Pest Megyi Hírlap, 1970. május (14. évfolyam, 101-126. szám)

1970-05-10 / 108. szám

TEST MEC1 ívlap 19*0. MÁJUS 10., VASÁRNAP 23 órától 03-ig Oh, szórakozás gyönyörűsége... 23 órakor megtelt a ceglédi éjszaka — az Alföldi, a Kos­suth, a Magyar étterem, a Berda kocsma, a non stop bár. Állandó éjszakázok és időszakosan szórakozók egy­más mellett hódoltak a szóra­kozás gyönyörűségeinek. 03 órakor még telt volt a ceglédi éjszaka — a non stop bár. ELNYŰTT KALAPTÓL A SZMOKINGIG Tizenegy órakor érkeztünk az Alföldi étteremhez. „Ide tartoznak?” — érdeklődik a félig lehúzott redőny előtt ál­ló nagybajuszú, elnyűtt fekete kalapos atyafi. „Igen” állít­juk. „Komolyan?” „Komo­lyan”, hazudunk folyékonyan. „Akkor jó, mehetnek.” Tehát bemegyünk ahová tartoznunk kellene, a Pest megyei Vegyi- és Divatcikk­ipari Vállalat éjszakai ren­dezvényére. ök bérelték ki az Alföldit. A közönség „fel van öltözve”, élénken társalog, szolidan táncol, mérsékelten fogyaszt. Milyen a hangulata az üz­letvezetőnek Aranyvári Já­nosnak? — Sok a hölgyvendég, te­hát kevesebb ital fogy. Na­gyon bírja magát a társaság, ahogy elnézem, még reggel 5-kor is józanok lesznek. Per­sze, mi jobban szeretjük, ha nem készül ki a vendég, de azért az lenne a legjobb, ha este 10-re befejeződne, aztán jönnének a futóvendégek. Menő vendégek itt is van­nak — éppen feltűnik egy szmokingos férfi, aki tánc közben is szinte fut, persze lehet, hogy ez a legújabb ver­senytánc-stílus. A KARATES Tizenegy óra 30 perckor ta­lálkoztam a karatéssal az ut­cán. — Csak ráütök egy téglára is az kettéválik — erősen a szemembe néz ez a zömök, mokány, sötétszőke hajú fia­talember, sötétkék ruhában, fehér ingben és nyakkendő­ben, enyhén spiccesen. — Na, keress egy téglát, megcsinálom — és öklét ke­délyesen az orrom alá dörzsö­li — azután a te fejed követ­kezik. — Mi az a karaté? — kér­dezem szerényen. — Szomorú lehet az életed te kis tudatlan. Hát nem lát­tad a tv-ben? — Nincs tégla — mondom megnyugtatóig, mivel láttam a tv-ben — sötét van, nem lehet találni. — De fejed az van — bi­zonyságként meg is tapogatja —, sajnos, amint érzem, az agykoponyád csontosodási ál­lapota nagyon kezdeti stádi­umban van, tehát elhagyom a fejtörést, mert én egy igazi ceglédi karatés vagyok, csak kemény tárgyakkal foglalko­zom. IRODALOM ÉS GASZTRONÓMIA Éjfél felé csendes a „pogány örömök szentélye”, a Berda kocsma. Az érkezőket intellek­tuális hangulat fogadja, a vendégeket nyakon önti a fal­ra pingált irodalom — „O, evés gyönyörűsége! Legmél­tóbb dolgom dicsérni té­ged ...” — s a gondolatok he­AZONNALI BELÉPÉSSEL FELVESZÜNK víz- es központifútés-szereláct Jelentkezés a Ceglédi Építőipari Vállalat Munkaügyi osztályán, Cegléden, a Damjanich u. 5. sz. alatt. lyett, a gyomornedvék indul­nak meg. — Milyen „gyönyörűséget” ajánl nekünk? — kérdezzük a a főnököt, Huszár Károlyt. — Berda-fűszerekkel ízesí- sített velőkrémet, amelyet ser­tésszeletbe csavarunk, és az egészet bundázva kisütjük. Utána dióval, jaffával, málná­val töltött, kaszinórumtól lán­goló Berda-palacsintát aján­lok. — Irodalom vagy gasztronó- j mia? — Mind a kettő, az ínyenc- I ségek mellé irodalmi csemegé­ket is tálalunk. Például a Francois Villon-est bevezető­jét én tartottam. Legutoljára Fónay Márta régi szakács- könyvből olvasott fel. — Mi foglalkoztatja jelen­leg? — Nem tudom pontosan, hogy mit jelent a berdai „po­gány öröm”... SORBANÄLLÄS Nulla óra 30-kor megállunk a Délibáb eszpresszó, külön­ben bár, máskülönben non­stop üzem előtt — és beállunk a nonstop sorba. Mit tehetünk mást, ha be akarunk jutni? Időnként kinyílik a „meg­telt” táblával ellátott ajtó. Ilyenkor annyian nyernek be­bocsátást, ahányan eltávoztak. Mese nincs. Mert hely sincs. A sorbanállás természetrajza sajátos. Beszélgetnek az embe­rek, mert különben unatkoz­nának. — A Varga Zsuzsa bent van... A Varga Zsuzsa bent van — hajtogatja kitartóan egy tökmag lány —, pedig ő még alacsonyabb, mint én. — Ne sivalkodj, anyu. Te előttem nem mész be, legfel­jebb, ha beteszlek a zsebembe, vagy ütőik egyet, és a huzat be­visz — zörgeti kitartóan az aj­tót egy nehézsúlyú ökölvívó­figura. — Na, itt a Csöves — ordít örömmel egy társaság — utat a Csövesnek, majd ő megszer-. vezi, hogy legyen hely. „SÁRIKA, GOMBOLD KI...” Egy órakor a Kossuth étte­rem legbelső részében közép­korú férfiakból álló alkalmi kórus a terem közepén körbe- állva énekli, hogy „... gom­bold ki a selyeminged ele­jét...”, ugyanabban a pilla­natban a beatzene harsogja, hogy „Sárika égy kicsikét bu­tácska ..a kórus egy pil­lanatra meglepődik, de felta­lálja magát, és énekli, hogy „Sárika gombold ki a selyem­inged elejét...” A Kossuth-ban vállalati rendezvény is van — lásd kó­rus — és „futóvendégek” is — lásd beatzene. Véletlenül eltörünk egy po­harat, a jaffaszörp így elfolyik. A pincér felszámolja, 8 forint. — Nem fogyóeszköz? — ér­deklődünk. — Nekünk igen, de a vendé­geknek nem. Amit mi törünk, az benne van a kálóban, amit a vendégek, az nincs benne — feleli Tóth Pál, az üzletvezető helyettese — de ha tudtuk volna, hogy újságírók... REND ÉS FEGYELEM Egy óra 30-kor többszöri igazoltatás és igazolványváltás után eljutottam a városi rend­őrkapitányság ügyeletes tiszt­jéhez. — Az este történt valami? — Semmi. — Meséljen régebbi szombat éjszakákról... — Majd hétfőn, ha enge­délyt kapok rá — hangzott a határozott válasz. NONSTOP Hétfőn, 2 óra 30 perckor te­hát letelepedhettünk minden ceglédi éjszakázó vágyálmai­nak színterére, a nonstop-bár­ba. Félhomály, dob, zongora, fülledt meleg és sejtelmes ga­léria a magasban. Fiatalok mindenhol. Az üzletvezető Détáry István: — Túlzsúfoltak vagyunk a 20 forintos convert jó szűrő. Nincs mindenkinek kedve megfizetni. Egy óra után in­dul az éjszakai üzlet. Sok pezsgő fogy nálunk... — A galérián hátul a fal mellett még található néhány üres asztal — mondom Fehér Antal felszolgálónak. — Oda nem szeretnek felül­ni — legyint —, meg aztán ... — és mondja, mesél, és mond­ja, mesél, csak azt nem értem, hogy mit akar, s azon gondol­kozom, mi történne, ha a sor- banállók megtudnák, hogy 3— 4 szabad asztal még van. ÉLETÉRZÉS Három órakor, kijövet a bárból, féltem, hogy megbün­tet a tömeg. Egy szőke fiatal­ember, Sz. Attila nem kést, kérdést szegezett a mellem­nek: „van életérzésed?” — Ha erőlködöm —, mond­tam szellemtelenül, mert kissé kifáradtam. — Nekem kaffkai életérzé­sem van. Tudod, a kapcsola­tok, legyenek személyesek vagy társadalmiak, szétzilál­nak minden köteléket, így lesz az embernek életérzése. Mindezt könnyen elviselném, ha az életérzés nem bűzlene a pálinkától. — Novellába írom az életér­zésemet. Ha nyolc elkészül, el­viszem az Üj Íráshoz. Kell a pénz, minden fizetéskor elve­rem a fityingeket, igaz, két hé­tig a barátaim meg-meghívnak néhány pohárkára, de ez így mégsincs rendjén. Milyen életérzéssel lehetne elódalogni? — meditálgatok magamban és a lelkiművelet eredménye: megfutamodom. — Ismerj meg akkor is, ha nagy ember leszek! — kiált utánam az ifjú és néma mali­déval nekitántorodik egy sze­métgyűjtő edénynek ... Három óra 30 perc. Berkovits György—Fóti Péter 1968: Lenin — Biblia — Shakespeare Az UNESCO statisztikája szerint 1968-ban a világon az alábbi szerzőik műveit adták ki legtöbbször: Lenin (225 ki­adás), Shakespeare (135), Si­menon (134), Verne (133), Gor­kij (123), Lev Tolsztoj és Mara: (112—112), Dosztojevsz­kij (101), a Biblia 1968-ban 187 kiadásban jelent meg. Egy szempont kimaradt Emberek és falak Április 9-i számunkban be­számoltunk arról, hogy a rác­kevei ÁBC-áruház 1967-ben megkezdett építkezése előtt meglepetésszerűen műemlék- épületre bukkantak. Az erede­tileg bontásra ítélt, Kossuth Lajos utca 1. számú ház he­lyére szánták az új ÁBC-áru- házat, azonban amikor a bon­tást elkezdték, gótikus épület­elemek tárultak fel. A községi tanács vezetői megijedtek: a védett épület a helyén marad, eszerint nincs hová építeni az új áruházat. Végül is Bábi József járási ta­nácselnök-helyettes hívott ösz- sze salamoni ítélettel végződő értekezletet. Megállapították, hogy az adott tágas telken ak­kor is elfér az ÁBC-áruház, ha a műemléképület háborítatla­nul marad. Magyar Lajos, a laeházi ÁFÉSZ elnöke pedig javasolta: a műemléképületet — a hajdani Zöldfát — állít­sák helyre méltóképpen, és ismét Zöldfa néven üzemeltes­sék, mint borozó-éttermet, a szövetkezet kezelésében. Április 9-i híradásunk hoz­záteszi, hogy a még teljesebb összhang kedvéért a ráckevei Rákóczi Tsz építőcsoportja végzi az osztatlan rokonszen- vet keltő építkezést. Hogy mégse érzékenykedjünk el túlzottan a mesébe illő harmó­nián, az uniszónó kórusba vá­ratlanul belépett egy disszo­náns szóló. Rékasi Béla, a Csepel Autó Motorgyára üzemfőnöke a cikk megjelenése után négy nappal, április 13-án, munká­jából hazatérve meghökkenve látta, hogy a Zöldfa-épületnek az ő házuk udvarával határos tűzfalát bontják. Riadt érdek­lődésére azt válaszolta az épí­tőcsoport egyik embere, hogy ablaknyílásokat vésnek. Pár napos utánajárás árán megnézhette Rékasi a tervraj­zot, amelyen az udvarukra né­ző ablaknyílások láthatók. Akárcsak a község vezetőem­beréé, amikor veszélyeztetve látta az ÁBC-építkezést —, az ő vérnyomása is felszökött. Hogyan történhetett, hogy őket senki meg nem kérdezte? Épületük jellegzetes, hagyomá­nyos vidéki szokás szerint, a keskeny udvar hosszában húzódik. Egy ablaka tekint az utcára, a többi — lakószoba, konyha — ablak és ajtó a szűk, négymétemyi keskenysé- gű udvarra, azaz a Zöldfa tűz­falára néz. Panorámásnak nem mondható így sem, de zavarta­lan, csepdes, békés — s hogy ilyen legyen, a benne lakókon múlik. Így volt eddig. De ez­után? Nemcsak zavartalannak, hanem elviselhetőnek sem ne­vezhető egy olyan otthon, amelybe benéz öt ablak, kettő a kocsmáé, kettő a kocsma mellékhelyiségéé. Zaj, ételszag, csörömpölés, zene, kiváncsi te­kintetek — társibérletté kese­redik, méghozzá rendkívül sokszemélyes társbérletté a családi otthon. Nehéz felde íteni, miképpen „felejtődött ki” a súlyosan érdekeit, lakóterének és békéjének tekintetében egy­formán feldúlt szomszéd. A Zöldfa-építkezést 1969 ok­tóbere körül kezdték. A rác­kevei községi tanács csak idén márciusban kapott elsőfokú építési hatósági jogkört. A za­varhoz bizonyára ez is hozzá­járult. Rékasi Béla minden­esetre fűhöz-fához szaladgál­hatott, amíg legalább ideigle­nesen, abbahagyták az ablakok kialakítását. A megyei építési osztály vezetője a panaszt hallva a járásnak telefonált: érdek­lődött az építési engedély felől. Válasz: — Ehhez nem adtak építési engedélyt!... A járás: — Mi nem va­gyunk a műemlék-építkezé­sek felettes hatósága, ez a Dísz téri műemlékfelügyelő­séghez tartozik... A megye: — Azonnal álljon le az északi oldal építkezése! Április 21-én ilyen szöve­gű felszólítást kapott a Rá­kóczi Tsz: „Építési hatósá­gunk tudomására jutott, hogy :a szükséges építési engedély 'nem lett megkér­ve... felkérem az építtetőt, hogy ellenőrizze sértett ol­dalon való építés abbahagyá­sát, továbbá az építési en­gedélyt kérje meg.” Aláírás: Bláboli Ervin, I. fokú építési hatóság vez., ráckevei közös községi tanács vb szakigaz­gatási szerve. Most áll az építkezés ezen a fronton. Ideiglenesen. De mi a végső megoldás? A pótlólag megszerzett és bemutatott építési engedély csupán az ügy adminisztrá­ciós vonatkozását rendezi? Építészetileg miképpen old­ják meg a Zöldfa szellőzé­sét is, a szomszéd háborí­tatlanságát is? Az Országos Műemléki Felügyelőségtől annak idején Gergelyffy András járt Rác­kevén konzultánsként. Mint mondja, az ő hatáskörük csu­pán a műemlék helyreállítá­sának jóváhagyása. Ez meg­előzi az építési engedélyt, elöíeltétele annak. Borkay Endréné, a műemlék-felügye­leti osztály területi előadója megerősíti, hogy a Zöldfa — mint minden hasonló építkezés — kizárólag mű­emléki hatósági szempont­ból tartozik hozzájuk. Az épület helyreállításának, át­alakításának tervezője: a Szö­vetkezeti Tervező Iroda. Itt az építkezés statikusa, Szent- iday László elmondja, hogy a tervet annak idején nem küldte vissza a járás, azon­ban ez nem is kötelező; viszont most járt náluk a laeházi ÁFÉSZ műszaki el­lenőre, mondván: a járási építési előadóval történt megbeszélés alapján szálljon ki a helyszínre a Műemlék­felügyelőség és a tervező iroda képviselője, áz ablakok áttervezése céljából. Nemcsak a humánum kí­vánja így. Az 1964. évi III. építési törvény 29. paragra­fusának 3. bekezdése is elő­írja, hogy az építési ható­ság az építési engedély meg­adása' során köteles a szom­széd jogos érdekeit figye­lembe venni. Hasonló adottságok ese­tén legfeljebb lakó- és üdülő­épület vághat szellőzőnyí­lást a szomszéd ' udvara fe­lé. , Tömegétkeztetéssel fog­lalkozó üzem semmiképpen... Péreli Gabriella fáivti 'ftnUrás': I. FEJEZET Jaguár-kaland — Pszt! — ön is látja? Vagy húsz méternyire, jobbra... — Persze, mindjárt észre­vettem, azért is pisszegtem. Az ördög vinné el, ez sem ta­lált magának másutt pihenő­helyet, mint ezen a tisztáson. Gyerünk, óvatosan, fordul­junk vissza, hátha nem vett észre bennünket. — Ostobaság! Biztos, hogy meglátott. És a zajt, amelyet csaptunk, már jóval korábban meghallhatta. *De mindettől függetlenül sem térhetünk vissza a többiekhez dolgunk- végezetlen. Amott az a car- naubapálma, ami miatt fél órája kúszunk-mászunk. A legmagasabb fa az egész kör­nyéken, annak a tetejéről lát­hatunk el a legmesszebbre. Oda el kell jutnunk! — Hogyan?! Egyszerűen el­sétálunk a jaguár mellett?! — Nézze, kérem, a veszély tulajdonképpen csak látszóla­gos. Ez a ragadozó ugyanis a nála nagyobb emlősöket előbb becserkészi és azután lesből, hátulról támadja meg, vagy egy kihajló faágról, felülről veti rájuk magát. — Honnan veszi ezt? — Thomas Weber, a híres német zoológus Carnivora cí­mű könyvéből. Remélem, ez megnyugtatja? — Egyáltalán nem nyugtat meg... Nézze, rz a bestia egyenesen ránk bámul és hát- rasunyítja a fülét... Az a gyanúm, 6 sem olvasta annak a Webernek a könyvét, és ha nem teszünk valamit, ránk rohan. — Mit ajánl? A másik egy lapos flaskát húzott elő a farzsebéből. — Szerencsére még maradt benne egy-két kortyra való barackpálinka, talán ennyi is elég lesz. — Helyes — bólintott a tár­sa —, ettől az ember egy kis bátorságra kap. — Ugyan, nem nekem kell. — Hanem?! A jaguárt akar­ja leitatni? A kérdezett nem válaszolt. Remegett a keze, miközben lecsavarta a fiaskóról a mű­anyag kupakot és a társaság harmadik tagjához lépett, egy alacsony, kopasz, középkorú, ikszlábú emberkéhez. Ez a férfi a legcsekélyebb érdeklő­dést sem tanúsította a kör­nyezete iránt, oda sem figyelt az eddig suttogva lefolytatott, izgatott hangú párbeszédre. Mintha nem is tudott volna angolul. Amikor hármasban kiléptek erre a tisztásra, ré- vetegen körülpillantott, közö­nyös tekintetet vetett a jagu­árra, s minthogy a másik ket­tő megtorpant, hát ő sem ment tovább. Némán álldo­gált. Az, aki a flaskát elővette, befogta a kis ember orrát és hátrabillentette a fejét. An­nak ki kellett nyitnia a száját, hogy levegőhöz on. Akkor a másik gyorsan óeleöntötte a szájába a flaska tartalmát. E goromba művelet szenve­dő hőse undorodva, krákogva nyelte le az italt, aztán meg­rázkódott. Csodálatos válto­zás történt! A bambaságot ér­telem, a tunyaságot tettre- készség váltotta fel, erély csillogott a tekintetében. Oda­fordult a csoport harmadik tagjához, aki elképedten fi­gyelte a különös metamorfó­zist. — Kérem a napernyőjét! — mondta a legtisztább camb- ridgei kiejtéssel. — Mi... miért? Minek ma­déseket, határozott mozdulat­tal leakasztotta a piros nap­ernyőt a másiknak a karjá­ról. — Mindketten — utasította társait halk, de ellentmondást nem tűrő hangon — jöjjenek szorosan a nyomomban és or­dítsanak, ahogyan csak a tor­kukból kifér! Több szót nem is vesztege­tett rájuk, hanem elindult. Elindult a jaguár felé! A napernyőt csípőjéhez szo­rítva, vízszintesen tartotta ma­ga előtt s míg bal keze a fo­gantyút markolta, a jobbjával hol gyorsan kifeszítette, hol gyorsan visszahúzta a parap- lé élénkpiros selymét. Mögöt­te miszter Emery Ewans ha­ladt, az USA legrégibb, leg­tekintélyesebb egyetemének, a Columbia Universitynek geológus professzora. Magas, csontos, fiatalos mozgású em­ber, csak sűrű fehér haja és a szája két oldalán húzódó gának a napernyő?! Egyéb­ként sem az enyém ... Honda László, mert ő volt az alacsony, kopasz emberke, válaszolatlanul hagyta a kér­néhány mély redő árulkodott arról, hogy túl járhat már a hatvapon is. (Folytatjuk.) * á f i *

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom