess, hogj megkérdezzem tőle, hogyan | csinálja.”

^ Sorsunkra hagyva úgy dön- ^ töttünk, hogy legjobb lesz, he ^ összeszedjük magunkat és égj ^ kis felfedezőutat teszünk. Há- S rom magas, tágas szoba sora- S kozott egymás mellett, vala- ^ mennyi abban az elegáns ^ kissé súlyos, tizennyolcadik ^ századi modorban berendezve ^ amelyet az angolok annyira ^ szeretnek. A szobákban jól- ^ táplált, jól kimosdatott, jól fé- ^ sült férfiak és néhány hölgy S álldogált, akik ugyan sikke- 5 sebbek voltak, mint az exe- ^ téri matrónák, de ezzel együtt ^ is úgy festettek, mintha pusz- ä tán csínytevésből ruhát cse- ^ réltek volna egymással. Mini ^ ez várható volt, az egész tár- J saságban egyetlen ismerősünk ^ sem akadt.

ä Befejeztük rövid körutun- ä kát, megálltunk a szoba egyik $ sarkában, szomorúan, csaló- $ dottan és olyan fölöslegesnek j érezve magukat, mint a pa- | szománydísz egy gőzmozdo- ! nyon. Az emberek kis és nagy ä csoportokba verődtek, vidá- ä man csevegtek, és láthatóan ä mindannyian igen jól ismer- | ték egymást. De a házigaz- ä dánkat sehol sem találtuk.

: — Most mit csináljunk? —

| kérdeztem.

ä Henry bánatosan mosolyä gott.

! — Van nálad valami fehér

> — fordult hozzám —, amit ä felhúzhatnánk egy árbócra?

! Az egyik vendég megindult ; felénk, s kissé ügyetlenül há- : rom pohár italt hozott. Én | akaratlanul is elmosolyodtam, ! mert az italt végigcsöpögtette S a csuklóján, és arokifejezésé• bői ítélve a lé becsorgott a ! ruhája ujján is. De amikor ! felpillantva elkapta a moso- llyomat, sajnálkozó helytelení- : Léssel nézett végig rajtam, i ami akkor lett volna helyén- i való, ha az utcán próbálom ! leszólítani, majd súlyos lép- | tekkel továbbment.

* Végignéztem a férfiak és nők szorosra zárt csoportjain. Felötlött bennem, hogy talán nekünk kellene kezdeményezni, s hozzájuk lépve megszólítani az embereket. De láthatóan senki sem kószált magában, és befurakodni az összetömörült csoportok egyikébe éppen olyan illetlenségnek látszott, mint felhívni a Canterbury érsekét, és megkérdezni tőle, hogy van-e valami programja ma estére.

Ha embervadászatról olvasok az újságban, mindannyiszor szánom a szegény menekülőt, de a most következő két órában inkább irigy kedéssel gondoltam rá. Leültünk a kerevetre, és rágyújtottunk. Arra ment egy férfi, rálépett a lábamra, és azt mondta: „Bocsánatot kérek”. Aztán a kandallóhoz léptünk, s megálltunk mellette. Ismét jött egy férfi, magas, középkorú, kedves arcú és hitetlenkedve megkérdezte, hogy mi vagyunk-e az amerikaiak. Éppen, amikor Henry kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, felvisított egy nő, olyan hangon, mint a szélgép felső regisztere: „Hilary, drágám!”,

mire a férfiú bocsánatot kért, ó- otthagyott minket.

Újra a kerevetre telepedtünk, és dohányoztunk. Aztán a kandalló előtt álltunk,

| THOMAS MANN:

I Válogatott tanulmányok

A század európai irodalmának kiemelkedő alkotója nemcsak íróként, hanem esszéistaként is maradandó, klasszikus értékű művet hagyott az utódokra. Ezt igazolja az a két testes kötet, mely az Európa Könyvkiadó Magyar Helikon műhelyének gondozásában, Domokos Mátyás értő válo- gotásában, a Thomas Mann művei sorozatban jelent meg. (A sorozat 10. és 11. köteteként.) „Egész életemben csodáltam azt, ami nagy és mesteri — hisz műveim mellett minden esszém merő csodálatból áll: s műveim maguk a nagyság láttán, a szeme előtt, egyre rá felpillantva születtek

— fel-, s egyúttal bele is pillantva, amihez néha vakmerő bizalmaskodás is járult”

— írja Thomas Mann mintegy megértést segítő útmutatást művei, köztük esszéi tanulmányozásához.

