Pest Megyi Hírlap, 1970. szeptember (14. évfolyam, 204-229. szám)

1970-09-01 / 204. szám

1970. SZEPTEMBER 1., KEDD PEST MIC» kf£ír!ap 3 . ---------­Sz öveg: Suha Fotó: Gábor nyes, elegáns vára és az Álla­mi Biztosító épülete, akár a Váci utcába is el lehetne őket iolni, nem kéne szégyenkezni­ük. Hiába (vagy nem hiába?), hozzánk tartoznak ők már, nem tudnánk nélkülük élni, lehet, ők sem nélkülünk. No, és természetesen itt van, áolgozik, adja, fáradhatatlanul osztja hasznos tanácsait Buga doktor is. Szellemes, okos öt­let volt, csak gratulálni tu­dunk. A budaörsi repülős növény­védőktől eltérítettek egy heli­koptert és itt a kiállítás zöld gyepén kényszerítették leszál­lásra. Mellette a gazdája, a pilóta. Pest megyei öntudattal magyarázza mindenkinek, kép fogad bennünket, hatal­mas zöld gyep, színes akadá­lyok, zsúfolt tribün. És lovak és lovasok... Rosszkor ér­keztünk. A ló kecses teste el­nyúlik az akadály fölött, haj­tója a nyakára tapad, együtt úszva veszik az akadályt... És bukik a ló, száll a lovas a levegőben. A nemes paripa sír, orrcimpái kitágulnak, homlokán az erek megdagad­nak, nagy diószeme elhomályo­sul, patái alatt porzik a föld, repül a gyeptégla. Nehezem kiszabadítják az akadály­deszka palánkjaiból, a lovas is feltápászkodik, az aréna néma volt, most hallani sóhajtást. Odafenn az ég kékjében mél­tósággal úszik egy IL—18-as karcsú ezüst teste. Hazafelé tartunk, megtorpa­nunk. Az Aranybika Debre­cenből ide evakuált, konyhás- tól, pincérestől, mindenestőL Jó kutyaösztönünk azonnal odavisz bennünket. Székely- gulyás, bikavér, mit ér a vá­sár enélkül. Mosolyog az őszibarack, mo­solyog a nap is odafenn az égen. Tán kacsint is: Szép kis csokrétát kötöttek ezek a dol­gos kezű, magyar parasztok odalenn a földön. Jól van em­berek, jövőre én is jobbam megemberelem magam. hogy békében mennyi védő- szert szór ő a gépről, de azért esténként épp így ragyog a masina, mint most a kiállítá­son. Nem adná ő ezt még a miniszternek sem, bár gya­nús, talán az ő parancsára té­rítették ide a gépet, fedélze­tén az önérzetes pilótával. Szép, kunarcú, nagybajuszú hogyan és miért kerültünk először a hízóbikák rezervá­tumába, talán a képek miatt, mert ezeket jól lehet fényké­pezni, mutatósak. Azt pedig végképp nem tudom, hogy ezen a héten miért találkozom ezekkel az állatokkal már má­sodszor. Csütörtökön a váci vágóhí­megszokott életüket a nagykö­zönség előtt. Itt, a házban megteremtették számukra az örök tavasz klímáját, és me­lengető fényét. Rendesen esznek és tojnak, és dühösen fújnak, ha az ember azt mondja: „Szebb a páva...” A sztár az oldalán fekszik, így is alig kap levegőt. Nem cuk mogorva, amatőrök még a rendfenntartásban, egyébként sincs dolguk, csak sétálgatnak, így könnyen elunják magukat. Szombaton szövetkezeti na­pot tartottak a mezőgazdasági kiállításon. Sokan megsértőd­tek volna, ha ezt a napot ki­felejtik.1 Az idei kiállításon 563 termelőszövetkezet hozta el terményeit, hajtotta fel ál­latait Pestre. Kinek rendezze­nek hát napot, ha nem nekik? A külföldi vendégeknek dr. Molnár Frigyes, a SZŐ VOSZ elnöke adott tájékoztatást a magyar szövetkezetek fejlődé­séről, életéről. Ezután több vezetője a mezőgazdaságnak a sajtó képviselőit tájékoztatta. Szétszéledtünk. Nem tudom, Ez az igazi! A parasztok ér­tik a módját, ezen a 33 és fél hektáron kulturált környezet­ben találkozik a múlt, a jelen és a jövő. A fejlett technika, a segítő tudomány és a szorgal­mas munka produktuma ez a kiállítás. Pénteken nyitották meg, az ország vezetői méltató beszé­deket mondtak, a külföldi ven­dégek nyilatkoztak, körsétát tettek. Ezután, a mezőgazda- sági és élelmezésügyi minisz­ter nyolc kiállítási vándordí­ját és az ezekkel járó 250 000 for'nt jutalmat osztották 1 ki az arra érdemeseknek. A nyer­tesek 50 000 forintot oszthat­nak szét maguk között. Szó­val jó mulatság volt, megérte a verejtékes munkát. És a miniszter is gavallér volt Hogy az ünnepségnek vége szakadt, jött, tódult a nép. Ki­vonult ide az egész ország és egy kicsit a nagyvilág is kép­viselteti magát. Itt van termé­szetesen Pest megye is. A so­kaság színes kavalkádjában, persze azt nem tudtuk külön­választani, hogy ki Pest me­gyei és ki tolnai, de a dabasi Fehér Akác sovány libáit, a Pest-vidéki Gépgyár alkalma­tosságait, azt igencsak meg tudtuk különböztetni a világ legnagyobb (mű) tehenétől, amellyel a nyugati PURINA eég kápráztatott el bennün­ket. Bemegy az állat belsejé­be a szájtáti vásári népség és amit ott benn lát, felér egy biológiai órával. Mindeneset­re okosabban térünk vissza a kijáraton. Akinek pedig nem tetszik, az legközelebb ne kí­váncsiskodjék, ámbátor az egész muri ingyen van, akkor miért ne? Valamivel odébb az OTP fő­rendőrökkel találkozunk, ru­hájuk ünnepi, mosolyuk ked­ves, szívélyesen útbaigazíta­nak bárkit. Azután megint új szín, három katona jön liba­sorban, majd ismét három, és ismét... Elegáns szerelés, su- vickolt oipő, glancolt ruha, fehér szíj, fehér sújtás.... Jó- tartású csinos fiúk, csalt az ar­don szomorú tanúja voltam egy szomorú jelenetnek. Az öreg bikát letérdepeltették, a fiatal, mosolygós hentes­legény fejen vágta egy szöges­kalapáccsal. Az állat horkan- tott, csöndesen, de bikához il­lően, azután balra dőlt, rúgott vagy kettőt a levegőbe. Hatal­mas erejű rúgások voltak. A legény mosolygott, a többiek, az öregek az állat torkának es­tek, szúrták, vágták, messzire lövellt a nehéz, sűrű vér. Valaki szólt, itt nem szabad dohányozni. Ez hát a vég, gondoltam, milyen csúnya és dicstelen halál, egy ilyen nemes állat számára. Mennyivel szebb egy fiestán a torreádor kardjától elesni. Később a házigazdák rámutattak egy 100 literes alu­mínium lábasra, amely szinül- tig tele volt, valamilyen bar­na masszával. Azt mondták: prád, ebből készül a párizsi. Alapanyaga az öreg bika szá­raz, megdarált húsa, és víz, 60 százalék víz. Ezért jó az öreg bika húsa, jó sok vizet felvesz. Szép misszió ez az élet, a bika igazán nem él hiába, színes élete után is az embere­ket szolgálja. Halgazdaság, mekkora ak­várium. Halak élnek itt, pon­tosan úgy, mint hal a vízben. A Bolyai Állami Gazdaság ba- romfiüzemében strucc nagy­ságú pulykák élik mindennapi csoda, 550 kilós test égéséhez oxigén kell és tüdő. Tüdeje ta­lán még volna, ennek a hatal­mas sertésnek, de a levegőt elállják az emberek. A borotai Egyesülés Tsz neveltje ő, egy kissé szuszog, amúgy egykedvűen nézi az embereket. Mindent elért már, amit egy disznó életében elérhet: si­ker, hírnév, oklevél. Most már csupán szerencsés új gazdájára vár. Kisorsolják. „Hölgyeim és uraim, 4 forintért megnyerhe­tik és elvihetik a kis malacot, csak egy kocsi kell hozzá...” — mondja a jószág oldalánál egy pesti jegyárus. Igaz is, micsoda malacszerencse egy ilyen disznót négyért meg­nyerni. Egy egész falu eheti té­len Jancsika hurkáját, mert így hívják az ártatlant. Amott valódi és mű juhászok ülnek egy fényes hodály előtt. Benn persze, valódi juhok. Egy hatalmas fésűsmerínó birkatürelemmel veri nagy fejét a falhoz. Valaki meg­szólal: etetés, kedves vendégek tágasabb odakint. Lám, a ju­hok szemérmes állatok, az ebédnél visszavonulnak. Nem pulykák ők, hogy kellessék magukat. Láttunk még nyuszi- szívű nyulakat, sokféle állatot. Mondhatom, az Állatkert „kutyafüle” az itt látottak­hoz képest. De siessünk a nem­zetközi lovasversenyre, az még a szép szórakozás. Az ismert I l MENTÉS A KIÁLLÍTÁSRÓL

Next

/
Oldalképek
Tartalom