Pest Megyi Hírlap, 1970. szeptember (14. évfolyam, 204-229. szám)

1970-09-25 / 225. szám

1970. SZEPTEMBER 25., PÉNTEK ""i&Círítip 3 Ha valaki kilép a sorból i I i az élet célja? Ezen a kérdésen időtlen idők I óta vitatkoznak a böl­cselők, lélekbúvárok, filozófu­sok, politikusok. Született-e már erre a kérdésre teljes és kielégítő válasz? Nem hiszem. Pedig a válaszok száma igen sok. A vallásos emberek azt mondják, az élet célja isten kedvében járni, s kiérdemelni a túlvilági örök életet. Mások a vagyont, a hatalmat, a sze­relmet, a dicsőséget, az alko­tás örömét, az utódok felne­velését tartják az élet céljá­nak, vagy egyszerűen csak annyit kívánnak, hogy boldo­gok legyenek. Ahogyan nincs ember, aki pontosan meg tudná fogal­mazni az élet célját, úgy az életcélokként ismert eszmé­nyek, vágyak között sincs olyan, amelyet fenntartás nél­kül mindenki elfogad. S az emberek mégis élnek, küzde­nek; s mind többen, a mi egészséges világunkban, a küz­dést tartják éppen az élet cél­jának, értelmének. Mindez egy szomorú statisz­tika tanulmányozása közben kívánkozik a toliamra. A sta­tisztika azokról szól, akik jel­adják a küzdelmet, akik elől elveszett az életcél. Az ön­gyilkosokról. És mindjárt, ami íeltűnő: A fejlett, kulturált államok vezetnek, Svédország, Nyugat-Németország, Dánia, Finnország. S ami ma már közismert, ezen a „ranglistán” előkelő helyet foglalunk el mi is. Az idősebb újságolvasók emlékeznek még a régi cí­mekre: „A Dunába vetette magát egy munkáskülsejű férfi...” „Vonat alá feküdt, mert nem tudta családját el­tartani ...” Ügy tűnik, hogy abban az időben az anyagi okok, a szegénység a kilá tás­ta lanság, a reményvesztettség adták a végső lökést az ön- gyilkossághoz. Ez azonban túl­ságosan a felületen mozgó megítélés, és semmiképpen nem fogadható el teljes érté­kűnek. Mert — kivetítve ezt a mai időkre — e szerint az elmélet szerint ma már ob­jektíve nincs alapja az ön- gyilkosságnak nálunk, hisz mindenki, aki akar, becsüle­tes munkájából jól meg tud élni. öngyilkosság mégis van. Más oldalról is sántít ez a túlságosan egyszerű summá- zás. Az idézett listavezető or­szágokban ugyanis köztudo­másúan magas az életszínvo­nal. A statisztikák arról is beszélnek, hogy ezekben az országokban sem a legszegé­nyebb rétegek azok, amelyek kezet emelnek magukra. A szabad foglalkozásúak, művé­szek, magas rangú tisztviselők, vállalkozók, kereskedők vezet­nek. Mi tehát az öngyilkosságok oka? A polgári szociológusok három csoportba sorolják az öngyilkosságokat. Az elsőbe az egoista típusú emberek ke­rülnek, az olyan esetek, ami­kor az egyén túl intenzíven foglalkozik saját magával, szinte mesterségesen elszige­telve ezzel magát az egészsé­ges környezettől és annak jó- zanító hatásától; mintegy kö­zösségen kívülivé válnak az ilyenek, s így választják vég­ső megoldásként az öngyil­kosságot. A második csoportba az alt­ruista típusú öngyilkosságokat sorolják, azokat az eseteket, amikor az egyén túl rossz vé­leménnyel van magáról, úgy érzi, hogy gyenge, védtelen, teljesen ki van szolgáltatva a közösség kényének, kedvének. Ezt a kiszolgáltatottsági érzést mind kevésbé bírja elviselni, s végül az öngyilkosságba me­nekül. A harmadik csoportba azok az öngyilkosok sorolhatók sze­rintük, akikre valamilyen hir­telen b ekövetkezett, váratlan esemény hat, s ez a hatás olyan erőteljes, hogy pillanat­nyilag nem látnak más kiutat, mint a halált. (Szerelmi csaló­dás, pénzügyi csőd stb.) Az okok ilyen keresését és csoportosítását — ha fenntar­tásokkal is — elfogadhatjuk. Azt mindenképpen, hogy az öngyilkosságok okai rendre visszavezethetők az egyén és környezete, a társadalom kö­zötti egyensúly felbomlására, az ebből keletkező konfliktu­sokra. Camus szerint az em­ber lázadása az élet nyilván­való abszurditásai ellen olyan nemes ellenkezés, amely szinte az élet céljával egyen­lő. (Hogyan is mondja Ma­dách? Ember küzdj és bízva bízzál...) Camus szerint en­nek az örök lázadásnak a fel­adása az öngyilkosság. Jó, jó — de hát a m: társa­dalmunkban? Fogadjuk el, hogy az egyén eleiében ke­letkező abszurditások nem mindig egyenes következmé­nyei a társadalmi viszonyok­nak, hiszen még a tőkés tár­sadalom jogosan embertelen­nek bélyegzett viszonyai sem mindig egyenes és direkt mó­don kergetnek egyeseket ön- gyilkosságba. Ha ezt elfo­gadjuk — márpedig a tény előtt fejet kell hajtani — ak­kor el kell fogadnunk azt is, hogy szocialista társadal­munk kizsákmányolásmentes viszonyai, természetes demok­ratizmusa, nemes humaniz­musa — ugyancsak nem jelent automatikus biztosíté­kot az öngyilkosságok be­következte ellen. Csupán egy tendenciára utalnak ezek: hosszabb távon egészen bizo­nyos, hogy ez a környezet mind kevesebb okot ad az egyénnek az összeütközésre, konfliktusokra. Az olyan egye­di esetek, mint a szerelmi csa­lódás stb. okként nyilván fennmaradnak, de általá­nosságban az öngyilkossági szándék és az esetek feltétle­nül csökkennek majd. I-----1 z emberek nagy többsé­! ge mindig azt vallotta, I___I s ma még inkább vallja, ho gy nincs és nem lehet olyan helyzet az életben, amikor az egyetlen megoldás már csak az öngyilkosság. Minden áron és minden nehézség ellenére élni kell — ez az egészséges lelkületű emberek általános véleménye. Azonban, ha mégis feladja valaki közü­lünk, s kilép a sorból, nem középkori módon megvetni, hanem csupán sajnálni illik — mert gyenge volt. Sajnálni a megértés és megbocsátás fel­oldása nélkül. Varga József Gyulán, a harisnyagyárban Gallai György igazgató karon­fogva vezet gépteremről gép­teremre, magyarázza a jelent, a jövőt, köszönget az asszo­nyoknak, megnézi a gépeket, felemel egy-egy harisnyát, megvizsgálja őket, és ettől a mozdulattól én egyszeriben egy nyári moszkvai délután­ban érzem magam. A jó sze­rencsénk együtt vitt Moszkvá­ba, ott is karonfogva jártuk Gallaival az utcákat. Megnéz­tünk mindent, ami megtekint­hető, azután Gallaira rájött a leküzdhetetlen szenvedély, s magával cipelt üzletről üzletre, ahol porcelánokat keresett. Fá­radt voltam, és untam az egé­szet, ő azonban fáradhatatlan volt. Kezébe vett egy-egy por­celán tárgyat, és átszellemült arccal, hozzáértéssel, hossza­san nézte a magasra tartott lo­vast vagy táncoló párt. — Nézd, nézd. Ez az értékes! Ennek figurája van! Látod, érzed a mozgást? — kérdezte, és egész lénye egy lelkendező kamaszé volt. Utolsó kopejká­ját is porcelán figurákra köl­tötte. Bár tiszteltem a szenve­délyét, átkoztam is, mert el­rabolta az időmet. „Ennek a táncoló párnak figurája van...” — mondotta, és ahogy kissé borostás, éles vonalú fekete arcára néztem, arra gondol­tam, hogy neki van figurája. Az emberi életben, az embe­ri természetben az a nagysze­rű, hogy felejteni tud, hogy a rosszat képes eltemetni, és úgy tud állni Moszkvában, az üz­letben, bámulva egy porcelánt, mint a gyermek a körhintánál. Nem, ez a gondolat nem ott jutott eszembe, hiszen Gallai Györgyről akkor még semmit sem tudtam. A kép utólag állt pssze, apró mozaikokból. Csak később tudtam meg, hogy Gal­lai először 1942-ben járt szov­jet földön, és akkor porcelá­nok helyett az aknákat kellett keresnie Ukrajna hómezőin. A Uuna-parton, Göd és Dunáké­■szí között, a Fészek-telepen került összeköttetésbe a vasa­sokkal és bőrösökkel, a mun­kásmozgalommal. 1942-ben már fizet Horthyék rendőrsé­ge, és egy büntetőszázadban a keleti frontra küldik munka- szolgálatra. Az aknák legbiz­tosabb jelzője az emberi test, amely lép és felrobban. Ti­zennégyen jöttek haza a szá­zadból, és most harisnyagyári igazgató. Közös utunk végén ennyit tudtam meg róla, leg­feljebb még annyit, hogy egy kis zűrje volt, ahogyan ő mondta — de ez már rendbe jött. Amikor 1944-ben 45 kilósán hazajött a Dontól gyalog Bu­dapestre, elhatározta, hogy soha többé nem hagyja el családját, még erőszak hatá­sára sem. 1948-ban felsőbb kérésre elment Gyulára igaz­gatónak. Egy pesti ember job­bat is el tud képzelni magá­nak, mint az ország keleti csücskéből lecsüngetni a lábát a térképről. Ráadásul ő ek­kor már 41 éves volt és bizo­nyos korban, akár a növé­nyeknél, az embereknél is ne­hezebben megy az átültetés. Hamar megismerte a várost, a gyárat, csak az zavarta, hogy távol a család. A nosz­talgiát, amely időnként elfog­ta, munkával gyűrte le. És később utánament a család, és akkor ismét jött a zűr. Nem volt hajlandó az embe­reket az utcára rakni még ak­kor sem, ha a nyomás a város vezetőitől jött. Nem volt haj­landó az utcára rakni a mű­szaki vezetőjét és egy gépla­katost, miért is rakta volna őket. Ember volt az elember- telenedett, sanyarú világban, és akkor is fizettek Gallainak. „Egy követ fúj az ellenség­gel! Védi őket!” — mondották és ő elment a városból, a csa­lád Gyulán maradt. Aztán utánament a család és akkor kiderült, hogy az új városban nem lesz harisnyagyár, a kör bezárult, visszajött Pestre dolgozni, a család most már a másik idegen városban ma­radt. Egy év múlva hívták vissza Gyulára, újra igazgató­nak. A család csak három év múlva tudott visszamenni Gyulára. Gondolatban követni ezt az utat, a vesszőfutásnak ezt a vargabetűjét sem köny- nyű. Hát még végigjárni. Nem ismerem, sohasem ismertem meg a feleségét, de elképzel­tem, és biztosan jól képzel­tem, bátor, szívós, hűséges élettárs lehet, aki vele együtt mindezt végigcsinálta. A gyárban akkor ezer asz- szony dolgozott és évenként közel 20 millió pár harisnyát készítettek. Gallainak több mint 30 éves szakmai tapasz­talata volt. Tehát ahogy mon­dani szokás, kisujjában volt a szakma. De nem ez az érde­kes, gondolom, amikor a ve­zetőknél, mint feltételt, a hoz­záértést és a rátermettséget is megfogalmaztuk, tulajdonkép­pen arra gondoltunk, hogy a vezető legyen okos, intelli­gens és ennek megfelelően le­gyen nagyvonalú. Ha egy em­ber végigtanulja az életét, rendszerint ért is ahhoz, amit csinál és általában eligazodik az élet labirintusában. Ahogyan megtudtam, a vál­lalat már évek óta teljesíti tervét, itt jó a kollektíva, ezért az igazgatónak jut ide­je a gondolkodásra is. Táv­lati terveket készített, tár­gyalt mindenkivel, akiről sej­tette, vagy tudta, hogy okos, értelmes ember és jó ötle­teket ad, a fiatalokat nagyon szereti, évenként többedma- gukkal kergeti őket a főis­kolákra, az egyetemekre, vagy megköti velük, mint ta­nulókkal, a szerződést. Épít, gépeket, gépsorokat cserél­tet, biztosítja az újabb 500, majd ezer ember munkáját, kenyerét. Gondolom, nem túl­zók, ha leírom, így dolgo­MEGYEI 7EXTILESK0NFERENCIA Napirenden: a jelen és a jövő Fejlesztés versenytárgyalás után Tanfolyam — Lajosforráson Az Észak-Pest megyei Me­zőgazdasági Termelőszövetke­zetek Területi Szövetsége egy­hetes tanfolyamot rendez a la­josi orr ási Ságvári Endre Tu­ristaházban az ötvennégy tag­szövetkezet ellenőrző bizott­sági elnökeinek részére. A tanfolyamon, amely hétfőn, szeptember 28-án kezdődik, az ellenőrző bizottságok mun­kájáról, a termelőszövetkezeti demokrácia továbbfejlesztésé­ről, a soron következő politi­kai és társadalmi feladatokról rendeznek előadásokat, anké- tokat. — A Mechanikai Művek marcali gyáregységében el­készült a százezredik olaj- kályha. Az elmúlt évhez vi­szonyítva máris megkétsze­reződött a termelés, amit az új szerelőcsarnok és festő­üzem tett lehetővé. Ebben az esztendőben 170 ezer olajkályhát gyártanak Mar­caliban. Értekezleten gyűltek össze a Pest megyei Pártbizottság ipa­ri osztályának meghívására a Pest megyei textilipari válla­latok és gyáregységek vezetői, párttitkárai, valamint az üze­mek vezérigazgatói, hogy meg­vitassák a vállalatok jelenlegi helyzetét és a IV. ötéves terv feladataitr A Könnyűipari Miniszté­rium vezetői — Pesti Ernő miniszterhelyettes, dr. Szabó Imre, az iparfejlesztési főosz­tály textilipari osztályvezető­je — is részt vettek a tanács­kozáson. A megyei pártbizott­ságot dr. Bíró Ferenc gazda­ságpolitikai titkár és Török Zoltán ipari osztályvezető képviselte. Az értekezlet napirendjén elsősorban a termelés körül­ményei, a munkaerőhelyzet, a bérgazdálkodási problémák és a fejlesztési igények szerepel­tek. A minisztérium képvise-' lói elmondották, hogy a fej­lesztési lehetőségeket verseny- tárgyalásokon mérik fel, s ezek alapján döntenek, me­lyik vállalat milyen mértékű hitelt és állami támogatást kap. A Pest megyei vállala­tok ígéretet kaptak, hogy igé­nyeiket a fővárossal azonos kategóriában bírálják el. Várható, hogy a vállalati fejlesztési terveket a minisz­térium vezetői jóváhagyják^ mivel azok reálisak és meg­felelnek az országos koncep­ciónak is. Ami jól, ami romul fizet Nyár végi gyorsmérleg Ujliartyánon A