Pest Megyi Hírlap, 1970. február (14. évfolyam, 27-50. szám)
1970-02-08 / 33. szám
PEST *»icrt c/£írlap 19:0. FEBRUAR 8., VASÁRNAP A pártbizottság ülése után píteni: a holnapnak is! 1 Beszélgetés Simon Sándorral, a PÁÉV igazgatójával A Pest megyei Állami Építőipari Vállalat csepeli központjában az eredményekről és a hibákról, a feladatokról és a gondokról beszélgettünk Simon Sándor igazgatóval. Beszélgetésünket három, a közelmúltban lezajlott esemény motiválta: az MSZMP Központi Bizottságának novemberi ülésén hozott határozata, az építésügyi és városfejlesztési miniszter, valamint az Építők Szakszervezete főtitkára által január 9-én közösen tartott országos értekezlet és a Pest megyei Pártbizottság legutóbbi ülésének átfogó értékelése a megye népgazdasági ágazatairól, köztük az építőiparról. A beszélgetés témája: Simon Sándornak a pártbizottság ülésén elhangzott felszólalása. — Hogyan értékelte a párt- bizottság az építőipar múlt évi munkáját? — Lendvai István elvtárs, a pártbizottság titkára elmondotta, hogy az építőipari tevékenység értéke 1969-ben jelentős mértékben, 23—24 százalékkal emelkedett az előző évihez képest; ez a növekedés elsősorban a szövetkezeti építőszervezetek gyors fejlődése javára írható. Elmondotta továbbá, hogy a Pest megyei Tanács megvalósult beruházásainak értéke 1968-ban 348 millió, 1969-ben pedig 610 millió forintot ért el. Ebben pedig Vállalatunk kollektívájának vőlit jelentős szerepe, hiszen a megyében a beruházások 81 százalékának mi voltunk a 'kivitelezői. Generáltermelésünk az 1968. évi 562 millió forinttal szemben tavaly elérte a 662 milliót! — A megyei tanárai beruházásokon kívül mit építettek? — Mielőtt részletezném, előre bocsátom, hogy építőkapacitásunk egy kis részét a főváros köti le. Számos építkezést végeztünk például Csepelen. A kérdésre válaszolva: a fontosabb célcsoportos beruházások közül mi építettük a váci kórházat, a gödöllői Agrártudományi Egyetem gépészmérnöki karának épületeit, a gödöllői gyógyszeiraktárt, a Mezőgazdasági Gépkísérleti Intézetet, a dunaharaszti gimnáziumot, 331 lakást a megyében, és felépítettük — technológiai szerelésre átadtuk — a DCM IV-es vonalát — A pártbizottság ülésén el- hangzott olyan igény, hogy az állami építőipar gyorsítsa meg a műszaki fejlesztést. Erről mi a véleménye? — Az igényt jogosnak tartom, s tettünk is már lépéseket a műszaki fejlesztés meggyorsítására. Abban például, hogy befejezett termelésünk tavaly százmillió forinttal meghaladta az előző évit — ha kismértékben is — de szerepe volt annak a mintegy 7 millió forint értékű gépi berendezésnek, amelyet saját erőnkből vásároltunk és állítottunk üzembe. A közeli hónapokban ezer francia alagútzsaluzatá rendszert importálunk, ezzel a — köznyelven „vándorházgyárnak” nevezett — berendezéssel nemcsak élőmunkát takaríthatunk meg, hanem viszonylag kevesebb eszközlekötéssel, meghatározott idő alatt több lakást építhetünk, mint a hagyományos tégla- vagy kohó- salakblokk-építkezéssel. Végül lépéseket tettünk mintegy 8— 10 millió forintos hitel igénylésére, olyan szakipari kisgépek beszerzéséhez, amelyek elősegítik, hogy jobban eleget tehessünk majd a IV. ötéves terv fokozott építési követelményeinek. — Az építőipart mostanában sokan szidják, bírálják, arról azonban kevesen tudnak, milyen gondokkal küszködik az iparág. Beszélne ezekről? — Lehet, hogy amit most mondok, nem találkozik az olvasók megértésével, pedig nekünk ez az egyik legfőbb gondunk: az utóbbi időkben a népgazdaság különböző ágazataiban létrejött kezdetleges építőipari egységek elszívják a legjobb szakmai erőinket. Számadatokkal bizonyíthatnám, hogy ezekben az építőipari egységekben a munka szervezettsége — amivel még mi sem dicsekedhetünk — jóval alacsonyabb színvonalú, a személyi jövedelmek viszont jóval magasabbak, mint az állami építőiparban. — Miből tudnak annyit fizetni ezek az építőipari egységek? — Ismeretes, hogy a vállalatok eredményük terhére különböző adókat fizetnek az államnak. Közülük az egyik legjelentősebb az eszközlekötés! járulék. A kis építőipari termelőegységek, amelyek minimális értékű eszközökkel rendelkeznek, a haszonból nagyobb részt tudnak az élőmunka megfizetésére fordítani, mint mi. — Visszatérve a munkaerő gondra: hogyan tükröződik ez a vállalati létszám alakulásában? — Első pillantásra alig: 1969- ben mindössze ötvennel volt alacsonyabb a létszám, mint 1968-ban. Ez a szám azonban jelentős mértékű fluktuációt takar! Az elmúlt év folyamán ugyanis így alakult a mérleg: kilépett 1500, belépett 1550 dolgozó. A legfájdalmasabb az, hogy a kilépők között törzsgárda tagok is voltak. Elmentek, mert másutt többet ígértek nekik... — A munkaerő gondokon kívül milyen problémáik vannak? — A kapkodás ! Az épületeknek — más iparágak termékeivel ellentétben — legalább 30 —50 esztendeig kell a célt szolgálniuk. Ennek a követelménynek azonban csak gondos tervezéssel, alapos kivitelező munkával készült épületek felelhetnek meg. Sajnos, a beruházások előkészítése tekintetében még mindig sokszor érvényesül a hirtelen elgondolás, a kapkodás. A megyei pártbizottság ülésén örömmel vettem tudomásul, hogy 1970-ben elkészül a megye általános területfejlesztési terve. Ezt azért is különösen fontosnak tartom, mert egy adott terület telepítési és távlati fejlesztési terve akkor is nélkülözhetetlen, ha bizonyos objektumok felépítésére — anyagi vagy egyéb okok miatt — csak a következő tervidőszakban kerülhet sor. Megköveteli a távlati tervezést az urbanizálódás világjelenség, mi sem kerülhetjük el. De kötelességünk, hogy gondosan megalapozott, tudományos távlati koncepicókikal, átgondolt műszaki programmal igyekezzünk az ember érdekében befolyásolni ezt a folyamatot. — Az embereik örömébe sok bosszúság is vegyül, amikor beköltöznek új otthonukba. A parkett felválik, a falak repedeznek, a műanyagkilincsek letörnek, a kettős ablakok rosszúl záródnak, és így tovább. Mindezt a közvélemény az építőipar számlájára írja. Mi erről a véleménye? — Az építőipar olyan anyagokat használhat, amilyeneket a terv előír, és — amilyenek kaphatók. Mi is tudjuk, hogy mi a jó és mi a rossz; írunk, jelzünk, szignalizálunlk is gyakran — többnyire hiába. Az épületek — főleg a lakások — iránti szükséglet sakkal gyorsabban nő, mintsem azt az alapanyag-termelő ipar ki tudná elégíteni. A szerelési anyagokról pedig tudni kell, hogy nagy részüket exportáljuk. A hazai építőipar azt kapja — ami marad. — Az építőiparban tehát minden anyagselejt? Munka- selejt nincs? — Sokkal több van, mint amennyiről a kívülállók tudnak, hiszen a hibák nagy részét már a műszaki átadás előtt fölszámoljuk. Persze, az is elég, amit utólag kell rendbe hozni. Ahhoz, hogy ezen a bajon segítsünk, országosan meg kell keresnünk és találnunk az építőiparban azt az anyagi és erkölcsi ösztönzési formát, amely a jó minőségű munkát érdemének megfelelően honorálja, a rossz munkát, a hanyagságot, a fegyel- metlenséget pedig „érdemének megfelelően” bünteti. Ez a feladat — még előttük áll. Nyíri Éva Móra Panka otthonában rény tetejéről életnagyságé mellszobor néz ránk. Fényképek, amelyeket jól ismerünk. A fotelgarnitúra rr.égött az „öregek” képe: Mára Márton és felesége tekint a vendégre. Nézem a két képet és szinte Kiskunfélegyházán érzem magam, ahol Móra Márton foltozó szűcs és feleségei a kenyérsütögető asszony élte a gze- gényemberek életét. Azt az életet, amely fiúkat, a későbbi írót annyi, de annyi mondanivalóval töltötte meg. Kicsit félénk, bátortalan a kérdés: — Milyen volt Móra Ferenc? Tegnap még ezer ágra sütött a Nap, mára ismét zord lett a világ. Kiszámíthatatlan órák: nem tudja az ember, mit vegyen magára. Órák alatt fordul az időjárás, íme, most is csontig hatnak az ordas ködök. Budán a Karinthy Frigyes út 22. előtt még egyszer megnézem a címet: ez az, itt lakik Veszíts Endréné. Magasföldszint balra. ... Itt ülök hát, ebben a kedves, szép lakásban, szemben Vele, akinek a magyar irodalom annyi tündérszép elbeszélést, verset és mesét köszönhet. ö a huszadik századi magyar literatura egyik legtöbbet megírt „irodalmi gyereke”: Móra Panka. Február 8-án harminchat éve, hogy édesapja, a bűbájos szavú mesélő, Mólra Ferenc meghalt. Munkásságának hatalmas méretét ismerve az ember nem könnyen hiszi el, hogy Móra Ferenc csak 55 évet élt. — Nem, az én Édesapám nem halt meg, most is itt van közöttünk — mondja halkan a finom arcvonása asszony. — Ma is olyan a kapcsolatom Vele, mint régen, mindent megbeszélünk, tanácsot kérek Tőle és mondhatom, mindenben az ö útját követem. Ezért nem érzem én, hogy Móra Ferenc meghált. A lakásban minden Móra Ferencre emlékeztet. A hatalmas íróasztal mellett ő dolgozott hajnalokba nyúló szorgalommal. Köröskörül a falon oklevelek, irodalmi társaságok, eavletek bizonyságai a valóságos és dísztagságról. A szekKi illetékesebb a válaszra, mint Móra Panka, aki édesapjának legféltettebb kincse, szemefénye volt? Tömérdek írásából süt elő a végtelen szeretet, amelynek kiváltója elsősorban kislánya, Panka. — Jó ember volt, nagyon jó ember — hangzik a válasz. — Ö maga volt a megtestesült szeretet. Szerette az embereket, de hiszen ez írásának minden sorából kitetszik. — Bátorságáról is sokat beszélnek, írnak. — Igen. Harmadik éve jelent meg a Magvető Kiadónál Memento című kötete, amelyben főként a Horthy-korszak- ban megjelent publicisztikai írásait gyűjtötték össze. Mint újságíró — elsősorban és mindenekelőtt ennek vallotta magát mindig — nem ismerte a félelmet. A hatalmon levőkkel szemben nem alázkodott meg. Csák egy példát erre. Amikor a húszas évek elején az újdonsült kormányzó meglátogatta a szegedi Kultúrpalotát, amelynek Móra akkor már igazgatója volt, többek között megnézte az üvegládába helyezett népvándorláskori vitézek zsugorított csontvázait is. — Miért zsugorították ezek össze halottaikat? — kérdezte a kormányzó Móírától. — Mert az akkori urak is félték a meggyilkoltak kísértő szellemétől. Azért kötözték, össze halottaikat, hogy ne kísérthessenek — válaszolta bátran a kormányzó szemébe nézve. Általános elképedés követte szavait, a nagyúr nyilván megértette a célzást és feltűnő sietséggel távozott. A kísérőkben megfagyott a vér. — Én ma is úgy érzem, mintha a térdén ülnék és mesélne — mereng el Vészits Endréné. — Ismeri az Üzenet haza című versét? Mintha hallanám, ahogy Édesanyám felolvassa: Kislányom, ha ablakunk alatt Dalolva mennek a katona bácsik, A legpirosabb muskátlik közül Mint tépd le nékik, ami még virágzik, És hintsen rájuk csókot két szemed, És hintsen csókot a kis puha szád is, A szürkülő fejűékre legkivált, Hátha köztük van a te apukád is... Az tán arra terelődik a szó: a mai kornak, a rohanó és túlságosan fásult mának nem egyszer szüksége volna Móra Ferencre, az ő mély humanizmusára, aranyos, sziporkázó derűjére és idegtépő izgalmak között is rendíthetetlen nyugalmára. Mert kicsit mintha elfeledték volna. Nem a könyveit, hiszen azok ma is szép számmal jelennek meg, hanem a szellemét, azt a bizonyos mórai lelket. Ügy terveztük, hogy Móra Pankával, az Édesanyával együtt meglátogatjuk fiát, a Vadembert is. Ő ugyanis a másik „irodalmi gyerek”, akit az „Apapa” ha lehet, még jobban szeretett, mint lányát, Pankát. Sajnos, a Vadember, azaz Vészits Ferenc a megbeszélt találkozóra nem tudott eljönni. Mint a Magyar Rádió egyik felelős vezetője, igen elfoglalt ember, így csak telefonon küldött üdvözletét tolmácsolhatjuk az olvasónak. Harminchat esztendeje, hogy j Félegyháza nagy szülötte, Móra Ferenc elhunyt. Érettségi előtt álló diák voltam éppen és két évvel előbb személyesen találkoztam vele, amikor a szentesi határban hun sírok után kutatták a földet a régészek. Ennek a találkozásnak az emléke elevenedett meg ebben, a kedves, meghitt budai lakásban, ahonnan — úgy érzem — jobb emberként távozik a látogató. Balogh József Elmaradt büntetés H umoristák, komikusok talán kegyetlen — de éppen hogy maguk álmodta — sorsa, hogy még a haláluk órájának szomorúságát is megbontja egy kis mosoly. Mert, aki egész életében derűt, nevetést fakasztott, halálával is azokra a pillanatokra emlékeidet — óhatatlanul is —, amikor éppen nevettetett, komédiázott. Ügy jelenik meg az emlékezet képernyőjén, ahogyan anno megjelent... Azt mondja, hogy... — s halljuk, amit mondott, s ahogyan mondta... Ez lehet a magyarázata, hogy amikor e sorok írója La- tabár Kálmán haláláról értesült, hirtelen támadt keserűségét egy groteszk Sóhajban fejezte ki: — A keresztapám ...! Különben nem volt keresztapám. Csak majdnem az lett. Először gondolkozott rajta, de végül úgy döntött, hogy nem vállalja. T öbb mint tíz esztendeje annak, hogy erre a keresztelőre kis híján sor került. Latabár az egyik megyeszékhelyen lépett fél, túlságosan népesnek éppen nem mondható társulatával; légy úgynevezett haknibrigádnak volt a létjogosultságot jelentő, vonzerőt biztosító, messze magasan kiemelkedő sztárja. Jómagam pedig ugyanezen a megyeszékhelyen sü- völvény újságíró, botcsinálta kritikus, akit ugyan még nem igen delegált a szerkesztőség a helyi „nagy kőszínház” premierjeire — legfeljebb előzetesek, hírek ügyében a színházi titkárságra — a hakniműsorok méltatására azonban szabad kezet kaptam. (írtam is mindről, ahányat csak rendeztek a városban, aztán volt, amelyiket leközölték, volt, amelyiket nem.) A Latabár-estre is beültem. Természetesen arra a székre, amelynek támlájáról messzire kiabált a felirat, hogy „Sajtó”, s természetes&p akkor, amikor már éppen elegen voltak a nézőtéren, akik láthatták, hogy ki foglalja el ezt a feliratos széket. Ültem, s jó előre kifaragott, kemény fapofával végignéztem az előadást. Anélkül, hogy egyszer is elmosolyodtam volna. Mindez elég nehéz vállalkozás volt. különösen amikor mindenki harsogott körülöttem. Mellettem az ügyeletes tűzoltó lefordult a „Tűzoltóság” feliratú székről. Én azonban tartottam magam, másnap csúnyán lehúztam a műsort. O lyan idők voltak ezek, amelyek — különösen a magamfajta korosztályt illetően — feszültek a lázongó, tagadó indulatoktól. Elítéltük a konfliktusmentes irodalmi irányzatot, dühöd- ten támadtuk a sematizmust, a dogmatizmust; ám ugyanekkor a polgári szemléletnek is ádáz ellenségei voltunk, nem is beszélve persze az operettről, a kabaréról, egyszóval az öncélúnak minősített humorról. Ebből a talajból fakadt a Latabárék elleni dörgedelem, amelyet tulajdonképpen a műsor megtekintése nélkül is nyugodtan megírhattam volna. Kész ítéletekkel ültem be az előadásra. A cikk megjelenése napján — mi stem természetesebb ennél —, végighordoztam magam néhányszor a város főutcáján, fontosabb nyilvános helyein, s így jutottam el a szálló 'halijába is. A Latabár- együttes előadás után nem utazott el ' a városból — mint más társulatok szokása volt —, hanem a művészek ott szálltak meg a megye- székhely szállodájában, s innen indultak el ’ naponta a közeli helységekbe, falvakba, ahol ugyancsak előadták a műsorukat. (Különben később mind nagyobb tisztelettel néztem Latabárra azért is, hogy olyan fáradhatatlanul járta az országot. Nem hiszem, hogy volna magyar város, ahol nem lépett fel, sőt község is kevés, ahol nem járt személyesen!) S zámíthattam rá tehát, hogy Latabár is olvasta a cikkemet, de, ha nem, akkor is valamilyen különös izgalmat éreztem, hogy a közvetlen közelében vitatkozhatok ismerőseimmel a róla alkotott véleményemről. Valójában ezért vonzott a szálloda előcsarnoka. Délután három óra lehetett, amikor a színészek kezdtek lefelé szállingózni a szobákból. Egy helyi művésszel beszélgettem éppen (aki egyébként mindenben elfogadta a Latabárról írottakat: „ezek a nagy fővárosi sztárok!” — sóhajtotta), amikor megjelent maga Latabár. A portásfülkéhez ment, valamit beszélt a portással, aki hajlongott, mosolygott előtte, majd egy csodálkozó fintort vágott és felém bökött a fejével. Latabár kissé megütközve fordult meg. Megnézett magának, aztán ismét váltott néhány szót a portással, végül megindult egyenesít arra, ahol álltam. Semmi kétség, hozzám. Ekkor már fülig vörös voltam, s a gyomrom a torkomban lüktetett. Másfél méternyire állt meg tőlem. Néhányszor végigmért, majd rekedten azt kérdezte: — Fiatalember, ön ebben a városban a kritikus? A kérdés túlságosan is hízelgő volt, már tudniillik amennyiben Latabár feltételezte rólam, hogy én vagyok a városban „a kritikus”. Mégsem mondtam, hogy igen. Zavarom inkább fokozódott, s alig tudtam Jdnyögni: — Miért, kérem?- Megint végigmért, sajátos, oldalazó fej tartásával vezetgette rajtam a tekintetét. A keze kissé remegett, ahogy a monoklija után kutatott a mellén. Amikor végül megtalálta a kis üveget, a szemére illesztette, s azt mondta: — Vegye tudomásul fiatalember, hogy csak azért nem pofozom meg, mert én azzal magából híres embert csinálnék ....' Nagyobb nyomaték kedvéért a mondat végén felcsapta a fejét, majd egy. hirtelen mozdulattal sarkonfordult, s peckesen, méltósággal elvonult. Mindez talán túlságosan is színpadias volt, vagy legalábbis hamisítatlanul „latyis”, mégsem jutott eszembe, hogy nevessek; s amennyire vissza- emlékszem, azoknak sem, akik tanúi voltak a jelenetnek. Csak álltam, s nem szóltam egy szót sem. I r gy lettem majdnem Latabár „keresztfia”. Később, évek múlva találkoztunk újra, de többet személyesen nem beszéltünk. Ugyanannak a megyeszékhelynek, ugyanazon a színpadán lépett fel mint korábban; csakhogy én ekkorra már egy kicsit valóban kritikus lettem. A „Sajtó” feliratú széket egy másik süvülvény foglalta el, magam pedig bent ültem jeltelenül a nézők között. Nem határoztam el előre, hogy történjék a színpadon bármi — az istennek sem fogok nevetni. És nevettem is. Szívből, mint a többiek. A Latabár-kettős — élt még Árpád is — sziporkázott, mókázott fáradhatatlanul. Az előadás végén azt mondtam a „Sajtó”-székről felkerekedő gyakornoknak: — öregem, ezt az előadást hagyd! Majd én megírom. Meg is írtam. Ha korábban úgy fogalmaztam, hogy a „Latabárokra immáron ráillik az antik jelző” (milyen sokáig törtem a fejemet annak idején ezen a mondaton, s milyen elégedett voltam, amikor megszületett!); ezúttal arról beszéltem, hogy ezek a művészek valami megfoghatatlanul kedves, derűs színházművészetet őrizgetnek számunkra, amely utánozhatatlan, s el is múlik velük... Milyen kár ezért, mert ebben a műfajban az ő művészetük a valóságos érték, amit utánuk talán soha többé, senki által nem élvezhetünk ... N éhány nap múlva pár soros levelet kaptam a La- tabáro-któl. Megköszönték a cikket. Forgattam a levelet, s arra gondoltam: ha csakugyan jólesett, amit írtam, most már talán megérdemelném, hogy tényleg megpofozzon Kálmán bácsi... D. Kiss János
