Pest Megyi Hírlap, 1970. szeptember (14. évfolyam, 204-229. szám)

1970-09-27 / 227. szám

MSI MEfiVEI 1970. SZEPTEMBER 27., VASÁRNAP 'kKírSap HERNÁDI MIKLÓS: Nőnek ne végy virágot — Nőknek én virágot nem veszek — mondtam ennen- magamnak, gondolati konst­rukcióim egyikét építgetve, miközben arra is ügyeltem, hogy jobb lábam külső szegé­lyére lépjek, mert lúdtalpgya­nús lábamon igen lazán ült a cipőm, különösen a jobbikon. A szembejövő autók reflek­torai bántották a szememet (miért olvastam reggel a na­pon? Olyan szenvedély lök a szemrontásba, mint a cigaret­tához), az elhaladó kocsik piros, hátsó lámpái meg jól­estek: az autók közül netán mindig az a jó, amelyik megy, nem pedig, amelyik jön? Lásd: utánafeküdni — aláfe­küdni. — Nincs rölhögnivalóbb, mint a férfi, akit felültettek (nem jött el a nő a találko­zóra, nem találta otthon a nőt, mert nem megbeszélt időben, csak úgy he-he meglepetés­ként ment el hozzá) — és ott a kezében az a rohadt csokor, felszarvazása szépséges szim­bólumaként (szépítene a csa­lódás?), odavágná a járda tövébe, de csak szorongatja, mert a kesébe állt a szoronga­tó tartás, még odafelé menet. A kezéhez nőtt a csokor, így szokták mondani. — Ha százszor célhoz ér is a csokor, nem éri meg, ha csak egyszer is rajtam marad, és olyan szégyenben sétálha­tok vele visszafelé, mintha ki­lógna valamim. Miért utálom magam, holott semmi ' okom rá? Gondolkozz: a mások utálatát csakis nagy-nagy ön­szeretettel verheted vissza. — A virág vonzereje a nők­nél, ebben majdnem biztos vagyak, valahogy így fest: ha értéktelen marhaságokra eny- nyitszán a pasas, biztos nem vágja földhöz valami drágább holmi sem. Vagy túlbecsülném a logikájukat? És alá az ösz­tönös megérzéseiket? Hogy a virágban az őserdei mivoltunk alázatos elismerését látják, mert ugyebár ők adják a természetes ízt (klorofil, bibe, ozmózis — mi jut még hirte­len eszembe, már megint okos vagyok), szóval ők adják a természetes ritmust a giédába teremtett nagyvárosi (és nem­csak nagyvárosi) életrendhez, és a virág megvételét távol­ról irányítva, manipulálva (jó szó) bennünket is megpihen­tetnek a széndioxidemésztő zöldfélék egészségetígérő nyu-! fiaiméban? (Lélegzet.). — Ha ugyan természetesnek? lehet nevezni a kikent-kifent : ábrázatukat, a melltartók-ha-! risnyatartók bénításába ren-; delt tagjaikat. Meg a kontakt-: üvegek, hajszínezők, szőrgyan-: ták, mittudomén még micso- ! dák! De a legrémisztőbb, hogy j hasonlítanak egymásra. A fe- : jük-nyakuk egy szöget zár be i a törzsükkel (nemes, üreges! edény), egyfajtaképpen vetik > át lábukon a lábukat, egyféle-: képpen babrálnak egyféle ön- ! gyújtóikkal is. j — Nem, mintha én nem ha- i sonlítanék száz másra, de az > istenit, én mégiscsak másképp ; mozdulok. Mi mégiscsak más-! képpen, mindnyájan máskép- ! pen mozdulunk. Ök ijesztő i közhelyeket sem (hogy is > mondják?) átallnak kiejteni a: szájukon, sorozatban. Miért j nem mondja meg nekik vala-: ki, mindegy, hogy ki, hogy > most már: pofa be? Még én se > merem. Most se merném. > — Autók, autók — sáskák.: ök is sáskák. Hányszor, de ! hányszor hanyatlana hátra az > ember, ők meg csak verik a: vasat. Minimum a felük sem- ! mit se érez, csak a filmvászon- « ról tanulja, hogy kell olvadoz-: ni. De mindig megfogják az: embert. A bőgésükről nem be- ! szélek, elcsépelt dolog De a • kellő pillanatban kiadják ma-: fiukat. Teljesen. És ez az, ami: LÁNYOK A KERTBEN (Foto: Urban) úgy szorul az ember nyakára, mint a hurok. Levenni nem lehet, mert az főbenjáró sér­tésnek számít, vigyorogni kell, és úgy tenni, mintha cirógatna a kötél. — Mi az istent csinálják ez­zel a csokorral. Hányszor meg­fogadtam!... „Semminek se örül jobban a nő, mint egy csokor virágnak. Hiszen nem az ára számít, a figyelem, a gesztus”. Ilyenkor még mé­lyebbre ülepszik bennem az eltökéltség, hogy virágot, azt nem! Villamoson sem adomát a helyemet, ha mellém, a leg­fiatalabb mellé furakszik egy vénasszony, és a szatyrát tün­tetőén a sódaromhoz nyomja. Tudni kell kérni. A nők nem tudnak kérni, semmit se tud­nak. Visszaélnek vele, hogy léteznek, és a férfi, aki azért mindig felelős organizátoroak hiszi magát, szégyenkezik, hogy az emberiség fele. a nők, netán hiába léteznének. Kezd velük valamit. — „Ronda férfiúi gőg. Rád­ismerek”. Jó, rendben van, ka­talizátorok a nők, serkentik az embert valamire, néha. De so­hasem arra serkentik, hogy még jobban beléjük essen, nem. Mindig valami másra serkentik, valami jobbra. In­kább távolítanak maguktól, a legjobb pillanatokban. Taszí­tanak, mint a mágnes, leg­alábbis a jobb nők. Valami nagy dologra lökik ki az em­bert. De semmire sem jut­hatsz, ha azt a kezdő lökést meg nem kapod tőlük. Azért zuhanok bele, hogy elszállhas­sak tőle, minél messzebb. — Hülye locsogás, hány ilyen filozófiát végigásít az ember a nőkről, mégsem állja meg, hogy másokat ugyanezzel ásíttasson. De mindegy, ez fontos dolog, megér néhány gondolatot, még ha áz eredeti­ségéről eleve le is kell tenni. Most úgyse tudnék mást csi­nálni, legalább füstölgők egy kicsit. Itt van például ez a nő, kicsit messze van, de azért lá­tom. Egy Opelből mászott ki, a bőrzekés gavallérja máris gázt ad, sebességváltás közben búcsút int. Ahogy a nagy­könyvben. A nő nagyon jó. Férjes asszony lehet, azért gyalogol egy háztömböt. A kapuja előtt mégsem bonta­kozhat ki egy autós pali kar­jaiból. — Nem is házba igyekszik, odalép az úttest felől egy kis­kocsihoz. Leállt taxi. Szóval így állunk? Beül, elhajt. Fel- kattintja a zöld taxilámpát. Jöhet a következő kuncsaft. Én meg ott maradok, csuklik egy nagyot a szívem. Még az „erkölcse” sem ábrándít ki. — Most egyébként semmi sem ábrándítana ki. Még egy hintalóból sem. Mi az istent csináljak? Miért kellett elha­tároznom, hogy nem veszek nőnek virágot (nőnek virágot — nőnek virágot: reklámkín- rím). És ha már elhatároztam, miért felejtettem el az egé­szet? Minősíthetetlen ez a szel­lemi henyeség. Bekerülök az éjszakai órák szétterülő idejébe. Tíz óra múlt. „Feledhetetlen színházi estékről” térnek otthonukba, vagy egy „feledhetetlen szín­házi vacsorához” valamelyik étterembe a párok. A nőkön fehér kimenőkabát, denevér­kabát, csuklya, stóla, boleró, azsúr. A férfiakon — ó, ször­nyűség, miért nem adtok ma­gatokra, társaim? — selyem­sál. Nekem meg itt ez a csokor a kezemben. Marhaság. Ki lá­tott már tíz óra után virágos férfit? Ezt még megkeserüli valaki. Ha legalább plasztik­bomba lenne a csokorban. Itt egy virágárus pultja. Ráteszem a csokrot, lassan, még felrob­ban. Belerúgok a kapuba, úgy lököm ki. Az előbb majd has­ra estem egy kukában. Felkap­tatok a lépcsőn. A második emeleten, mint mindig, eszem­be jut Hédi. Elrebegek egy cseppet sem ájtatos fohászt a nőhöz, gyermekkorom ama­zonjához, talán fönt vár a har­madikon. Persze, hogy nem vár senki. Még a világítás is bedöglött a harmadikon. Kulcs, kilincs, lábtörlő. Hangfogó, mindenki alszik, Lerúgom a cipőmet (mégis megúszom lúdtalp nélkül?) Húsz fekvőtámasz, negyven guggolás, nem bánom, egy cigaretta. Összepakolok hol­napra. Talán kibírom holnap estig. De virágot bizonyisten nem veszek. BAJOR NAGY ERNŐ: Miért ne a gyümölcs a fát...? M agáranyitotta a gázt egy asszony. Konyhaaszta­lán hátrahagyott búcsúleve­lében így indokolta elhatá­rozását: „Bandi fiam (hu­szonhárom éves, könyvelő egy ktsz-ben) hálátlan. Nem méltó arra az áldozatra, amellyel fölneveltem”. Szerencsére a szomszédok időben megérezték a folyo­sóra szivárgó gázszagot. Egyetlen alapos szellőztetés — annyi volt a szomorú kí­sérlet epilógusa. Az asszony, azt hiszem végképp letett arról, hogy ilyen jóvátehetet­len gesztussal adja gyerme­ke értésére, hogy mást várt tőle. Mit várt? Ezt levélben írta meg ne­kem, onnan tudok e tragikus alaphangú családi közjáték­ról. Idézek az anya levelé­ből: „Rimánkodtam neki, hogy ne öltözzön úgy mint egy bohóc. Kockás kabát, színes selyemsál még nyáron is, a munkahelyén úgy néztek rá, mint a futóbolondra. De ettől még nem választottam volna azt a fekete megoldást A nő, akivel jár, az már kétszer el­vált, pedig csak huszonnégy éves. Egy férfiinget nem tud kivasalni, csak az ilyen cola, meg az olyan dzsuz, ebből áll az élete. Én a munkám mel­lett éjszakákon át kesztyű­ket varrtam, hogy házi taní­tót tartsak mellette oroszból és matekból és most ide akarja hozni nyakamra azt a nőt, mert bejelentette, jövő hónapban elveszi...” Nem állhattam meg, utá­na néztem, miként véleked­nek munkahelyén a huszon­három éves „bohóc”-ról. A jobb munkaerők közé tarto­zó, lelkiismeretes, de inger-, lékeny tisztviselőnek talál­ják. öltözködése nem kelt feltűnést, mert ugyanabban a szobában két kollégája még úgyabbul ruházkodik, sőt, egyikük „originál hippi”, azzal bőszítette föl a köny­velés vezetőjét, hogy valame­lyik héten mezítláb járt be az irodába... A nő, akit a há­látlan fiú el akar venni, ugyanott dolgozik. Gépíró­nő. Tavaly „kiváló” jelvényt kapott, a fizetése a maximá­lis. Viszont harminc cigaret­tát szív naponta, és ha sok a rwyw/w////////yy/////v///////////////. másolni való, olyan tónusban diskurál kollégáival, mint it­tas öszvérhajcsárok részeg pályatársaikkal. „Konzultál­tunk már e miatt a kartárs­nővel — nyilatkozta holt- komolyan a ktsz elnöke — de velünk is úgy beszélt. És mégiscsak a legjobb gépíró a Boráros tértől a Keletiig, ráadásul még németül és an­golul is tud.” Ekkor már kész volt ben­nem a kép. A mama olyan menyre vágyott, mint ami­lyenekről valaha a lányre­gények írtak. Nos, ez a nő csak a fiának felel meg — ne­ki nem. A mama nyilván azt sze­rette volna, ha gyermeke kül­sejében is olyan hagyo­mánytisztelő, mint amilyen az édesapja. Ö közmegbecsült gyámügyi előadó volt (télen- nyáron sötét ruha, díszzseb­kendő, ezüst cigarettatárca, hosszabb mondataiban min­dig helyet talált egy kvázi- nak, egy apropónak, egy evi­densnek). A mi kis könyve­lőnk, ha valamit rossznak talál, arra azt mondja „tú­ró”, nem a Titánia keringőtői dobban meg a szíve, hanem harmadosztályú kültelki beat- együttesek osztályon aluli számaira „harap”. Az alma tehát olyan mesz- szi van már a fájától, mint­ha csak valami idegen világ­ba exportálták volna. Hálátlan a fiú, hogy nem törekszik olyanná válni, mint amilyennek édesanyja kép­zeli az eszményi hivatalno­kot? Azzal, hogy édesanyja sze­mében ellenszenves társat vá­lasztott magának, valóban méltatlanná vált a fölnevelé­se érdekében hozott áldo­zatra? Tudom, száz olvasó közül kilencvenkilenc azt mondja máris: az újságíró a fiú párt­ján van, és most kezdi ösz- szetákolni az ideológiát a fiatalember magatartásának védelmében. Pedig dehogy kezdem. Megértem az anyát — bár a gázcsap kinyitását inkább a klimax-szal magyaráznám, mint a fia sorsa, életvezetése fölötti bánatával. k legtöbb szülő azt sze­■™- retné, ha gyermeke az íő életterveit vállalná magá- : ra, valósítaná meg. A leg- : több szülő olyan társat lát- : na szívesen gyermeke mellett, ! aki megfelel azoknak a krité- i riumoknak, amelyeket ő fo- ! galmazott meg önmagának a ! saját párválasztása idején : — de házasságkötésekor nem i követelte meg maradéktala­i nul. * Megértem az anyát, i És megértem a fiút is. | Mikor akartak a fiatalok : ugyanolyanabbá válni, mint : amilyenek elődeik voltak? | Szerencsére sohasem. A világ nemcsak azáltal i megy előbbre, hogy más épü- ! letanyagot, más közlekedési \ eszközöket, más híradástech- ; nilcai eljárásokat, más re­pülőgépeket használunk, mint | apáink. Az is hozzátartozik : a változáshoz, hogy az ember | felfogása, megjelenése, igé- : nye nem ugyanaz, mint ami ! szüleié volt. i A társadalom nemcsak ra- i jongott mindig a gyermekért : — egy kis bizalmatlanság is I volt mindig abban, ahogy utó- ! daira nézett. Véletlen volna, íhogy oly sok közmondás feje­zi ki ezt a fenntartást? (Talá­lomra csak hármat idézek: „A jó gyermeknek már a szó is verés... A ma született gyer­mekben is benn a vétek ... Jó gyereket, szép vénasszonyt, egyet se keress!...”) Nem könnyű belenyugod­nunk abba, hogy környeze­tünkben van az. akinek az élet lényeges kérdéseiről más a véleménye, mint a miénk. Hát még ha úgy érezzük, hogy a renitens — lekötelezettünk... És melyik szülő nem érzi azt, hogy gyermeke hálával tarto­zik neki? Ez a hála nemzedékek vég­telen sorának életében elsősor­ban azt jelentette, hogy a gyermek — mintegy saját föl­neveltetésének megszolgálása- ként — eltartotta öreg szüleit. Az általános nyugdíjrendszer bevezetése óta a hálának el­tartásban megmutatkozó for­májára a családok többségé­ben már nincs szükség. Vagy nyugdíjkiegészítésben él to­vább, s abban a természetes gondoskodásban, hogy az el­aggott, orvosra, ápolásra szo­ruló szülőt istápolják a gyer­mekei. Ebben az új helyzetben a korábbinál sokkal nagyobbra nőttek szülő és gyermek kap­csolatában az érzelmi motívu­mok. Mind több az olyan szü­lő, aki a hálának főként arra a megnyilvánulására tart igényt, hogy a gyermek élete fontos döntéseiben — még ak­kor is, ha az huszonhárom vagy harminchárom esztendős — fogadja el a szülői irányí­tást. „Gondolható, hogy ha valaki, hát én jót akarok ne­ki — és önzetlenül” — halljuk naponta a gyámkodás magya­rázatát. Valóban jót akarnak — ön­zetlenül. De terjedhet-e addig a hála, hogy a fiatal föladja egyénisé­gét? Hogy teszem azt, egy kezdő atomfizikus hetvenegy éves nyugdíjas cipőboltvezető atyjának gondolkodásmódját érvényesítse életvitelében? Vagy hogy ellenkező előjelű példát mondjak: egy ifjú szer­számlakatos az orvosírnok ma­ma intenciói szerint válassza ki azt a lányt, akivel majd élni kíván? Az alma, jóllehet, mindazt magában őrzi, ami az almafa lényege — még csak nem is hasonlít az almafára. Koszto­lányi egy szép versében leírta a kérdést: miért nem érti a gyümölcs a fát? Ezért jelent a nemzedékvál­tás sok tekintetben szokásvál­tást, ízlésváltást és felfogás­váltást is a társadalmak életé­ben. És ez a váltás általában úgy történik, hogy továbbra is ér­vényben marad a régiből, ami igaz, mély, humánus, és túllép az új raj azon, ami esetleges, kordivat vagy talmi. 1/ őzben persze a fiatalok is, *' az öregek is sebeket ad­nak, sebeket kapnak. Olyan ez a folyamat, mint a szülés: fáj­dalom kíséri. És gyakran el­hangzik közben a keserű kér­dés: „hát ez a hála?” Pedig az ember nem azért vágyik utód­ra, hogy az ilyen vagy olyan formában hálás legyen majd neki. A gyermek a puszta lé­tével fizet a szülő gondoskodá­sáért, a nem ritka áldozatho­zataláért is. Azzal a suta báj­jal, ahogyan menni kezd. Az első kimondott szavak muzsi­kájával. A kérdezősködések korával, az iskolai sikerekkel, az otthon megvallott kudar­cokkal. Élete csodájával fizet a gyermek. Ez a hála. És ól, hogyne élne, az a há­la is, amely a gyöngülő öreg iránti gondoskodó figyelemben nyilvánul meg. Él, ha nem is mindenütt, nem is mindig és nem is azonos intenzitással. Gyermekeink a divatos pa­naszkodó sóhajok ellenére sem rosszabbak, hálátlanabbak, mint amilyenek mi voltunk. Csak mások. Én erre gondolok a gázt megnyitó asszony esetén me­ditálva. És Pascal 'szavaira, melyek szerint az idő meg­gyógyítja a lélek sebeit, elosz­latja a fájdalmat. Mindunta­lan változik az ember. Soha­sem lesz többé az, aki volt. Sem a sértő, sem a megsértett nem ugyanaz már. Csak az örök, ahogyan az öregedő ember elsuhant élete fizetségeként a hálát áhítja.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom