Pest Megyi Hírlap, 1970. február (14. évfolyam, 27-50. szám)

1970-02-08 / 33. szám

8 FEST »Ecrei K/Ctriap 1970. FEBRUAR 8., VASÄRNAP TRUBADÚR Út a tanyáról Pályadíj a takarítónőnek ^ Németh Géza: | Igen és nem I a S (Kertész László rajza) S A szemedből felvillanó igen-ért és nem-ért szakadt rád minden vád és csattanás csalhatatlannak deklarált dogmatikáikra tetovált pimasz kérdőjelért a feltöreitlen dió és a megosztott földgolyó megtört feléért a vad partok közé odafeszülő híd szelíd íveléséért lettél támstalam csordáik melegéből , védett karámok óvó ketrecéből kivetett eszelőse önikéntes csősze az igen-nek és a nem-nek A haja még majdnem telje­sen fekete, egyenes, erős szá­lú. Simán hátrafésüli. Arca energikus, mozgékony. A ne­vetés megfiatalítja. Határozott áll, egyenes orr, céltudatos, de nem takarékoskodó mozdula­tok. , A neve: Danika Balázsné. 62 éves. Cegléden lakik, ahol mindenki ismeri őt, aki a kép­zőművészetet szereti. 1963-ban ment nyugdíjba, szerény ösz- szeget hoz minden hónap vé­gén a postás. Mellékkereset­ként, hogy több legyen a pénz, nylonharisnyákból mű­virágokat és függöny díszeket készít, darabját hét forintért — A pénz nekem az utolsó. A szüleim ugyan jómódúak voltak, 40 hold földje volt az apámnak, áld meghalt az első világháborúban — én kétéves voltam akkor —, ' de tanyán éltünk, s csak dolgoztam haj­naltól estig, nem a fényűzés volt az életformánk. Paraszt­asszony voltam és az is mara­dok. Tanyán éltek, apja halála után anyjával és a nagyszülei­vel. Keményen dolgozott: — Akikor még nem különböztet­tek meg női és férfimunkát, kapálnom, csépelnem ugyan­úgy kellett, mint fejni, ke­nyeret sütni, az állatokat meg­etetni. Már több mint 15 éve, hogy itt lakik Cegléden, ebben a házban. A második férjéé volt; meghalt, akár az első, akiit néki „koimmendáltak”. — Nem szerettem, de hozzáad­tak: nagyigazda volt. Föld a földhöz. Semmi jó nem lett belőle. A második meg ivott, először titokban, aztán gátlás­talanul, minden mözdlthatot a kocsmába hordva. Későn jöt­tem rá, hogy a magam életét nekem kell megteremtenem. Danika Balázsné munkába állt. A ceglédi Kossuth Múze­umban takarítónő lett. — Ne­kem csak három elemim van, parasztnak nem kellett több. Nem is igen jutott az én ke­zembe könyv, újság végképp nem... De nagyanyáin meséit reggeltől estig elhallgattam volna. Fogott az eszem, ma is tudok minden mondókát, ver­seket, régi dalokat, története­A höténykép íz egyezséget hamar megkötötték. Az apróhirdetésre — „fényképész mester fölvenne segítőnek fiatal fiút...” — egyedül ő jelentkezett. A műhely a város szélén volt, doboznyi, földhöz lapuló házak között, s Balogh úr, a mester maga is ilyen, föld­höz lapuló, apró ember volt. Szúrós te­kintettel nézegette a fiút, s csak akkor enyhült meg, amikor kiderült: a fiúnak a városban nincsen senkije, de még a kör­nyéken sem, anyja az ország másik végén lakik, egyedül, régóta özvegy. Balogh úr megengedte, hogy a műhely és a lakás kö­zötti átjáróba beköltözhessek, s pénzt sem kért érte. Eddig havonta háromszázat fi­zetett az albérletért, ettől kezdve a három piros a zsebében marad. Abban is megál­lapodtak, hogy kosztolni sem lesz gond, mert Balogh úr házvezetőnője ezentúl két sze­mélyre főz. Mindezeken kívül Balogh úr ezerötszáz forint fizetést ígért, ha a lakást, posztot hozzászámítjuk, az új állás megért legalább két és felet. A dolgát néhány nap alatt megtanulta. A lámpákat kezelte, s kíváncsian néze­gette a gép előtt feszengő öregeket meg fia­talokat, azokat, akik hol igazolványképért, hol meg családi fölvételért nyitottak be a műhelybe, kiöltözve, kínos gonddal fésül- ködve. Mielőtt lenyomták az ajtó kilincsét, a kirakatba tett képeket nézegették, mint akik biztosak akarnak lenni a dolgukban. Vegyszeres tálakat hordott, a szárítószek­rényben cserélgette a csiptetőn lógó filme­ket, s egyenesre nyírta a megszáradt képe­ket. Fiúk meg lányok néztek rá, öregasszo­nyok, férfiak, ráncok és tokák, szemölcsök, széles orrok, hegyesek, lefelé és fölfelé hajló szájak, s ha elunta őket nézegetni, a nega­tívokat borítékolta, ráírta, kit vagy kiket ábrázol, mikor készült, s betette a betűrend szerinti hosszú fadobozok valamelyikébe. Balogh úr első naptól kezdve őrizte ezeket a negatívokat, s mert több mint harminc éve dolgozott már, a borítékba tett apró kockák négy nagy szekrényben alig fértek el; a lakás egyik szobájának mind a négy falát ezek a szekrények takarták el. Együtt ettek reggel, délben, este, leg­többször csöndben, mert Balogh úr keveset beszélt. Egyik este, alig fejezték be a kana- lazást, azt mondta a mester: elmegyünk. Ő nem szólt semmit, megtanulta, Balogh úr­ral kár ellenkezni, az öreg amilyen pici, olyan makacs. Különben is: végre kimoz­dulnak, mert amióta ide költözött, talán, ha háromszor volt szabad estéje, amikor csa­vargóit a városban, beült egy moziba, meg­ivott valamit, sört vagy fröccsöt. A mester maga pakolt be a nagy fabőröndbe, s csak amikor lezárta, akkor nyomta a kezébe, hogy indulhatnak. Szótlanul mentek végig a félhomályos utcákon, alig láttak embert, nyolc után itt már csak az jár az utcán, akinek halaszthatatlan a dolga. Jó darabot mentek, nem hitte volna, hogy a városnak ez a része ilyen messzire nyúlik. Az apró, össze-vissza utcák elfogytak, s magasba szökő házakkal találták szemben magukat, az új lakótelep kockáival és élére állított téglalapjaival. Balogh úr fölállította a tar­tóállványt, s nagy gonddal szerelt rá egy gépet, olyat, amilyet ő még soha nem lá­tott. Az állvány, csúcsán a géppel a házak­kal szembe. Az eget fölszabdaló kockákkal és téglalapokkal, a fényes meg sötét ab­lakokkal. Állt a mester mellett, s nem értette, mi ez a hókusz-pókusz. Ilyenkor és így fény­képezni? Semmi megvilágítás, s különben is: mi érdekes van ezekben a holt falakkal formált mértani idomokban? Szólni nem szólt. Balogh úr kezelte a gépet, új meg új beállításokat keresett, egyik helyről a má­sikra vitette az állványt. Tíz óra elmúlt, amikor befejezték, s visszarakták a gépet, az állványt a fabőröndbe. Hallgatagon mentek végig az utcákon, úgy. ahogy idefelé jöt­tek. Hazaérve a mester rögtön a laborba ment, kiemelve a gépet a bőröndből. Le- fekhetsz — mondta neki. de ő csak állt. Nem hallod? Segítenék — felelte. Hajnalodott már, amikor a vegyszerbe do­bott másolatokon az első vonalak föltűntek. Furcsa képek voltak. Soha nem látott még ilyeneket. Mintha egy röntgenleletet nézne; a mellkas minden részlete kirajzolódik. A házak falán fehérlő kockák jelentek meg, mint titokzatos jelek, az ablakokat széles sáv vette körül, úgy, mint amikor udvara van a holdnak. Az öreg észrevette, milyen hökkenten nyúl az öblítővízben- hempergő képek után, s furcsa torokhangon fölneve­tett. Nevetett, s szemében fények csillantak meg, hunytak ki, majd ismét föltámadtak. — Ugye, még nem láttál ilyet? A fejét rázta válaszul. I> alogh úr rágyújtott. Nekitámaszkodott " a falnak, lehunyta szemhéját, s úgy mondta: — Hőfényképek. Érted?, Hőfényké­pek. Nem kell más hozzá,, csak egy speciá­lis gép, s ilyen célra készített film. Nézd: ezek a kockák a vasbetongerendák végei. Jobban vezetik a hőt, hát világosabbak. Az ablakok mellett is szökik a hő, mert nem szigetelték el megfelelően. Látod? Ahol a vé­konyabb a vakolat, ott foltokat látsz. A ház csontvázát... ha-ha ... A nevetés olyan furcsa volt, hogy ösz­tönösen hátrább lépett, távolabb legyen Ba­logh úrtól. Az apró emberke nem vette észre. Hir­telen mozdulattal kutatni kezdett a sarokba állított, két lakattal, s vastag vaspánttal le­zárt szekrényben. — Nézd... nézd meg, s akkor majd megérted... — mondotta, s a vízben úszó képekhez hasonlókat tett az asz­talra. A képeken a való világ tárgyai s em­berei, de teljesen valószerűtlenül. Mintha a szellemképük jelenne meg, átlátszóvá vál­tak, testtelenné, s mégis létezővé. Autók kontúrjai. Házak, titokzatos ábrák tucatjával telehintve, bútorok, melyekre képtelenség leülni, hiszen mintha a levegőbe rajzolták, volna őket. Emberek, akiken ott volt a ruha, de áttetsző fátyolként, s alatta fölbukkant védtelen mezítelenségük ... — A fény infravörös sugarakat bocsát ki... hullámhosszuk tér csak el a rendes fénysugaraktól... lefényképezheted, ami egy órája történt... elmegy az autó, te mégis lefényképezheted, mert fölmelegítette maga körül a levegőt, maga alatt az úttestet elviszik a bútort, de te lefényképezheted, hogy hol állt, mert a levegőben ott marad vonalainak hőnyoma ... A hadarás egy pillanatra megakadt. El­taposta a csikket Balogh úr, bár sohasem dobta máskor a földre a cigarettavéget. — Látod? Érted? Tudod mi ez? Hatalom! Ha-ta-loomü Az új jam köré tekerhetem őket. Ha akarom, holnap följelentem az épí­tővállalatot, mert nem szigetelt, nem vakolt rendesen, a házakból szökik a meleg... Éj­szaka sötétjében búvó szerelmespárokat kaphatok rajta, s ha akarom, elküldöm a képet a lányka papájának vagy éppen a férfi feleségének ... hi-hi __hi... átlátok az em­be reken, a házakon, megfogom az időt, ami elmúlt, azt én újból láthatom... Már kiabált. i Nem mert mozdulni. Nézte az öreg sárga, pergamenbőrű arcát, vértelen, keskeny aj­kát, lehunyt szemhéját. A levegőbe kapó, lehanyatló, majd újra fölemelkedő két ke­zet. A szavak eszelős szenvedélyessége, ereje már-már hihetetlenné tette, hogy a falat támasztó apró ember ejti ki ezeket a mon­datokat, mert úgy hangzottak, mintha tíz meg száz hangszóró erősítené fel, mintha mindenütt ezek a szavak dörögnének... — ... a semmi kis Balogh.... a vén kis Balogh... a korcs kis Balogh ... hát majd megmutatom nekik, ha akarom... eléjük te­szem a képeket, látod, itt ölelgetted a fele­séged húgát... látod, én átlátok a ruhádon, a házadon... a korcs Balogh... majd ak­kor letérdelnek elém, könyörögni fognak, hogy ne tegyem tönkre őket, irgalmazzak ne­kik, s én azt mondom majd: nem és nem, .mert ti sem irgalmaztatok nekem, csúfol­tatok, gúnyoltatok, elvittétek a feleségemet... Kapkodva szedte a .levegőt, hangja meg­bicsaklott, elfúlt, majd magas, éles fejhang­ba csapott át, de csak szótöredékeket lehe­tett érteni belőle, mást nem. Lábujjhegyen ment ki a laborból, s a fé­lelemtől kiszáradt torokkal dobálta le ma­gáról a ruhát, s húzódott a sarokba állí­tott ágyba. Nem merte lehunyni a szemét, újra meg újra azt hadarta magában: hő­fénykép ... hőfénykép ... hatalom ... Ba­logh úr ... Balogh úr... hatalom ... S bár tudta, hogy menekülnie kellene, moccanni sem tudott, mert rádöbbent, hogy Balogh úr, vagy más Balogh urak mindenütt utolérik, mindig meglesik. Mészáros Ottó l ket a falu embereire., hajdani gyilkosságokról, szerelmekről A múzeumban hamarosan észrevették, hogy a takarítónő mennyit álldogál a kiállított festmények előtt. Mennyit né­zegeti a Cegléd-környéki nép­rajzi gyűjtésből a tárlatra ke­rült népi kézi-eszközöket, szerszámokat, ruhákat, fara­gott bútorokat. S hogy a láto­gatóik egyre sűrűbben fordul­nak hozzá kérdéseikkel: ez mi, mire használták, hogyan bán­tak vele — s a válasz sosem maradt el. Pontosan és szak­szerűen feleit minden érdek­lődőnek. Danka Balázsné felismerte, hogy ami neki a mindennapo­kat jelentette, a múzeumnak érték. Ettől kezdve még töb­bet mesélt, most már sze­mélyes élményeit is; ők nyá­ron milyen munkát, hogyan és mivel végeztek, milyenek voltak a lakodalmak, keresz­telők, temetések, búcsúk, vá­sárok. Közben maga is kér­dezett. A múzeum akkori igazgatójától és a ráérőbb lá­togatóktól. így tanulta meg festők életét látni és érteni a képeket. A régi magyarok, királyok életét, harcait és árulásait. Megértette, hogyan fejlődött a képzőművészet a barlangrajzoktól az absztrakt festészetig. Danka Balázsné kedvenc festője, akit legjobban szeret: Rembrandt. Nemsokára jegyeket és ka­talógust árult, teremőr lett, később tárlatvezető. Minden­ben számíthattak rá, nem egy­szer rendezte is a kiállításo­kat. . A szobában, ahol beszél­gettünk, mindenütt képek. A Cegléden kiállító művészek mindegyike adott egyet aján­dékba, köszönetképpen. — Közben az olvasásra is rákap­tam. Először csak az érde­kelt, hogyan éltek azok a fes­tők, akiknek a képeit már is­mertem. ha másképpen nem, reprodukciókról, képeslapról. Azután a történelem, hogyan alakult az emberek sorsa. Legszívesebben most is történelmi regényeket olvasok, Tolsztojt, Móriczot ritkábban, mert nagyon felka­varnak. Már öreg vagyok ah­hoz, hogy napokig ugyanaz az érzés uralkodjon rajtam, amit ezek a könyvek kiváltanak be­lőlem: ilyenkor nem megy a munka. 1963-ban aztán nyugdíjba ment, jutalmakkal, megbe­csüléssel tízéves munkájáért. — De hogy úgy - kiokosodtam ez idő alatt, nem nagyon ta­láltam a helyem itthon. Kez­deni akartam valamihez. Festeni kezdett. A felfede­zés. a vászon, a papír, az ecset, a festék, formák és szí­nek. Amit csinált, őszinte, emberi, ha nem is tehetségre valló. — Abbahagytam, rá­jöttem, hogy nem való ne­kem. Véletlen volt, hogy meg­találtam. ami kell. Vásárolni mentem és benéztem a mú­zeumba. Dr. Ikvai Nándor volt akkor az igazgató. Az asztalán a sok papír közt kér­dőívek. Nézegettem innen is, onnan is, éri én is ki tud­nám — mondtam. — Próbál)» meg. hát persze — így az >s&zgaíó. Hazavittem egyet és hozzáláttam. A „kérdőív” a XIII. Orszá­gos Néprajzi Pályázat temati­káját tartalmazta iránymutató kérdésekkel. — Nem volt ne­héz dolgom, hiszen minden szokást, hagyományt ismerek. Abban éltem... A segítség és minden elő­zetes tapasztalat nélkül meg­írt és beküldött pályázatot hatodik helyre értékelték a megyei versenyben. Danka Balázsné kedvet kapott, s most már részletesen — rész­ben önmagának felidézve — írt a századelő tanyavilágá­ról, gazdaságairól, számba vé­ve a munka és az ünnep szo­kásait, az étkezések rendjét és a népi gyógymódokat, lejegyezte a szólásokat, babo­nákat, hiedelmeket, elmesélve saját gyermekkorát. 1968-ban második díjat nyert pályázatával; életével: 80 kézírásos, vonalasfüzetbe jegyzett oldallal. Tavaly beteg volt — epével operálták — nem ment úgy a műnké „csak” harmadik díjat kapott Nevét ma már minden nép­rajzzal foglalkozó szellem: munkás ismeri az országbain Varga Vera ' SSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSS/ffSSf/S/M/SSSSWAr \ AGGTELEK Kincstár-kamra j a „CsipketerenT’-ben ; Az aggteleki Baradla bar­5 lángban megkezdődtek az j előkészületek A kékszakállú ; herceg vára forgatásához. A ! világhírű cseppkőbarlangban e S hónap közepén kezdi meg a ! MAFIRT Baríók-operájának $ forgatását. 5 A föld alatti „mesevilág" i hatalmas hangversenytermé- 5 ben, a cseppkövek romantikus- J rusztikus hatású háttere ké- ^ pezi majd a felvételek egyik ^ színpadképét. „Szerepet kap" $ egy-egy jelenetben a „Bagohf- \ vár”, valamint a „Csipkete- l rém" is. Ez utóbbiban rende- $ zik be a darab kincstárkam- | ráját. $ A felvételek egy részét a $ csehszlovák területre eső do- ^ mical cseppkőbarlangban for­5 gatják majd. I -----­| Dísztárgyak ! - szarvasagancsból $ ^ Az 1972-es vadászati világ­§ kiállításra készülnek Tatán, a ^ MAVAD üzemében, ahol | szarvasagancsból készítenek ^ dísztárgyakat. Gazdag válasz- ^ tékukban, a kézelőgombtól a ^ csillárokig, a brosstűtől a bo- | roskészletig, több mint 60 féle 6 modell található. KARAI LÁSZLÓ: Hegedűkvartett Egy napilapban olvastam a hírt: a bizottság három&zázvalahányadik üléséről és ugyanott egy ENSZ-statisztikáit amely famentes papíron regisztrálta: az emberiség egy harmada éhezik. ★ A semmi és harminckét éveim közé kovácsolt ékként ékelődöm: koponyámat a gond paskiolta á jóbarátok mellbevágtak tarkón meg ellenségeim jobbról és balról azok vertek, akilk kétoldalt támogattak talpamat pedig elődeim vesszőzték sírgödreikből. Illik hát keménynek lennem. ★ Sokat bagózom. Magamba szívom a bánatot és. messzire fújom az örömet. ★ Földig hajolok és azokat látom a cipőm orránál akik lenéznék.

Next

/
Oldalképek
Tartalom