naptár szerint csak most ért véget a nyár, a valóságban azonban már hetek óta esős, szeles, ősziesen hűvös az idő. A természet több, mint kéthe­tes tavaszi késedelmét a mai napig sem ellensúlyozta. — A nyár sem volt olyan igazi nyár — állapítja meg egy kissé elkeseredve Sásdi Antal, az újhartyáni Űj Élet Szakszövetkezet elnöke. — Sok kárt okozott a gazdaság­nak a gyakori hűvös, esős, borús idő. Legalább ezer óra napfénnyel kaptunk keveseb­bet, mint egy esztendeje. Pedig az indulás még biztató volt. ötven hold sárgabarackosunk, amely terv szerint csak jövő­re fordult volna termőre, már ezen a nyáron nyolcszáz má­zsa ízletes gyümölcsöt adott. ■— Méghozzá olyan szépter­zik egy modern vezető. De azért mindehhez kell még valami plusz. Gallai szenve­déllyel, játékos könnyedség­gel, nagyvonalúan végzi mun­káját. Ritka ember, ritka sze­rencsés ember, nehéz sorsa és a mai bonyolult élet sem fárasztja, nem idegesíti, a lég­körben, amelyet maga körül teremtett, van valami magá­tól értetődő egyszerűség, ter­mészetesség. A gyárról azt is mondhatnánk: női üzem. A nők általában érzékeny lel- kűek, az otthoni problémák­tól nehezen szabadulnak, hoz­zák az üzembe, a hivatalba. Ezer nő: naponként mind­megannyi probléma, mely gyakran, nagyon gyakran az igazságtól vár segítséget, meg­oldást. Talán felesleges szá­mot írni, mennyien keresték fel, mennyien keresik akár egy óra alatt. Pedig a titkár­nő szűri az embereket. — Jó napot, igazgató elvtárs, kezét csókolom Gyuri bácsi — köszönnek az asszonyok és köszönnek a fiatal lányok. És nála, Gallainál, a kézcsókom, Gyuri bácsi köszönés nem tűnt furcsának, hiszen Gyuri bácsi már nagypapa. Azután minden elfogultság nélkül, de tisztelettel kértek tőle ál­lást a férjnek, aki távol dol­gozik, szociális segélyt, sőt még széket is a szobájából a KISZ-értekezletre. Egy értelmes, tisztességes em­ber, akármekkora vezető lesz, megmarad annak, aki volt, munkásnak. És egy ér­telmes, tisztességes munkás képes és a vezető szemével nézi az életet. Ez is Gallairól jutott eszembe, aki munkás­ként igazgató volt és igazgató­ként munkás, a szó tiszta ér­telmében, jellemében. "Következik: Szolnok n. mést, hogy a nyolc vagon gyümölcsből öt vagont ex­portra vitték el. Ez jelentősen növelte a barack átlagárát, ki­lónként hat forintért kelt el. Ez pedig azt jelenti, hogy ter­ven felül félmillió forint jö­vedelemhez jutott a gazdaság. Szükség is volt a terven felüli bevételre, mivel az ezer hold gabona lényegesen gyen­gébben fizetett, mint egy esztendővel korábban. — Tavaly tizenhárom és fél mázsa volt az őszi árpánk hol­danként termése, az idén pe­dig csak kilenc és fél. A rozs pedig a tavalyi ötmázsás át­lag helyett csak három má­zsát adott holdanként. Ennek elsősorban a kedvezőtlen idő­járás az oka. Ezért is fejez­tük be az aratást csak augusz­tus 28-án. De oka még az egy­re rosszabb alkatrészellátás is. Volt olyan rozstáblánk, amely mindössze százhetven kilót fizetett holdamként. Ho­gyan lehetséges ez? Három kombájnja van a gazdaságnak. Hiába végeztek derekas mun­kát szerelőink és kombájno- saink, az eltört alkatrésszel ők sem tudtak mit kezdeni. Álltak a gépek, közben esett az eső, a gaz meg közben úgy nőtt, hogy a rozs már szinte ki sem látszott belőle. — Már említettem — bo­rong az elnök —, hogy az idei nyár ezer óra napfénnyel ma­radt adósunk. Fagyot, esőt és ködöt viszont átlagon felül kaptunk. A kár nemcsak a szőlő cukor­fokában mérhető, hanem ab­Szeptemberben egyetlen hónap alatt annyi baromfit fogadnak és dolgoznak fel az Országos Baromfiipari Válla­lat debreceni üzemében, mint 1960-ban egész esztendőben. Tavaly 1500 vagon baromfit vásároltak fel, az idén 1900 vagon áru átvételére számí­tanak. A gyors ütemű növe­kedés elsősorban annak a szé­les körű termelési kapcso­latnak az eredménye, amelyet a debreceni gyár a környék­beli termelőszövetkezetekkel és állami gazdaságokkal épí­tett ki. Szeptemberben átlagosan naponta 10 vagon baromfit szállítanak be a telepre: 24 ezer csirkét, 7000 pulykát, 2000 libát és több mint 10 OOC pecsenyekacsát. Ez évben ed­dig 36 százalékkal több ba­romfihúst adtak át a kereske­delemnek, mint a múlt esz­tendő hasonló időszakában. A hazai ellátás javítása mel­lett fokozódtak az exportálá­sok is. Baromfival megrakott vagonok indulnak a Szovjet­ban is, hogy a sok esőtől meg­repednek a szemek, s ez gyors rothadást idéz elő. A rotha­dás megközelíti már a negy­ven százalékot. Száztizenhat hold közös szőlőnk tavaly harminc mázsát termett hol­danként. Az idén jó, ha el­érjük a tizenöt-tizenhat má­zsát. Ez pedig mintegy egy­millió forint értékű termés­veszteséget jelent. Mindez komoly ok az elke­seredésre. Az elnök azonban még mindig bizakodik. — Van még egy remé­nyünk: a kukorica. Kétszáz­ötven holdon termeljük. A terméskilátások pillanatnyi­lag kedvezőek. Legalább het­ven vagon csöves kukoricára számítunk. A csövek dúsak, csak még nagyon zöldek. Ha száraz és napos lesz az ősz, a várható gazdag kukorica- termés talán feledteti velünk a gabona- és szőlőtermés ká­rát. Az idei rendkívüli időjárás nemcsak az újhartyáni gazda­ságban okozott jelentős káro­kat, hanem országszerte. Ezért a nyár végi számvetések bi­zony elmaradnak attól, amit vártak közös gazdaságaink. Egy szép, száraz ősz még so­kat javíthat, a legtöbbet azon­ban mégis az jelentheti, ha továbbra is becsülettel, az ed­diginél is fokozottabb erőfe­szítéssel végzik a betakarí­tás nehéz, de mégis öröm­teli munkáját. P. P. unióba, Csehszlovákiába, az NDK-ba, Olaszországba, az NSZK-ba, de küldenek csir­két Debrecenből Libanonba és Japánba, illetve pecsenye- kacsát Hongkongba is. Út a Robinson-kunyhó felé A Komárom megyei termé­szetjáró-szakosztályok több új kiránduló- és pihenőhelyet alakítottak ki a Vértesben és a Gerecsében. A Tatabányai Cementgyár természetjáró­szakosztályának tagjai például a Vitány-vár közelében levő eltömődött, elpocsolyásodott Mátyás-forrást hozták rendbe. Betongyűrűkbe foglalták a forrás vizét, környékén íőző- helyeket alakítottak ki, s utat építettek a Robinson-kunyhó felé. Felújították a Körösi Csoma-forrást is. A János-for- rást a Tatabányai Bányász Sportklub természetjárói szé­pítették meg. Pecsenyekacsa Hongkongba

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom