Pest Megyi Hírlap, 1970. július (14. évfolyam, 152-178. szám)

1970-07-25 / 173. szám

6 1970. JÜLIUS 35., SZOMBAT Termálfürdő, csigaházban LOVASTURÁK PÁLFAJABAN.., Holland kislány Nagykőrösön A miskolc-tapolcai termálfürdő rekonstrukciója során át­építették a regi életveszélyes szabad tavi fürdőt 14 millió fo­rintos beruházással. A termáltürdő befogadóképessége 500 fő, de vasárnaponként ezren is felkeresik üdülés céljából. (MTI-foto) Mindennek több oldala van Egy öreg hölgy éjjel há­romkor felcsengeti az orvosát: — Doktor úr, már négy órá­ja állandóan az egyik olda­lamról a másikra fordulok, és sehogyan sem tudok elalud­ni! — Hát csoda? Ha el akar aludni, akkor feküdjön nyu­godtan! A Cifracsárdának külföldi vendégei vannak, holland egyetemisták. A csoportot fel­kerestük mi is, és két program között — stílszerűen: lóhalá­lában — elbeszélgettünk a fiatalokkal. — Hogyan kerültek váro­sunkba? A kérdésekre Ans Heezen válaszolt, természetesen tol­mács-segédlettel. — Még júniusban sem szü­letett meg a terv, hogy hol töltjük a nyarat, s amikor a hágai diákutazási irodában ajánlották ezt az utazást, el­határoztuk, hogy megpróbál­juk. Magyarországról már annyit hallottunk. No és, hogy lovasiskola is van. — Nem csalódtak? — Nem kell udvariaskod- nom ahhoz, hogy nemmel vá­laszoljak. Sohasem fogjuk el­felejteni ezt a csodálatos két hetet, s az embereket, akik mindent megtettek, hogy jól érezzük magunkat. — Mit láttak már? ( — Lovastúrán voltunk a Pálfájában, a Nagyerdőben, betértünk néhány tanyába, hogy megismerkedjünk az em­Aqua Agriensis — 70 fokos itóka Nem vitték sírba az Egri víz titkát Az Egri vízben — amelynek titkát nem vitték a sírba — tulajdonképpen nagyon kevés volt a víz. De volt benne, vagy 16-féle gyógyfű és sok-sok szesz: 82 fokos volt az Egri víz. Patikában árusították, gyógyszerként használták — Aqua Agriensis, így írták fel receptre az egri orvosok —, de természetesen itták egy­szerűen, pálinka helyett is. Egri különlegesség, idegen- forgalmi érdekesség volt, s egyben jó üzlet is. Pontosan 1714-ig lehet visz- szavezetni az Egri víz erede­tét. Ebben az esztendőben nyílt az első egri gyógyszer- tár, ahol két jezsuita gyógy­szerész is dolgozott. Ök állí­tották össze, ők főzték elő­ször a gyógyhatású Egri vi­zet. A jezsuiták természetesen szigorú titokként őrizték a víz összetételét és a főzés módját is. Nem tudjuk pon­tosan meddig sikerült meg­őrizni a hétpecsétes titkot, de az biztos, hogy az 1870-es években már utánozták, ha­misították az Egri vizet. Ma már megmosolyogjuk azt a nagy igyekezetek aho­gyan az 1871-es keltezésű röplap ajánlja a nemes itó- kát: „Több mint egy századévi tapasztalat folyamatosan iga­zolta, hogy az Egri víz ré­szint mint gyógyszer, részint mint óvszer számtalan be­tegségben használtatva, a szenvedő emberiség valóságos jótevője, házi orvosa és úgy­szólván megmentőjének te­kintetik ...” Aztán megtud­juk, hogy a fülzúgástól a gyo­morgörcsig mindent gyógyít a híres Egri víz. Még gyere­keknek is ajánlják, igaz, „aránylag kisebb adagokban". Egy 1880-as évekből szár­mazó újságmellékletből meg­tudjuk, miként vallják magu­kének az irgalmasok az Egri vizet: „Ezen, Egri Víz’ neve alatt készült szer az Irgalmas Szer­zet birtokában lévő teljes hitelességű jegyzőkönyv sze­rint már 1766. évben, s így a Jezsuita rendnek 1773. év­ben történt feloszlatása előtt már több évekkel, a Szerzet Gyógytárában áruitatott, s a közönség által száz évet ha­ladó időn túl folytonosan ked- veltetvén, jótékony hatása miatt rendkívüli kelendőség­nek örvend." Az idők folyamán a féltve őrzött titok az irgalmasokhoz SZERVIZFK, FIGYELEM! HŰTŐSZEKRÉNYEKHEZ AGREGÁTOT ÉS MINDEN EGYÉB ALKATRÉSZT raktárról szállít a HŰTŐGÉPGYÁR került. Valószínűleg igaz le­het az egykori hír, amely ar­ról szól, hogy a jezsuita gyógy­szertár gondnokát egyszer az irgalmasok kórházában ke­zelték és ő hálából a gyógyí­tásért elajándékozta a recep­tet és a gyártási titkot. És az irgalmasok az egykori Gránát Almához címzett gyógyszer- tár pincéjében 1950-ig, a gyógyszertár államosításáig főzték az Egri vizet. Még ma is él Egerben egy idős bácsi­ka, aki 18 évig főzte a vi­zet. ö így emlékezik: — A recept egy papírlapra volt kiírva. Én pontosan ki­mértem a gyógyfüveket, le­vittem a pincébe, beletettem az üstbe, ráöntöttem a 96 fo­kos szeszt, meg egy kis vizet is hozzá. Egy nap és egy éj­szaka ázott a szeszben a 16- féle gyógyfű. Valamennyi fű­re már nem emlékszem, de volt benne kakukkfű, menta, levendula, ánizsmag, kori­andermag, szegfűszeg virág­ja, szerecsendió, citrom, és narancshéj, és még különböző melegövi füvek Kanadából, Indiából és Dél-Amerikából. Réggel aztán befűtöttünk az üst alá és délután már fel­nyithattuk a lepároló készü­léket — készen volt az Egri víz. A féltve őrzött receptet és hozzá a gyártási engedélyt, most a Heves megyei Szesz­ipari Vállalatnak sikerült megszerezni. Egyelőre 13 fű­ből főzik az Egri vizet s ha minden jól megy, augusztus­ban már a boltokba kerül: féldecis, formás kis üvegek­ben, előreláthatóan 14—15 fo­rintos áron. Egyébként az Egri víz titkát kutatva egy kupica kóstolót is kaptam. Valóban jó ital, ízes, zamatos, fűszeres. Csak egy kicsit „gyenge”, mindössze 70 fokos... Márkusz László MORZSA 240 ÉV Brazíliában 240 éve hozták létre az első kávéültetvényt. Ma Brazíliában termelik a legtöbb kávét, és az ország értékesítési nehézségekkel küzd. berek életével. Mindenütt ba­rátsággal fogadtak, nem egy helyen el sem engedtek addig, amíg valamivel meg nem kí­náltak bennünket. — Vége a nyaralásnak? — Igen, az idő gyorsan el­repült. Most éppen azon va­gyunk, hogyan hosszabbíthat­nánk meg a vakációt. Nem tudjuk, sikerül-e, de minden­esetre elégedetten, és élmé­nyekkel gazdagon térünk visz- sza Hollandiába. — Húsboltot nyitnak a tervek szerint Bugyiban, a Telefongyár gyáregységének a bejárata előtt. JAPÁN TERVEK Az elektromos autók elemi" gondjai //' A japán külkereskedelmi és iparügyi minisztérium az 1971-es gazdasági évben új elektromos autó megalkotásá­nak tervével foglalkozik, hogy ezzel is csökkentse a hagyo­mányos gázolajmotor-rneghaj- tású gépkocsik által okozott le­vegőszennyeződést. A minisztériumot tervének megvalósításában az a meg­gondolás is vezeti, hogy az elektromos autó egyrészt nem szennyezi a levegőt, másrészt kisebb zajt csap, és sokkal hosszabb élettartamú, mint a jelenleg használatos gépko­csik. Üzemeltetésének ala­csony költségein kívül az is az előnye, hogy vezetését bár­ki igen rövid idő alatt megta­nulhatja. Ugyanakkor bár Japánban ipari célokra már számos elektromos járművet alkal­maznak; személyszállító vál­tozatuk sokkal alacsonyabb fo­kon áll. Ennek oka az, hogy az elektromos autónak szá­mos műszaki hibája keletkez­het, valamint az, hogy a mo­tor hajtására használt elemek kis kapacitása csak rövid tá­volságok megtételét teszi le­hetővé. Ezért a minisztérium elsősorban az eddiginél sok­kal nagyobb kapacitású szá­razelemek kifejlesztésére tö­rekszik. Azt tervezik, hogy 3 —5 éven belül olyan elektro­mos autóval jelenhetnek meg a piacon, amely a jelenleg használatos elektromos autók­nál 50—100-szor nagyobb tel­jesítményű. IIállottá a szavakat, de nem volt képes föl­11 fogni értelmüket. Csak szavakat hallott, s nem mondatokat. Arcokat látott, ágya fö­lé hajló arcokat, de nem tudta, kik lehetnek azok. Ismerősök, idegenek? Fehérek az arcok. Fehér a mennyezet. Fehér minden. Vagy mégsem? Ö látja annak? Lát? Valamit. Ar­cokat. de milyenek ezek az arcok? Fiatalok? öregek? Férfiak, vagy nők arca? Gyermeke­ké? Kik azok, akik fölébe hajolnak? Mit mondanak? — Csendet — mondta. Mondta? Vagy gon­dolta csupán? Gondolhatta, hiszen a szavak nem csitultak el. Távolról hallatszottak, s mégis közelről. Mint amikor vastag fal szűri meg a hangokat. Hangok. Mintha a Mama beszélne. A Mama? A Mama régen meghalt. Régen, irdatlan régen. Ö tehát nem lehet. Vagy mégis? A Nama. Mikor volt, hogyan volt? A múlt kockákra hull, s ő képtelen egymáshoz illeszteni a kockákat. Pedig nagyon jó lenne. Ismét ott ténferegni a Mama mellett. Fogni a kezét. Beszélni hozzá, s várni a csöndes szavú választ. Visszasüllyedni abba a korba, amikor az ember még önmagáért sem felel. Csak él. Másokra hagyatkozva. Elég annyit mondani: fáj. S akkor már nyúlnak érte, csi- títjáik, vigasztalják, simogatják. Miért nem nyúl most érte senki? Ki csitítja, vigasztalja, simogatja? A Mama, ha egyszer végigsimított a homlokán, ő máris meggyógyult. A máso­dik simogatáskor nevetett. A harmadiknál ugrált. Beteg sem volt, csak a simogatásért színészkedett? Emlékkockák. Tétova kézzel nyúl utánuk a messzi múlt bugyrában. Kezé­be akad egy, aztán a másik, a harmadik. II- lesztgeti Őket. Nem tartoznak össze. Lehet, hogy az arcok is ezekről a kockákról valók? Akiket látott életében, akikhez köze volt, azok most fölmerültek a múltból, hogy újra, s utoljára megpillanthassa arcukat? Utoljára? Miért utoljára? Meghal? — Segítsenek! — kiáltotta. Kiáltotta? Vagy csak akarta kiáltani, de az ajka sem mozdult? Vélt és való a tudat mezején válik szét, s ő most elhagyta e mezőt. Csak kérdezni tud, új és új kérdéseket föltenni, már az egész világ kérdőjelek sorából áll, ott magasodnak egymás mellett és mögött, mint furcsa testű, egyforma mundérú katonák. Elsodorja őt ez a sereg? Vagy a tudat harsány parancsára hátra arcot csinálnak, s eltűnnek a szétfosz- ló kábulatban? A kérdésekre mindig felelni kell. A kérdés csak a válasszal kap értelmet, máskülönben szó csupán, mondattest, karok, lábak nélkül, tehát mozgásra képtelenül. Ha képes hasonlatokat alkotni, akikor tudatánál van. Hasonlatokra csak a normális agyműkö­dés képes. Miért nem ismeri föl akkor az ar­cokat? Miért nem érti a hangokat, a sza­vakat, a mondatokat? Mi vagy ki fogja be a fülét? Ki takarja le a szemét? — Nem halok meg — nyögte. Nyögte? Vagy csak a levegő préselődött úgy ki az aj­ka között, hogy hangokat szeretett volna hin­teni a tüdő kavarta hullámok hátára? Min­denki meghal. A Mama is meghalt. Apa is meghalt. A fű is meghal. A fa is. Az égen röppenő vagy bokrok alatt búvó madár. A hal a vízben. A Mama mondta, mesélte így. Régen. Nagyon ‘régen. Amikor még az ölé­ben ült. Vagy mellette, a ház lépcsőjén. Ott jó volt. Ott szerettek ülni. Látták az eget. A fákat. Az utcát. Apát, amikor jött a gyárból. A szomszédok beköszöntek. Kerékpáros kari- kázott végig. Fehér inge villogott a léckerí­tés hézagai mögött. Csöngetett a kerékpáros. Vidám hangja volt a csengőnek. A Mama dú­dolt. A haját igazította. Borsót pucolt. Babot fejtett. Krumplit hámozott. Vizet hozott. Varrt. A Mama mindig csinált valamit. A Mama keze soha nem pihent. A Mama keze mégis ráért mindig. Simogatni, hajat fésülni, orrát törülni. Nadrágját igazítani. Ingét be­gyűrni. Cipőjét pucolni. Megkötni a kibom­lott pertlit. Lekváros kenyeret kenni. A keze mozgott, a teste ringott, a lába járt, csíkokat vert rajta a veríték, s mégis, ő volt a nyu­galom, a menedék. Jó volt odabújni hozzá. Érezni a szagát, a melegét. Kérni: mesélj. — Mesélj — rimánkodott. Rimánkodott? Az ajkak szorosra zártak, csukott szájjal csak a hasbeszélők képesek szólni. Hát miért nem nyílik szét az ajka? Miként hallja meg így a Mama, hogy kérleli: mesélj!? Mesélj a kóc- babáról... ! A kócbabáról? Igen, igen, a kóc- babáról. Ez volt a kedvenc meséje. Magába itta tízszer, százszor, ezerszer. Ha a Mama el­hallgatott, a mese végére érve, ő tovább gon­KOCBABA dolta. Kitalálta, hogy merre lehet most a kóc- baba, mit csinál, talán hipp-hopp, már ott fut az utcán, bependerül a kapujukon, s azt kia­bálja, itt vagyok! A kócbabát a Mama találta ki. Soha, sehol nem volt képes fölfedezni egyetlen mesekönyvben. A kócbaba. a Mama képzeletében született meg, élt át csodálatos kalandokat, barátkozott oroszlánokkal és medvékkel, pajtásává szegődött az árva kis­fiúnak, segített a beteg nagymamának... A kócbaba maga volt a szép élet, az emberi szeretet. Szegény Mama. Mennyi gonddal formálta, alakította ezt a kócbabát. Sárga volt a sipkája. Kék a kabátja. Málnaszín a szok­nyája. Szeplős a pofija. Szőke a haja. Kék a szeme. Piros az ajka. Lakk a topánkája. Szép baba volt. Minden baba szép. De ez nagyon szép volt. Pedig csak kóccal tömték ki a ha­sát. Mert annak, aki csinálta, nem volt több rongya. Csak kóc. Abból lett a lába, karja húsa, a hasa, mindene, összefogták a cérná­val testvérré tett rongyok. A Mama mondta így. S hogy nem az számít, kóc rejlik-e belül. Hanem, hogy a szándék, az akarat milyen. A Mama mondta, biztos. Mert minden szavára emlékszik, minden hangra mely a kócbabá­ról esett. A kócbaba volt a világ, a Mama a kócbaba köré rakta mindazt, amit útravalóul szánt. Hitet, jóságot, szeretetet, a szegénység­től sem megtört büszkeséget. Szegény Mama. Két elemit járt. Hogyan tudott kitalálni egy ilyen kócbabát? 11 ért nincs itt a Mama? Miért csak ez a 1,1 rengeteg fehérség néz vissza rá, ha föl­nyitja a szemét? Fölnyitja-e egyáltalán? Hi­szen arcokat látott. Ha látott valamit, akkor nyitva a szeme. S ha mégsem látott seftimit? Ha csak a vélt világ játszik furcsa délibábot a recehártyáján? Erő kellene. Hatalmas erő, hogy legyűrje a tudatát bénító görcsöt. Ürrá legyen rajta, s parancsolni tudjon a gondo­latainak. Hol hagyta abba? A kócbabánál. Mi volt a kócbabával? A Mama meséje volt. A mindig meghallgatott, soha meg nem únt mese. Az előbb még tudta, milyen volt ez a kócbaba. Most már nem tudja. Volt-e ruhája? Szeme, szája? Az előbb még itt érezte a ke­zében ezt a kócbabát. Mint régen. Amikor ott ült a lépcsőn, a Mama mellett. A lépcsőn. Milyen lépcsőn? Ház lépcsőjén? Hol? Mikor? — Mikor ültem a lépcsőn? — kérdezte. Kérdezte? A kérdezéshez hangok kellenek. Szájmozgás. Hangszálak rezgése. Tudat. Már megint ezek a kockák, kihullanak a kezéből, koppanva leesnek, s hiába emeli fel, csak hin­táznak a tenyerén, de nem tudja hová helyez­ni őket. Építeni csak úgy lehet, ha van egy adott pont. Arra vagy aköré. Hol van neki ilyen adott pontja? S egyáltalán: mit akar építeni? Kockákból. A múltat? A múltat nem lehet felépíteni. A múlt csak emlék. Tudat­ban létező, de materiálisán semmivé lett vi­lág. Miként lehetne hát fölépíteni? Talán a Mama segítene. A Mama mindent tudott. A minden a Mama szövetségese volt, soha nem hagyta cserben. A Mama mindenre képes volt. Vagy mégsem? Hát már az emlékek is megtévesztőek? Hát már azok sem igazak? Már azok is másként jelennek meg az agy- tekervények formálta sajátos vetítővásznon? Hát akkor mi az, ami igaz? Ami úgy volt, ahogy volt, s ahogy most megjelenik? Semmi és senki? Nem, az nem lehet igaz! — A kócbabát — suttogta. Suttogta? Ö már suttogásra sem képes. Legalább még ennyi telne belőle! Még ennyi, hogy utoljára és vé­gül megkapja a kócbabát. Csak egy percre, egy pillanatra, míg az arcához szoríthatná. Míg megnézhetné, hogy volt-e ruhája, szeme, Szája, hogy megvan-e a keze, a lába, vagy már kitépte valamelyik rossz gyerek? Vagy nincsenek rossz gyerekek, s a kócbabát, ezt a kócbabát nem bánthatja senki sem? Senki. Ezt a kócbabát senki nem bánthatja. Mert soha nem volt. Csak a Mama képzeletében létezett, s utána az övében, őrizte, nem en­gedett senkit közel hozzá. A Mamától kapta, s minden között, amit kapott, a kócbaba volt a legfontosabb. Megőrizte. Elmosolyodott. Az éjszakás nővér így talált rá. Halott volt, de még mindig mosolygott. Mészáros Ottó A

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom