Pest Megyi Hírlap, 1970. január (14. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-18 / 15. szám

8 PEST MECVEI KfCírlap MIO. JANUAR 18., VASÁRNAP BAL CIMPA i minap, az utcán elkapott ■'*' kiváló jellemszínészünk, megragadta a karomat, jól is­mert, hatásos tekintetével a szemembe nézett, majd a fü­lembe dörmögte: — Ezt írd meg, öregem, mert ilyet még nem hallottál! Ezután nagy átéléssel kezd­te mesélni bonyolult kalandját valamilyen szervizzel. Untatott az elcsépelt história, de élvez­tem a nagyszerű előadást, és természetesen, udvariasan hümmögtem, meg „hát igen”- eztem. Izgalmas fordulatot sejtetett a színész túlfűtött hangja, amikor egyszer csak váratla­nul, a mondat közepén, sőt, ta­lán a szó közepén, elhallgatott. Fülig pirultam, azt hittem, észrevette, hogy nem figyelek a szövegére. A következő má­sodpercben azonban megköny- nyebbülten láttám, hogy réve­dező mosollyal néz valaki után. Követtem tekintetét. Egy néni tipeg távolodva, óvatos szemérmesen vissza- visszales. — Adélka! — szólal meg a színész. — Istenem, hogy meg­öregedett! — sóhajt és hátra­simítja ritkás ősz haját. Egyszeriben megfeledkezik a pimasz szervizről és követke­zik a „sztori”. — Elhiszed, hogy én valami­kor, alig néhány évtizede, ha­lálosan szerelmes voltam be­lé? — Adélka csodaszép volt. Az FONODÁBAN fPSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS-^ % I Rudnai Gábor: S Kati Szép, ha áll és szép, ha ül, szép, ha sír, ha felderül, szép, ha hallgat, szép, ha szól. hallgatása is dalol. Bokrok ujja nyúlna érte, kő legörnyed, fel ne sértse, szél se fodroz, merre jön, — ő legyen a szeretőm. §1 (Foto: Kotroczó) KÜRTI ANDRAS: KACSAMÁJ SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSASSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS* — Ilyen az én szerencsém, ilyen az én egész éle­tem — fogad dü­hösre sírt szem­mel a feleségem. — Hetek óta ra­kosgatom a pénzt egy szép kacsára. Hát ma vettem. Háromkilósat! És idenézz — húzott be a konyhába —, ekkora csak a má­ja. Vádoló tekinte­te nyomán én is rámeredtem a nagy fehér tál kö­zepén szomorkodó májepigonra. Si­vár, elhagyott kis korallsziget a vég­telen óceánon. Mély együttér­zéssel csóváltam meg a fejem, s már iszkoltam is kifelé. Elvem, hogy hasonló sorscsapásoknál a férj soha ne tar­tózkodjék huza­mos ideig felesége légkörében. Mert a jelen esetben is mi a perspektíva? Asz- szonyomnak vala­kin ki kell tölte­nie mérgét. Ez a dolgok természe­tes rendje. A ka­csa már elvette földi büntetését. Maradunk: a fiam meg én. Egyikünk még ina este már- tíromságot szen­ved a májzsugo­rodott kacsa mi­att. A női logika szempontjából tel­jesen közömbös, hogy a szóban forgó baromfi megvásárlásában sem objektíve, sem szubjektíve nem vettünk részt. Az alapkér­dés csak az: rob­ban-e a kazán, mielőtt a fiú ha­zajönne, mert ad­dig csak. én va­gyok kéznél, vagy még csak most gyűlik a gőz, s aki időt nyer... Bravó — csön­gettek! Megjött a fiam, javultak az esélyeim. — Menj csak be a konyhába, kér­dezd meg, kész-e a vacsora! — mondom neki, s míg ballagok visz- sza az újságom­hoz, lélekben azo­nosulok Ábra­hámmal, midőn az feláldozni készült elsőszülött mag­zatját. Izsákot. — Nincs is itt anyu — jön ki sértetlenül a fiú a konyhából. —Biz­tosan a szomszéd­ba ment át. — Márpedig ak­kor befellegzett — tűnődöm letörtem — Ez a nagyszájú Lengyeliné még külön is felbosz- szantja és lesz égszakadás-föld­indulás. Szinte végszóra — belép a felesé­gem. Belép, S mint a klasszikus sors­tragédiákban, ke­zében a bűnjel: fehér tálon a vég­zetes kacsamáj. Pár néma pilla­nat. — Most légy erős! — bátorítom magam. — Átszaladtam Lengyelinéhez — töri meg élettár­sam a csendet. — Képzeld, ő is ma vett kacsát. Egy óriás kacsát. Több mint négykilósat. Es tudod, mekko­ra mája van? Fe­le, mint az enyémnek. Akko­ra, mint egy ka­bátgomb. Úgy saj­nálom szegényt, borzasztóan el van keseredve. A hangja saj- nálkozó-szomorú. de szeméből leple­zetlenül sugárzik a jókedv, a meg­elégedettség. Apáti Miklós: Dülöng a táj A füvek között egy nagy árnyék azon tűnődik, merre lépjen, Dülöng a táj a csöndességben, mintha valamit kitalálnék. Pedig most mindent tudni kéne, hogy jogom lágyén idétlenül elnézni, ahogyan félreül magam a zengő fényességben. Nincsen már bennem se félelem, se játszó kedv a vad veszéllyel. Átfon, befon, mint fát az éjjel a testemre száradt kényelem. Szorgalmas tárgyaik messzire léptek, olajat falnak, zsircseppeket rágnak Ventillátoraik asszonyt zenélnek, de kenyér formája van most a vágynak. Kenyerek, szalonnák, eltünedeznek. Ételnek étel-sors épp elegendő. Hat-hét óra múlva újra esznek. Magukat, minket is újra-teremtők. A munkások most az ebédidőben a legsimább asztalra ráhajolnak. Az ideges bádoglap meg-megzörren, ahogy bicskáik nyílnak, csukódnak. Nagy esőre éreznek a hangyák, pici katonák menetelnek. Üjra háborúk formálgatják a szegényebbet szegényebbnek. Mert igazi szegény nincs is itt, betiltotta a közszemérem. Mindenki gyűjthetett egy kicsit, de többet csak kevés remélhet. Sárga az ég és véletlenül sem ragyog fel egy tiszta kékben. Egymagám állok értetlenül, csak amit értek, az a vétkem. HALLAMA ERZSEBET: A hatodik óra ,sff,„„s„sm/sssrsssss/ssi>irssssssssssssssssssssfs*sts//s/f/s/sssf/"ss'ss"'"s"" BARÁTOK együtt feloldódott valami szo­katlan közegben, aminek leg­főbb jellemzője volt, hogy csakis a jelenben létezett és nem lehetett rajta gondolkod­ni. A sűrű és mégis megfog­hatatlan közeg befogadta ót is és Meszlert is, és meghatároz­ta helyüket és cselekvéseiket, és fenntartotta őket a felszí­nen és szájukat megtöltötte is­meretlen forró ízekkel. Deme­ter soha életében nem érzett még ilyet. Az íz emléke a szá­jában maradt, mégis, a zu­hanyozóban már szüksége volt rá, hogy megbizonyosoa- jék. Most már csak fáradtnak érezte magát Az orr Dóján kijjebb maga mellett a széket és feléje nyújtotta gyűrött ciga­rettacsomagját. A telefonzsi- ijórok tetején a helyi lap tudó­sítója könyökölt kivörösödött fülén szorongatta a kagylót és diktált. Demeter nézte aho­gyan az ideges ujjak kitapo­gatják a hamutartót. Az elsár­gult csikk vastag, bűzös füst- csíkot eresztett, aztán kimúlt. — Feleimnek: öt órán át tar­tott a megfeszített küzdelem — a zöld arcú tudósító hangja megcsuklott, köhögni kezdett, aztán beleordította a telefonba — Ne dumáljatok bele, az is­ten áldjon meg! Már 8 tüdő­met is kiköpöm ... mondom: öt! Ötös! Demeter leereszkedett a székre és elfogadta az öreg Dómján torokkaparó Munká­sát. Szemhéja félig leereszke­dett. — A bányabiztonságitól egy órája ideszóltak — mondta az öreg Dómján —, ketten jön­nek. Demeter bólintott. Az jutott eszébe, hogy az öreg Dómján kis kertjében salátaágyások vannak és a rózsák szárát pi­ros gömbökben végződő karók­hoz kötötték. Egyszer járt a telepen, ahol csupa egyforma négyszögletes kis kert van, alacsony drótkerítéssel. Az öreg Dómján likacsos trikóban kapálgatta a földet, és csak a fejét biccentette meg feléje, pedig akkor már két éve dol­goztak együtt. A telefon mellett csönd lett, az újságírónak bizonyára visz- szaolvasták a szöveget, komo­ran nézte a plafont és olykor bólintott, törődött figyelemmel. — A kórházban — folytatta az öreg Dómján —, nem tud­tak biztosat mondani. Még mindig nem. Lehet, hogy le kell vágni a lábát. Demeter összerezzent, er­nyedtségébe durván tört be Meszler összezúzott lábának emléke. Az öreg Dómján hal­kan, szinte gyengéden szólalt meg. s szemét nikotinos ujjai- ra szegezte: — Van, amikor semmit se lehet tenni. De ez nem jelenti azt, hogy . Kis csend után kimondta: — jó mentés volt. Demeter fölkelt a székről és az ablakhoz me^t. hogy elrejt­se megindultságát. Úgy érezte, az élet a nyert csaták ellenére is hatalmas súly az ember vál­lán ... Az asszonyok a kapuban álltak, csendesen, türelmesen beszélgettek. Egy öregasszony > * alakja, az arca, tetőtől talpig § minden egyes porcikája, de a ^ szeme ... a szeme .. öregem, § a szemének valóságos varázs- ^ ereje volt. Ha valakire ráné- ^ zett sűrű pillái alól az a sö- ^ tétkék szempár, annak a fér- % finak nemcsak a szívverése $ állít meg, de a hangja is el- ^ akadt, amint ezt az imént is ^ tapasztaltad, habár ... szóval, ^ múlik az idő. Az a dolga, nem ^ igaz, he-he-he... i & r őiskolások voltunk, a Ju- ^ 1 lius Caesarban statisztál- ^ tunk, Adélka Caesar apródja ^ volt, én „egy” a tömegbai. 4 Amikor .Caesar közeledett, í kiáltanunk kellett, hogy „Éljen ^ Caesar!” Én kiáltottam is, ^ mindaddig, amíg Caesar olda- ^ Ián fel nem fedeztem Adélkát, ^ és ő nem nézett rám azzal a ^ sötétkék szemével. ^ — Egyszer az ügyelő észre- ^ vette akaratlan szabotáláso- ^ mat és figyelmeztetett. Nekem ^ nagyon nagy szükségem volt a ^ „gázsira”, hát meg kért er, ^ Adélkát — őszintén föltárva a ^ tényeket —, hogy ezentúl néz- ^ ze inkább a bal fülem cimpá- ^ ját. Adélka, aki viszonozta sze- ^ relmemet, megígérte, hogy tel- ^ jesíti kérésemet. — Valóban. A következő ^ előadáson a bal fülcimpámat § nézte. Én dupla hangerő: el or- ^ . dítottam: „Éljen Caesar!” A ^ telhetetlen ügyelő azonban is- ^ mét elégedetlen volt; ez alka- § lommal a mögöttem álló Laci ^ barátomat vette elő szabotálá- ^ sért. : ^ — Aznap este Adélka azt $ mondta, hogy nem érzi jól ma- ^ ^ gát, siet haza lefeküdni, a vil- ^ ^ lamosig se kísérjem Bánato- ^ ^ san, magamban bolyongtam az ^ | éjszakéban. Irigyen sóhajtoz- | ^ tam, valahányszor szerelmes- ^ ^ pár jött velem szemközt. | — Önkéntelenül Adélkiáék | | felé bandukoltam Látom, az ő | ^ kapujukban is áll egy pár, va- ^ ^ dúl csókolóznak. irigykedve ^ | néztem, s ekkor a fiúban meg- | | ismertem Lad barátomat, és a ^ ^ lányban... És én hülye, azt ^ ^ hittem, hogy a bal fülcimpa- ^ | mat nézi! ^ — Na, szervusz! — nyújtja ^ | kezét sietve színész barátom, | | bár valószínű, hogy semmi ^ ^ dolga, de a vérében van, hogy ^ ^ poén után „el” (vagyis távozni ^ ^ kell a színről). i Y agy tíz méterről fordul ^ | " vissza és kiáltja az utca ^ ^ nyüzsgésén át: Ne felejtsd ^ & megírni! Nem feleltettem ... & $ Sólyom László ^ fáradt tagjaiba, mint a szét­áradó vér, beköltözött a bé­kesség. Amikor ott álltak a szifon előtt, a két bányamentő rá­bámult. Ugyanaz a félelem sugárzott felé a két emberből, mint ami őt belül a gyomra táján szorongatta. Egy pilla­natra megingott, át akarta adni a kötelet. Századmásod­perc alatt átfutott az agyán, hogy megtett mindent, amit általában szokás, betartotta a szabályokat, tisztességes mun­kát végzett. A két bányász­nak. akik a vízbetöréskor bennrekedtek, teljesen mind­egy, hogy ki úszik át elsőnek. Csak neki nem mindegy. Ujjai hurkolták is a kötelet, s csak a gerendákra gondolt, amik a víz alatt sodródhatnak, s ami­ket okvetlenül ki kell kerül­nie, különben... — Lent menjen, mérnök elvtárs, a szélen, a csillék mi­att — mondta a szikár arcú bányamentő, de akkor már bent is volt a vízben, és fe­szült a tüdeje, és dobolt agyá­ban a vér, és érezte a kötél szorítását a derekán Hallotta a csillék különös, víz alatti nyikorgását. Ment. és egyet­len óriásira duzzadt gondolat töltötte ki: mennyi lehet még hátra... De amint átért és meglátta Meszler szűkölő ku­tyaszemét és agyonzúzótt Lá­bát, mérhetetlen messzeségbe tűnt mindez. Nyomorult ké­telyeivel és halálfélelmeivel | Percekig állt a zuhany § alatt, hátán elzsibbadt a bőr ^ a rávágódó cseppektől, füle ^ lassan zúgni kezdett. Hátrább ^ lépett és becsukta a szemét, i Arcán végigfolyt a víz. Nem ^ vett lélegzetet, újra érezte tü- ^ dejében a rémült dobolást, ki- ^ tartott egészen az utolsó pilla- ^ natig. Tapogatózva elzárta a ^ csapot, kinyitotta a szemét és ^ mohón, vadul teleszívta ma­il gát levegővel. ^ Meg tudom csinálni, gon- 5 dolta súlyos boldogsággal, $ most már biztos, hogy mindig ^ meg tudom csinálni. Megtö- § rülközött és lassan öltözni kez- ^ dett. Most érezte, mennyire ^ fáradt, karját alig tudta emel- i ni, lábát ólamsúlyok húzták. S Tükör nélkül végigfésüite i nedves haját, aztán bement az- § öreg Domjánhoz. ^ A szobában pucér körte vi­fe lágított. Késő délután volt. § Vágni lehetett bent a füstöt. ^ Az öreg Dómján reggel óta $ volt szolgálatban, a mentés- ^ ben nem vett részt, csak ült ^ gubancos telefonzsinórjai kö- ^ zött, a cigaretták elaludtak és ^ újra felizzottak a szája sarká- i ban, homlokára Lassanként ^ rátelepedett a rettegés és a ^ fáradtság szürkesége. Mikor ^ Demeter belépett, metsző, ^ máskor gúnyosan hideg, vila- ^ gosszürke szemét ráemelte. ^ Demeter ezekből a szemekből ^ merítette az utolsó bizonyos- s ságot, megértette, mit tett, és

Next

/
Oldalképek
Tartalom