Valóban, a két kötetbe foglalt írások ezt á szüntelen, az emberi alkotókészséget mindennél fontosabbnak tartó rá- csodálkozást tükrözik. Nem véletlen, hanem törvényszerű ezek után, hogy újra meg újra visszatért ahhoz, akiben a nagyság és a mesteriség megtestesülését látta Goethéhez. A Válogatott tanulmányokban hét remek esszé igazolja, hogy Thomas Mann alkotói módszertana valóban csodálat volt. Ám nem az áhítatos, bálványozó csodálat, hanem az értékeket és gyengeségeket összevető, az okozatok és okok hol szembetűnő, hol mélyben rejlő kapcsait kutató tisztelet. Hét remek esszé Goethéről, s ezek mellett írások Lessingtől Kleisten át Wagnerig és Hauptmannig, Tolsztojtól Kafkán át Shawig és Csehovig.

Az alkotók puszta névfelsorolása is sokat mond arról, kikre hintette a csodálat — még egyszer ismételjük: nem a kritikátlan csodálat! — fényét Thomas Mann. Azokra, akikben nemcsak rokonvonásokat fedezett fél, hanem akik műveikkel a vox humanat, a szó teljes és legigazibb értelmében vett emberi hangot szólaltatták meg. Ez maga vallomás, ám még inkább az, ahogyan Thomas Mann ezekben az írásokban ember és művész, alkotó és alkotás egységét a különbözőségét kutatja. Mert ez foglalkoztatta leginkább: az Igazi érték, a múlandóság, nincs kezdet és vég, születés és halál, nincs idő sem — az időtlenség pedig az egy helyben álló Semmi, így hát tökéletesen érdektelen.”

A négy nagy részre — német irodalom, világirodalom, Goethe, műhelytanulmányok — oszló két kötet annak igazolása, hogy másokban és önmagában — pontosabban: mások és a maga tevékenységében — a mozgást, a változást tartotta a legfontosabbnak. Az „egy helyben álló Semmi”, a „tökéletesen érdektelen” elkerülését tehát. Akár Csehov- ról írjon, akár a Doktor Faus- tus keletkezésének, egy regény regényének sorait is vesse papírra, az ember és környezete, egyén és közösség kölcsönhatásának dinamizmusa irányítja érdeklődését, s tollát. Ez jogosítja fel — korábban idézett szavai szerint — a „vakmerő bizalmaskodásra”, arra a közvetlenségre, mely soha nem bántó, de amely egyetlen lehetséges útja a megismerésből következő megértésnek, bármelyik alkotó esetében. S hogy ezt nemcsak mások, hanem a maga esetében is következetesen alkalmazta, azt legjobban az a 23 írás tanúsítja, mely a kötetben helyet kapva alkotói kétségeiről, szenvedéseiről, kudarcairól, a művek születésének titokzatos, s mégis mélyen emberi pillanatairól vall.

A két vaskos kötet, a Válogatott tanulmányok szép kiállítása, a Kner Nyomda munkáját dicséri.

(m. o.)

ZELK ZOLTÁN:

Egy régi perc

A márvány-sűrű hófúvásban Egy izzó perc zöld lobbanása S a hirtelen fény sátorából Kilép, kilép egy tulipánfa.

Egy gyermekszemü asszony arca, Egy zápor égő vitorlája,

Egy kiáltás boldog rezgése — Kinyílt, kinyílt a tulipánja!

Tizenöt év csattog fölöttem,

Egy föltámadt perc szárnycsapása, Tizenöt tél hóviharában Forog, forog egy tulipánfa.

Benjámin idióta, Candace vérfertőzésbe keveredik bátyjával, Quentinnel, aki öngyilkos lesz, Jason, az apa, súlyos alkoholista, s hasonló nevű fia, akit a családban az egyetlen egészségesnek tekinthetnénk, a gyűlölet és a bosszú megszállottja. A testi és lelki zavarok Faulkner regényében mitikus arányokra nőnek. Mitikus arányokra, mert ebből a teljes zűrzavarból és posványból, amelyben a Compson-család évtizedekig fuldokol, sehová nem vezet út, menekülés nincs innen, egyetlen lehetőségük: elfogadni sorsukat, a pusztulást.

S ez az a pont, amelyen Faulkner véglegesen szakít a tizenkilencedik századi családregény hagyományaival. A történelmi mozgásban nem lát már felszabadító erőt, s ezért a realizmus szemléletét, amely az emberi nyomorúságért végső soron a történelmet teszi felelőssé, elveti, s visszakanyarodik a görög sorstragédiák kegyetlenebb, a történelmi felelősség fogalmát nem ismerő szemléletvilágához. Szemléletvilágának középpontjában tehát a Végzet áll. De ez a visszakanyarodás úgy történik, hogy közben felhasználja mindazt, amit az irodalom a görög tragédiáktól napjainkig felfedezett magának: a történelmi szemlélettől, a pszichoanalízisig.

esssss.rsssssss/ss/sssssssssssssssssssssssss.